Ethnographiai vázlat a dautovai népről.

A dautovai nép magyar, bár nem az igazi tősgyökeres jelleggel, mi onnét van, hogy a szerbek innen kiköltözvén, különböző vidékekről, különböző nemzetiségek által szállatott meg a falú, miként azt nevök is mutatja, mint pl. Inratovicsok, Aladits, Minthál, Hornyák, Szloboda és Gogolák-ok stb., ezek azonban mind magyarokká váltak. A dautovai férfi általában magas, szikár csinos arccal, míg a nők kevesebb kellemmel birnak. Szorgalmára nézve jelenleg dicséretet érdemel; nem így a multban, midőn még a földművelést sem kedvelte, minek következése lett, hogy földjeik jórészt a szorgalmasabb csataaljai németek, illetve svábok kezére került. Míg most földjét alig adja el valaki, a szegényebbje pedig az egész vidéken keresett munkás; kik ezenfelül szorgalmas selyemtenyésztők is. A külső tisztaságra sokat ad. Házaik szép fehérre meszeltek, konyháikban pedig csillog az edény, mit ők ott mintegy díszítésnek is tartanak; udvaruk rendes és tiszta. Az építkezésnél most már gondot fordítanak az egészséges lakásokra is, dacára, hogy a nép jómódúnak nem mondható; valaminthogy a jó evésre is sokat ad. Étkeit izletesen készíti el, az úgynevezett igazi magyaros zamattal. Kár, hogy lassanként — bár közel sem oly mértékben, mint a szomszéd sokac községekben — ráadja magát az egészségtelen pálinka-ivásra.

Társadalmi szempontból tekintve a nép barátságos és közlékeny; bár simulékony, még is jellemében alig hajtható. Mely utóbbi tulajdonság a közügyre nézve van káros befolyással, a mennyiben merev önállóságá fajulván, együttesen imponáló erkölcsi személylyé össze nem olvadhatnak. A mi a hazafiasságot illeti, a dautovai előtt kalapot lehet emelni; a ki okos, higgadt, de nyilt őszinte vezetés mellett páratlan példát tanúsíthatna jellem dolgában, elvi tekintetben is.

Vallásos, de távol minden vakbuzgóságtól. Sajátságos, hogy barátságos természete mellett baráti kört nem igen szokott alapítani, rendes összejöveteli helyekkel nem bir. A korcsmában inni, az utcán kártyázni s a téli estéken pedig a malmokban szoktak gyülekezni, hol a szegény ember bajáról és a világ sorjáról szoktak beszélgetni, a politikát sem hagyva ki, természetesen gyönyörködtető ferdítésekkel.

A fiatalság leginkább tánccal és labdázással mulatja magát. A labdázásnak csak kétféle neme dívik itt, úgymint a „méta” és „városi”. Előbbinél bottal elütik a labdát, vagy megkapja a künn álló ellenfél valamelyike, vagy az elütés után kiszaladót üti meg. Ilyenkor a másik fél jön be ütni. — A városinál pedig körbe állanak, egymásnak dobják a labdát, a ki ezután nem birja elkapni, az a közepére áll s egy-egy hátbaütésre van kárhoztatva addig, míg a labdát sikerül el- vagy felkapnia s azzal egy másikat megütnie, mikor is az illető kénytelen helyére állani.

Lakadalmaknál két ifjú a „vőfény”, meg a házi gazda által kijelelt vendégek meghívására, mit verses köszöntőkkel szoktak tenni. A kijelelt napra azután összejönnek a vendégek; ilyen esetben egymást megbántani a legnagyobb illetlenség és szégyennek tartatik, azért, ha találkoznék, ki izgágáskodni kezd, az illetőnek rokonai vagy bármely vendég is azonnal rendreutasít és ha szükséges, menten el is távolít.

Verekedés lakadalmakban pedig hallatlan dolog. A menyasszonyért kocsin szoktak menni, mit előbb — t. i. a menyasszony átadását — a menyasszony násznagyai által feladott találós kérdés megfejtése, a kis „vőfény” és „nyoszorú-asszony” ágy megváltási díja szokott megelőzni. Vacsoránál a vőlegény és menyasszony egymás mellett ülnek, de enniök nem szabad, — valószínűleg, hogy a mértékletesség példájául szolgáljanak — ezt tudja a násznép, vacsora közben gúnyos felkiáltásokat használ, pl.: „Nem ehetik a menyasszony, mert egy foga van, az is gúzson jár“ stb. Persze ez már nem épen bimbó-korban élő menyasszonyt illet. A lakadalmi vigasság kora reggeltől jó éjfél utáni órákig be szokott nyúlni, de a mulatság mindig mérsékelt határban van csak meg s a berúgás, úgy illetlen viselkedés a legnagyobb szégyennek tekintetik.

Mostani időben sajátalkotta dalok alig vannak, leginkább általánosakat használnak, melyeket saját viszonyaiknak megfelelőleg átkaptafáznak. A keresztelés igen egyszerű szokott lenni s egyszerűen folyik is le, nincs itt semmi dinom-dánom, vagy másféle ünnepiesség. Keresztelés után a bábaasszony és keresztszülőkön kívül senki sem hivatik meg s csupán egy egyszerű ebéd van. A komaságba jutottak igen szokták egymást becsülni, úgy, hogy a legnagyobb ritkaság, ha egymást megbántják. Már maga a megszólítás is „komám uram“ bizonyos tiszteletet fejez ki. Általánosan használt mondása a népnek, hogy „ki volna előbb való a komájánál?“ Disznóöléseik a családi ünnepély jellegét viselik magukon, a gyermek-sereg világért sem aludná el a leölés idejét, hajnalban már talpon vannak mindannyian, körülállják a lobogó lánggal égő szalmát — mely alatt a disznó perzselődik — várva a pillanatot, amidőn a malac füle és farka annyira átsült, hogy számukra élvezhetővé válik. Midőn már el van látva a disznó körüli munka, a gazdaasszony mindent összetisztogat, a gyermekeket is rendbe szedi s a gazda kiküldi őket a keresztszülők, rokonok és szomszédokért a vacsorához való meghívásra. A vacsorát azután kedélyes beszélgetés és néha dalolás is szokta követni. Halálozás alkalmával énekesek és ájtatoskodók szoktak éjjelre „virrasztóba” jönni, kik imádság és énekléssel töltik az időt. Nem ritkán azonban vígabb oldala is szokott ezen virrasztásnak lenni, t. i. az énekesek bort is kapván a gazdától, egészen megfeledkeznek a földi múlandóságról.

Temetés alkalmával a hangos siratás nem ritka, de soha sem viseli magán az elsiratás jellegét; elsirató asszonyokról pedig fogalma sincs a népnek. A társasjátékok egészen megszüntek, mióta a fonók le vannak tiltva; házasoknak pedig az előtt sem voltak társasjátékaik. Műveltség tekintetében a környék falúk lakói felett áll; alig akad köztük, ki írni, olvasni nem tudna. Babonái alig vannak, de még kevesebben, akik abban hinnének. Ha megteszi is a dautovai anya, hogy gyermekére ráolvastat — a mi szintén ritka eset — de azt csak abban az értelemben, mint a vizbefuló mikor szalma után is kapkod.

Gúnyneveket nem szokott másnak adni, legfeljebb — megkülönböztetésül — melléknevekkel látja el polgártársait, amiben mindig kerüli a sértőt.

Mondái sincsenek, mi nem is csoda, nem oly rég lakja ezen helyet, hogy az idő eseményei erre neki anyagot szolgáltattak volna; más tájról szóló mondákat pedig eddig nem használ. Találós meséknek is híjával van, mint majdnem minden más község is, ahova nem vittek be.

Kőszeghy Dezső.