Eltűnő értékeink, a hombárok I.

Tapasztalataikon okulva jöttek rá történelmünk korai időszakában élő elődeink, hogy a túlélés alapját jelentő mindennapi élelem csak a táplálékul szolgáló nyersanyagok felhalmozásával és megfelelő tárolásával garantálható nagy biztonsággal. Erre utaló adatok a régészeti kutatások szerint az őskortól vannak, de igazából a növényi eredetű javak ember általi újratermelésének kezdetétől vált fontossá a raktározás. A felismerés nagyban hozzájárult az ókori civilizációk sikerességéhez, hiszen a felhalmozás jövőjük szempontjából sorsdöntő fontossággal bírt. Jó példa erre a Bibliából a fáraó álmában a Nílusból előjövő hét szép és kövér tehén esete, amelyeket az utánuk a folyóból kimenő hét csúnya és sovány felfalt (az álom baljós fenyegetése, mintegy nyomatékosításként, kalászokkal ismétlődött). Az üzenet szerint az Egyiptomra váró nagy bőség után beköszöntő, mindent elemésztő ínség feledteti a szép időket. Az álmot megfejtő József – szabad kezet kapván a fáraótól – a hét bő év termésfeleslegét összegyűjtve és felhalmozva mentette meg a nehéz idők alatti biztos éhhaláltól a népet. A gabonafélék tárolása azóta is minden társadalom fontos törekvése, amelynek környezetünkben nem is olyan régen még egyik fontos eszközéül a szántalpas hombár szolgált. Az elnevezés a sokácoknál ámbár, ambar vagy hambar; magyarul hombár vagy hambár.

Érdemes áttekinteni a gabonafélék raktározásával-tárolásával foglalkozó, Baja környékére vonatkozó, irodalmi forrásokban fellelhető adatokat. Frankl István munkájában [In: Dudás Gyula (szerk.): Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája. Zombor, 1896. II. 419.] az alábbiakat írta: „A tót építkezés sajátossága a telek utcai vonalában egy vagy két emeletre téglából épített és cseréppel fedett magtár. Ez a tót ember kincstára, büszkesége; abban halmozza fel a családja munkás kezeivel s verítékével nyert termését”. A szomszédos Baranya vármegye sokác nemzetiségű lakosságának telkein álló épületekről a Várady Ferenc szerkesztette Baranya múltja és jelenje című, 1896-ban megjelent monográfia első kötetének 298. oldalán a következőket olvashatjuk: „Minden lakás 3 részből áll: egy nagy szoba, konyha- és kamrából. Az istálló pajta, különböző magtárak s disznó-ólak külön vannak.” Közös vonásuk, hogy bár bennük a hombár elnevezés még nem szerepel, de a gabonát külön épületben – magtárban – tárolják.

Néprajzi irodalmunkban elsőként 1896-ban Jankó János közölt adatot a szántalpas hombárról, egyben rövid jellemzést is adva róla. „Az udvaron álló kisebb gazdasági épületek közül legfontosabb a hombár. Elég magas szántalpra helyezett, náddal fedett kis bódé ez, olykor – s ez ősi alak – gúzsból font falakkal, majd már deszkázattal a fonadék helyett. A hombárnak elöl rendesen kis eresze van s ez alatt a mellső fal díszített is szokott lenni. A felső háromszögletes csúcsrészt a napsugaras festett dísz ékíti; míg az alsó négyszögletes falrészt ismét a sokacz férfi és nő festett alakja ékíti, tehát ugyanaz, mint a kaput s mint a fedél szorító végfalainak felső gombját. És ez bizonyítja, hogy itt nem esetleges, hanem typusos ornamentális elem a sokacz férfi és nő alakja. A hombár nádfedelének homlokát különben a házéhoz hasonlóan két, a csúcson egymásba kapcsolódó deszka szorítja le, mellynek vége ritkábban ló, gyakrabban madáralakra van kifaragva” – írta tanulmányában (Adatok a bács-bodroghmegyei sokaczok néprajzához. Ethnographia, 1896. 151. oldal).

Több utalás található a hombárokra-magtárakra az 1909-ben, évszám nélkül megjelent Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog vármegye monográfia első kötetében a vármegye népét leíró részben. „Melléképületeink közül kétségtelenül ősi hagyomány a szántalpakra épített hombár mely főként a dunamenti falvak udvaraiban gyakori jelenség. Oldalfala cserény melyet sárral tapasztanak; nyerges fedele náddal borított. Az oromfalán csupán akkora ajtócska van, a mekkorán egy felnőtt ember átférhet. Belseje, a különféle gabonanemek befogadására rekeszekre van felosztva. Néhol (Bajmok) már téglalábakon nyugszik, de az alapgerendája mégis szántalpszerű” – olvasható Bellosics Bálinttól a magyarok néprajzát leíró dolgozatában (321. és 327. oldal). A telken belüli épületelrendezést ábrázoló rajzában a főépület bejárati részével nagyjából szemben helyezi el a hombárt. Famler Gusztáv a monográfia 357. oldalán, a német nemzetiségről szóló résznél a magyar telkekhez hasonló elhelyezést ad meg a hombárokról: „Az épülettel szemben vannak a hombárok.” Móricz Zsigmond a tótokat bemutató tanulmányának 364. oldalán a következőket írta:”Az épület beosztása a rendes német típusú ház: első szoba, konyha, hátulsó szoba, kamara, istálló egy végtiben, egy fedél alatt…. Szemben velük áll itt-ott a magtár, nyári konyhával és kamarával.” Legérdekesebb Hadzsics Antalnak a szerbekről szó dolgozatrészlete a 372. oldalon. „A szerb építkezés sajátossága a telek utczai vonalában egy vagy két emeletre téglából épített és cseréppel födött magtár. Ez a bácskai szerb ember kincsesháza, ebben halmozza fel a családja munkás kezével s verítékével nyert termését.” Az érdekesség, hogy Frankl István 1896-ban szinte szó szerint ugyanezt írta, csak éppen a tótokról. A hombárról az áttekintés alapján elmondható, hogy ismert volt egész Bács-Bodrog vármegyében, és bármelyik itt élő népcsoport portáján előfordulhatott, de Jankó János adatai szerint legjellemzőbben a sokácoknál.

A hombárokról szóló, abból a korból származó legrészletesebb ismertetést 1913-ban Bellosics Bálint adta (Adatok a bács-bodrogmegyei sokáczok tárgyi néprajzához. Néprajzi Értesítő XIV. évfolyam 1-2. füzet, 296-303. oldal). Az ősi típust leírása szerint a homlokzatukkal a lakóépület felé fordított bódészerű és a csapolt keményfa vázat faszegekkel erősített épületek jelentették (az elkészítéshez szükséges összes anyag a vidéken megvolt). Erős tölgyfából faragott szántalpak képezték az alapot, amelyeket három-négy keresztgerenda kötött össze. „…beléjük erősítve emelkednek fel az épület falainak függőleges oszlopai, az első és utolsó keresztgerendának a közepén is egy-egy” – olvasható Bellosics tanulmányában. Az oldalfalakat vesszőből fonták és kívül-belül saralták, amelyekre a házakhoz hasonló, nádborítású tetőszerkezetet készítettek. A hombár elülső részén lévő kis ereszt két, a szántalp felhajló első részébe csapolt oszlop támasztotta. A homlokfal felső, háromszög alakú részébe akkora ajtót alakítottak ki, amelyen egy felnőtt férfi átférhetett; sarkában kerek nyílás szolgált a macska számára bejáratul. Belül a gabonatárolót rekeszekre osztották, így több gabonaféle tárolására tették alkalmassá. Az általa vizsgált hombárok leggyakoribb fő méretei a következők voltak 3 méteres hosszúság, 1,8 méteres szélesség, a teljes magasság 3,5 méter. Ezek a méretek 50-60 métermázsányi gabonaféle tárolására bizonyultak alkalmasnak. Bellosics Bálint összegyűjtötte a hombár részeire vonatkozó sokác szavakat is, közülük a legfontosabbak: balvan a szántalp, pleter a fonás, krov a nyerges nádtető, sztupcsác, nozsica vagy ruka az ereszt tartó faragott oszlopok elnevezése.

A XIX. század végétől készült hombárok oldalfalai már erős deszkák, tetőborításuk még többnyire nád, de megjelent a cserépfedés. További változtatás, hogy a felső ajtó mellett a homlokfal alsó részének jobb oldalán gyakran egy félmagasságú másikat is kialakítottak. Lépcsős feljáró vezetett az eresz alatti előtérbe, amelyet léckerítés vett körbe. A több fa alkatrésznek köszönhetően gyarapodtak az archaikus díszítőelemek, a faragott és festett díszítések. Fontos szereppel bírt a hombár szántalpa a sokác házközösségek – zadrugák – osztozkodásakor: az elé befogott 4-8 ló vontatta át egyik helyről a másikba. „… száraz időben hengereken, a homokban, esős időben sárban, télen a havon” – írta Bellosics Bálint s megállapítása szerint a szomszédos Baranya vármegyében és Szlavónia keleti részein is megtalálható a hombár. Érdekesség, hogy fellelt adatai szerint nem csak gabonafélék tárolására használták: helyenként haszonállatok tartására szolgáló ólakként, kisebb méretben a pásztorok szállásául szolgáló mozgatható épületként (a baranyai sokác pásztorok az izsépi, dályoki és darázsi réteken), míg nagyobb méretben lakóházként is (a Bács-Bodrog vármegye délnyugati részén fekvő Bogyánon nem sokkal Bellosics cikkének írása előtt vált az enyészeté egy).

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat 1901-ben megjelent XIX. részében mutatta be Boszniát és Hercegovinát, s a kötet 338. oldalán, a balkáni pásztorok életének leírásánál szintén előjött a forma. „Miután az állatokat ismét megfejték, a karámokba hajtják, ahol a felnőtt pásztor őrizete alatt töltik az éjszakát. Ez a pásztor szántalpakon nyugvó, deszkákból alkotott, szállítható, szűk, sátoralakú kunyhóban hál, a honnan minden gyanús hangot könnyen meghallhat s ragadozó állat közeledtére lármát üt. Nem ritkán alig fölcseperedett suhanczok is megverekedtek ily alkalmakkor a farkassal vagy medvével s kimentették az erdei rabló körmei közül a bárányt vagy tulkot. A pásztor dolga minden héten a karámokat lebontani és egy-egy kevéssel odébb újra fölállítani, hogy lehetőleg nagy darab földet trágyázzon meg a marha” A szántalp nyilván fontos szerepet játszott a pásztorkunyhó mozgathatóságában és erősen kapcsolódott ahhoz az állattartáshoz, amelyre a rövid időszakonként történő helyváltoztatás volt a jellemző. A helyszín és a leírás egyúttal rámutat a szántalpas hombárok származásának valószínű eredetére: a másfél évszázados török uralom alól felszabaduló Délvidékre a Balkán továbbra is törökök sanyargatta részeiről érkező délszláv, különösen a sokác népcsoportok hozhatták a Duna-Dráva térségébe ezeket, az életükhöz szorosan kötődő épületeket. A Kárpát-medencébe költöző sokácok a Duna és a Dráva mellékén mezőgazdaságilag kevésbé hasznosítható ártéri területre települtek, ahol a korábbi állattartó életmódjukat tovább folytatták” – írta könyvében Füzes Endre (A gabona tárolása a magyar parasztgazdaságokban. 1984. 166. oldal) Ezeken a helyeken továbbra is szükségesnek bizonyult a mozgékonyság megtartása. „E sokacz nép szereti a munkát, földjeit igen jól műveli, a hajnal hasadása már a mezőn találja munkában. Az elkülönítés előtt a legfőbb jövedelmét a szarvasmarha-, juh- és disznótenyésztésből merítette, s így a földekre, daczára, hogy kitűnő minőségűek, nem nagy gondot fordított; de most a föld lévén úgyszólván egyedüli jövedelmi forrása, azt szorgalmasan és czélszerűen munkálja” – olvashatunk a sokácok megélhetési forrásának megváltozásáról a cikk elején említett, Várady Ferenc szerkesztette monográfia 294. oldalán.

Például a Mohácsi (Margitta) szigeten a jelentős változások – több eredménytelen kísérletet követően – végül a földművelésügyi miniszter által hivatalból megalakíttatott és 1899. szeptember 1-jén Küzdényi Szilárd igazgató főmérnök irányításával működését megkezdő Margittaszigeti Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat tevékenysége nyomán indultak meg. Néhány év múlva, 1903-ban Porgányi Lajos vette át a vezetést (szakaszmérnöke Ihrig Dénes lett), s az elkészült töltések és belvízlevezetések nyomán a szántóföldek területe a rétek és legelők rovására a Társulat területén az 1920-as évek végére 16 300 kateszteri holddal nőtt (Kenessey Béla: A csonkamagyarországi ármentesítő és lecsapoló társulatok munkálatai és azok közgazdasági jelentősége. Budapest, 1931. 38. oldal). Így, a XIX. század végén és a XX. század elején a megszűnő extenzív állattartást felváltotta a földművelésre alapozott megélhetés, és a hombárok új típusú használatában rejlő kézenfekvő előnyök vezethettek a gabonatárolókként történő további használatukhoz-hasznosításukhoz. (A változások időszakában készült Bellosics 1913-as tanulmánya, s ennek köszönhetően neki még sikerült adatokat találnia a szántalpas hambárok használatának korábbi módjaira. A kialakítást tekintve „Az ilyen cserényfalú hambár még többségben van” – írta cikkének 298. oldalán) A megnövekedett területen folyó gabonatermelés többlettermése a korábbi fonott falú szántalpas hombároknál nagyobb tárolóépületeket igényelt amelynek előnyeit megtartva terjedtek el a korszerűbb és több szemes termény befogadására alkalmas szántalpas deszkahombárok. Ugyanakkor a mozgathatóság egyre kevésbé bizonyult fontosnak: a későbbiekben a gabonások vagy hombárok egy részének alapja két olyan, keresztgerendákkal összefogott vastag talpgerendából készült amelynek homlokzati oldalán már nem figyelhető meg a korábbi, kissé felfelé hajló és szántalpra hasonlító végződés.

Ez a kialakítás azért is maradhatott el, mert a gabonatárolókon már nem a homlokfal felső részébe alakították ki az ajtót, hanem a padlószintbe építették. Így nem kellett fellépni és a belül lévő embernek átadni a terményt (gyakran a szántalpak végeire helyezett pallóra lépve vált könnyen beadhatóvá a gabona), hanem azt a rakodó közvetlenül a gabonatárolóban lévő rekeszekbe önthette. A gabonatermelés differenciáltabbá válása vezetett a hombárok belső terének rekeszekre osztásához, amelyeket egymáshoz illeszkedő deszkákkal a termény mennyisége által megkívánt magasságúra emeltek. „Míg a fonott hombár szerkezetileg a fonott tárolóedényekkel mutat rokonságot, a deszkahombár talp és tető közötti része az ácsolt ládák népes csoportjába tartozik” – jellemezte szerkezetüket Füzes Endre (A magyarországi szántalpas hombár. Ethnografia, 1964. 10. oldal). Az azonos feladattal bíró és ugyanazon a vidéken elterjedt építményeknek két változata terjedt el. Az egyik a hagyományos hombárhoz hasonlóan homlokzattal és ajtóval rendelkező típus a tornácos gabonás, míg a másik bejárata a téglalap alaprajzú gabonatároló hosszabbik oldalán került kialakításra, ezért neve hosszú gabonás (Füzes Endre: A gerendavázas gabonás. Ethnographia, 1970. 376. oldal).

A mezőgazdaság második világháború utáni átalakítása nyomán a hombárok-gabonások nagy része elvesztette eredeti funkcióját. A paraszti háztartásokba már nem került annyi gabona, amennyi a tárolókat megtöltötte, ezért sok helyütt lebontották, vagy átalakították őket. A XX. század elejére a hombárok népi építészetünk pusztuló és eltűnő értékeivé váltak, amelyekre úgy kell tekintenünk, mint vidékünk megőrzendő kultúrtörténeti örökségére. A még meglévők felkutatása és bemutatása azért is fontos, mert reményeink szerint tulajdonosaik és az érdeklődők figyelmét ráirányítják megóvásuk fontosságára.

Folytatjuk.

Dr. Nebojszki László