Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Egy Duna menti műemlék falu

Beszédes Valéria

„… a Duna mocsarai mellett és közte sorakoznak észak és déli irányba a sokác községek: Szántova, Béreg, Monostorszeg, Szónta, Vajszka, Bogyán, Plávna és Bács. Az ezek által jelzett vonaltól kelet felé végtelen sík Alföld termékeny lapálya terül el, míg nyugat és dél felé a Dunántúl és szerémségi hegyek kékellenek a távolban. A községek határának egy része rendesen kánaáni gazdagságú termőföld, a Dunához közelebb pompás füvű kaszálók terjednek a védtöltésig, amelyen belül széles övben fűzeserdő táplálkozik az arányos vizekből, s csak itt-ott engedi látni a fakó nádasát, a Duna felcsillanó habjait. A kaszálók és szántók tengerét itt-ott egy-egy erdő tarkítja hatalmas fákkal, majd kisebb foltokra kopár szikre vág le a nap.” — ilyen romantikus, dúsgazdag természeti környezetnek láttatja a 8 sokác községet a millennium idején JANKÓ János¹.

Ugyancsak ő foglalkozott terjedelmes tanulmányban a sokácok néprajzával az Ethnographiában, néhány tanulmányt pedig BELLOSICS Bálint is írt róluk. A legjelentősebb a Bács-Bodrog Vármegyei Történeti Társulat (BBVTT), évköny­vében jelent meg². Sajnos, a néprajzkutatók figyelmét elkerülte ez a téma, mert érdemleges tanulmány a Vajdaságban élő sokácok néprajzáról mindmáig nem készült el. Természetesen mi sem vállalkozunk arra, hogy ezt a témát részletesen kifejtsük, hanem észrevételeinket mindössze egy falura, Béregre (Backi Breg) korlátozzuk. Ez alkalommal is csak azokat a problémákat taglaljuk, melyek a vajdasági műemlékvédelem szempontjából elsődlegesek.

Béreget az oklevelek ugyan már 1319-ben megemlítik, de az őslakosság a török időben innen is elmenekült. 1649-ben Marin Ibrasimovic belgrádi püspök tíz családot talált a faluban, feljegyzései szerint ezek „dalmátok” voltak. Ebből arra következtetünk, hogy a XVII. században már itt laktak a sokácok. Ettől az időtől kezdve folyamatosan megemlékeznek a községről. A Rákóczi-féle szabadságharc idején például megkétszereződik a falu lakóinak száma. A név­vizsgálatok alapján a baranyai sokácság menekült Béregbe³.

1859-1860-ban a bécsi udvar utasítására néprajzi leírásokat készítettek a Vajdaság falvairól. Az úgynevezett Ormos-féle gyűjteményt a temesvári levél­tárban őrzik, IVÁNYI István ismertette a BBVTT évkönyvében. Az okmányok fényképmásolatai a Vajdaságban is hozzáférhetők, a karlócai levéltárban őrzik őket. A múlt században készült leírások meglehetősen sematikusak, kérdőívek alapján készültek, viszont falvaink és városaink múlt századbeli állapotáról szinte ez az egyetlen megbízható forrás.

A béregi leírás igencsak szűkszavú, a falu akkori jegyzője, llija Tucakov írta; néhány megjegyzése — leírása szűkszavúsága ellenére is — értékes. Közleményét a falu történetével kezdi: „A helység története azokban az évek­ben kezdődik, amikor a pogányok Bosznián és e tájon átvonultak és feldúltak mindent. Következésképpen errefelé menekültek a bosnyákok, és itt az erdő­ben felütötték lakásaikat. Később kis falvakat, szállásokat építettek, amiből keletkezett később Béregh helység. Valószínű a Szbég névből ered, ami illírül »menekült helységet« jelent”⁴.

Ez alkalommal nem kívánunk kitérni a falu nevének etimológiájára, a Béreg elnevezés valószínű a Berek alakkal van összefüggésben, s ha a földrajzi viszonyokat vesszük figyelembe, akkor az a község erdős-mocsaras környe­zetére utal. Mai hivatalos elnevezése a húszas évek elején alakult ki, ugyan­csak hangtani hasonlóság alapján kapta a Breg elnevezést, ami egyben arra is utal, hogy a község dombokon helyezkedik el.

Tucakov jegyző nem figyelt fel a falu furcsa alaprajzára Pedig a kérdőív használata erre lehetőséget adott volna. Módunkban állt tanulmányozni az ugyanebben az időszakban készült bajmoki felmérést, itt olvashatunk a leg­fontosabb utakról, a falu alaprajzi „szépségéről”⁵. Csalódásunkat fokozta az a tény, hogy a majd száz évvel korábban Mária Terézia telepítési biztosa, COTHMANN, Béregről szólva épp ezt tartotta legfontosabbnak és részletesen beszámolt róla a császárnőnek: „Dautovától ugyanazon napon tovább utaztam Beregre, mely kamarai helység ugyancsak a Duna ága mellett van. Itt kath. rácok laknak, a talaja és nádasokra nézve Dautovával egyenlő előnyben van. Az itteni templomot találtam a legrosszabb állapotban: a lakóházak pedig annyira szorosan vannak egymás mellé építve, tűzvész esetére (amitől az Isten óvjon meg) az emberek élete is alig menthető meg, annál kevésbé a házak. Mer ekkora téren mekkorára a németek egyetlen házat szoktak építeni Béregen 8, sőt 10 ház is látható, s azért el kell rendelni, hogy ezen sűrűn épült házak idővel szabályos utcaterv szerint más alakban és sorban helyez­tessenek el”⁶ (Kiemelés — B. V.).

A szabályos utcahálózat napjainkig nem készült el. Béreg történelmi magva, a Čokot, a halmaztelepülések jellegzetes példája. Főutcája ugyan szabályos, de belőle vakutcák, zugok ágaznak le. A főutca is vakutca, mert nincs lejárata a mezőkre. A harmincöt telek kis területű, 2—300 négyzetméter telkenként. A falu legmagasabb részén alakult ki, a határán építették fel 1733-ban a temp­lomot, ennek a helyén építettek újabb 1789-ben. A falu további fejlődése során se követte a szabályos utcahálózatot, a mai Ivo Lola Ribar utcáig, szabálytalan az utcahálózat. A halmazos alaprajzot magyarázhatjuk földrajzi tényezőkkel, a Duna árterületének a közelségével, a ligetes-erdős környezettel, az enyhén dombos földszínnel. Tény azonban az is, hogy Küllőd (Kolut) és Bezdán ese­tében is hasonlóak a földrajzi viszonyok, ez a két szomszédos település még­sem szabálytalan, ezek mérnöki tervek alapján készültek. Béreg esetében valószínűleg a társadalmi viszonyok is közrejátszottak, hogy a mérnököknek napjainkig nem sikerült szabályozniuk a falut. A századfordulóig ugyanis nagycsaládi szervezetben, zadrugában éltek, vagy ahogy az itteniek nevezik: zajednicaban. Egy-egy família a falu meghatározott részén települt meg, s a család növekedésével, illetve széthullásával alakulhatott ki a falu mai alaprajza. Állításunkat alátámasztja az a tény, hogy 1945-ig a községben nem volt hi­vatalos utcaelnevezés. Egy-egy utcát az ott élő családok, nagycsaládok csúf­nevéről nevezték el, ezek az elnevezések máig ismeretesek.

Négy utcának a népi elnevezése nem családnév. A korábban már említett Čokot — magyarul tőkét jelent —, az itt élők magyarázata szerint, ebből a tőkéből fejlődött, burjánzott tovább a falu, hasonlóan, mint a szőlő. A főutca, a falu leghosszabb utcája a Veliki sokak, a Koluttal összekötő utat Široki (széles) sokaknak nevezik. A falu negyedik utcája a Zemun, erre az elneve­zésre a későbbiek során még visszatérünk. A legelőkre levezető útnak érdekes módon, magyar elnevezése van: Disznósor. Az elnevezés pedig arra utal, hogy a malacok ebben az utcában mindig eltévedtek, akkor, amikor a csordás a legelőre hajtotta a csordát. A többi utca kivétel nélkül egy-egy családról kapta a nevét: Palkov, Franjin, Djukin, Tolin, Djanizin, Čosin, Balzakin sokak. Az utolsó nagycsalád a Tolin família volt, ők a harmincas években osztották szét a vagyonukat, vagy ahogy Béregen mondják: ražisli (szétváltak).

A családszervezetnek ez a felbomlása súlyos gazdasági következmények­kel járt, a falunak kicsi volt a határa, a kiscsaládok 1—2 holdnyi szántón már nem tudtak gazdálkodni. S hogy enyhítsenek gazdasági bajaikon, még ezt a kevés földet is eladták a környező sváb falvak gazdáinak, s így a húszas-­harmincas évekre a faluban lakó sokácok agrárproletárok lettek. 1921-ben a béregi határ háromnegyed része már a svábok tulajdonában volt. Mivel a ma élő idős sokácok napszámosok voltak, nem emlékeznek arra, hogy a falu két beltelkes lett volna. Arra ugyan homályosan emlékeztek, hogy a szalmát és a kukoricaszárat a falu szélén tartották, de itt semmilyen külön épület, kert nem volt. Az alaprajzból ugyan arra következtetünk, hogy a falu körül lehettek szérűskertek, de ennek bizonyítására további kutatásokra van szükség.

Az elszegényedés hatása még egy érdekes jelenségre figyelmeztet. Egy-egy lakóházban több család is élt. Ezek a családok már nem voltak vérrokonok. A gazdáknak közös volt az udvara, az asszonyok közös konyhán főztek, csak egy-egy külön szobájuk volt. Még ma is találunk néhány ilyen megosztott lakóházat, azzal a különbséggel, hogy napjainkra az udvart kettéválasztották, a kamrát pedig átalakították.

Érdekes az a tény, ahogy a béregiek megítélik gazdasági romlásukat. Sze­rintük a bajaiknak két forrása volt: az egyik a nagycsalád, a másik a nők viselete. A nagycsaládnak nem az összetartó erejét látják, hanem éppen ez gátolta meg a kiscsaládokat a fejlődésben, ugyanis a nagycsaládban a családfő nem engedte meg, hogy kifejezésre jusson az egyéni kezdeményezés, ezért kedv nélkül, ambíció nélkül dolgoztak. Amikor szétváltak, egyszerűen nem tudtak mihez kezdeni szabadságukkal: ahelyett, hogy dolgoztak volna, elkó­tyavetyélték a szántójukat. A baj másik okozója a rendkívül díszes női viselet. A ruhákat ugyan házilag készítették, s az asszonyok ahelyett, hogy férjükkel dolgoztak volna, naphosszat szőttek, hímeztek, hogy elkészüljön a lányok ke­lengyéje. Véleményük szerint nagyon sok földnek az ára van az általunk meg­csodált viseletben. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy csak a beregi férfiak nyilatkoztak így; ha az asszonyokat faggattuk, akkor azok igen tartóz­kodóak voltak, hiszen a nagy ünnepen még ma is felveszik ezeket a díszes ruhákat.

A földrajzi nevek sok esetben megőrzött régiségeket takarnak. Így van ez Béreg esetében is. Az utcanevek felsorolásakor már említettük, hogy a falu negyedik utcáját, a mai Boris Kidric utcát Zemunnak nevezik. Branislav KOJIĆ akadémikus szerint ezek az elnevezések az egykori veremházakra, az úgy­nevezett zemunicákra vonatkoznak⁷. A XVII. századi utazók leírták, sőt le is festették ezeket a lakhelyeket. Béregen is ilyenekben lakhattak a megtelepülő sokácok, erre utal a földrajzi név, valamint a szájhagyományban is úgy él a falu története, hogy a Čokoton zemunicak voltak. Sajnos, ezekről az épületekről közelebbit már nem tudhatunk, COTHMANN nevezetes jelentése nem szól ezek­ről a verem házakról, a meglevő lakóházakról sem ír semmit a császárnőnek. Azt csak feltételezhetjük, hogy 1763-ban a szakirodalomban alföldi lakóházként ismert típusú házak lehettek Béregen. BELLOSICS Bálint a század elején Szontán még látott fonott szántalpas kunyhót, lehet hogy Béregen is álltak ilyenek, mert fonott hombárok állnak még napjainkban is a faluban.

Béregen nem határozhatjuk meg egy-egy lakóház építésének pontos idejét. A házak homlokzatán ugyanis nem jelölték azt meg, szakszerű bontási mun­kálatokat még nem végeztünk itt. Így csak föltételezhetjük, hogy a mai lakó­házak nagy része a múlt század különböző periódusában épült, s ami lényeges, a húszas évekig a különböző történelmi stílusok nem éreztették hatásukat, 1928-ban épült fel az első béregi sokác ház a népi barokk stílusában.

A korábban már emlegetett llija TUCAKOV-féle leírás ismerteti a béregi la­kóházat is: „a helységben található 383 lakóház, paraszt módra építve: vert falból és náddal fedve, utcára néző oromzattal. A házak beosztása, rendszerint két szoba, melyeket közepén konyhával választanak el, ezenkívül kamra és istálló is van a háznál egy fedél alatt.” A lakóházak alaprajza lényegében nem változott egészen az ötvenes évekig, a századforduló tájékán már vázlatrajzok is készültek a béregi lakóházról; a méltatlanul elfeledett GUBICZA Kálmán monostori tanító készítette. A Duna menti falvakban végzett néprajzi kutatásokat, kitűnően rajzolt, vázlatait és följegyzéseit a Zombori Városi Múzeumban őrzik. 1983-ban Eszék—Zombor—Szabadka testvérvárosok művelődési intézménye­inek találkozóján a centenáriumát ünneplő zombori múzeum kiállítást rendezett Szabadkán, ami a múzeum hőskorának anyagába adott betekintést. Kaća KUPUSAREVIĆ, a múzeum etnográfusa kiállított néhány vázlatot a GUBICZA-féle hagyatékból. Ez a vázlat is megegyezik a TUCAKOV-féle ismertetéssel. Tehát a béregi lakóház a XIX. század folyamán egysoros alaprajzú, beosztása pedig a következő volt: szoba—szabad kéményes konyha—szoba—kamra (itt van a pincelejárat, ha a ház alatt van pince)—istálló. Alaprajzában, szerkezetében tehát semmiben sem különbözik a Duna menti községek házaitól, tulajdon­képpen az alföldi lakóház különböző variánsai épültek fel a faluban. Talán az egyetlen falu a Duna mentén, ahol a városi építészet nem éreztette hatását. A házak egyszerűsége és puritánsága különös szépséget ad egy-egy utcának.

A homlokzat kialakításakor nem éreztették hatásukat a különböző történelmi stílusok. A vesszőből font oromzat, a fehérre meszelt fal, a halványzöldre festett ablak és a kiskapu különös harmóniát ad ezeknek a házaknak. A házak egyetlen dísze a festett lófejes verébdeszka. GUBICZA Kálmán még ilyeneknek látta a béregi házakat. Egy ilyen homlokzat vázlatát készítette el. A veréb­deszkát színes, kék-vörös festett virágornamentikával díszítették, ládáikhoz ha­sonlóan, festették. A BOROVSZKY-féle vármegye-monográfiában, a néprajzi le­íráskor, ismertetik az itt élő népek lakóházát is. A szerző jelzi⁸, hogy a Duna mentén szokás volt a lófejes csúcsdíszítés. Ez a díszítési mód azonban nem­csak Bácskában volt szokásos, így díszítették házaikat a drávaszögi magyarok Baranyában; 1911-ben GARAY Ákos a szlavóniai szórványfalvak bemutatásakor is fölfigyelt a lakóházak csúcsdíszítésére. Bácskában, Bajmok környékéről van még arra adatunk, hogy a verébdeszkák csúcsdíszítése lófej alakú volt⁹. A lófejes csúcsdíszek napjainkra letöredeztek, csak egyetlen házon maradt meg a maradványa.

Béregen nemcsak sokácok éltek, 1910-ben 507 volt az itt lakó svábok száma. Ezeknek a házai alaprajzukban nem különbözik lényegesen a sokác lakóház alaprajzától, a különbség mindössze az, hogy ezeknek a házaknak mindig van tornáca (gangja), és nem náddal fedték be, hanem hódfarkú cse­réppel, s ezeknek a homlokzata már városias hatásokat is tükröz. A svábok lakóházának hatására utólag néhány sokác lakóházon is kialakítottak tornácot. Ez a tornác csak az utánzata, mert az ereszt támasztják alá, utólag, faosz­lopokkal.

A legközelebbi sokác falu Béreghez Hercegszántó és Monostorszeg. Az előbbi faluból gyakran hoztak menyecskét, a monostorszegiekkel azonban nemigen házasodtak. Nekünk csak a monostori lakóházat volt módunk tanulmányozni és összehasonlítani a béregivel. Hangsúlyoznunk kell, hogy ugyan­azzal a háztípussal kell számolnunk mindkét faluban. A monostoriak azonban jobban feldíszítették az utcai homlokzatot. Házaikat ők is fehérre meszelték, de a lábazatát már sötétszürkével elszegték. Az ablakokra zsalugáter is került, s ezt zöldre festették, az ablakoknak a borítását pedig lófej alakúra vágták ki, legtöbb háznak pedig tornáca is van.

Béregen egyetlen háznak sincs zsaluja, egy lakóháznak azonban pléhtáblás az ablaka. Az effajta nyílászáró Doroszlón és Sztapárban volt divatban, nem tudni, hogy került a faluba, mindenesetre az egyik legszebb sokác ház, még akkor is, ha nem jellemző a falu népi építészetére.

Béregen a házak 40 százaléka ma is nádfedésű. A mestergerendák a lakásokban még mindig megvannak. Csak a szabadkéményt és a kemencéket rombolták szét. Csak egy házban maradt meg a szabadkéményes konyha, és a szobákban még állnak csonkakúp alakú kemencék.

Napjainkban már rendeződött a falu gazdasági helyzete, most azonban az elöregedés veszélye fenyegeti: a fiatalok elköltöznek Béregről. Azok viszont, akik ittmaradnak, azok átalakítják házaikat. Kicserélik az ablakokat, leszedik a nádat, s helyette hullámpalát raknak, s így a házak elveszítik eredeti ará­nyosságukat, s az aránnyal elveszítik a szépségüket is. Az egész falut ter­mészetesen nem nyilváníthatjuk műemlékké. Egy utcát, a Preradović utcát a Tolin sokákot azonban védeni fogjuk. A 7. számú házban pedig úgy tervezzük, hogy tájházat létesítünk. A falu többi részében, a Zombori Városrendezési Intézettel közösen, új házakat fognak építeni, amelyek megőrzik a régi házak vonásait: egysoros alaprajzúak lesznek, a tetejük nyeregtetős lesz, s még a központban se fognak emeletes házat építeni. Szerencsére a falu már annyira beépített, hogy a telkeket napjainkban már a mérnököknek se sikerül rendezni, így a falu eredeti alaprajza napjainkban is megmarad. Ha tovább fejlődik a palicsi szabadtéri múzeum, akkor Béregből fogunk áttelepíteni egy lakóházat.

Terveink megvalósulásához azonban a béregiek jóindulatával is számol­nunk kell, ugyanis a vajdasági műemlékvédelmi törvény előírja azt is, hogy a tulajdonosoknak is bele kell egyezniük, hogy házaik védettek legyenek. Nehéz dolgunk lesz, mert az itteniek szegénységük szimbólumát látják meglevő há­zaikban, reméljük azonban, hogy a múltuk iránti tisztelet felülkerekedik a béregiekben, és sikerül megőriznünk a Tolin sokákok.

Irodalom

BELJANSKI, Milenko
1976 Bački Bereg — Béreg, Zombor

BELLOSICS Bálint
1913 Adatok a bácsbodrogmegyei sokácok tárgyi néprajzához. Néprajzi Ér­tesítő XIV. 297—301.

BOROVSZKY Samu
1909 Bács-Bodrog vármegye. Budapest, I—II.

DUDÁS Gyula
1896 Bács-Bodrog vármegye egyetemes monográfiája. Zombor, I—II.

IVÁNYI István
1888 Cothmann Antal — a magyar királyi udvari kamara tanácsosának jelentése a Bács-kerületi kamarai puszták állapotáról, 1763. dec. 28. Szabadka Sz. Kir. Város Község Főgymnasiumának Értesítője az 1887-88. tanévről

JANKÓ János
1896 Adatok a bácsbodrog megyei sokácok néprajzához. Ethnographia VII. 34-64.

KOJlĆ, Branislav
1966 Seoska kuća is seosko naselje u Vojvodini. Letopis Matice srpske. Novi Sad

¹ DUDÁS Gyula 1896. II. 359.

² JANKÓ János 1896.; BELLOSICS Bálint 1913.

³ BELJANSKI, Milenko 1976. — a falura vonatkozó történeti adatok ebből a munkából származnak.

⁴ Vajdasági Történelmi Levéltár (Karlóca), Ormos gyűjtemény, 6. doboz, 324—337,

⁵ Vajdasági Történelmi Levéltár (Karlóca), Ormos gyűjtemény, 5. doboz, 204—297.

⁶ IVÁNYl István 1888. 20—21.

⁷ KOJIĆ, Branislav 1966. 397.

⁸ BOROVSZKY Samu szerk. 1909. I. 327.

⁹ Szlavóniai hétköznapok — Hagyományaink. Novi Sad 1973. 80. — MOJZES Antal Bajmok helytörténeti kutatójának gyűjteményében van egy fénykép a környékbeli tanyákról, amelyen egy tanya lófejes csúcsdíszítése is látható.