Bácsmegyei sokacz fejes guzsalyok

Haladásunk szempontjából áldásos s néprajzi tudásunk érdekében sürgős gyűjtésre buzdító átalakulás, mely különösen félszázad óta olyan rohamosan változtatja meg a nép szellemi és anyagi életét, kétségtelenül az emberi közlekedésnek, tehát a kulturának is szabad útjain, a nyilt síkokon követel legtöbb áldozatot. A mint a kultur-ár szintje megnő rajtuk, a rejtett zugokba is felszívódik, ott is egyszínűsíti a népéletet, úgy hogy csak az egybefolyó színek nyomán lehet a régire ráakadni. Ez a változás legszembetűnőbben a nép ruházkodásán vehető észre. Bács-Bodrog vármegyének a török világ után összeverődött tarka népessége közt az úri és kölcsönös népi hatás ez uniformizáló folyamatát a legszebb példák egyikén szemlélhetjük. Színest, jellegzeteset még csak ott találunk, a hol a faj ősi ragaszkodása, a rég megcsökkent, de még ki nem pusztult konzervativ hajlandósága, a zárkózott életmód, a rejtett lakóhely a népviselet tenyészésének feltételeit megadja. A kultura legenyhébb érintésére, a mint a gazdasági vagy egyéb körülmények szükségszerűleg változást okoznak az életmódban, vége a békés állandóságnak, a mely mellett az emberi ruházkodás viseletté fejlődhetik.

Ez a kultur-hatás nehány évtizede lepte meg a bácsmegyei Duna alluviális síkján, a nádasok, erdők, nagy legelők tájékán élő sokacz népet, s a mint fizikai hanyatlását főként a törzsbeli endogámia idézi elő, gazdasági romlását az a készületlenség magyarázza meg, a melylyel annak a főként pásztorkodó népnek az életkörülményei által reá diktált földművelő életmóddal a harczot fel kellett vennie. Csatornák, zsilipek, vasutak, iskolák azok a kultur-tényezők, a melyek többé el nem zárható kaput nyitottak a nagyvilág felé azon a szűzi paradicsomon, a melyen kondáival, méneseivel, halászkészségeivel eléldegélt hajdanán. Az a nyilvános kultur-élet, a melybe a sokacz nehezen bir, de kénytelen beletörődni, színes népéletét rohamosan átalakítja. Nem marad érintetlenül sajátságos viselete sem, a mely változatossága daczára is egységes jelleget adott neki, s pusztulóban a népviselettel szorosan összefüggő fonás-szövés mestersége is, gazdag tárgyi járulékaival együtt. A fonás-szövés, mint az emberiségnek ősi kultur-szerzeménye, mindenütt nagyon szoros kapcsolatban van gyakorlóik életmódjával, éppen ezért a sokacz e nemű tárgyi készségében is az elhagyott életmód sok magyarázója kallódik el.

E nép területe a mult század közepéig nagyobbrészt a kincstárral közösen bírt nagy kiterjedésű erdők, nádas rétség volt. a melynek állattenyésztése és halászata biztosította megélhetését. Földet csak annyit mívelt, a mennyit ruházkodása, kenyere, abrakja megkívánt. Egyiknek-másiknak 50—60 darab disznaja, juha volt; Szondnak négy évtizeddel ezelőtt ezer darabból álló csordája, ménese legelt. Apró, nagysörényű sárdagasztó lovaik 5—6 esztendős korukig a legelőn éltek, s ha aztán kocsi elé kerültek, meg kellett őket nyűgözni, nehogy elragadják a fatengelyes kocsit. A halak aprajával disznót hizlaltak, a nagyjából egyszer-egyszer 60,000 váltóforint árút adtak el még Debreczenbe is. Szőlleikben bőven termett boruk. Az árterülethez tartozó kincstári földeket, melyekhez tulajdonjogot formált a sokacz nép, időközben egyes nagy- és kisbirtokosnak eladták, ármentesítették, feltörték s ma gazdagon termő szántóföldek a régi kákás területek. A szegény népet egyszerre a legkérlelhetetlenebb küzdelmek elé állította az átalakulás. Legelőjétől, halászterületétől megfosztódott, a kiterjedtebb földmívelés lehetőségétől elütötte az a körülmény, hogy körül a földek szorgalmas idegen kezekbe kerültek, de az intenzivebb gazdálkodáshoz nem is értett, s küzdelmében a régi tétlen életmódban tespedő energiája sem segítette. Mindez három generáczió idején megtörtént.

A régi életmód mindent megadott: állattenyésztése, halászata, primitiv gazdálkodása bőségben nyújtotta az élelmet, földmívelése ruházatának anyagát, sőt viseletének díszét is jórészben ez egyszerű életmódú nép határában gyűjtötte össze, a fonás-szövés szerszámait pedig nagyrészben a nyája mellett pipáló, furulyázó pásztorsága teremtette ki, a mely csak sátoros vagy családi ünnepeken, disznótoron, temetéskor került be a faluba. A leányok lószőr-függőt (sztruna, obocsityi), a fültájon gyékényszárra kötözött ezüstszínű gyöngyökből és szalagokból álló csokrokat (plantityicza) viselnek; a kapicza és a fül közé dugott skornyak 7—10 gácsértollból álló, a melyet vászonnal varrnak, vagy viaszszal ragasztanak össze; a kapicza formáját a vadszőllő-vesszőből hajlított kongya (kontykarika) adja meg; az álhaj kóczból, gyapjúból stb. készül; a fiatal vagy gyermektelen asszonyok a kapicza gerinczére tűzött virágkoszorú közepén kócsagtollból (pérje od csaplye) való forgót hordanak. Lószőr, gyékény, gácsér- és kócsagtoll, vadméh viasza, vadszőllő indája, kócz, gyapjú mind olyan anyagok, a melyeket ilyen primitív életkörülmények kínálnak a hiú, díszeskedő hajlamú szláv aszszonyok kezébe. Viszont a női felsőing (opletyak), az öt szélből álló alsóing, vagy pendely (szkuta, krila, krilicza), tehát a sokacz női viseletre olyan jellemző egész kosulya, a zoricza (vászon újjas), a kosulyacz, a pregacsa, a férfifehérnemű mind kenderből, a köténynek, ágyterítőnek használt tarka tyilim, a csíkos guber, a ponyava rácz- vagy magyarbirka gyapjából készült asszonyi munkák. Sőt a tyilim fonalainak színezéséhez használt vörös-, sárga-, feketefestékeket is a nő találta meg gyökérben, falevélben, kutyatejben stb. Gazdagon alkalmazott kézi hímzésük még ma is dús maradványai mellett azonban, megfogyván és drágulván az idő, egyre több a bolti vagy vándor csipkeverőktől (csipkároktól) vásárolt dísz nyer alkalmazást, s vászonféléjüket is már jórészt úgy veszik a kereskedésekben.

A kész gyári anyagnak a térfoglalása lassan-lassan elfeledteti a fonásszövés technikáját és a sutba szorítja szerszám-készségét. Ezeknek a tárgyaknak, a népi találékonyság, ízlés szemléltetőinek, a mint említettem, épp úgy megvan a kapcsolatuk a sokaczság elhagyott életmódjával, mint a fonás-szövés anyagának. Különösen guzsalyaik ez állításunk igazolói, a melyeket e szemlélődő életet élő pásztorság faragott erdei legelőin nyája után lépegetve, szeretőjének, feleségének. Jankó dr. (Adatok a bács-bodrogmegyei sokaczok néprajzához, Ethn. VII. évf.) a sokacz fonó-szövő eszközei közül részeik szerint is, aprólékosabban ismertette a szövőszéket (sztative) és járulékait, a csekrak-ot (csüllő, l. 1. ábrát) és a motollát (vitlity), guzsalyaikról csak néhány szóval emlékszik meg. Én ezek bemutatására vállalkozom.

A sokaczságnak két-, sőt háromféle guzsalya is van. Valamennyi fejes. Az egyik, lándzsa-alakú fejjel ellátott, a legelterjedtebb délszláv forma, a mely gyakran a délszláv faragó-diszítő stílusra jellemző körös és köríves ornamentálással pompázó (III. tábla 2.). Kenderfonásra szolgál. Széles, a szíjsallangok módjára czifrázott bőrszalaggal kötik fejére a kenderkóczot, nyelét pedig az asszony derekára kötött, 3—4 ujjnyi széles szőttes övébe (pojasz) dugja, s társai közé ülve vagy állva, vagy velük járva-kelve fonogat. Egy rokon alakjának feje kúpalakúan esztergályozott és színes (III. tábla 1.). Hasonló bőrövvel erősítik rá a kócot, melynek végét fából vagy ólomból faragott guzsalytűvel (III. tábla 3.) tűzik le. Nyelét a kerekes guzsalyba dugják, s az ilyen szerszám neve a magyar guzsaly (magyarszka prelya). Nevük: drelya. Tőlük eltérő alakú és rendeltetésű guzsalyok a négyszögletes fejű prelyica–k, a melyekből egy sorozatot képben is bemutatok.¹ A női és férfiingek hullámos vászonszövetéhez, a szervián-hoz sodorják róluk a kizárólagosan bolti pamutfonalat. Legnagyobbrészt szögletes fejüknek van orsórésze (szrdáscse). Az esztergályozott, vagy nádból készült csív-re rágombolyítják a pamutfonalat, aztán a guzsaly nyelét épp úgy a pojászba dugják a bal hónalj alatt, mint a prelyáét. A nyelet átkarolják, a csívtől elálló fonalat a balkéz hüvelyk-, mutató- és középujjára vetik, akár a harisnyakötésnél (III. tábla 3—4.), a végét pedig az orsóra (vretena) hurkolják. Ezt az orsót a jobbkéz hüvelyk- és mutatóujjával megpörgetik, s megpörgetvén elejtik, majd pedig az egyszer megsodort részt a vretena vékonyabb végén meghurkolják s új darabot eresztenek a csívről, A fonal ilyen módon hajlandó összeugrani. Ezt használják a szervián szövésénél keresztbe járó fonalnak, vetésnek, s tőle kapja a vászon hullámos struktúráját (1. 2. ábra).

Ezeknek a szép ethnographikumoknak egykori kedveltségét mutatja nagy számuk; de az a körülmény, hogy használatban már aránylag kevés van, s legnagyobb részét padlásokon, hombárokon a nádkötésekbe dugva törötten, pusztulófélben találhatni, ez viszont azt bizonyítja, hogy divatjuk elmúlt a szövettel együtt, a melynek fonalát velük készítették elő. Néprajzi kvalitásuk is a változó életmóddal elhanyatló sorsuk szemléltetője. A gyönyörű faragott kézimunkás darabok (III. tábla) a régi idők tanújelei, míg az újabbak fűrészszel czifrázottak, gyalúval megmunkáltak és enyvvel összeszerkesztettek. (III. tábla 5—6., főleg 11—12. sz. példányok). Egyszóval kisipari eredetűek. A faragottak lényeges fejrészei a két függőlegesen álló oszlop vagy lécz, a melyet alsó felén két, felső felén egy-egy keresztgerendely köt össze. A két alsón keresztül erősül a fejhez a nyél. A keresztléczek száma néha négyre szaporodik, akkor, a mikor a fej felső részének díszítését ágyazzák belé. A négyszögű formákon kívül akadnak olyanok is, a melyeknek testét egy vízszintes léczre fordítottan ráállított szívalak, vagy félkör és szív kombinácziója alkotja, vagy stilizált állattestből telik ki. Egyéb szerkezeti különbséget a szerdáscse helye állapít meg. Az egyszerűbbeknél a csív gerendelye a függőleges oszlopok vagy léczek lyukain nyúlik át, a többin az oldalrészek külön járulékai szolgálnak e czélra, az eszköz stílusához alkalmazkodó tulipánok, faragott oszlopok, többszínű csipkés rózsák, emberfejek, sőt sodronykarikák is. A közölt képek egyrészén a csívtartók helyét csak az üres lyukak jelölik. A részek összerovásának módja az ú. n. pöcsözés, az ékelés és a faszög alkalmazása. Akadnak olyanok is, melyeknek feje egy darabból került ki. A III. tábla 8. számú képe pl. az alakítás stádiumában félbemaradt faragott darabot ábrázol, melynek czeruzával megjelölt kontúrjai a tervezés mikéntjét is elárulja.

A faragott példányok legtöbbje nemcsak a fanemeknek (papsapka, vadkörte, szil stb.) késsel való megmunkálásra alkalmas voltát, a faanyag természetéhez, szövetéhez alkalmazkodást, hanem a faragóeszköz használatában való készséget is elárulják. A III. táblán bemutatott, s a hozzá hasonló darabokon a keretet kitöltő lap, rostjaival függélyesen álló, két-három milliméternyi vastag deszka, a melynek struktúrájához a díszítésből kitetszőleg ügyesen alkalmazkodott alkotója. A fa természetének és a kés technikájának megfelelően a keresztoszlopok díszítése vízszintes keresztrovás, vagy élrovás, a lapokat kitöltő levéldísz, az oszlopfejek egyenlítő rovása mind a késsel-munkálás természetéből következők. Ugyanezeken a darabokon szimmetria érvényesül, s a díszítő elemeknek sokszor egységes ízléssel mérsékelt alkalmazása látható, úgy hogy e nemű népies faragott objektumok legszebbjei közé valók.

A díszítőelemek közt, a melyek a preliczákon érvényesülnek, mint a sokaczok egyéb tárgyi alkotásain is, meglehetős számmal vannak a primitiv zoomorph-elemek, s rajtuk is inkább csak az ornamentálásra való törekvés látszik meg. Ez elemek közé számítom az emberét is, mely mellett a lófej a legtipikusabb állati díszítő forma. Az előbbenit balkáni elemnek tartják. Az a bizonyos, hogy a sokacz ma is szívesen alkalmazza kapuin, a felső sávok volutás indáinak öbleiben, a nagy mezőkön, az oromdeszkák szarvas felső végén és a mint a III. tábla 19. ábrája bizonyítja, a guzsalyok csívtartóin is. Oromdeszkáik lófejdísze jellemző a sokacz utczákra, de a mint képeink mutatják, a guzsalyokon is bőven érvényesül. Jankó dr. ősnémet ornamentumnak tartja. Bárhogy álljon a dolog, az tény, hogy az ország több helyén él ez a zoomorph-elem, a melyet a sokaczok közt, e népnek a ló iránt való régi hajlandósága tett oly népszerűvé. Szivesen alkalmazott dísz a madár is (III. tábla 16. ábra). Kis ajtókon, szövőszékeken, hombárok szegődeszkáin, hosszú padok színes, virággirlandos támláin mindenütt előfordul különösen egy sárga fejjel, vörös mellel és zöld háttal ábrázolt fajtája. Sajátságos jelenség ez elemek között a stilizált heraldikus kétfejű sas (III. tábla, 8. ábra), a mely kapukon, székeken, padtámlákon és guzsalyokon fordul elő, s a melyet hajlandó vagyok Jankóval a határőrvidéki kor történelmi emlékének tartani. A növényi elemek közt, legalább az északi sokaczság körében, tipikus leveleivel együtt a tulipán. Ez a virág is, melyet legutóbb nemzeti szimbólumnak választottunk, azok egyike, a melyek élénken igazolják, hogy a földrajzi értelemben vett magyar föld ornamentikájában mennyi a közösség. A szokások némelyikének megegyezésén kívül ez a közösség is egyike azoknak a tételeknek, a melyek a nemzetegység érdekében gyakorlatilag applikálhatók volnának. Rajta kívül a közös sokszirmú rózsa, itt-ott a sarkokban alkalmazott negyede a leggyakrabban felhasznált phytomorph-dísz. Egyéb díszítő elemei közül a III. tábla pl. a 3., 15. ábráján látható kereszt-formák templomi faragvány-motívumok. Kedvvel alkalmaznak guzsalyaikon is apró tükröcskéket (ogledalcze).

A faragottak a legtöbbször természetes színűek (III. tábla 1., 5., 6. stb. ábráin). A primitivebb festőanyagot a sokacznak erdei környezete nyújtotta, ilyen a málna, melynek levével gyakran bevonja faragott tárgyait. A 3. ábrán bemutatott guzsaly is tőle színesült. Többi színei: a vörös, kék, sárga, fehér, zöld. A ritkább sárgásbarnával, barnával, feketével kiegészül a sokacz szín-ízlés palettája, a melyről különösen a régibb tyilinek és pregacsák színeit választotta. E szőttesek színharmóniáját főként a III. tábla 2. ábrája szemlélteti.

Prelyiczáik között vannak az esztergályozott prelya nyelének elemeiből összeállított keretűek is, a melyeket ugyanígy színeznek is. Ezeknek az oszlopfáit, az említett prelyákat, a vretenákat stb. kis primitiv esztergályozón, a diljácsán (3. ábra) készítik el. Ez az északi sokaczság majd minden házában fellelhető, de már nagyobbrészt sutba került gépecske egy decziméter széles, 60—70 cm, vagy egy méter hosszúságú keményfából készült deszka, a melyen terjedelmesebb kivájt hasíték van. Függelékei egy belé erősített és egy e hasítékban szabadon mozgó, de alsó felén ékkel megrögzithető háromszögalakú fej, melynek egy-két lyukában forog az esztergályozandó fadarab. A hajtó mechanizmusa egy vékony szijjal vagy zsineggel kifeszített íj. A diljácsát a két végén levő lyuk felhasználásával megerősítik, a hajtó-íj inát egyszer rávetik a fára, a mely a diljácsára keresztben járó íjat mozgatván, gyors forgásba jő. Valami segítő kéz, vagy esetleg maga az esztergályozó, oda tartja az 1—11 dm. hosszú kétélű kést, s tetszése szerint alakítgat vele.

Bellosics Bálint.

Jegyzet

¹ Ez eszközök a Balkánon is ismeretesek. Bátky dr. figyelmeztetett, hogy a zágrábi „Zbornik za narodni život i običaja južnih slavena“ 1897. évfolyamának egyik képe egy a mi eszközünkkel s használati módja szerint dolgozó asszonyt ábrázol. Az itt bemutatottak egy része a zombori múzeum néprajzi osztályáé, a többi az én gyűjteményemben van.