Csiffáry Gabriella

Megjelenés: 2010
368 oldal
Kötés: Puhatáblás Ragasztott
Szerkesztette: Illés Andrea
ISBN 978-963-244-194-8

Az aranyérem másik oldala…
100 év legnagyobb magyar olimpikonjai

Albert Flórián

Nagyon-nagyon messziről indult 1941. szeptember 15-én Hercegszántóról. Meséljen nekem egy kicsit erről a helyről, mert a hely szelleme nagyon meghatározó egy ember életében, azé a helyé, ahonnan elindult az életben!

Ez valóban így van. Hercegszántó az Bezdán és a többi határfalu volt annak idején, amikor fölkerültem Pestre. 52-ben kerültünk fel Budapestre és utána már alig vártam, hogy vége legyen a tanításnak és mentem a nagyszüleimhez, hiszen ők neveltek. Édesanyámat nem is ismertem, mert két és fél éves voltam, amikor elveszítettem. Na most a helység, maga a tény, ott volt egy határőrség, télen ott lovas szánkóval mentek védeni az úgynevezett határt. Utána, mikor mentem haza meglátogatni a nagyszülőket, Dávod volt hat kilométerre Hercegszántótól visszafelé, mert Baján keresztül kellett jönni és hát ott személyigazolvány meg határsávengedélyt kellett kérni itt Pesten, hogy le tudjak menni. Na hát ez volt a legkevesebb, mert örömmel és még mindig nagyon de nagyon boldogan és szívesen emlékszem vissza az ott eltöltött éveimre és az azt követő pár évre, amikor még gyerkőc voltam. Tizenkét-tizenhárom éves koromban imádtam a mezőgazdasági munkákat, a lovakat, alig vártam, hogy aratás legyen. Ugye először csak kötelet fontam, utána már terítettem, utána szedtem a markot és nagyon de nagyon boldog voltam, amikor föl tudtam dobni a kévét a lovas kocsira. Na ennek majdnem meg is ittam a levét, ugyanis ott nem forma 1-es pálya volt, és egyszer csak lovas kocsival, mert a lovakat imádtam, mint általában az állatokat, és belementünk egy eléggé mély gödörbe és akkor leborult olyan szépen a kévék egymásra, hogy szinte fogtak és védtek, hogy megússzam ezt a malőrt. Nekem olyan gyerekkorom volt, amiben benne volt minden. Benne volt ugye az óvoda, mert ugye Hercegszántó a sokácok, a németek és a magyarok keveréke volt. Mivel hogy édesanyámat elveszítettem, nagymamáéknál voltam. A családi nevük Jelity volt, az édesanyám ágáról Jelity-nagypapa, Jelity-nagymama, akit Didának, Bákónak, édesanyám testvérét, akit Tetának, mert őt Annának hívták, szóval ez egy olyan dolog volt, hogy amíg az ember él, nem tud elfelejteni. A másik dolog, emlék, mezítláb menni a tarlón, az valami csoda volt. Hát először össze-vissza volt szurkálva a lábam és akkor megmutatták, hogy hogy kell csúsztatni a talpat és utána az ég adta világon semmi gond nem volt. A másik dolog meg ami a lábammal kapcsolatos, hogy este, a holdvilágnál fejeltünk, fociztunk és ott volt a kocsi helye, a kocsi nyomvonala, de hát ott voltak a kövek és az éles kavicsok is és a nagymamáéknál meg még akkor kerekes kút volt, és úgy tekertük fel a vizet, és ha ordítás hallatszott, akkor én voltam az, aki ordított, de hát ott volt édesanyám testvére, a Teta, aki azt mondta, hogy ha akkor, a focizásnál nem fájt a lábam, akkor most sem fáj, és dörzsölt a hátamtól kezdve a egészen a lábamig, szóval ez egy eléggé kellemes tortúra volt. Az ember erre is nagyon de nagyon szívesen emlékszik. Ennek köszönhetem, hogy életem során körülbelül tizenhárom-tizennégy alkalommal költöztem.

Én sok mindent átéltem, pincében laktam, olyan helyeken, amiről sokan nem is akarják elhinni, hogy ilyen volt. Volt és ezt én nem is tagadom, nem azt mondom, hogy büszke vagyok rá, de megerősített abban, hogy amit a szüleimtől, illetve hát az édesapámtól, a testvéreimtől, a két bátyámtól kaptam, az igen is megoldható. Embert próbáló feladat, hogy amikor 52-ben Pestre költöztünk egy albérletbe, az István út 26-ba, nem fértünk el mindannyian abban a sufniszerű szobában és hát mentünk a Sári nénihez, aki a házmester, ugyanakkor a bástya moziban a jegyszedő, na most a bátyámmal a pincelejáraton mentünk hátul, s vittük a párnát meg a dunyhát magunkkal. Annyi előnyünk mindig volt, hogy a Sári néni mindig becsempészett minket a bástya moziba, hát azért volt az, hogy a „Király lány a feleségem” meg ezeket a filmeket tízszer-tizenkettedszer néztem meg és ez hozzásegített némiképp a kulturális egyéniség fejlesztéséhez. Nehéz gyerekekkor volt és ehhez jött, hogy kitelepítettek minket Budapestről 53-54-ben vagy még később, mert akkor meg kellett hosszabbítani a letelepedési engedélyt és mi a közelbe, Őrszentmiklósra költöztünk, ahol albérletben laktunk kicsi szoba volt és hárman-négyen, mert a bátyám akkor volt katona a Hős utcában, úgyhogy ez egy olyan természetű dolog volt, amivel az embernek együtt kellett élnie. Mindehhez hozzájött az is, hogy reggel négykor kellett ébrednem. A régi váci vonal volt az, amin járnom kellett Őrszentmiklósról, azt mondja, hogy Nyugati pályaudvar, Rákosrendező, Landler Jenő üzem, Rákospalota, Újpest stb. Csomádra kellett fölfelé menni a kis mukival, a 275-össel, ennyire megjegyeztem, mert az volt az én közlekedési eszközöm. Majdnem oda jutottunk, hogy amikor jöttünk Csomádra Fót-felsőről, fölfelé volt egy kis kaptató és majdnem le kellett szállni a vonatról és tolni, hogy mégiscsak érjünk el oda, ahova akarunk.

1952-ben kerültünk föl Pestre és itt végeztem el a Hernád utcában az általános iskolát utána a Madách Gimnáziumba jártam, tehát a nyugati nem volt egy olyan vészesen nagy távolság. Emlékszem, hogy volt a „kettőhetvenes” tanulóbérlet, amin a fogvájóval két járatot kellett bejelölni és naponta kétszer egy órát lehetett vele utazni. Annyit utaztam ezen a vonalon, hogy azóta én nem tudok eltévedni Budapesten, ezt a helyzetet a kényszer szülte. Ezek mind olyan dolgok voltak, hogy az embert hozzászoktatták a rendszerességhez, a pontossághoz, a precizitáshoz, mert ha jött Őrszentmiklósról befelé az ember lekéste a vonatot, akkor a következő sziktóberben jött csak.

Kicsi gyermekként, kamasz gyerekként nagyon korán kellett felnőtté válnia.

Ez biztos, hogy így van, mert a bátyámék Hercegszántóról járt a bajai III. Béla Gimnáziumba jártak és ott is érettségiztek. Baján akkor nagy sportélet volt, ott volt a Bajai Bácskaposztó és az Építők, tehát az a környék, Baja és Bács-Kiskun nagyon sok válogatott szintű játékost adott. Ott volt kosárlabdára Fekete Kovács Győző bácsi, aki testnevelő tanár volt, a Banda Valér, aki kosárlabdázó volt, a Dunai 1, Dunai 2, Páncsics Miki Garáról jött, tehát sok olyan sportoló került ki, aki később magyar válogatottként is megállta a helyét.

Fantasztikus dolog, hogy tizenhét évesen a válogatottba bekerült, hogy tudott ezzel megbirkózni? Ez akkora teher lehetett ekkora csillagokkal, klasszisokkal játszani.

Ez biztos, de ennek előzménye is van. Említettem volt, hogy ahogy vége volt a tanításnak, nem is vártam meg a bizonyítványosztást, hanem elmentem haza. Hát Hercegszántó azért az mégis csak egy sportfalu volt, ugye hát ugyanúgy, ahogy Dávod, Nagybaracska és utána Bácsbokod, Bácsborsod, Jánoshalma például a Fenyő az onnan született, Jánoshalmán és úgy jött fel ide hozzánk a Kinizsibe annak idején. Hozzánk, de hát én akkor még tökalsó voltam, akkor jött az Orosz Pali, a Mátai Sanyi, akkor jött a Milezsán Laci és az idézőjelbe téve „régi nagyok”, akik ugyancsak vidéken kezdték el a pályafutásukat. Ez egy olyan dolog volt, hogy mentünk lefelé és pontosan azok az emberek, hát Sándor Csikar, hát mikor bekerültem a válogatottba, hát a Tihy Lajos akkor már játszott a nagycsapatban. Az 54-es VB-én nem csak a Csikar volt az, akit nem tudom, hogy milyen oknál fogva, de nem is nagyon érdekel, de maga a tény, hogy elveszítettük 54-ben a világbajnokságot ugye. A sors különös iróniája, hogy 1959 novemberében, amikor a németek elleni visszavágó volt, mi legalábbis a Vörös Titivel annak tekintettük, mert mint fültanúk hallgattuk a rádióban az 54-es döntőt, és hát abból a világbajnokságot nyert csapatból hét vagy nyolc játékos játszott az 54-es világbajnoki döntőn is és hála a jó Istennek, sikerült revánsot venni, de hát az sovány, hát nekünk némi vigasz volt, mert mi gyerekfejjel nem igen tudtuk 54-ben tizenkét-tizenhárom éves mezítlábas fiatal gyerekek felfogni. Így az ember, ha visszapergeti az idő kerekét, akkor úgy ömlik belőle az emlék és valahogy úgy vagyok vele, ennyi idő után is, hogy jó rám nézve, hogy van mire emlékezni és az, amit az ember csinált, amiért élt nagyon sok alkalommal ez nem panasz, hanem de facto tény, hogy fel kellett áldozni a szabad időt, a szórakozást azért, hogy…, mert ímmel-ámmal ezeket a dolgokat csinálni nem lehet.

Ehhez kapcsolódnék egy kérdéssel, azt olvastam a könyvében, hogy heti négy alkalommal ment edzésre. Heti négy alkalom az nagy idő egy fiatalember életében, bánja-e hogy a kapcsolatai, a szerelmi és a baráti kapcsolatai, a szabadideje nem fértek olyan mértékben bele az életébe?

Nem bánom, mert ez az élet velejárója. Az ember, ha egyszer valamire felteszi az életét, akkor ezt el kell fogadnia. Egy másik dolog is van, tulajdonképpen a mi családunk egy eléggé nagycsalád volt, hát sajnos a lánytestvéreimet, a nővéreimet nem is ismertem. Amikor megyek egyszer-egyszer lefelé édesanyám sírjához, meg a nagypapáékhoz, a nagyszülőkhöz stb. akkor ott olvasom, hogy Albert Magdolna élt tizennyolc hónapot. Szóval ez valami iszonytató dolog, de maga az, hogy az ember átélte, még ha csak az elmesélés révén is, hogy tulajdonképpen hogyan is néztek ki a testvéreim, az nagy dolog. Az én családomra, az Albert-családra édesapámmal az élen és a nagypapákkal az élen egy olyan behatárolt életvitelt követeltek meg, hogy ott nem volt kibúvó. Hát egyszer-egyszer az volt, hogy édesapám, ha valami nem smakkolt az iskolában, és mindig várt, hogy mi van az iskolában, mert ott laktunk az iskolától harminc-negyven méterre, ha a többiek hazajöttek és én még nem, és akkor kérdezte, hogy mi van. Akkor még kukoricán térdepeltünk, és akkor megfogott és a két lába közé bevette a fejemet és megemelte a hátsó részemet és oda vágott olyan nyolcat–tizet, s utána már nemcsak hogy térdepelni nem tudtam, hanem ülni sem. Úgyhogy mindez a rendszerességre, a pontosságra és a becsületességre tanított, mert az mindennél fontosabb, hogy az ember ha beszél valakivel, és ha valamit mondok, azt én holnap is ugyanúgy fogom mondani. Hát igenis kérem, ha ami ma piros, az holnap is piros. Tehát ezért nem bántam a szabadidőmet, de nekünk is megvolt a magunk szabadideje, még a Madách Gimnáziumban is volt mindig egy olyan ötórai tea, ahol volt társaságom. Amikor vasárnap voltak a mérkőzések, ott is volt társaság, itt a pályán közösségben voltam. Olyan emberek voltak az edzőim, akik hihetetlen tapasztalattal rendelkeztek. Például a Száger Misi bácsi is viccekkel szórakoztatott bennünket, hát alig vártuk, hogy elmenjünk Pesterzsébetre vagy Újpestre villamossal, akkor még ez a lecsukható villamos volt. Az ember a világért sem hagyta volna ki a dolgokat. De volt ez a kisöreg zenekar, és akkor a Madách Gimnáziumban, akkor már tizenhat-tizenhét évesek voltunk és mindig külön voltak a Toldy Gimnáziumból kezdve a Madách Gimnáziumig összejöttünk és akkor volt tánc meg volt duma, de ez arra is jó volt, hogy az ember ki tudja választani az igaz barátokat, mert ugye amikor gólt rúgtam akkor mindenki jött, amikor meg kikaptunk, na akkor mutatkozott meg, hogy ki kicsoda. Ez mind jó alapfokú iskolát jelentett a további életre vonatkozóan.

Voltak-e szerelemei?

Hát ezek ilyen gyerekdolgok voltak. Hercegszántón is voltak, most is, amikor lent voltam, mert Hercegszántó díszpolgára lettem, találkoztam azokkal, a ma már nagymamákkal, akikbe annak idején szerelmes voltam. Ez is egy olyan jóleső érzés, mert az ember rajtuk keresztül is visszapergette azt az időt, amely az életemet meg a pályafutásomat elindította egy bizonyos irányban és ezért mondom azt, hogy én soha nem bántam meg, hogy az életem így alakult.

Azaz a igazság, hogy tényleg nagyon fontos, hogy honnan jött az ember. Én Albertfalván születtem, ami akkorjában egy kicsinyke település, szinte falu volt Budapesten.

Tudom, ezt nekem mondta Peterdi Pali bácsi, hát Albertról sok mindent elneveztek, Lábatlan, Albertfalva, Flórián tér…

Az ember optimális esetben egy olyan tisztaságot, egy olyan érintetlenséget, egy olyan a kisvárosi léttel, a falusi léttel kapcsolatos egyszerűséget hoz magával, ami egy dörzsölt pesti vagányra nem jellemző. Amikor feljött Pestre, akkor volt magában egyfajta megilletődés, gondolom?

Ez egyértelmű, hát amikor először láttam a villamost, az édesapám hozott föl anno, és a Pala Szállóban lakott, nem tudom én, valami miatt fel kellett jönni és megláttam a villamost. Na hát erre mondták a későbbi játékostársaim, hogy te kis csóró, kis prosztó gyerek, ugye megugattad a villamost? – mondom: „Hát nem is csodálom, igen.” Igen megugattam, mert Hercegszántón nem járt villamos.

Viszont annál több olyan gyönyörűséggel találkozott ott, amivel itt Pesten nem igen találkoznak.

Ez igen, pontosan, és ez mind olyan dolog, amire az ember szívesen emlékszik vissza, és nem próbálja meg megtagadni azt az időszakot sem. Amikor feljöttem Pestre, akkor azért volt könnyű, mert ugye vidéken nem lehet az, hogy megjátszod magad, még aki egy kicsit erősebb volt, annak tekintélye volt. Itt Pesten, kis vidékről jött emberként, alkalmazkodni kellett mindig az adott szituációhoz.

És azt hogy lehetett?

Nem megalkuvásként, azt én soha az életben nem tudtam megtenni, hogy nekem, valami egyszerű dologért valami pozitívumot jelentsen a hogyan továbbot illetően. Nem, szemtől-szembe, nyílt, őszinte tekintettel csináltam a dolgokat, mert aki remeg, mint a nyárfalevél, az már támadható. S lám-lám mit számít a közösség, nekem mindig a ballagáskor kapott kis tarisznya jut eszembe, amelyben van egy csipetnyi só és egy kis kenyér és a nagymamától kapott kis összeg, na de azt a keveset is jóízűen meg lehetett adni. Hiába van csirke, lúd, liba meg mit tudom én micsoda… Tudomásul kell venni azt, hogy a beilleszkedés az egy borzasztó fontos dolog, mint ahogy én is annak idején. Bekerültem az első csapatba, pontosan 17 éves korom után és fél év után már válogatott lettem. Szóval azokkal az emberekkel, egy Dékán doktorral, egy Dalnoki Jenővel, egy Fenyővel és a későbbiek folyamán már velük együtt, mert akkor még az IFI csapat játszott edző meccseket az első csapattal. Akkor mondták, hogy nahát van egy tehetséges gyerek, mármint én, az IFI válogatottnál, a Hoffel Józsi bácsi, aki második apám volt, az MTI Sportosztályának volt a vezetője, ezek az emberkék két oldalról támogattak, az egyik, hogy azért a lehetőségekhez mérten, munka volt, mert ott voltam újságíró gyakornok az MTI-ben, Oskovics Jenő, Kozák Misi szegény, a Hoffer Józsi bácsi, a Végh Gyuszi, a Morvai Tihi bácsi, meg a régi politikai tudósítókat, akik Washingtonból meg Bonnból jöttek, Aczél Endre is. Mentem hozzá fordítani a Világ Sportja sorozatot, meg Polgár Dénes, hát azok is istápoltak, mintha a saját gyerekük lettem volna. Ezt is valahol ki kell érdemelni, mert az borzasztó kevés, hogy én a pályán esetelegesen fejelek egy gólt, mert az előbb-utóbb elmúlik.

Akkor ez egy együttes munka volt?

Pontosan, ez egy team-munka, egy csapat-munka volt, mert egy ember soha, labdarúgást tekintve, csapatsportot tekintve egy ember soha nem tud nyerni, mint ahogy egy ember nem tud meccset veszíteni. Ha ott nincs meg a dafke, a csakazértis, hogy most érzem, hogy rosszul megy és most rá vagyok utalva, hogy a másik segít, de lehet, hogy a következő meccsen már én fogok neki segíteni, mert ebben a játékban ez benne van.

Flóri, olyan magasságokig jutott el, gólkirály volt, az aranylabda tulajdonosa, világ-és olimpiabajnokságokon ért el sikereket, hát hogyan tudott ennyire egyben lenni testben és lélekben? Hogy tudta magában kialakítani azt az embert, aki ezekre a sikerekre képessé válik?

Először is az első benyomás mindig az, hogy az ember eldönti, hogy mi leszel, ha nagy leszel: tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Nekem szerencsém volt, ismételten arra tudok visszautalni, hogy nálam a család szent és sérthetetlen, hogy együtt voltunk, amikor már a bátyámék megnősültek, az elengedhetetlen dolog volt. Maga a labdarúgás, a sport iránti szeretetet pontosan a két bátyámtól, akiket említettem volt, hogy ők Baján voltak, nekik köszönhetem. Nem is azt, hogy köszönhetem, mert én mindig közöttük tébláboltam, hallottam, amikor veszekedtek egy-egy kikapott meccs után, együtt mosták ki a szerelést, a gatyát, a mezt és ott aggatták, miközben szidták egymást, mint a bokrot. Ők szeretették meg velem ezt a játékot. Amikor volt például óraközi szünet, akkor dirr-durr törtek az ablakok. A legidősebb bátyám, a Jani, aki hál’ Istennek még mindig él, most volt 79 éves, úgyhogy mindig őt verte el a fater, őt vette elő, mi meg csak kummogtunk a másik bátyámmal. Szóval ezek mind-mind huncutságok, de jó értelemben vett huncutságok. Tehát mondom, a család az mindennél fontosabb és talán ez volt a legnagyobb dolog, amit én kaptam, a neveltetés ugye, mert e nélkül nem ment volna.

Pedig édesanya nélkül…

Az nagyon nehéz. De mint mondtam, a nagymamámék neveltek. Azután az édesapám megnősült még egyszer, lett is egy mostoha lánytestvérem, most már két óriás gyereknek az anyja.

Milyen volt az édesapjával való viszony?

Szuper volt. A normális keretek között megkövetelte a rendet és a fegyelmet. Pedig mi szanaszét voltunk, mert édesapámmal jöttem fel Pestre és akkor a bátyám itt volt katona, amikor ide kerültem a Kinizsibe. Ha ő nincs, akkor nem tudom, hogy bekerülök-e a Kinizsibe, a másik bátyám pedig Baján maradt.

Ergo, szétszakadt a család.

De bármikor mentem haza, az biztos, hogy a vasútállomáson várt a középső bátyám. Nálunk nem volt szükség arra, hogy nógassuk egymást, hogy írjunk vagy táviratozzunk vagy telefonon, hogy na most jövök. Én mindenkinek azt ajánlom, hogyha egy népesebb családban, most nemtől függetlenül, mert sokszor a lánytestvér többet tud adni, mint a fiú, jóságban, szeretetben, mert azért a belső énje mégsem annyira goromba, mégsem annyira durva egy adott szituációban.

Iszonyatosan sok sikerben volt része, Flóri, hogy nem szállt a fejébe a dicsőség?

Ez is egy rendkívül érdekes dolog, mert akkor amikor már válogatottsággal a hátam mögött, olimpián vettem részt a Fradival, bajnokságok stb. még akkor is kísértett a múlt, a pincelakás.

A Gömb utcában.

A Gömb utca 39-ben, szemben volt a parafagyár. Szóval mindenért meg kellett küzdeni, de utána már nem magam miatt, mert én akkor még elvoltam, amikor én mondtam, hogy most már nem bírom tovább, hát olimpián vagyok, világbajnokságra készülök stb. és lent a pincében lakunk. Utána kaptunk egy tanácsi lakást a IX. kerületben. Én mondtam, hogy nem magam miatt, értsék meg, hanem ott van a húgom, ott vannak a szülők, mindenki, hát az egyszerűen elképzelhetetlen volt.

A József Attila lakótelepen kaptak lakást?

Hogyne és utána ott kapott a Rákosi Gyuszi, a Kribanszky Zoli is oda került, a Katona Sanyi és a havasi Sanyi is odakerült. Ők is mind a Valériára, a József Attila lakótelepre kerültek.

A másik meg az, hogy az ember miért nem maradt kint? Miért nem maradtál kint – mondták nekem nagyon sokan. Mit érek én el vele, hogy azoknak, akiknek én köszönhetem az életemet, ugye az édesapám, a bátyáim is istápoltak, én most kint tejben-vajban fürdök és itthon meg őket előkapják, hogy kérem, mi van itt? Hát az életben nem tudtam volna magamnak megbocsátani.

Nem izgult a meccsek előtt?

Nem.

Ennyire biztos volt a tudásában és a tehetségében?

Nem, itt nem erről volt szó, hittem a csapat erejében. Mert amit mondtam ezelőtt három vagy négy perce, hogy egyszer fent, egyszer lent és ez oda-vissza érvényes. Szóval itt hogyha remegő lábakkal megyek ki a pályára, akkor dadog a labda és az borzasztó. Ezt a labdarúgást labda nélkül nem lehet játszani.

Melyik volt a legjobb pillanata a pályán?

Hát nagyon sok hál’ a jó Istennek. Ezt nem lehet így kiemelni, mert igazságtalan lennék az egyik gólommal a másikkal szemben. Mondtam a német meccset, amikor sikerült egy gólt rúgnom, azt is sokan mondták, hogy ilyen gól meg olyan gól, akkor sem az volt bennem, hogy milyen gól volt, hanem az, hogy megvertük a német válogatottat, akiktől kikaptunk 54-ben. Hogy az angolok ellen, vagy a franciák, vagy az osztrákok vagy a csehek ellen, szóval az emberben benne vannak ezek a mozaikok csak össze kell rakni. Az egyik dolog az húzza maga után a másikat.

Ha jól tudom 353 meccsen játszott?

351 meccsen és abból 257 gólt rúgtam, de az csak bajnoki meccs. Ebben nincsenek benne például a válogatott meccsek meg a kupameccsek, mert annak idején, ha az olimpiát is, ha hozzáadják, a mi olimpiánkat, azt nem számították válogatottságnak, pedig ugyanúgy a Magyar Köztársaságot képviseltük. De ez úgy jó, ahogy van, mert ez kicsit kerekebb.

1969. június 15-én pár perccel ¾ 2 után Koppenhágában mi történt?

A mai napig brutális dolognak tartom. Ma, ha ilyen lenne, rögtön ítélő bíróság lenne, úgy, ahogy az Aranyt eltiltották a játékvezetéstől, mert a mi gyerekünk, a Wolf-gyerek rácsúszott a lábára. Ha ezt alkalmazza a játékvezető a dán kapussal, akkor azt életfogytiglani börtönbe csukják. De hát ez bekövetkezett, ennek előzménye volt, hogy nem akartam elmenni. Hagyjuk ezt, ez megtörtént, ezen már változtatni nem tudunk. Lakat Karcsi bácsi, óriási emberke volt, ő mondta azt, amikor a végelszámolás megtörtént, összegezte, mint játékos a pályafutását, hogy szép volt, jó volt, elég volt. Na de ehhez kellett egy olyan fej, egy olyan koponya, hát ő tanárember volt. Benne tényleg minden klappolt.

Utána még azért próbálkozott, hiszen 74-ig játszott még. Hogy tudta lelkileg helyretenni ezt?

Én eldöntöttem, hogy kész, elég. Akkor hozták a napi két edzéseket és azt az én lábam már nem bírta. Egy héten kétszer kellett a vizet leszívni a lábamból. Akkor azt mondtam, hogy azért szeretném, ha nem bicegve kellene járnom.

28 éves volt 69-ben, épp ezen gondolkodtam, hogy hogyan lehetett ezt helyretenni, gondolom hosszabb távra tervezte a sportpályafutását.

Na jó, de 74-ben hagytam én abba. 69 után kivettem egy évet, mert ez volt június 15-én és a következő év április 27-én játszottam a Salgótarján ellen újra NB 1-es meccset. Akkor még játszottam a válogatottban is egy olyan hét-nyolc meccset, mert 72-ben még el tudtam menni, mert annyira össze lehetett még drótozni a lábamat, a Belgium Európa-bajnokság 4-es döntőjébe. Na most én 11 éves koromtól, mert 52-ben jöttünk fel, amit az ember felépített, most azzal, hogy erőszakkal elvegyem a lehetőséget olyan emberektől, aki fittek, tehetségesek, fiatalok, előttük a jövő, ahhoz egy borzasztó bárgyú embernek kell lenni, aki ezt nem érti meg. Igen, eljárt az idő, viszont látásra! Az tényleg egy nagyon igaz mondás, hogy jöjjenek a fiatalok, de olyan fiatalok jöjjenek, akik tehetségesek.

És most miért nem olyan a foci mint régen volt, mert akkor ugye más volt a világ.

Azért volt más a foci, mert egyszer egy héten kaptunk egy fél deci tejet egy fél kenyérrel és rendkívül boldogok voltunk. Ehhez jött még a 270-es heti tanulóbérlet. Tehát ezekkel tulajdonképpen kifizettek bennünket és nem volt morgolódás. Mint mondtam, amikor villamossal mentünk ott is örültünk, hogy együtt vagyunk. Ez mind olyan természetű dolog, hogy ha még nem teljesítettem, akkor ne követeljek. Mindennek megvan a maga sorrendje, módja és rendje. Tülekedni, csak azért mert nekem van egy keresztapám és az majd betol ide vagy oda. Itt ebben a sportban teljesíteni kell és aki teljesít, akkor senki nem sajnálja tőle. Tehát a gyerek régen azért tette a dolgát, mert tehetséget érzett magában, hogy ezt a sportágat válassza. Most a fiatalok meglopják magukat, és ez már több mint bűn.

Utoljára fel szoktam tenni a kérdést mindenkinek, hogy boldognak érzi-e magát, ha visszatekint az életére? S végül, mi a boldogság Ön szerint, hogyan definiálná?

Hát ez most egy kicsit mellbeütött, mert akkor lennék még boldogabb és akkor tényleg azt mondanám, hogy az élet rendje az, hogy édesapámat elveszítettem, de az, hogy a feleségemet elveszítettem tíz évvel ezelőtt. Az igazi család akkor jó, amikor ott van az anya, ott van az apa és ott vannak a gyerekek. Az élet velejárója pedig, hogy jönnek az unokák. Akkor lenne tehát teljes, hogyha még mindig együtt tudnánk lenni, mert azért ezt eléggé korán elrendelte a sors. Ez az ami hiányzik, de úgy különben jó a társaság, jó a közösség. Az kell, hogy az ember otthonra találjon, mert nekem ez itt a második otthonom és büszkeséggel tölt el, hogy előttünk nőtt fel egy Nyilasi Tibor, egy Magyar Pista, egy Takács Laci, egy Géczi Pista és sorolhatnám a neveket. Az egy óriási nagy dolog, hogy az ember mindenben próbálja a pozitívumot keresni. Nem siránkozom, hanem a dolgokat tudomásul veszem. Mint ahogy az életben is tudomásul kell venni, hogy teljesítmény nélkül nem lehet semmit csinálni.

A beszélgetést készítette Csiffáry Gabriella