A magyarországi délszlávok zenei hagyományai

Az idei Ünnepi Könyvhét új színfoltja, hogy a felszabadulás óta először szerepel hazai nemzetiségi könyvkiadásunk is, amely újabban mind erőteljesebben bontakozik ki. Örülök, hogy e bemutatkozás korán elvesztett fivérem, Vujicsics Tihamér (1929—1975) monográfiájával indul a hazánkban élő délszláv nemzetiségek sok évszázados zenei hagyományáról. E posztumusz mű a magyarországi, mintegy százezernyi horvát, szlovén és szerb nemzetiség gazdag népzenei hagyományát tárja fel, s úgy hiszem, méltán tarthat számot nemzetközi érdeklődésre is. Kerek három évtizedes, úttörő értékű gyűjtőmunka eredményét tartalmazza. Tihamér fivérem érdeklődése a hazai délszlávok népzenéje iránt egyidős zeneszerzői alkotó munkája kezdetével. S ez kora ifjúságára esik, amikor családunk a háború utolsó éveiben nem a legkedvezőbb körülmények között élt. A bombázások elöl anyai nagyszüleinknél, a Bácskában, a határmenti Hercegszántón kerestünk menedéket. E község több nemzetiségű, főleg magyarok, sokácok (horvátok) és szerbek lakják. Így nemcsak Pomázon, szintén sok nemzetiségű szülőfalunkban, hanem a háború hozta létbizonytalanság közepette is, gyerekfejjel, a valóságban tapasztaltuk a nemzetiségi lét sokszor bonyolult viszonyulásait. Mindkettőnk kötődése hazai nemzetiségi kultúránkhoz azonban talán épp ekkor rögződött meg a legmélyebben bennünk.

Ha most visszagondolok az 1944—1946 közötti időre, bizony még groteszknek is tetszik, hogy nagyapánk nádfedeles vályogházában Tihamér Bartókkal, Sztravinszkijjal, Sehönberggel vette körül magát, s a disszonancia hadállásait védelmezte csökönyösen. Így azután érthető, hogy viszolyogva engedték gyakorolni a hercegszántói apácazárda zongoráján, vagy a baptista imaház harmóniumán. Nyilván a bartóki példa adta az indítékot, hogy a hazai délszláv folklórt, amely mindig is „élőben” vette körül (legelső „nótafája’’ dunaszekcsői születésű apai nagyanyánk volt, aki temérdek baranyai szerb népdalt tudott, s hajlott korában, túl a nyolcvanon is szívesen énekelt), a zeneszerzés mellett komoly, kötelességszerű tudományos gyűjtőmunkájává tegye. A hazai, több nemzetiség zenei hagyományát őrző délszláv népzene szerencsésen a mélyebb összefüggések, az összehasonlító népzenetudomány felé terelte vizsgálódásait és rendszerező munkáját, Bartók Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje című tanulmánya volt az útmutató, melynek első, 1934-es kiadását már Hercegszántón nagy becsben tartotta. A kelet-közép-európai népzenét — így a magyar népzenét is — már fiatalon úgy ismerte, hogy Kodály a Zeneakadémián fölmentette népzenetörténeti órái látogatása alól, s vizsgáznia sem kellett e tárgyból! 1945 tavaszán Hercegszántóról vágott neki annak a hosszú útnak, amelynek a végére nem tudott eljutni, s épp egy ilyen, messzebbre tervezett úton torpant meg oly tragikusan. Mert perzsa földön is tájunk népzenéjének összefüggéseit akarta megkeresni. Három évtized során, a zeneszerzés mellett, változó intenzitással, de sosem lanyhuló kedvvel gyűjtötte a hazai szerbek, szlovének, horvátok, s a különböző délszláv etnikai népcsoportok, tájegységek zenei folklórját. Első útja Baranyába, s a Dráva menti horvátokhoz vitte, majd a Budapest környéki, a nyugat-magyarországi, a dél-tiszántúli szerbek és horvátok zenéjét kutatta. Három évtized során aligha volt olyan délszláv-lakta vidéke hazánknak, ahol többször is meg ne fordult volna. Hadd tegyem hozzá: saját erejéből, intézményes támogatás nélkül. A kötet kiadása most elismerés is, meg elégtétel is. Mindenütt, minden alkalommal gyűjtött, s nem is csak Itthon, de külföldi útjai során is, főleg Délkelet-Európában. Az évtizedek során hatalmas anyag halmozódott fel, amelynek rendszerezéséhez sajnálatosan csak nem sokkal halála előtt fogott. Fontossági sorrendben a hazai délszláv népzenei anyagot rendezte legelőbb, ez a gyűjtése a legteljesebb, s bizonyára a legértékesebb is. A kötet anyagát még életében sikerült összeállítania, a sajtó alá rendezést azonban már nem tudta befejezni, Mégis, a mű — bár természetesen nem tartalmazhatja a teljes hazai délszláv gyűjtés anyagát — teljesnek. befejezettnek mondható. Monográfia értékű, azzá teszi a bevezető tanulmány, s a zenei anyag tudományos rendszerezése. Mindkettő a legjobb bartóki hagyomány szellemében készült, a bartóki elvek alkotó alkalmazásával, annak a népzenekutató módszernek a délszláv népzenei hagyományokra való tudományos alkalmazásával, amelyet Bartók és Kodály alapozott meg. E kötet — amelynek kiadását a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége is szorgalmazta —- mégsem csak a népzenetudomány szűkebb érdeklődésére tarthat számot, hanem a népzenét kedvelők és szeretők legszélesebb rétegei is könnyen megbarátkozhatnak vele. Szívből örülnék, ha a könyv megjelenése nemcsak hazai délszláv nemzetiségeink kulturális életében kapna jelentőséget, de hazai zenei életünk figyelmét is fölkeltené sok évszázados zenei hagyományunk, örökségünk iránt

Vujicsics D. Sztoján

(Vujicsics Tihamér: A magyarországi délszlávok zenei hagyománya, 408 oldal, kötve 32 Ft.)