HÁROM KÖNYV

A norvég parasztot szokás a világ „paraszt-elit”-jeként számon tartani. Érdekes módon ezt a besorolást sem az egy főre jutó anyagi javak, sem az iskolai végzettség vagy a gazdaságok technikai fejlettsége határozza meg, hanem egy egészen másjellegű felmérés: egy norvég parasztcsaládra átlagosan hetvenkötetes könyvtár jut. Az „elit” ilyenféleképpen való meghatározását rendjénvalónak tartom, s ezért kétszeres öröm számomra, amikor az évről évre megrendezett őszi megyei könyvnapok sikeréről hallok. Falusi pedagógusok, diákok, földművesszövetkezeti vezetők minden házat fölkeresnek, könyveket kínálnak. S alig van ház, ahol ne vennének egy-két kötetet. S ahogy elképzelem a könyv-kínáló aktivistákat, a könyvek között matató, bütykös, nehezebb instrumentumokhoz szokott parasztkezeket, három könyv jut eszembe.

Az elsőnek nem tudom a címét. Nem azért, mintha elfelejtettem volna; nem felejthettem el, mert amikor először a kezembe került, már réges-régen nem volt se borítója, se címlapja, s a szó szoros értelmében „in mediás res” kezdődött valahol a tizedik oldalon, amelyet egy kép is díszített, német császári egyenruhába bújtatott gyerekeket tárva az olvasó elé. Szemét könyv volt! Német, bolgár, török meg magyar főrendi gyermekecskék csodálatos kalandjairól szólt, akik meleg barátságban és egyetértésben holmi repülő dobozok segítségével, móresre tanítják a szövegközi képeken málészájúnak és ferdeorrúnak ábrázolt francia is orosz hercegecskéket. Valami első világháborús szörnyszülemény volt ez a történet, mégis az egyetlen igazi nagyalakú, vastaglapú könyv a pusztán. Egy idegen, varázsos világ hordozója, sejtelmes üzenet olyan dolgokról, amelyek már túl a jegenyéken, túl a Sión, túl a falun estek meg. Akkor már régóta senki sem tudta, ki a könyv tulajdonosa, a közösség birtokbavette, járt cselédlakásról cselédlakásra, gyerekek, öregek olvastak — a harcias hercegecskék akkor már bizonyára elveszítették agresszív jellegüket, a történet is megfakulhatott, egyesegyedül a nyomtatott betű varázsa élt.

A második: Tassy István könyve. Tassy István valamikor Albrecht főherceg Duna-menti birtokán volt gulyás számadó, kitűnő értője a pásztorbot készítésnek, híres apa-állat nevelő, kimeríthetetlen nótafa, réges-régi gulyás-szokások tudója. Amikor megismertem, már nyugdíjasként a fiánál élt egy dél-baranyai pusztán.

Azt mondták, ez az ember szavalni szokott a felesége sírjánál. Valóban szokott, megmondta később a téglával lerakott, hűvös konyhában, sőt fölállt és elmondta a verset; „Hová levél? te szebb reményeimnek / Korán kiégett hajnalcsillaga!”

Megható melegen hullottak elém a Petőfi-sorok, az öreg még a „fölébredendsz-e” szó-szörnyszüleménnyel is könnyedén megbirkózott. Petőfiről kezdtünk, beszélgetni. Elmagyarázta, ki volt Vahot Sándor, s mit csinált Petőfi negyvenkilencben. S aztán kihozta a szobájából a Petőfi-kötet. Petőfi Sándor összes költeményei — olvasom a belső címlapon; alatta dülöngélő betűs, öreges írás. „Ezt a Könyvet 1952 májusába vettem a Mohácsi Vásárba.” „1955. október 2-án Született Mihály, Annus fija”. „1956. márc. 12-én az árvíz kiöntött bennünket Hercegszántóra mentünk Simon Pali Házába”.

Mások a Bibliába szokták az ilyesféle feljegyzéseket írni.

A harmadik könyv: Reymont Parasztok-ja. Egyik kedves nagybátyám felesége panaszkodott, mondván; „Fiam. a bátyád megbolondult”. Ez a „megbolondulás” mint később kiderült, furcsa módon nyilvánult meg. Nagybátyám állatgondozó, fél ötkor kell felkelnie, este mikor hazamegy, késő van, majd leragad a szeme, nappal meg — az etetési szünetekben, amikor a maga dolgával törődhet — akad elég dolog a ház körül. Igenám, de „valamiféle emberek könyvet hoztak a házhoz és kettőt megvett ez a bolond”, s mivelhogy máskor nem jut ideje olvasásra, hajnali fél négykor fölkattintja a villanyt, (mert korábban felébredni tud, későbben elaludni nem) s a Parasztokat olvassa. Néném erősködött, hogy márpedig ilyesmire fecsérelni az időt, nagy bolondság, de egyszer jóval későbben elszólta magát. Azt mondta egy kikapós menyecskére: „Rosszabb ez, mint a Jagusia, abban a könyvben”. S most néha azon tűnődöm, vajon mit adott a bátyám meg a néném életéhez a Borynák története? Azt hiszem, sokat.

Ez volt hát a három könyv. S mint mondjak még? Ha megkérdezi az ember, egy parasztházban, van-e könyvük, legtöbben még a tisztaszobából, a féltve őrzött ünnepi fehérneműk közül veszik elő a néhány kötetet; de van, aki már a konyhaszekrénye fölső részét könyvespolccá alakította és néhány házban polgárjogot nyert az igazi könyvespolc is.