Új Tükör, 1977-01-23 / 4. szám

Pünkösti Árpád

Vétkes falu?

Mondják, hogy Hercegszántón lecsukatták a tagok a tsz vezetőit. Meg azt is mondják, hogy a vezetők jót akartak tenni a tagoknak, és a vádlottak padjára jutottak. De mit mondanak a tények?

Társtettesként, különösen nagy kárt okozó csalás, sikkasztás és hűtlen kezelés miatt a Kecskeméti Megyei Bíróság két-két év felfüggesztett börtönre, harminc– és huszonöt–huszonötezer forint pénzbüntetésre ítélte a hercegszántói Lenin Termelőszövetkezet vezérkarát: Balla István elnököt, Grosity Márton főkönyvelőt és Barna GergelyTamás elnökhelyettes főagronómust. A bírósági ítélettel a falu nagy része nem ért egyet, súlyosnak, sőt igazságtalannak tartja; ők tisztakezű, becsületes, jó embernek ismerték meg vezetőiket.

Kinek van hát igaza, a körültekintő bíróságnak vagy a mindennapokkal tanúskodó falunak? Mind a kettőnek. Balla, Barna, Grosity nem bűnözők. Hogyan kerültek mégis a börtön kapujába?

Gyengécske volt a termés 1975-ben, néhány hangoskodó azért a „tagok nevében” verte az asztalt: nekik az egész fizetés jár, osszák ki zárszámadáskor a még hiányzó húsz százalékot és ne kevesebbet! Pénz nem volt, felétették, kiosztották hát a magtárukban hagyott, de már eladott kukoricát. Két hónap múlva megvesszük nekik, gondolták. Közben megdrágult a kukorica, így hatszázezer forintot ráfizettek az ügyeskedésre.

NE HURCOLJANAK MEG!

Az elnök azt mondta a bíróságon: „A jó hangulat és munkakedv fenntartása érdekében tulajdonképpen nem is volt ráfizetés, a tsz van olyan erős, hogy ezt az átmenetet kibírja.”

– Csak kicsavarni! Minden évben ez ment Hercegszántón. Az a miénk, amit kiosztunk! Előfordult a többi szövetkezetben, hogy év végén kiárusították az egész állatállományt. Nekik akkor engedték! Jött az egyesülés, és mi nem tudtunk leszállni a ringlispílről, ezt a folyamatot én se állítottam meg – mondja nekem Balla István.

– Bűnös?

– Csak a zárszámadást tizenketten csinálják, gondolja, hogy ők nem tudták, hogy a vezetőség a jövő évet osztja? Soroljam, még hányan tudták? Miért nem akadályozták meg, hogy kiosszuk?

– Bűnös?

– A többség megszavazta! – Első pillanat, hogy nem néz a szemembe. – Már látom, nem elég csak a tagság véleményére adni. Megfizettem a tandíjat, bűnösök vagyunk.

– Áldozat is?

Hosszan néz maga elé. – Hogyan magyarázzam? Ha szólnak, hogy álljak félre, de így!? Nem tetszett, hogy népszerű vagyok.

– Aki fizet, népszerű!

– Nem azért fizettünk, hogy elnök maradjak! – Dugig a hamutartó, a nikotintól még a bőre is sárga. Észreveszi, hogy figyelem bíbelődését. – Harmincöt éves koromig nem cigarettáztam – mondja, és pattogtatja az öngyújtóját. – Kényelmesebb volt főagronómusnak!

– Marad a faluban?

– Miért, el kéne menni? Itt dolgozom tizenkilenc éve, befogadott a község, talán tettem valamit. Csak nehurcoljanak már meg! – kéri halkan, közben könnybe lábad a szeme.

– Miért hajolt meg az ítélethirdetéskor?

– Mindenkinek köszönök, még egy gyereknek is. Ilyen vagyok iskolás koromtól, belém nevelődött a tisztelettudás.

– Haragszik a bíróra?

– Miért haragudnék? Köszönőlevelet írtam neki, mert részletfizetést engedélyezett.

KICSI VAGYOK ÉN

Akár egyetlen cső kukorica egy hatalmas zsákban, úgy lötyög otthon Grosity Márton főkönyvelő. Sértő a hasonlat. Grosity ha kukoricát hall, a kevés haja is az égnek áll, ilyesmi jut eszébe: kukoricások, elkukoricáztuk.

– Huszonkét év alatt megéltem kilenc téeszt és vagy húsz elnököt, mert elnököt könnyebb találni Szántón, mint éjjeliőrt. Megtanultam, év végén nem lehet kisöpörni a tsz-t. Ezért hagytam ott ’66-ban egy szövetkezetet, nem voltam hajlandó decemberben eladni a süldőket, januárban meg visszavenni. Tudom, nem lehet kiárusítani, mégis beleestem. Szláv puhaság, hülyeség vagy mi ez bennem? Óriási lehetőségek vannak ebben a bácskai földben, itt másfélszer, talán kétszer ennyit kellene termelni.

– Hol változtatna a csapaton?

– Sehol, vagy magammal kezdeném. Nyavalyás kereskedelmi érettségim van, meg a mérlegképes. Ötezer holdig megfelelek, de 9300 hold már sok. Kértem kisebb beosztást, de rábeszéltek: „A legképzettebb közgazdász!” Egy Budapest környéki tsz-ben a raktáros olyan képzett, mint én. – Bort tölt, nézi, forgatja. – Eltévedtem, mit kezdjek magammal? Se nyugdíjba való nem vagyok, se munkára.

Búcsúzunk. Az utca sötét, tapogatom a járdát hazafelé.

Grézló József raktáros éppen beteg „feljön a gyomra”, de esztendőnek előtte ő kiáltott: – Álljunk meg, nem a sajátkukoricánkat etetjük! Az elnök megnyugtatta, majd megveszik.

– Miért nem kiáltott nagyobbat?

– Kicsi vagyok én, csak a magamét tudom mondani. Messze is vagyok attól, ahol valami történik.

– Hát a lánya, Rizó Józsefné tsz-tag nagyobb-e?

– Nem egyedül ez a három csinálta, de minek szóljon a többi, amíg meg nem kapja a pénzt?

VADABBAK AZ EMBEREK

Az elnök javasolta, hogy a húsz százalék helyett csak annyit fizessenek, amennyire pénzük van; a vezetőség leszavazta. Miért?

Valkai József traktoros: – Mindenki mondta, azért vagy ott benn, hogy harcolj a húsz százalékért, mi ezért megdolgoztunk, követeljük!

– Ha megdolgoztak, hová lett?

– Fene tudja. Mondjuk ki: az elnöknek erélyes, önbizalmas férfinak kellett volna lenni! Emberileg nagyon sajnálom, de vezetőként nem. Hol van itt a középszintű vezetés? Az egyik agronómus hetekig pecázik. Mit csinál a tagság? Erre húz, arra húz. Nem szólt senki, mert a pénz, csak pénz. Azt gondolta mindenki, jobb, ha megkapom – csak ne került volna három ember elítélésébe. Azt hittük, megússzák, rámegy ennek az évnek a terhére.

Mándity Marin takarmányos: – Mindig ott tengődött ez a szövetkezet, hogy meglesz a húsz százalék, vagy sem. Én nem mertem volna vállalkozni, hogy ellene szóljak, nálunk ha pénzről van szó, harapnak, főleg a női személyek, és akkor az igazságnak nincs szava.

Jelity Marinné a lelkesedésüket őrzők gyérülő táborába tartozik.

– Lejártam a lábam minden munkában, most mégsem mernék elmenni a házakhoz agitálni. Vadabbak lettek az emberek, kicsi munkával sokat akarnak keresni, könnyen élni. Sok álmatlan éjszakám volt azóta, vádolom magam, hogy nem mertem szólni.

Valkai István állatgondozó: – Nyolc osztályommal hogyan dirigáljak a felsőbb vezetésnek? Érdekelne ez engem, de olyan horribilis számokat mondanak, mire a végét megérti az ember, az elejét elfelejti. Azért ha mondják, hogy csak a felét lehet fizetni, nem vesszük elő a faltörő kosokat.

Simity Zsivkó, brigádvezető: – A bosszú juttatta a bíróságra őket! Az biztos, én voltam az első, hogy osszunk húszszázalékot, ezerötszáz tagért mi felelünk. Aki az egyszeregyhez sem ért, saját magától van elnyomva, őmellettük ki kell állni. Ha én végigmegyek a falun, nekem ne forduljanak el! Lenin elvtárs nem a hercegeket karolta fel, hanem az egyszerű dolgozókat!

– A bíróságon nem Leninről, hanem a nyugdíjáról beszélt!

– Számítsa ki, 7200 forinttal lett volna kevesebb a nyugdíjalapom, ha nem fizetnek, csinálják hát úgy, hogy a pénz meglegyen!

– Csalással is?

– Persze!

KÖZÖS FELELŐSSÉG

Horváth Mihályné üzemgazdász: – Igazságtalannak tartom az ítéletet. Hol volt a pártvezetés, az ellenőrző bizottság, a belsőellenőr? Karácsony körül már sejtettük, hogy állunk, de én kiabáljak, aki meghívottként se szerepel a vezetőségi ülésen? Lehet, meg se hallgattak volna.

Vuity József párttitkár: – Behívattam és figyelmeztettem mindenkit, hogy törvényes úton készítsék a mérleget. Felnőtt embertől ki tudom erőszakolni, hogy őszinte legyen hozzám?

Borhi Sándor belső ellenőr: – Tudtam, hogy túlértékesítés történt, ezt a három vezetővel közöltem is.

– Felelősnek érzi magát?

– Megtettem a kötelességem.

– Csak a három elítélt a felelős?

– Nem, a közép– és felsővezetés, a tagok is hibásak, hogy nem produkáltak eleget. Felülről mégis hármójukat vették elő, mert nem elég erős és biztos kézzel vezettek.

– Belebuknak a vezetők, ha nem fizetnek?

– Lehet. Ilyesmire már volt példa Szántón.

– Vígh József, az ellenőrzőbizottság elnöke megdolgozott 5000 forintos fizetéséért?

– Nagyjából. Százszázalékos ember nincs. Én is tudtam, mi történik, ha csaltunk, mindnyájan csaltunk. Javasoltam, hívjuk össze a közgyűlést, fizessük vissza a pénzt, ne ítéljék el ezt a háromembert, de leszavaztak. Közösen kellett volna vállalni a felelősséget, mert senki nem mert szólni, félt, hogy háborogni fog a falu.

KÖZGYŰLÉS 50 FT…

Hercegszántó anyagias. Súlyos a vád akkor is, ha a pénzhajhászás kevésbé feltűnő vagy ennél látványosabb esetei között bukdácsol mindenfelé az ember. Csakhogy Hercegszántó anyagiasabb az átlagnál is.

Alig múlt el vezetőségi ülés fizetési vita nélkül. Valaki kérvényt írt, adjanak neki több pénzt, a következő ülésen tíz másik tartotta a markát: nekem is, nekem is! Előfordult, hogy a tsz minden ágazatvezetője kérte, emeljék a fizetését. Volt vezető, aki bíróságig vitte fizetési vitáját. Amikor elvesztette a pört, odavágta a párttagkönyvét. (A legérthetetlenebb, hogy a járásnál visszaimádkozták.)

Mondják, most a pörtől megijedt a falu. Ennek ellenére 321 aláírással tiltakoztak a járásnál, hogy újból fizettetni akarnak velük a háztáji pluszjuttatásai után. Pedig a leggazdagabb szövetkezetek között is alig van olyan, ahol a háztáji felszántásáért, a műtrágyáért, a vetőmagért nem kell fizetni. Ha ezt a 1,5 millió forintot itt sem engedik el annak idején hebehurgyán a tagoknak, szükségtelen lett volna a mérleghamisítás!

Folytatom. Gyakorlat Szántón, hogy egy-egy gyűlés résztvevőinek fizetnek. Közgyűlés 50 forint, ifjúsági parlament 50 forint, TIT-előadás 50 forint. A napilapokat ma is úgy terjesztik, hogy azt az 50-100-at, amit rájuk ró a járás, közpénzből megveszi a szövetkezet.

Egyéni példa bővebben lenne. Most csak egyet: tönkrement a közös alma, mert az egyik tag vízzel permetezett, hogy többet keressen (egyébként semmi büntetést nem kapott).

NEM ROSSZABBAK!

– Mondjon másik falut, ahol a háztájiból 8000 hízót adnak el, ahol még gyümölcsből, zöldségből is annyi terem, hogy szombatonként szántóiakból áll a mohácsi piac! Mi lennénk zsugoriak? Nálunk szerény-szegény az a lagzi, ahol csak háromszáz a vendég! Van menyasszony nem egy, aki ötvenezret összetáncolt egy este. Bohém nép ez, nem anyagias. Amikor úgy jött, inkább a lagziban rúgta a port, a répát meg a kiskatonák szedték – de fizettünk érte!

Szorgalom mellett megfér a könnyelműség meg a pénzhajhászás is. És minden példa csak azt a hányattatást jelzi, amiben a határszéli Hercegszántónak mindig is része volt. Se jobbnak, se rosszabbnak nem születtek az itt élő emberek senki fiánál, sorsuk ráncigálta, taszigálta őket oda, ahol tartanak.

Mi történt itt csak az utóbbi fél évszázadban? A Magyar Királyság nemzetiségi politikája, a „vad rác” elnevezés, a munkaszolgálatra hurcoltak sorsa, az újvidéki vérengzés nekünk történelem, nekik családi, baráti sors. Minden nemzetiség között legrosszabbak a szlávok voltak, „ez a népség a bolsevizmus melegágya”. A vádat tizenkét partizánjával büszkén vállalja a falu.

Az új világba Szántón százak hozták a tenyerükben a szívüket, és örülhettek, ha csak a kezüket ütötték félre. Az első választáskor a Vörös Csepel után nem az iparvárosokban, hanem ebben a községben kapta a legtöbb szavazatot a kommunista párt. A Rajk-per, az ötvenes évek átok-szitok hadjárata Jugoszlávia ellen mégis ezerszeresen sújtotta a felerészt délszláv lakta községet. A mai községi titkárt, Filakovity Márkot is, se szó, se beszéd, kizárták a pártból 1949-ben. Több embert kitelepítettek. Balra át! Hátra arc! Mi lesz itt? Nőtt a bizonytalanság: ki tudja, mire virradunk, az az enyém, amit ma megfogok, megeszek, magam alá kotrok.

De húsz esztendő alatt miért nem tűnt el a mának élés? Mert a szövetkezetek is rossz hullámhosszra álltak. Lehetett itt belőlük nyolc, hat, három, kettő; sosem abban versenyeztek, melyik épít szebb istállót, gépszínt, melyik lát messzebbre, hanem abban, melyik fizet többet. Mindent kiosztani! – ez a jelszó a mai napig. A szomszédban drága pénzért kutat fúrnak, hogy öntözzenek, itt alig élnek a Holt-Duna adta lehetőséggel: adakozik a bácskai föld, öntözés nélkül is.

MEGALKUVÁS

Mindhárom ártatlan bűnösnek a saját sorsa a legfájóbb. Az elnök, akinek „soha nem mondtak nemet”, aki mindenkivel együtt tudott sírni, belerokkant küzdelmeibe, így került az árokpartra. Grosity marcangolódik: „Mit kezdjek magammal?” Barna Gergely most lépett leggyümölcsözőbb életkorába: harminchárom esztendős. Töpreng, hogy vészelje áta büntetés-felfüggesztés béna éveit? Népköztársasági ösztöndíjjal tanult, vörösdiplomával végzett, válogathatott volna a munkában, de nem, csak haza, csak a falujába, ahol a földosztó karókat az apja is verte a főhercegi birtokba. Most aztán büntetése miatt itt zárták ki abból a pártból, amelynek tagja az egész családja.

– Hogy alakul az életem, ha nem ilyen körbe kerülök? – kérdi inkább magát, mint engem. – Túlteng a demokrácia, csak vélt jogaikat hajtogatják az emberek. Mindent megtehettek. Egy traktorista részegen meg akarta késelni a gazdaságvezetőt, el se bocsátották. A szocialista sztrájkról ne is beszéljünk: „Ha ezen a munkán nincs meg a napi 150 forint, nemcsinálom!” Egy hold háztájira már 1970-ben egy hektár termését adtuk. Jégeső után a tag megkapta a háztáji biztosítási díjat, meg hazavitte a 45 mázsa kukoricát is. Még a jégverés is haszon volt.

– Az elnökhelyettes miért nem tett ellene?

– Próbáltam. Megbüntettem egy üzemág-vezetőt, ő fellebbezett, mindenki mosta a kezét, én meg járhattam a bíróságra.

– Ha nagyon fáj, csak üvölt azember, nem?

– Nem vagyok jelentgető típus, nem adom el a kenyéradó gazdámat. És ha 1500 embernek jó, lehet, hogy az én szemléletem a rossz. – Aztán még hozzáteszi: – Apósom, anyósom, mindenki ebben a községben lakik. Az élet kényszerített a megalkuvásra.

– Ha az ön nem akármilyen szakmai ismerete, öntudata ide jut, számon kérhetjük a kevésbé iskolázott, napiérdekektől rángatott tagon a szövetkezet sorsát?

Felnéz, aztán másra válaszol: – Könnyen lehetne rendet csinálni: az öt első vezető legyen egy véleményen, és öt-tízembert írjanak ki, megfordulna akkor minden, még az eget is bemeszelhetnénk.

*

A kocsmában áll a füst, folyik a szó. Öten is taglalják, kinek ija-fija a Túrkevéről késve hazahívott új elnök. Az egyik söröspohárra akadt férfi legyint a szövegre:

– Majd elmegy ez is!

A többiek hallgatnak. Se mellette, se ellene nem szól senki.

Kinn csont-ágakat remegtet a szél. Az almafák hegyén néhányan metszéssel bíbelődnek. Egy névtelenséget kérő asszony elsorolja, hányan metszenek rokonoknál, ismerősöknél odaát Jugoszláviában, ahol kétszeres a fizetség – dinárban. A fagyott, havas földön traktor bukdácsol: most vágja a maglucernát. A gép fölött varjak köröznek. – Kár. Kár, kár!

Hercegszántó, 1977. január
PÜNKÖSTI ÁRPÁD

(Az írás PÜNKÖSTI ÁRPÁD VÖRÖS VÁNDORLÁMPÁS c. riportregényében is megjelent.)