Tiszagyenda-Kormópuszta^*

A táborlakók nagy többsége munkájából élő, kétkezi munkához szokott ember volt. Kis- és középbirtokosok, akik gazdasági épületekkel, gépekkel, szerszámokkal felszerelt gazdaságaikban dolgoztak. Igavonó és egyéb állatállományuk is jelentős volt. A kereskedők és kocsmárosok tették ki a másik nagyobb csoportot. Ők nagyrészt a kis falusi vendéglők, vegyeskereskedések tulajdonosai voltak, de volt egy-egy rőfös, bőrkereskedő és lókereskedő is közöttük. Kevés volt az iparos és az értelmiségi. Két tanítói végzettségű nő volt, de otthon már egyikük sem tanított. A tábor „értelmiségi rétegét” az egyetemi és középiskolai tanulmányaikat éppen végző fiatalok, valamint két katonatiszt alkotta.

A nők — egy-két kivételtől eltekintve — háztartásbeliek voltak. De értettek minden mezőgazdasági munkához, hiszen otthon is kivették részüket a gazdálkodásból. A kitelepítettek kb. egyharmada (gyerekek, idősek, betegek) munkaképtelen vagy legalábbis a nehéz mezőgazdasági munkára alkalmatlan volt. Például volt közöttük egy tizenhárom éve vak öregember, egy fekvő, magatehetetlen béna, és több 80-90 éves, beteg ember. Ők néhány hónap múlva meghaltak. Tizenhárom halottja volt a tábornak.

A nemzetiségi összetételt a nevek alapján lehet valószínűsíteni. A magyar nemzetiségűek létszáma kb. 60, a szerbhorvátoké (bunyevác, sokác) kb. 20, a németeké (sváb) 20 százalék körül volt. Érdekes momentum, hogy a véghatározatokon a tíz-húsz évvel korábban magyarosított nevek mellé odaírták az eredeti nevet is. Például: Harmat (Stefánovics). A nem magyar nevű családok nagy részének már semmi kötődése nem volt a jugoszlávokhoz, a nevükön kívül. Még beszélni sem tudtak szerbül vagy horvátul (bunyevácul).

Táborrend, tisztségviselők

A tábor őrizetét a rendőrőrsön elhelyezett nyolc rendőr és egy parancsnok látta el. Éjjel-nappal, váltásban, két-két őr teljesített szolgálatot. Ők ébresztették a tábort, és ellenőrizték az esti takarodó betartását. Amikor nagyobb csoport ment egy helyre dolgozni, rendőr is kísérte őket, még ha többnapos munkáról volt is szó az állami gazdaság távolabbi üzemegységeiben (Kunmadaras, Kuncsorba). Egyébként a kisebb csoportokat a brigádvezetőknek — az állami gazdaság alkalmazottainak — számolták le és adták át, akik este visszakísérték és ismét szám szerint átadták az embereket. Napközben váratlanul lovon, kerékpáron jöttek a rendőrök ellenőrizni, gyakran a parancsnok is megjelent. A rendőrség biztosította a kért munkaerőt. Amikor több munkásra volt szükség mindenkit kihajtottak, például rizsaratásra, répaszedésre. Ha nem volt munka, válogattak a jelentkezők között. A brigádvezetők csak az őrsre mehettek be, a szobákba nem. Szemmel láthatóan tartottak, féltek a rendőröktől.

Kormón választott vagy kinevezett — a táborlakók közül való — táborvezető (parancsnok) nem volt. Emlékezetem szerint szobaparancsnokok sem voltak, bár vannak, akik említést tesznek róluk. Ha voltak is ilyen személyek, nagyon jelentéktelen szerepük lehetett, mert nevük és funkciójuk nem maradt meg a köztudatban.

Mindent közvetlen rendőri utasításra kellett végezni. Önállóságunk az élelmezés megszervezésére korlátozódott, ugyanis ellátásunkat nem biztosították, azt magunknak kellett megoldani, mind a szervezés, mind a költségek tekintetében. Volt egy beszerző (Mojzes Gyuri bácsi), aki összeírta, hogy kinek mit kell hozni, és rendőri kísérettel lovas kocsin Kunhegyesre ment bevásárolni. Erre hetenként egy-két alkalommal volt lehetőség. Egy állandó szakácsnőnk volt (Bozó Józsefné), akinek felváltva segítettek az otthon maradó asszonyok. Az egészségügyi feladatokat Égi Ferenc kitelepített szigorló orvos — a „doki” — látta el.

Őreink

A rendőrök géppisztollyal és kutyával teljesítettek szolgálatot. Ez nemcsak abból állt, hogy az őrbódéban tartózkodtak, hanem körbejárták az épületet, benéztek a szobákba is. Ha úgy tartotta kedvük, belekötöttek mindenbe és mindenkibe. Az ellenőrzést éjjel is folytatták, zseblámpákkal megvilágítva az alvókat. A munkából hazatérő csoportokat átszámolták, szúrópróbaszerűen megmotozták. Ha találtak valamit, amit be akartunk hozni, azt elkobozták. Az első rendőrparancsnok Boda Mihály szakaszvezető volt. Talán egy fél évig lehetett a táborban. Miután látta, hogy nem bűnözőkkel és kémekkel van dolga, hanem szerencsétlen, dolgos családokkal, elég emberségesen bánt velünk. Rövidesen le is váltották, mert nem voltak megelégedve a szigorúságával. Haraki János őrmester követte. Ezután egy kistermetű, de annál arrogánsabb parancsnok jött, akit mi magunk között „Matyinak” hívtunk. Az igazi neve talán Kis Sándor volt. Sok mindent kitalált, hogy nehezítse az életünket, mégis gyenge kezűnek minősülhetett. Bereczki István törzsőrmester követte, aki egy 1951. decemberi belügyminisztériumi összegezés szerint „megfelelő erélyes intézkedéseket foganatosított… ezen kívül különféle házi fenyítéseket is alkalmazott; az intézkedések következtében a tábor fegyelme helyreállt”.¹

A Bereczkit követő parancsnoknak csak a vezetéknevét tudom: Forgács. Ő már valóságos keretlegényként viselkedett. Bevezette a rendszeres, súlyos veréseket, amelyek olyan mértékűek voltak, hogy komoly sérülésekkel, bevérzésekkel jártak. K. Szilvesztert egy elfogott levél miatt, amit a kórházban fekvő feleségének írt, több alkalommal, pribékjei segédletével úgy összeverte, rugdosta, hogy fekvő beteg lett, maradandó sérüléseket szenvedett.

Az azóta ismertté vált „szigorúan bizalmas” rendőri jelentésben ez áll: „Az őrsparancsnok ezért a postaküldemények kedvezményéből nevezettet kizárta.” Ez K. Szilveszterre vonatkozik.² A 68 éves H. Pista bácsit is egy elfogott levélért vitték be az őrsre, amit a gyermekének küldött titokban. Megverték, összerugdosták, veséje bevérzett. Amikor visszahozták, a szobában rosszul lett, felesége hívta a Dokit — táborunk kitelepített orvosát —, de ő már csak a halálát állapíthatta meg. Erre így tér ki az 1952. március 14-én összeállított belügyminisztériumi jelentés: „A kormópusztai telepesek levelet írtak a megyei kapitányságnak, melyben azt állítják, hogy a jelenlegi őrsparancsnok durván bánik a telepesekkel, sőt gyakran tettleg bántalmazza őket. Az ügyben bizalmas puhatolózás után vizsgálatot folytattam le és megállapítottam, hogy a feljelentés valótlan s az őrsre beosztott elvtársak tettleg senkit sem bántalmaztak. Az őrsparancsnok kémény ember, fegyelmezett ember, s megköveteli, hogy a telepesek a tábor rendjét és fegyelmét teljes egészében betartsák. Emiatt a telepesek körében teljesen népszerűtlen és sokan haragszanak rá. Megállapításom szerint ez az oka az ellene tett feljelentésnek.” Kézírással beszúrva: „Sokkal jobb, ha haragszanak rá, mintha szeretnék.”³

A beosztott rendőrök is gyakran változtak. A nevüket nem, esetleg véletlenül, utólag tudtuk meg, normális, emberi hangjukat nemigen hallottuk. Többnyire külső megjelenésük alapján neveztük el őket: Szőke, Kutyás, Nájlonfülű. Néhányuknak a vezetéknevét is tudtuk: Siklódi, Oláh, Kásádi, Mézes.

A táborban végig rendőrökkel volt dolgunk, de a kitelepítés napján és később is, ha valami gond volt, azonnal megjelentek az ávósok. Még ezredes is volt a géppisztolyos osztag tagjai között. Az ÁVH ellenőrzése alatt álltunk. A rendőröket pedig mintha az minősítette volna, hogy milyen durván bánnak velünk. Kapva kaptak az alkalmakon, hogy megleckéztessék a táborlakókat.

A rendszertelen sorakozók, a létszámellenőrzések, az üvöltözések éjjel-nappal napirenden voltak Nem lehetett tudni, hogy mibe kötnek bele: néhány behozott tojás, a takarodó pillanatában el nem oltott lámpa, késve érkezés a fekhelyre — okot mindig találtak. Voltak, akik agresszív hajlamaikat élték ki, még a gyerekek kínzásában, ijesztgetésében is örömüket lelték. Az öt- vagy hatéves I. Pétert például felakasztották — „tréfából”. Primitív tréfáik egyik célpontja volt a félkezű, öreg Simon bácsi, első világháborús rokkant. Az őrs takarítására, mosásra, csizmapucolásra, sáros köpenyek tisztítására a táboriakat rendelték be. Fiatal nőket főképpen. A verésnek, a fenyegetéseknek, megalázásoknak nem lett következménye. Ezekről többnyire csak az érintettek és közvetlen szomszédaik tudtak, mert még egymás között is alig mertünk beszélni a bántalmazásokról.

Akadtak olyanok is — például a Mézes —, akik szemet hunytak a szabálytalanságok felett, és a gyerekekkel, öregekkel emberségesebbek voltak. Munkából jövet próbáltunk egy is élelmet behozni, amit vagy kaptunk, vagy vettünk útközben a Libasoron lakó emberektől. Ha szerencsénk volt, kifogtunk egy-egy rendőrt, aki csak formálisan ellenőrzött. De arra vigyáztak, hogy társaik ne vegyék észre a jóindulatot, mert egymástól is tartottak. Az ilyenek nem sokáig maradtak a táborban. Volt rendőr, aki elmondta, hogy ő is tudja: itt valami nem stimmel, mert az egyéves gyerek és a kilencvenéves vak, magatehetetlen öreg nem lehet kém. Őket úgy készítették föl, hogy ide gonosztevők, kémek, veszélyes emberek jönnek. Amikor azonban látták a valódi helyzetet, a rendesebbje elgondolkozott, s nem akarta minden áron növelni szenvedéseinket. Tulajdonképpen nem sok bajuk volt/lehetett volna velünk. Az otthoni lelki hadviselés, a kifosztottság, megalázás mindenkit megviselt. A táboron kívüli élet is kilátástalan volt. Erre utal az is, hogy a negyven hónap alatt egyetlen szökés, de még szökési kísérlet sem volt. Lehetőségünk pedig lett volna. De hát a táboron kívül is a „börtön” várt. És a családi kötelék is fontos visszatartó erő volt.

Állami gazdaság — munkarend — bérezés

A táborba szombaton érkeztünk, hétfőn már dolgoztunk, indult a búzaaratás, a rizst gyomlálni kellett. Foglalkoztatásunkról teljes egészében a Bánhalmai Állami Gazdaság gondoskodott. A gazdaság egész területén dolgoztunk. Néhány emlékezetes munkahely: Cebetanya, Füle-telep, Ruzsányi-telep, Kontra-telep, Pénzes-telep. De dolgoztunk Garahalmán, Bánhalmán és a távolabbi Kunmadarason, valamint Kuncsorbán, Kenderesen, Tiszasülyön, a kőteleki révnél a Tisza gátján, továbbá a közeli Kis-Kormón is. A gazdaság vezetőit nem ismertük, mivel a tábor 8-9 kilométerre volt a központtól. (Később tudtam meg, hogy Magda Árpád volt az igazgató.)

Két esetben találkoztunk az ÁG vezetőségével, amikor fellázadva körülményeink ellen, „sztrájkkal” próbálkoztunk. Első „sztrájkunk” közvetlen kiváltó oka egy hasmenésjárvány volt. Nem volt ez szervezett dolog, spontán módon döntöttünk: ha nincs iható víz, nincs kenyér, ha betegek vagyunk, nem megyünk dolgozni. Azonnal kihívták a szolnoki ávósokat — egy egész osztag vonult fel — és az állami gazdaság vezetőjét. A Doki megértette velük: nem arról van szó, hogy nem akarunk, hanem arról, hogy nem bírunk dolgozni. A gazdaság vezetősége vállalta, hogy eleget tesz kéréseinknek, orvosolja sérelmeinket. (Később kiderült, hogy a feltételek biztosítása az állami gazdaság feladata lett volna.) Végül megkaptuk a megvont kenyeret és az iható vizet. A kutat pedig kitisztították. A másik, hasonló eset „dinnyesztrájk” néven vált emlékezetessé.

Napok óta csépeltünk a tábor udvarán. Mindenki elcsigázott, szomjas és éhes volt. Egy termelő kocsival közeledett a tábor felé, dinnyét árult, de az őr elzavarta. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ha még ezt sem engedik, akkor leállunk a munkával. A brigádvezető és a rendőrök rögtön felfújták a dolgot. Telefonáltak Szolnokra. Géppisztolyos rendőri szakasz érkezett. Komolyra fordult a dolog. Zalántai Endre (végzős joghallgató) vállalta, hogy majd ő tárgyal a nevünkben. Elmondta, hogy napok óta nem tudunk rendes ebédet főzni, mert nincs alapanyag, nem kaptuk meg az aratómunkásoknak ígért szalonnát és egyéb járandóságot, a betegeket sem engedték időben orvoshoz… Volt sérelem bőven, a dinnyeügy csak ráadás volt. Az állami gazdaság vezetője megkérdezte a brigádvezetőtől, hogy igaz-e mindez. Miután kiderült, hogy ezek jogos követelések, megígérte, hogy teljesíteni fogják. Így már semmi akadálya nem volt, hogy tovább dolgozzunk. Mindenki megkönnyebbült.

Napi közvetlen kapcsolatban a brigádvezetőkkel álltunk. Gyakran találkoztunk a Garahalmi Üzemegység alsóbb szintű vezetőivel és a bérelszámolókkal. Féltek ugyan a rendőröktől, de általában emberségesek voltak. Igyekeztek segíteni, ügyeinket elintézni.

Az ÁG emberei jöttek a munkásokért. Ha valami sürgős munka volt, csak a betegek maradhattak otthon. Hajnalban ébresztett az ügyeletes rendőr. Az őrs előtt kellett sorakoznunk. Itt átvették a brigádvezetők az igényelt létszámú csoportot, és indulhattunk. Általában gyalog mentünk a gátakon, utakon. Előfordult, hogy 5-6 kilométert is gyalogoltunk a munka helyszínéig. Ha más településre kellett menni, akkor vontatóval vagy teherautóval vittek bennünket. Saját kezűleg varrt tarisznyákban, hátizsákban vittük a napi élelmet. Kenyeret, főtt krumplit, az aratási fejadagként kapott avas szalonnát. Megsütve egészen ehető volt. Ez volt az átlagos ellátás munkanapokon. Amikor nagy csoportban dolgoztunk, akkor volt vízhordó, egy kannatetőből ittunk sokszor húszan-harmincan is. A brigádvezetők egész nap felügyeltek ránk. Váratlan időpontokban a rendőrök is ellenőriztek bennünket. Este ismét gyalog mentünk haza. Számlálás, motozás, aztán végre mehetett ki-ki a maga „szobájába”, ha nem kötöttek bele valamiért.

A gazdaságban elsősorban gabonafélék termelésével foglalkoztak, jelentős területen folyt a rizstermelés. Takarmánynövényeken kívül még gyapotot is termeltek. Ez, mint másutt, itt is elég sikertelen üzemág volt. Az állattenyésztés területén főként a szarvasmarhatartás volt a jellemző. Az idénymunkákhoz jól jött a gazdaságnak a jelentős tömegű munkaerő. Ha nem volt munka, nem őket terhelte az ellátás. A téli állapotot jól jellemzi a belügyminisztériumnak küldött feljegyzés: „A munkalehetőség csupán a telepítettek kis hányadának van biztosítva és az is csak kedvező idő esetén. Ennek következtében azok, akiknek nem jutott munka, valamint a munkaképtelen aggok és gyermekek élelmezése nincs biztosítva, miután díjtalanul az állami gazdaság élelmet nem ad.”⁴

A mezőgazdaság legkülönfélébb területein dolgoztunk. Tábori életünket búzaaratással kezdtük, kézi kaszával, marokszedéssel, hagyományos módon. Ezzel párhuzamosan az idősebb nők, kamasz lányok a rizst gyomlálták. A búza cséplését két brigád is végezte. A legnagyobb munka a rizsaratás volt, kézi erővel, sarlóval. Kévébe kellett kötni a levágott növényt, és a kévéket úgynevezett ollókba rakni. Amikor megfelelően beérett a learatott rizs, akkor következett a cséplés. Ez ugyanúgy történt, mint a búzánál, cséplőgépekkel. A rizsaratás mellett nagy kampánymunka volt a cukorrépa szedése. A kiszántott répát kézzel szedtük össze, sarlóval levágtuk a levelét, és halmokba raktuk. További munkák voltak például a fűkapálás, répakapálás, különféle takarmánynövények kaszálása, gyűjtése, kazalba rakása. A gyapotszedésből is kivettük részünket. Velünk már csak a ki nem nyílt gubókat szedették. A hozzáértő gazdák azon sajnálkoztak, hogy a jó minőségű földeket miért kell ilyen tájidegen növény termelésére pazarolni. Ősszel kezdődött a rizsföldek gátjainak építése, a csatornaásás, a talicskás kubikmunka.

Az állatgondozók, kocsisok nem voltak sokan, nekik állandó munkájuk volt télen- nyáron. Azért is irigyelték őket, mert viszonylag szabadabban mozoghattak, többnyire Garahalmán. Ugyancsak ide járt a tábor építőbrigádja. Ők építették a garahalmi istállók nagy részét, valamint a tábor új épületeit. Talán még Bánhalmán is dolgoztak.

Csak a kézi munkaerőt igénylő műveleteket bízták ránk. Két aratóbrigád volt a táborban, az egyik az „ifi brigád”, másik az „úri brigád”. A férfiak közül többen otthonról hozott szerszámokkal, de főleg tudással, gyakorlott kézzel fogtak a munkához. Akadtak olyanok is, akiknek itt kellett megtanulni a nehéz munkafogásokat. A rizsgyomlálás — a nők jellemző munkája — nem volt nehéz feladat, de a térdig érő víz alatti hideg iszap sokaknak megártott, súlyos ízületi gyulladást kaptak, kiestek a munkából. A sarlós rizsaratásnál vigyázva kellett kévébe kötni a levágott gabonát, hogy ne törjön a kalász, mert a végén ellenőrizték a szemveszteséget. Aratási napokon estére már alig vonszoltuk haza magunkat. A rizs cséplése talán könnyebb volt a búzáénál, mert jóval kisebbek voltak a kévék. Így is sokat szenvedtünk tőle, mert a rizs pora olyan volt, mintha üvegporral szórtak volna be bennünket. Napközben is szúrta a szemünket és egész testünket, de az esti tisztálkodás külön kínlódást jelentett. Mindenkit megviselt a cukorrépaszedés a fagyott hantokból. Kalapáccsal, dorongokkal vertük szét a fagyott földet. Ha jól emlékszem, ez Kunmadarason volt. Egész héten ott aludtunk. Szállásunk ott még a kormóinál is rosszabb volt. Télen, amíg az idő engedte, a gátépítés, a kubikolás volt az egyetlen munka. Nehéz volt a kötött, ragadós talajon talicskázni a földet, és a gátakat tömör szabályos formára alakítani. A rossz munkát nem vették át.

Munkánkért legtöbbször órabért kaptunk. Ha olyan jellegű volt a munka, teljesítménybérben dolgoztunk. Egy-egy napra tíz-tizenkét órai munkáért 14-20-25 forintot kaptunk. Megőrzött kis naptárom tanúsága szerint egy dekádra búzacséplésnél kévevágóként 239 forintot kaptam 1953-ban. Ez az egyik legnehezebb munka volt. A kubikolásnál egy köbméter földért 4 forint járt. Néha olyan körülmények voltak, hogy alig tudtak 3-4 forintot keresni. Ilyen alacsony bérek mellett, mivel a munkák időszakosak voltak, nehezen lehetett megélni. Nem válogathattunk, amennyit adtak, annyit kellett elfogadni.

A kinti világ

A külvilággal minimális kapcsolatunk volt. Szinte teljesen elzártan éltek azok, akik nem járhattak ki dolgozni. Bár a munkát igyekeztek úgy szervezni, hogy el legyünk különítve, mégis elkerülhetetlenül találkoztunk szabadokkal. A Garahalmi Üzemegységben például az állatgondozók, kocsisok, takarmányosok természetesen együtt voltak a szabadokkal. Soha nem tapasztaltunk rosszindulatot részükről, inkább együtt éreztek velünk. Munkába menet egy „Libasor”-nak nevezett tanyasor mellett kellett végigmenni. Ez alkalmat adott egy-egy beszélgetésre. A tanyasiak a veszélyeket is vállalva továbbítottak levelet vagy csomagot a titokban érkezett rokonoktól. Tiszagyendán és Tiszabőn is voltak ilyen áldozatkész emberek. Előfordult, hogy még a rendőrséggel is összeütközésbe kerültek emiatt. A tiszagyendaiak és papjuk halottainkat sajátjuknak is érezték.

Előfordult, hogy hatósági ügyviteli hiba hozott néhányunkat váratlanul komikus kapcsolatba a szabadok világával. A katonaköteles fiatalok 1952 februárjában megkapták a behívót, és mind a heten be is vonultak a táborból. Volt, aki — B. János például — még szabadságra is „hazajött” a táborba. A véghatározatot formálisan végül is így is lehetett értelmezni: nem internáltak voltunk, „csak” kényszerlakhelyünkön tartózkodtunk közérdekből. Ott pedig mi sem akadályozza a katonáskodást. Táboraink egyik minisztériumi felelőse, értesülvén a dologról, azonnal sürgetni kezdte a helyzet abszurditásának feloldását: „Az őrs parancsnoka jelentette, hogy február 18-án a telepesek közül 7 férfi a kunhegyesi kapitányság távmondati utasítására katonai szolgálatra bevonult a kisújszállási kiegészítő parancsnoksághoz, ahonnan a kecskeméti honvédparancsnokságra lettek irányítva. A bevonult telepes személyek rendszeresen írnak a táborban hozzátartozóiknak. Leveleikből kitűnik, hogy nevezettek Kecskeméten teljesen szabadon mozoghatnak s a többi honvédhez hasonlóan korlátlanul fogadhatnak látogatót s azzal érintkezhetnek, akivel akarnak. Véleményem szerint haladéktalanul intézkednünk kell az iránt, hogy ezen személyeket a honvédség kötelékéből leszereljék s őrizet alatt a táborba visszakísérjék.”⁵

Levél, csomag, látogatás

A levelezés csak a rendőrségen keresztül történhetett. Időnként engedélyezték, máskor hosszú időn keresztül megszüntették. Ugyanez vonatkozott a csomagküldésre is. Nem tudjuk, hogy a politikai légkör változásait követték-e a szigorítások, vagy helyi túlkapásokról volt szó. Most, hogy a többi tábor helyzete is feltárulóban van, az utóbbi látszik valószínűbbnek. Ha éppen engedélyezték, szigorú cenzúra mellett folyt a levelezés. Ebből elég sok bajunk származott. Egy-egy becsmérlő megjegyzés felnagyítása súlyos következményekkel járt. Ha egy levelet elfogtak, vagy megtudták, hogy a szabadok segítségével otthonról csomag érkezett, ez főbenjáró bűn volt. Több sorstársunkat sokszor véresre verték ezért.

A látogatók az elhurcolásunk utáni napokban már próbáltak megkeresni bennünket. A rokonok aggódtak értünk. A vasutasoktól megtudták, hogy hová mentek a szerelvények, és így akadtak a nyomunkra. Ha elkapták őket, mint a későbbi sógornőmet is, otthon rendőrségi felügyelet alá helyezték. Két-három hét után megengedték a látogatást, és mi is kimehettünk a táborból 15 kilométeres körzeten belül. Kezdetben nagyon sok látogató érkezett, pedig a vasútállomástól 6-8 kilométert kellett gyalogolniuk a táborig. Az, hogy a rokonok jöttek, természetes. Az viszont már politikai tettel ért fel, hogy a falubeliek egész csoportja jött el, például Tompáról a mi családunkhoz. Ki akarták fejezni együttérzésüket, s így cáfolták meg a koholt vádakat. Eljöttek a népnyúzó kulákokhoz, titóista kémekhez. Nagyon hamar, egy-két hónap múlva, betiltották a látogatók fogadását, hasonlóan a táborlakók kimenőjéhez. Ez az állapot a fogva tartás végéig változatlan maradt.

Higiéné, orvosi ellátás

A táborban a kitelepítettek fogadására nem készültek fel, sem tisztálkodási lehetőség, sem WC nem volt. A táborlakókkal ásattak egy hosszú gödröt, ez elé valami fagerenda-félét állítottak. Ez a tákolmány még latrinának is primitív volt. A férfiak kukoricaszárral próbálták kissé elkeríteni. Teljesen nyitott volt, egy kisfiú bele is esett, igaz, nem sérült meg. Hónapok múlva építettek egy hosszú épületet, 8 férfi és 8 női férőhellyel. A férfi és a női részlegen belül a helyek nem voltak egyenként elkülönítve. A tisztálkodást mosdotálakban oldottuk meg, többnyire hideg vízzel. Nyáron az elárasztott rizstelep vizét használtuk, ebben a „rizsvízben” mostunk is. „Fürdőszobánk” a pokrócokkal, lepedőkkel elkerített kis bejárati, rész volt a fekvőhelyek mellett. Télen a kemencékben és a rakott tűzhelyeken melegítettünk vizet a tisztálkodáshoz.

A tábor tűrhető egészségügyi ellátását annak köszönhette, hogy volt közöttünk egy szigorló orvostanhallgató, dr. Égi Ferenc, a tábor „dokija”. Véletlenül éppen akkor ment haza látogatóba az édesanyjához, s mivel hajnalban ott találták, őt is elhurcolták, hiába tiltakozott. Az ő szerencsétlensége lett a táboriak megmentője. A kunhegyesi tiszti orvos megbízta azzal, hogy feleljen a tábor egészségügyi ellátásáért. A lehetőségekhez képest alapvető eszközökkel, gyógyszerekkel támogatták, receptírási jogot is kapott. A rendőrség és az állami gazdaság vezetői is elismerték munkáját. Már az első napokban el kellett látnia a fekvő betegeket. Munkavégzés közben is sok baleset történt. Bár egy táska volt az orvosi rendelő, mégis sok ember neki köszönhette az életét. A primitív körülmények ellenére csak egyszer volt egy járványos hasmenéses megbetegedés, a fertőzött kútvíz miatt. Az orvos és a táborbeliek követelésére kitisztították a kutat.

Az orvos véleményét elfogadták, ha vizsgálatokra küldte a betegeket. Sokan kerültek kórházba, mert gyógykezelni ilyen körülmények között nem lehetett az embereket. Általában a karcagi kórházba vitték a betegeket, de voltak, akiket a szolnoki kórházban kezeltek. Ha megtudták a kórházakban, hogy honnan jöttek, igyekeztek minél tovább ott tartani a betegeket. Például a szülő nőket hetekig nem engedték vissza.

Nehézséget okozott a fertőző betegek elkülönítése, betegszoba erre a célra nem volt. Kanyarós, skarlátos, fertőző májgyulladásban szenvedő gyerekek a padláson töltötték a kritikus időszakot. Nem tudom, hogyan bírták ki a nyári hőségben a palatetős padlás forróságát.

1952 májusában jött egy rendelet, hogy az orvosokat elengedik a táborokból. Doki is ekkor szabadult. Mi ott maradtunk a bizonytalanságban. Ettől kezdve orvoshoz csak hosszú szekerezés után juthatott a beteg. Orvos a hátralévő másfél év alatt nem járt a táborban.

Születés és halál

Három kisbaba született Kormón: T. Ágnes, E. Ilona és B. Ferenc. Mindhárman a karcagi kórházban jöttek a világra. Legnehezebb helyzete T.-ének volt, akit férje nélkül hurcoltak el, már terhesen. Akinek volt gyereke, elképzelheti, hogy milyen emberfeletti feladat lehetett ilyen körülmények között egy csecsemőt ellátni. Ők is a kilencven- vagy hetvenszemélyes „szobába” kerültek, sem az anyák, sem a babák nem részesültek megkülönböztetett bánásmódban. A három és fél év alatt tizenhárman haltak meg. Néhány nappal élte túl az elhurcolást a kilencvenéves, beteg Imgrund Mátyás bácsi. Hasonló korú, vak felesége még egy évig élt. Hárman kórházban, tízen a táborban haltak meg, mellettünk a „szobákban”. Akik a táborban haltak meg, azokat Tiszagyendán temették el. A temetést orvosunknak kellett megszerveznie. Temetkezni este lehetett, sötétedés után, és csak a legközelebbi hozzátartozók és az orvos kísérhették el a halottat. A táborból mentek a sírásók is. Megható volt a „szabadok” együttérzése. A falu határában a plébános és a hívek égő gyertyával kezükben várták a halottat, imádkoztak és énekeltek. A rendőrök nem mertek fellépni ennyi emberrel szemben. Szabadulásunk után többen hazahozatták halottaikat, amikor már megtehették.

Gyermekek, iskola

A táborban sok gyermek volt. Négy egy év alatti csecsemőt hurcoltak el velünk, és még ott is született három baba. Tizenhárom kisgyerek (2-6 év közötti), huszonnégy iskolás korú volt közöttünk. Nagyon nehéz volt azoknak a családoknak, akikkel nem volt olyan hozzátartozó, aki vigyázott volna a kicsikre. Emlékszem, hogyan vonszolta magával I. Péterné a két-három éves Emesét, amikor dolgozni ment. Ők a férjével szinte semmit nem tudtak magukkal hozni, és támogatást sem kaptak otthonról. Szükség volt az anya keresetére is, hogy a két gyermeket el tudják látni.

Az iskolás korúak részére késő ősszel berendeztek egy helyiséget a rendőrőrsön, ez lett az iskola. A három év alatt három tanító járt ki a környékről: Fábián István, Barta Tivadar és Doktor István. Úgy vettük észre, hogy ezt a munkahelyet ők is büntetésnek tekintették. Barta Tivadarra a gyerekek ma is hálával és szeretettel emlékeznek. S haláláig ő is első tanítványaira. Később elmondta, hogy sportoló szeretett volna lenni. Ígérgetésekkel csalogatták Kormóra, amiket aztán nem teljesítettek. Szoros rendőri kontroll alatt működött, a táborban csak kijelölt útvonalakon közlekedhetett, a szülőkkel nem volt szabad beszélnie. A tanulók kaptak bizonyítványt, bár tudásukban voltak hiányosságok.

Már az első nyár folyamán jött egy rendelet, hogy a 6 éven aluli gyermekeket hazaengedik, ha van, aki otthon vállalja gondozásukat. Három év alatt összesen kilenc gyermek mehetett haza. Volt közöttük, aki a táborban született, de olyanok is voltak, akik nagyszülőkkel vagy nagynénivel kerültek a táborba, mert éppen ők vigyáztak rájuk otthon. Akiket hazaengedtek, azokat is megviselte az elszakadás. Olyan kisfiú is volt, aki kórházba került emiatt. A szülők is gyötrődtek, nem tudták, hogy mikor tesznek jót, ha továbbra is rabságban hagyják gyermeküket, vagy ha elszakítják maguktól a biztonságosabb lét miatt. Nem tudtuk, rabságunk hány évig tart, s biztatást — „Maguk itt fognak megdögleni!” — beváltják-e végül is.

Mindennapok

A nagy megrázkódtatás összekovácsolta a családokat. Nem emlékszem olyan esetre, hogy családi viták vagy veszekedések lettek volna, pedig a felzaklatott idegállapot, a kimerültség önmagában is elég ok lett volna erre. A munkaképes családtagok hajnaltól késő estig dolgoztak. A táborban lévők igyekeztek vacsorát készíteni, mert napközben legtöbbször csak hideg kosztot ettek a munkások. A főzést az első hónapok után rakott tűzhelyeken, akinek volt, az petrofóron vagy a kemencében fazekakban oldottuk meg. Persze csak egytálételekről lehetett szó.

A rizsaratás, cséplés után kaptunk rizst, járandóságként. Hántolt, de tisztítatlan, jó muharos volt ez a rizs. Az idősek egyik fő foglalkozása télen a rizs válogatása volt.

A mosás az otthon maradókra hárult, vagy munka után végeztük ezt is. A családtagok ritkán tudtak együtt dolgozni. A munkát követő tisztálkodás és vacsora után alig maradt idő egymással szót váltani, máris jött a takarodó, lámpaoltás (petróleumlámpa), rendőri ellenőrzés.

Télen, amikor nem volt munka, több idő maradt beszélgetésre, emlékezésre. Örökös témáink: Miért? Miért éppen mi? Mi vár ránk? Az idősebbek különösen sokat gyötrődtek, ők egy élet munkáját veszítették el, és nem tudhatták, hogy mi lesz gyermekeikkel. Hogy mit élhettek át szüleim, azt később értettem meg igazán, amikor én is olyan idős lettem, mint ők voltak akkor. Mit ereznék, ha most zörgetnének, mint 1950. június 23-án? — kérdeztem magamtól. Ez után még nagyobb részvéttel és hálával gondoltam szüleimre.

Családi élet… Minden család úgy élt, hogy harminc-negyven-hatvan szobatársa látta minden mozdulatát, hallotta minden szavát éjjel, nappal. Bármikor rávilágíthatott a rendőr lámpája.

Beszerzőnk felvette a megrendeléseket, és hetenként egyszer, rendőri kísérettel bement Kunhegyesre. Ilyenkor mehettek a betegek és az orvos is a kocsin. A közös konyhánkon előállítható napi menü egyszerű volt, és nem túl változatos, amit a primitív felszerelés és a beszerezhető alapanyagok lehetővé tettek. Reggelire „bivalytej” (cikóriából főzött feketekávé), délben vagy este egytálétel, tésztafélék. A reggeliért, ebédért fizetni kellett.

Kezdetben, amikor még kimenőt is kaptunk, és látogatók is jöhettek, viszonylag jobb volt a légkör. Szombat este, vasárnap összejött a fiatalság, beszélgettünk. Este énekeltük a népdalok átírt szövegét: „Mi a bűnünk, azt nem tudjuk, csak a nyomorúságunkat siratjuk.” Egy alkalommal a birkaistállóban a pesti egyetemeken tanuló (tanult) fiúk színházi élményeik alapján egy műsort rendeztek. Jó volt mindenről megfeledkezni — egy kis időre legalább.

Az első karácsonyra szereztek a fiúk néhány kis erdei fenyőt. A lányok feldíszítették saját kezűleg összeügyeskedett díszekkel. Ezen a télen még lehetőség volt társasjátékokra; H.-éknak volt egy eredeti madzsongjuk. Ennek mintájára az ügyes kezű Piukovics Tuna fából több garnitúrát faragott. Ezzel játszottunk, mert kártyázni tilos volt. Emlékezetes összejöveteleink között tartjuk számon egy vallásos néni, Szőke Erzsébet — volt apáca és tanárnő — imaóráit. Sokan nyertek megnyugvást, vigasztalást, reményt az imákból. Sajnos ezek a közös rendezvények az emberségesebb parancsnokok eltávolítása után megszűntek. Nem jöhettek látogatók, a kimenőt, csomagküldést, levelezést megtiltották. Ettől kezdve volt olyan, hogy egyik szobából a másikba nem mehettünk át, vagy engedélyt kellett kérni erre az őrtől. Összejövetelekről szó sem lehetett, de kedvünk sem volt hozzá, mert ekkor már elszaporodtak a zaklatások, verések.

Bár szervezett formája nem volt életünknek (a rendőri irányításon kívül), mindenki tudta, mi a teendője. Segítettük egymást. Ha kellett, kölcsönadtuk holmijainkat, ha kellett, figyeltünk a kicsikre, betegekre. Aki éppen otthon volt, hordta télen a vizes rizsszalmát. A fűtést családonként sorban végeztük.

Összetartottunk. Aggódtunk egymásért, ha meghallottuk, hogy valaki bajba jutott. Természetesen előfordultak viták is. Különösen addig, amíg nem tisztázódott, hogy kinek hol, mennyi hely jut. De ezek az összecsapások rövidesen rendeződtek, mert egy-egy bölcs vagy humoros közbeszólás leszerelte a csatázókat.

Voltak közöttünk olyan emberek, akik mindenkinek a tiszteletét, bizalmát megnyerték. Ilyen volt Mojzes Gyuri bácsi, a beszerzőnk. Még a rendőrök is kicsit másként bántak vele. Ő korábban a Kisgazdapárt országgyűlési képviselője volt, s elég jó diplomáciai érzékkel rendelkezett. A fiatalság sokat tanult „ales”-től, Saád József nyugalmazott alezredestől. Széles látókörű, higgadt, jó humorú és jó elbeszélő volt. Sok mondása szállóigeként járta be a tábort. Ő örökítette meg a kormói jegenyéket egy írásában, ami kézről kézre járva ma ott van minden Kormóra elhurcolt család birtokában.

Egyetlen család nem vállalt közösséget a többiekkel, D. Jánosék, akik tagkönyvükkel hirdették, hogy ők kommunisták, párttagok, csak tévedésből vannak itt. Keresték a rendőrökkel a napi kapcsolatot. Írták a leveleket Rákosinak és a Belügyminisztériumba. Ezt bizonyítja a Belügyminisztériumnak 1952. október 15. napján küldött jelentés, melyben a Szolnok Megyei Rendőrkapitányság vezetője kéri, hogy D.-ék ügyében hozott érdemi döntést közöljék velük, mert ha választ harmadszor sem kapna, akkor megszökik. „Jelentem, hogy D. (…)val szemben áll az egész tábor jobboldali beállítottságú telepesei s többször hangoztatják, hogy velük együtt van a kommunista is kitelepítve.”⁶ Több olyan eset volt, amiben D.-ék közreműködését feltételezték a szenvedő alanyok. Jellemző egyébként, hogy ők is 1953-ban, a többiekkel együtt szabadultak.

Sztálin halálhíre, szabadulás

Várakozást keltett egy fontos esemény 1953 tavaszán. Délelőtt a tábor meglehetősen üres volt. Egyszer csak autóval civil, hivatalos személyek érkeztek. Végigjárták a tábort, körülnéztek. A bent lévőktől érdeklődtek, hogy van-e panaszuk. Soroltuk a főbb sérelmeinket: levelezés, csomag, látogatási tilalom stb. A szálláskörülményeket látták. Hogy kik voltak, nem tudtuk meg, de érezni lehetett, hogy nem ellenségesek, inkább valamiféle ellenőrzést tartottak. Közölték, lehetőség lesz arra, hogy kapjunk egy kis kertet. Arra gondoltunk, hogy talán az ENSZ nyomására látogatott meg valami szervezet bennünket. Lehet, hogy ez nagyon naiv elképzelésnek tűnt, de ez volt az első jel, hogy valami mintha történne, talán mégis tudnak létezésünkről, sorsunkról. Nagy reményeket nem fűztünk az eseményekhez, a szabadulás lehetősége még ekkor sem jutott eszünkbe.

A civil bizottság látogatása után 1953 tavaszán a tábor körüli szántóföldekből családonként egy-egy kis konyhakertet mértek ki. Nem volt kötelező birtokba venni, ha valaki nem tartott rá igényt, nem kapott. Tudtuk, hogy ez csak azért történik, hogy kifelé elmondhassák: „még kertet is biztosítottunk a telepeseknek”. Ennek ellenére mégis több család elfogadta, hogy legalább így jusson egy kis friss zöldséghez. Egyébként életünk a régi mederben folyt tovább.

Sztálin halálának híre futótűzként terjedt el közöttünk. Általában a munkavégzés helyén szereztünk tudomást róla. A szabadok újságolták nekünk. Mindenki érezte, hogy ez változást hozhat a mi sorsunkban is. A rendőrök igyekeztek továbbra is betartani a rendszabályokat, de érezni lehetett, hogy elbizonytalanodtak. Nagy Imre beszéde végre megcsillantotta előttünk a szabadulás lehetőségét. Valahonnan újság is került be, és ott olvastuk, értelmeztük, de hinni alig mertük, hogy ez ránk is vonatkozik. Annál is inkább, mert Rákosi beszédeiből, kijelentéseiből — „Kutyából nem lesz szalonna!” — nem sok biztatót hallhattunk ki. Nehéz hetek következtek. Kétségek és remények között teltek a napok.

1953. július végén jött egy bizottság, és közölték, hogy az internálótáborokat megszüntetik, megbocsátanak nekünk. (Ők — nekünk.) Hazamehetünk.

Nagyon örültünk, de a részletek ismertetése után sorban értek bennünket a csalódások. Nem mehetünk egyszerre haza. Kitiltottak a határsávból, Budapestről és még 5-6 nagyvárosból. Semmit nem követelhetünk vissza, sem ingatlanainkat, sem ingóságainkat. Kérték, hogy hazamenetelünkig továbbra is dolgozzunk az állami gazdaságban. Nagy szükség volt erre, mert még javában folyt a búza cséplése, majd a rizsaratás. A családokat nyolc csoportban engedték el 1953. augusztus 6-tól október 6-ig. Mindenki csak akkor tudta meg az időpontot, amikor rá került a sor. Még akkor is igyekeztek bizonytalanságban tartani az embereket.

A csoportok indulása a következő ütemezésben történt: