BÁCS-BODROG VÁRMEGYE I.

MAGYARORSZÁG VÁRMEGYÉI ÉS VÁROSAI
MAGYARORSZÁG MONOGRAFIÁJA
A MAGYAR KORONA ORSZÁGAI TÖRTÉNETÉNEK, FÖLDRAJZI, KÉPZŐMŰVÉSZETI, NÉPRAJZI, HADÜGYI ÉS TERMÉSZETI VISZONYAINAK, KÖZMŰVELŐDÉSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÁLLAPOTÁNAK
ENCZIKLOPÉDIÁJA
A MAGYARORSZÁG VÁRMEGYÉI ÉS VÁROSAI KÖZPONTI SZERKESZTŐ-BIZOTTSÁGÁNAK KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL SZERKESZTI
DR. BOROVSZKY SAMU

BUDAPEST
1909

BÁCS-BODROG VÁRMEGYE KÖZSÉGEI.

Irta Iványi István, kiegészítette Virter Ferencz

Járások.

A községek tizenhárom járásba vannak beosztva, a következőképen:

III. Bajai járás, tizenhárom községgel: Bácsbokod, Bácsborsód, Bátmonostor, Béreg, Csátalja, Csávoly, Dávod, Felsőszentiván, Gara, Herczegszántó, Nagybaracska, Regőcze, Vaskút. A járás területe: 127,105 kat. hold, polgári lakossága 42,626; ebből magyar 17,622, német 16,752, szerb 817, stb. Magyarúl beszél 25,284.

Történelmi fejlődés.

Bács-Bodrog vármegye történelmi fejlődését a következőkben vázoljuk, hogy a községek történetét megérthessük.

A mohácsi vész előtt három vármegye feküdt a mai Bács-Bodrog vármegye területén. A Tisza mellett Óbecséig Csongrád vármegye húzódott, ettől nyugatra, Szabadkától a Dunáig és Apatintól Bajáig, sőt még ezen is fölűl, Bodrog vármegye terűlt el. E kettő alatt Bács vármegye foglalt helyet. A mohácsi ütközet után a török az egész alsó Duna–Tisza közét felperzselte és földúlta. A magyarság legnagyobbrészt elmenekűlt, vagy fogságba kerűlt és szláv népek helyezkedtek el az elpusztúlt helységekben. A török csak 1543-ban foglalta el valóban a vármegye területét, melyet közigazgatásilag hat nahijéra, azaz kerületre osztott fel. De a török hódoltság ellenére egyes volt földesurak még mindíg szedik az adót és a nádori hivatal is mindvégig gyakorolja adományozási jogát, jóllehet az illető helységek holfekvését illetőleg sokszor nagy tájékozatlanságot árúl el. A török defterek vagy adókönyvek tanúsága szerint a vármegye területén akkor számtalan kisebb-nagyobb helységet találunk, melynek neveit az akkor itt lakó szerb és török népek a régi magyar nevekből gyakran a felismerhetetlenségig elferdítették. Találhatók azonban egészen új elnevezésű helységek is. A török kiűzése után annyira néptelen és puszta volt az egész vidék, hogy Bács vármegye az 1699-ben tartott első összeírás alkalmával mindössze negyvenhét apró helységet számlált, melyekben szerbek, részben bunyeváczok és sokaczok laktak. Ezenkívül volt még Szabadka és a Tisza-melléki helységek, melyeket új szerb jövevényekkel betelepítvén, katonai határőrvidékekké szerveztek.

Nagy pusztítást végeztek itt később a Rákóczi-féle bosszuló hadjáratok is.

Az udvari kamara vagy kincstár a török kivonulása után az előbbi földesurak jogait figyelmen kívűl hagyta, s Bács várost kivéve, az egész Bácskát földesúri joggal magának foglalta le; egyes birtokokat idővel egyeseknek bérbe, majd meg örökáron eladott; és hogy a néptelen vidéket ellássa munkáskezekkel, a felsőbb vármegyékből magyarokat, tótokat és kisoroszokat telepített ide. Még nagyobb fontosságú volt az 1763-ban és 1786-ban megindúlt nagymérvű német betelepítés. Sok helységet kibővítettek és sok lakatlan puszta, nevének megtartásával, virágzó faluvá lett. Az új helységek határa gyakran három-négy, sőt több elpusztúlt, régi falu határát egybeolvasztotta és soknak nyoma veszett, úgy hogy most már azoknak eredeti helyét kimutatni alig lehetséges. E körűlmények magyarázzák meg a helységek neveinek többszöri változását és a vármegye lakosságának soknyelvű vegyületét.

A törökkori helységnevek a legújabb időkig használatban maradtak, mígnem az 1904. évi miniszteri rendelet azok nagyrészét megmagyarosította. Van néhány újabban keletkezett község, a melyeket a vármegye az akkori miniszterekről nevezett el.

HERCZEGSZÁNTÓ.

Herczegszántó. A bajai járásban, Baja alatt fekszik. Előbbi neve Szántova, melynek helyén már Szent István korában volt egy Zanthow nevű helység. Szent István a veszprémvölgyi apáczáknak adományozta Obada szigetet s ezzel Szántó falut is, a Dunán túl, az ottani káptalanával s 30 házzal együtt. Adott még 12 halászt is. Ezt az adományozást Kálmán király 1108-ban megerősítette, mely alkalommal említve van, hogy a falu egész határa az apátnő birtoka. Határában őskori föld- és kőhalmok vannak; éjszakon az Érhát, keleti határán a Bálvány nevű domb. A déli határban, a Duna mellett, egy erdő is említtetik. A vásárjog és minden egyéb jövedelmek az apáczákat illetik. 1399-ben a bácsi káptalan a Czoborék birtokain határjárást tartott. E birtokok voltak: Szent-Mihály, Rég, Bakács, Szántó, stb. 1403-ban Jacobus és Dávid néhai Lachk de Zántó fiai említtetnek. 1405-ben Herczeg Péter birtoka volt Zánthó. Az idevaló jobbágyok Tőttös László, Vajas, Lak és Tóti nevü faluit felgyújtották s kirabolták. 1413-ban Rozgonyi országbíró jelenti, hogy Czobor János és Szántói Miklós emberei Maróthinak Hetes nevű birtokából 74 lovat Szántóra hajtottak el. Szántó ezután Herczegszántó néven is szerepel. 1455-ben Szántói Marhárt Jakabnak (Lekcsei Sulyok György leányát Borbálát bírta nőűl) Szántóban volt birtokrésze. Ez évben Marhárt Jakab a Sulyok testvérekkel kölcsönös örökösödési egyezséget kötött. Marhártnak Szántói birtokrésze, róla Marhártszántónak is neveztetett. 1448-ban a Zsáboki családnak is van itt birtoka. 1469-ben a Zsámbokiak osztályos atyafiakká fogadják a Sulyokokat s ezeknek át is adják részüket. 1474-ben Felszántó is említtetik, a Czoborok birtokrészeként. 1485-ben Marhárt Jakab özvegye, Borbála, Czobor Mártonnak adja többek között szántói részbirtokát. Más oklevélben az előbbi név Morhatszántónak van írva. A török korban neve Szántovára változott, de azért néha Szántó néven is említik. A török defterek – Steltzer szerint – a zombori nahijében több Szántovát sorolnak fel. Igy Szántova 1570-ben 5, Dolna-Szántova 1570-ben 6, 1590-ben 16, Szredna vagy Közép-Szántova 1554-ben 3, 1590-ben 13 adózó házzal szerepel. Végre Gorni, azaz Felső-Szántó 1554-ben 9, 1570-ben 9 és 1590-ben 31 adózó házzal soroltatik fel. Azonkívűl 1590-ben a bácsi nahijében is előfordúl egy Szántova 18 adózó házzal. 1658-ban Szalatnyai György és Oroszlányi István beiktattatnak Szántó birtokába. Ipolykéri János Szántó pusztára nézve ellentmond. 1688-ban a császári sereg július 5-én Szántó (unveit Sandó) közelében volt. 1700-ban az Olber-féle összeírás is felsorolja Szántova falut. Marsigli térképe is feltünteti Sentovát Dautova alatt. A bácsmegyei összeírás 1699-ben a bajai járásban felsorolja Szántova falut 47 gazdával. Az 1768-ban készűlt Kovács-féle kamarai térképen Szántova falu déli határában van Rozlicza bara, ettől keletre erdők és Bubanya dűlő van feljegyezve. Határának éjszaknyugati részében egy Bacság (tán Budzsák?) nevű erdő van. Ez időben Szántova egy kamarai kerület főhelye volt. 1772 augusztus 13-án volt Szántován úrbéri rendezés. A faluhoz tartozik Bubanya dűlő és Kadi sziget. 1783-ban Szántova határában Béregh felé Radonith erdő (már 1760-ban is) van feltüntetve. Még egy Budzsák nevű hely is van Szántován, a falutól nyugatra a Duna sarkában, Kadina szigettel és az innenső Dunaágban levő Mali Osztrovával szemben. Ez alatt még egy Minor Osztrova, Dautova határánál pedig egy Osztrova-Major (Nagyobb Sziget) is van. Az 1785. évi úrbéri rendezéskor Szántován 70 telken 144 szerb telkes gazda és 43 zsellér volt. 1826-ban Szántova faluhoz tartozott Bubanya dűlő. A Duna egy újabb elágazásával a közlegelőből 400 holdnyi földet elvágott s ez Kandi, másként Osztrovácz. Ezt a mohácsi uradalom magának követelte, de hasztalanúl, mert csak árvíz idejében sziget, míg száraz időben összefügg a falu határával. Az itteni róm. kath. parókia 1715 óta áll fenn; a templom 1752-ben épült, villámtól sújtva 1812-ben megrongálódott s 1817-ben renováltatott. A görög keleti templom 1900-ban épült. A község határa 7173 kat. hold. Határában van Rasztina puszta. Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint Szántován 3528 lélek volt 655 házban. Ebből Rasztina pusztára 303 lélek esik. Itt van báró Rédl Lajos uradalma és kastélya, melyet a múlt század elején báró Redl Gyula építtetett. Anyanyelv szerint a lakosok közűl: 1638 magyar, 49 német, 45 tót, 12 horvát, 413 szerb, 1371 sokacz. Vallás szerint: 2612 róm. kath., 860 gör. kel., 10 ref., 46 izr. A posta és a vasút helyben van, a távírója pedig Bezdán. A lakosok olvasókört és katholikus kört tartanak fenn. Herczegszántó vidékén négy elpusztúlt község feküdt, ú. m. Szecse, mely Szecsei és Szecsel alakban is szerepel. 1416-ban a Szőllősi család kap reá királyi adományt. 1456-ban a Czobor és a Marhárti családok birtoka. 1448-ban és 1450-ben egy Szecsel nevű család is szerepel itt, de Szecse előnévként 1425-ben a Kákonyi és 1466-ban a Pocz családnál is előfordúl. Szecsei Pocz János a vármegye alispánja volt. – Kétház község birtokviszonyairól nincsenek adataink, azonban 1448-ban a Jokad, Szederkényi és Sáska, 1464-ben a Török, 1466-ban egy Nagy család előneveként van említve. 1487-ben szerepel a Kétházi család is. – Tadis falu e tájon a XV. század elején a Marhártiaké volt és többi birtokaiknak a sorsát osztotta. – Nemdi vagy Németi 1480-ban a Tallóczi Bánfiak birtoka volt.

BÁCS-BODROG VÁRMEGYE NÉPE.

5. SOKACZOK.

Irta Evetovics János

Bevándorlásuk Magyarországba.

Bács-Bodrog vármegye többnyelvű és vallású lakosságának kis része sokaczokból áll. Gondolkozásában, faji szokásaiban, viseletében, családi életében, a legkonzervatívebb faj. A legújabb időkig görcsösen ragaszkodik az őseitől öröklött szokásokhoz, népviselethez és más faji hagyományokhoz. Bizonyos fájó érzés fogja el az öregebbjét, ha elűljárói egyes ferde, vagy épen káros kinövéseiket ostorozzák; ilyenkor bánatos hangon jegyzik meg: „de mikor ez a miénk!” (Al kad je to naše). Ez okból e népfaj gyanús szemmel kíséri az úgynevezett reformátorokat és papja, jegyzője, tanítója csak tapintatosan nyúlhat régi szokásaihoz.

Ősei Bács-Bodrog vármegyében a Duna balpartján, valamint Baranya vármegyében a dunamelléki rétek, nádasok közelében, vagy más, állattenyésztésre alkalmas erdőségek mentén telepedtek le. Itt nagyobb számban Bács, Béreg, Bogyán, Herczegszántó (Szántova), Monostorszeg, Palona (Plávna), Szond (Szónta) és Vajszka községekben tartották fenn magukat; míg Dunabökényben (Bukin) és Bácsújlakon (Novoszello) csak nehány család maradt hírmondónak. Ezek is kezdik elhagyni festői sokaczviseletöket s az ottani németekhez alkalmazkodnak; családi körükben sokacz a beszédjük, de a községházán, az utczán a német a társalgási nyelvük.

A mikor a sokaczok e vármegye nyugati részén letelepedtek, az egész Nagy-Duna mentén, az egy Bácsot kivéve, mindenütt csak pusztaságot találtak; a mohácsi vész után az itt lakó magyarság az ország felső vidékeire húzódott.

Honnan jöttek?

Bennünket első sorban az érdekel, hogy mikor, honnan és kiknek a vezetése alatt jöttek új hazájokba, Bács-Bodrog vármegyébe? Vannak horvát etnográfusok, a kik a sokaczokat a honfoglaláskor itt talált szláv népek leszármazottjainak tartják. Állításukat azonban nem tudják bizonyítani.

Nem osztjuk azt a nézetet, hogy ők csak Budavára visszafoglalása után vándoroltak ide, mivel a török hódoltság első évtizedeiben már találunk itt sokaczokat, ha nem is oly tömegesen, mint 1686 után, de szórványosan már itt voltak.* Általánosan elfogadott tény és komoly vita tárgya nem is lehet, hogy ők a velök rokon, egyfajú testvérnéppel, a bunyeváczokkal, Bosznia-Herczegovinából jöttek.

Nem lehetetlen, hogy egy része Dalmáczián át vándorolt ide; de nem ennek őslakóiból szakadtak, mert a XVII. század elején nagy rajokban özönlötték el Dalmácziát a menekülő bosnyák ráják, hűséges vezetőikkel, a bosnyák ferenczesekkel. Vagy szűknek, vagy nem elég termékenynek találták az ottani területet a dalmácziai Sinj körűl, a Cetina baloldalán, s fölkerekedve, új hazát kerestek.

Történelmük.

Batinics Mihály, a bosnyák francziskánusok történetírója, egykorú oklevelek alapján kimutatja, hogy a bosnyákok kivándorlása három irányban indúl meg; mindenütt elmaradhatatlan lelki gondozóik a ferenczes barátok. A már említett dalmácziai bevándorláson kívűl, minket inkább a bácsi–szerémi és a baranyai érdekel, Pécscsel és Mohácscsal, mint középpontokkal.

Adataink alapján azt állítjuk, hogy a bácsi, palonai, bogyáni, vajszkai, bökényi és bácsújlaki sokaczok nagyobb része a Dolnja-Tuzla mellett való gradovrhi zárdából és vidékéről valók, míg a felső telepek, ú. m. Herczegszántó, Monostorszeg, Szond egy időben, talán egy helyről valók, mint azok, a kik a Szerémségben és Baranyában maradtak. A boszna-argentinai rendtartomány 1723-iki, Pozsegán tartott nagykáptalana elrendeli, hogy Szántova, Szónta, Monostorszeg Illoktól elszakíttassék és Bácshoz csatoltassék. Nem érdektelen az a körűlmény sem, hogy a sokaczok betelepedésök első éveiben, ha ugyanazon területen is, de kisebb falvakban, elszórtan éltek. E falvak emlékét az egyes dűlők, erdő- és határrészek őrzik. Megjegyezzük, hogy ezek az eltűnt falvak magyar hangzásúak, pl. Péczel, Széplak, Mali-Veliki-Feli (Félegyháza), Lovrinacz (Szentlőrincz),* Kalos.

Vezetőik a francziskánus barátok voltak, kikkel a török elem irtóztató nyomása elől menekűltek. A Magyarországba, illetőleg a Bácskába való bevándorlás egyik legfőbb tényezőjének a boszniai ferenczesek akkori tartományfőnökét, P. Radnich Mihályt tartjuk. Radnich, rendjének egyik kiváló szerzetese, a rendi ifjúság generális professzora, maga is bácskai származású lévén, mint boszniai tartományfőnöknek, alkalma volt megismerni a keresztények súlyos helyzetét, s így természetesnek találjuk, hogy 1686 után a kivándorlás mellett agitál.

Korának tekintélyes irodalmi embere; egyik nagy műve (XI. Incze pápának ajánlja) 1683-ban jelent meg. Állásának súlyával, tekintélyének erejével rendjére és a népre nagy befolyással bírt.

Ő maga is Magyarországba jött és Budán az akkor vízivárosi, Szent-Ferencz sebeiről elnevezett zárdának gvárdiánja 1699-ben, a hol 1703-ban jobb létre szenderűlt. A sokaczok történetéből ennyi elég.

Faji jelleg.

A bácskai sokaczok leginkább középtermetű, erős, zömök férfiak, nem oly szálasak, mint felső-bácskai fajtestvéreik. Zomborban, Szabadkán, Almáson stb. A sokacz nő szintén középtermetű, jellegzetes tipusával föltűnik és általában szépnek mondható. Kár, hogy a szerencsétlen arczfestés korán pusztítja el üde arczukat és 25–30 éves koruk után hervadni, vénűlni kezdenek.

Foglalkozások.

A férfiak főfoglalkozása a XIX. század első feléig a marhatenyésztés, halászat és az erdőkben való foglalkozás, faizás. A sokacz elemében volt a víz mellett és az erdőben. Földje sohasem volt sok és megelégedett vele, ha a családnak kenyérkét termett, a papnak a párbért megfizethette, a többi szükségest: adót, ruhát, az eladott lábas jószága árából fedezte.

A megváltozott közgazdasági viszonyok, a mezőgazdaság intenzívebb művelése, az uradalmi és a községi erdők kiírtása, a kincstári nagybirtokok eladása magánosoknak, a legelő-elkülönítés, a községi legelő felosztása, a sokaczot készületlenűl találta és a hirtelen átmenet majdnem tönkre tette és kétségtelen, hogy az lelki világára is nagy visszahatással volt. Ekkor kezdett bizalmatlankodni a kaputos ember iránt, gyanús szemmel nézta a papját és ritka volt az a sokacz község, a hol a legelő-elkülönítés, legelő-felosztás, tagositás ne hatott volna a nép lelki életére. Ez időtől valók a jövendelések, hogy a sokaczság kipusztulásra érett nép.

A figyelmes szemlélő azonban arra a meggyőződésre jut, hogy nagy megrázkódtatások árán bár, de napjainkban lassan ugyan, hanem biztosan halad és örvendetes versenyre kel a többi fajokkal. Ismerünk községeket, a hol az egyes sokacz gazdaságok a legmodernebb ekékkel, nagy gőzcséplőgépekkel, aratógépekkel vannak fölszerelve.

Közművelődés.

A gazdasági szakelőadásokra tömegesen járnak, szakkönyveket, szaklapokat szívesen olvasnak, sőt a gazdaegyesületekbe is örömmel íratkoznak be. Ha emellett megismerjük a sokacz-nép mindennapi benső életét, ha látjuk hová juttatták a megváltozott közgazdasági viszonyok, az új véderő-törvénynyel a házasodhatás korlátozása, a hirtelen átmenet által beállott gazdasági pangás: akkor értjük csak meg, hogy miként harapódzott el közöttük az 1870–80-as években az ágyasság!

Ez nem a sokaczság megromolott lelkivilágának a következménye, hanem más, külső okoktól előidézett állapot.

Vallási, családi szokásai többé-kevésbé azonosak a többi vármegyei szláv népekével pl. a kath. tótok, rusznyákok, bunyeváczok szokásaival.

Karácsony.

A karácsonyi ünnepkör sok népszokással jár. Lucza napján egy edénybe búzát tesznek el, ez a szent estig kizöldűl és abba helyezik el a háromegy Istent jelentő gyertyát. A szobát, konyhát szalmával tele szórják és karácsony éjtszakáján azon hálnak. Jól vigyáznak azonban, hogy el ne aludjanak, mert az elalvót az asztal lábához kötik. A ki Jézust jelentő gyertya egész éjjel ég. Az asztal alatt ott van egy szakajtóban búza, zab, kukoricza. Az asszonynépség sürög-forog a konyhán, mert a gyermeksereg lesi a községben elhangzó pisztolydurranást; ez jelzi Jézus születését. Az étkezést fokhagymával és mézzel kezdik, mert e világ keserűségét Jézus születése édesítette meg; ilyenkor gyújtják meg a fentemlített hármas-gyertyát, de azt nemsokára borral oltják el, jól vigyázva a fölszálló füstre; a ki felé a füst száll, az a jövő karácsonyig meghal. „Bethlehemesek”, bölcsősök épen úgy járják be a községet énekszóval, mint más népeknél. Éjféli misén a fiatal menyecskék, leányok az öregebb nőknek kezet csókolnak, üdvözölve a gyermek-Jézust: „Čestit Vam bio Bog i Božić porogjenje Gospodina Isukrsta.”

Lakodalmi szokások.

A legtöbb eredetiséget és tiszta, hamisítatlan népköltészetet találunk a lakodalmi szokásokban; a sokacz lakodalmas népénekeken megérzik a tisztes régiség zamata. Ki tudja, hol a forrása? mikor hangzott az el először?

Annyi bizonyos, hogy sok bennök a török vonatkozás, a török nőrablók elleni óvóintézkedésekre emlékeztető.

A sokacz atya (igen sokszor a nagyatya, Deda) először is a plébánián jelentkezik, megtudakolni, mikor is lesz az az Ivó, Marin, Joza, Bariša 18 éves? Ez a fő! Ha ezt a kort elérte, akkor már a „Domin”-nal (jegyzővel) kell beszélni, hogy ez a házassági engedélyt szerezze meg. Azalatt a legény a kiszemelt leánynyal beszél; (pitanje, kikérés), ha ez igent mond, a következő nap reggelén közli az anyjával, a ki természetesen mindenről értesíti az atyát. A családi tanácsban meghányják-vetik a dolgot, megbeszélik minden oldalról és ha mindent rendbehoznak, egy alkalmas napon a vőlegény anyja a leányos házhoz megy, de most már nem üres kézzel, hanem almával (Nosi jabuku), melybe a jobbmódúak 90–100 koronát dugnak bele. Ha az almát elfogadták, akkor megvan a lányos szülők beleegyezése is. Itt az első és a főszó a két jövendőbeli örömanyáé. A két atya, ha nem is mellékes szereplő, de az asszonyoktól várja a szerep kiosztását. Első teendőjük az íratkozás iránt megtenni a lépéseket. Szombaton, vecsernye után íratkoznak a jegyesek. A paphoz rajtuk kívűl, egy férfi- és egy nő-rokon is elmegy.

Jegyváltás.

Az íratkozást megelőzte a legszűkebb rokonság jelenlétében a szokásos esti lakoma „Najabuku.” A vőlegény vérrokonsága megjelenik, a délszlávok jellegzetes, szertartásos süteményével, a „pogača”-val. Akármilyen idegen is ez a magyar lakodalmaknál, mégis szükségtelen bővebben megmagyarázni, mert Bácskában a bunyeváczok, szerbek, sokaczok révén ismeri azt a magyar is. Az asztalra teszik a pogačat, kikérdezik a jövevényeket, hogy mi járatban volnának! Kölcsönös kimagyarázás után bevezetik a leányt, átadják neki az almát; ez átveszi és beleegyezése jeléűl, hátradobja a szobaajtó felé; az ajándék-pénz kihúll az almából, de fölszedik, a leány átveszi a pénzt, az almát pedig az érdeklődő gyermeksereg elfogyasztja. Az íratkozás napjától kezdve a leány-jegyes, akárhova megy, szüleivel vagy egyedűl, ünnepen és köznapon, mindíg teljes ünnepi díszben kell megjelennie.

A templomban való meghirdetést a leány – ha csak teheti – a templom főbejáratánál, vagy a kórus alatt várja be, hogy ki ne tegye magát barátnői fürkésző, érdeklődő pillantásainak.

Esküvői előkészületek.

Az esküvő napján korán reggel a templomba mennek. Bácsban nem volt még eset arra, hogy ekkor együtt mentek volna be, vagy együtt távoztak volna a templomból. A megelőző napon a menyasszonyhoz elviszik az esküvői ruhát, a mit „uzdarje” czímén kap, viszonzásúl a sok ajándékért, a mit ő a vőlegény legközelebbi rokonai részére készített és a mit át fog adni. Ugyanakkor viszik a legényes házhoz az ágyneműt, a kelengyét. A kendők, a kötők (keczelják) kivételével mind a saját kezük munkája. A menyasszony az esküvői ruhát bizonyos ünnepélyességgel veszi föl. Imádsággal kezdi az öltözködést, egy „Üdvözlégy Mária”-val. Ha harisnyáját fölhúzza, a becsúsztatott ezüst pénzt nem veszi ki és ezért a járása kissé bizonytalan. A menyecskék (enge) az öltözködést a következő dallal kísérik:

Majkino ruvo svlači – Naše oblači, – Naše je bolje već Majke tvoje, – Majkino tavno, što je odavno.

Anyád ruháját húzd le – És ezt vedd fel, – A miénk fényes, anyádé kifakúlt, – Kifakúlt, elbarnúlt, mert elavúlt.

A zokogó menyasszonyt megvígasztalják:

Plači, neplači Maro devojko – Ne grubi lice, – Nećo to lice već Majka ljubit, – Već će to lice naš Ivo ljubit.

Ezután nem anyád, hanem Ivód csókjait kapod. – Mondjad csak Máró, mondsza csak szaporán, – Kit siratsz, kit sajnálsz szívből igazán? – Atyádat? Anyádat, vagy rokonságodat?

Míg a leányos ház inkább a szomorúság tanyája, annál zajosabb a vőlegényé. A fiatalság reggel óta talpon van, vígan járja a kólót az udvaron, de csak úgy próbaképen, időtöltésből, mert hét órakor tamburások éneke mellett körmenetileg mennek a násznagyokért, a kum-ért” és a stari svatért. A kum az egész lakodalmi ünnepélyek főrendezője, ki maga mellé, parancsai végrehajtójáúl, a „prikumak”-ot nevezi ki. Ha a két násznagy együtt van, belép a vőlegény. Ekkor a menyecskék fölékesítik, dalban elmondva, a vőlegény virágait:

Od netega zelenoga, – Od tratorka crvenoga – Iod modre ljubičice – Od crvene ruzičice.

Zöld réti virág-féle, – Piros kúszó virág, – Kék ibolya, – Vörös rózsa.

Mielőtt a vőlegény és a násznép a lányos házhoz érkeznék, ott felhangzik a legszebb románcz:

Dva bulbula* svu noć pripivaše, – Na pendžeru prošenoj devojki, – Pitala je prošena devojka – Il ste braća ni od braće dica – Nit smo braća ni od braće dica – Već dva druga iz zelena luga. Imali smo i trećega druga, – Pa smo ćuli, da se oženio – Pa idemo, de snašu vidimo – Da vidimo, da je darujemo – Nosimo joj svakojaka cvića – Ponajviše cvića karamfića.

(A menyasszony ablakai alatt, – Egész este két bulbul dalolgat. – A menyasszony kérdi őket, kéri, – Mondanák meg a bulbulok néki, – Testvérek-e? vagy másodtestvérek? – A bulbulok szépen felelének: – Sem unoka, sem édes testvérek: – Zöld bokorból való két jó barát, – Egy barátunk, legszebbik, harmadik. – Úgy hallottuk, mostan házasodik, – A jegyesét szeretnők megnézni, – őt megnézni, ajándékot adni, – Szegfűcsokrot ablakába rakni.)

A távolból hangzó ének, az előretörtető lovasok, a gyülekező kiváncsi népség: előhírnökei a közelgő nászmenetnek. Itt is viszonzásúl, útbaigazitásúl, a menyasszony nevében fölcsendűl a dal:

Svatovi, uranili, put izgubili. – Ovamo svati moji, ovo su dvori moji, – Ja sam divojka vašegga Ive – Prstenovana, ali nevinčana.

Reggel indúlt! a násznép eltévedt – A szép jegyes feléjük integet: – Erre, erre násznépim, jőjjenek, – Erre jösztök, ez a házam tája, – Én volnék a szép Ivó arája. – Az Ivó arája, de csak elgyűrűzve, – Eljegyezve, még nem esketve.

Menyasszonykikérés.

A vendégsereg az udvarba lép; a szobákba vezető középső ajtó zárva van; de egy kis kérésre, egy kis alkudozásra, a belépődíj lefizetése után kinyílik, mert a gúnyos dal is fölhangzott, hogy nyísd ki Máró az ajtót, mert ha nem, úgy verjük be! – Nem színarany – fából van a küszöbe.

Keresik a menyasszonyt, a kit fivére vagy más fiatal férfirokona vezet be. Biztatják, követelik: „Látni akarjuk a menyasszonyunkat! Hiába fáj a szíved, hiába sajnáljátok őt! Ha sajnáljátok, minek is adtátok akkor oda?” A nászmenettel megérkeztek az örömszülők*, az obligát pogácsával, rajta a gyűrűkkel. Itt esküvő előtt megtörténik a fiatalok gyűrű-kicserélése, a menyasszony pedig fölbokrétázza az ő virágjával a vőlegényt, a pogácsát négy részre töri, szétosztja, de a közepét és az almát magának tartja meg. Egy pohár bort is megisznak, de előbb a leány és a legény is búcsúáldást vesz a szülőktől.

A földre leterítenek egy tyilimet, erre térdel a jegyespár, az előttük ülő szülőktől áldást kér és az após ezt a kérdést intézi jövendőbeli vejéhez:

Ivó lelkem! mit kivánsz a jó Istentől (háromszor!)

Ivó: Szerencsét, boldogságot és atyai áldását (háromszor).

Majd az anya leányához:

Máró lelkem mit kívánsz a jó Istentől (háromszor).

Áldást, boldogságot és anyai áldását.

Erre felállanak és elindúlnak a templomba. Előre a férfiak a vőlegénynyel, utánok a nők a menyasszonynyal. A templom vagy a plébánia előtt a lelkész tiszteletére („Na vaše veselje”) eljárják a kólót. Esküvő után a vőlegényes házhoz vonúl a násznép, a menyasszony, a „diveruša”, nyoszoló-lány (egy van csak) a prikummal és egy-két rokonával csendben hazamennek; de annál hangosabb a legények portája. A jobbmódú sokaczok az esküvőt mindíg énekes nagy misével kötik össze és ezt a fiatalpár boldogságáért mutatják be.

Dalolás, táncz.

A mily énekes a sokacz künn a szabadban, az Úristen ege alatt, épen oly szívesen énekel az Isten házában! Sokan, akiket hivatásuk, útjok egy énekes szent misére vezetett, megemlegetik a sokaczok temploménekét. A mise után újra a „kóló”-táncz következik, de akkor többnyire a leányok és a menyecskék tánczolnak, a legények és a fiatalabb házasemberek pedig hazasiettek kocsiba fogni, a hátaslovakat fölkantározni, mert pontban 12 órakor,, az „Úr Angyala” elimádkozása után, a menyasszony szülőihez ebédre indúlnak. Ez a menet a „kum”-nak a menete; neki szól az ének is:

Volim kuma već bila goluba, – Golub biti, pa će odletiti – Ja ću s kumom rujno rino piti.

Szeretem a „kum”-ot jobban a galambnál…

Az utolsó kocsiban űl a vőlegény atyja, két énekes menyecske között; az anyja otthon maradt, hogy jövendőbeli menyét méltó szeretettel és tisztességgel fogadja.

Az ebéd rövid ideig tart, nem mintha nem volna minden bőviben, hanem mert a násznép, de legjobban a „kum” sürgeti az indulást, mert hát rossz az út, de tulajdonképen azért, hadd lássa a világ, milyen a menyecske „Nova snaša.”

Búcsú a szülői háztól.

A búcsúzás a lehető legérzékenyebb. A főszerep az anyáé, a leányáé, a többi asszonynépség szereplése mellett. Vígasztaló szó nem hallatszik; az énekek arra valók, hogy a fájdalmat még inkább éleszszék. A távozó kezet csókolt az otthon maradt szülőknek; kocsija mellett két fivére, nyargalva kíséri új otthonába, a jövendő férje jobb kézen fogja, háromszor körben, egy helyben megforgatja, a szülői ház asztalát megcsókolja és Isten nevében (u ime Boga) kocsira száll és a „kum” jobbjára űl.

Vidiš Majko te žive žalosti, – Di ti se žalost na kola penje, – Na kola penje, nuz kuma sida, – Lako, polahko sunašce žarko – Dok nam se Mara s Majkom izljubi – Sa milom Majkom i svojim babajkom stb.

(Szegény jó anya, nagy a te keserved: – Most búcsúzik tőled szép Máró gyermeked; – Kocsira száll, a násznagy mellette… – Ne siess, ne siess, te szép nap felette. – Fordúlj vissza, fordúlj, szép leányzó Mára, – Hallgass csak anyádnak esdeklő szavára.)

Elvonulás az új házba.

A nászmenet a falu főutczáin végigmegy; a község apraja-nagyja várja az új „snašat”. A vőlegény házának minden zege-zuga kivilágítva, az anyós idegesen teregeti a legszebb kézimunkáját, a ćilimeket, ponyvákat, mert így szól az éngák dala: Steri platno lipog Ive Majko, – Steri platno pa uvedi zlato, – To je zlato od skora poznato.

Ott űl az öröm-anya, várja dobogó szívvel jövendőbeli menyét, ezt azonnal a tűzhelyhez vezeti és megkeverteti vele a fazekakban rotyogó mindenféle ételt, mert csak így lesz jó háziasszony. Aztán az ölébe ültetnek egy 1–2 éves fiucskát, elhalmozzák mindenféle ajándékkal, az após „svekar” szívesen fizeti érte a váltságdíjat, mert most ő az úr. Az ideálizmus és a reálizmus sehol sem áll oly közel egymáshoz, mint a sokacz lakodalmakban. Sok félszegségnek, sok otrombaságnak jut ezután a főszerep, melyeknek leírását elhagyjuk. Régi szép szokás, hogy a sokacz menyecske a nászéj után először is a templomba megy, a hol az egyháztól előírt áldást mondják el fölötte, és a templomban levő öreg sokacz nőknek kezet csókol.

A templomba a nyoszolyólányon kívűl (diveruša) a prikumak kíséri, a ki hatalmas furkósbottal fegyverkezik föl, hogy az új asszonyt esetleges megtámadtatások ellen megvédje.

E szokás még a török időkből maradt fenn, a mikor nem volt ritka eset, hogy ilyenkor a fiatal asszonyt a törökök elrabolták.

Női kézimunka.

Ennyit a sokacz népszokásokról. A nők kézimunkájáról, ebben való ügyességéről könyvet lehetne írni. Azt szokták mondani, hogy a sokacz nő henye, tunya. Azt csak az állítja, a ki nem tudja, milyen munkát végez a nő otthon, a családi körben.

Az 1908. évi zombori női munka-kiállításon a sokacz pavillon föltűnését keltett a legtekintélyesebb szakemberek előtt; ott láttuk a sokacz szobát, a szövőszéket teljes fölszereléssel (stan, brdo, motovilo, pasma, rasak, prešljica, mosur) az összes kész munkákkal; ćilim, peškir, usnovke-dereklija, predja, peškir, tkanje, tkaice (öv) klecalo (erre térdelnek a templomban) stb. pedig semmiféle intézet, sem állami szövőszék, vagy másféle támogatás nem állott rendelkezésükre.

Babonák.

Nagyon boldog volt az a nép, hogy a nagyurak az ő munkáit is kezdik becsűlni. Hajfonata (pletenica) szintén páratlan a maga nemében.

A sokacz elég babonás, de nem jobban, mint máshol az egyszerű nép. Régi babonája az ú. n. kresovi (szikrák). Ezek valami rosszindulatú felsőbb lények, egyaránt ártanak az embernek, lónak, vetésnek. Ez ellen csak az aczélpatkóból és kovából a vízben kicsalt szikrákkal lehet védekezni és a pünkösd után szerdán, a szent mise hallgatással. A kovás, tüzes vízzel kimossák a fájos testrészt is. A „kresovi” ellen Szent Antal (jan. 17.) és Szent János pártfogásával is lehet harczolni. A testen a „kresovi” csak pörsenések alakjában jelentkezik ártólag.

Ipari fejlődés.

A sokacz lakosság száma Bács-Bodrog vármegyében körűlbelűl 18–20 ezerre tehető. Iparos csak ritkán akad közöttük, de újabb időben iparos-pályára is jelentkeznek, sőt a középiskolákat is kezdik látogatni.

Hajdan a sokacz göröncsérek híresek voltak nemcsak Mohácson, de Bácsban is. A sokacz szűcsök ködmenei, mellényei (popršnjaci) Bácskából az egész Szlavon-Horvátországban a legkeresettebbek voltak. A gyáripar, a vasút, a villamosság kora bizonyosan feledésre juttat egynehány régi jó sokacz szokást, mert a gyorsan rohanó idő kiméletlenűl eltapossa, a ki vele szembeszáll és ott hagyja, a ki vele haladni nem akar.

A RÓMAI KATH. EGYHÁZ ÉS A BÁCSI ÉRSEKSÉG.

Irta Winkler Pál

Plébániák története.

A regőczei alesperesi kerülethez a következő plébániák tartoznak:

HERCZEGSZÁNTÓ.

Herczegszántó. Szántó néven már Szent István korában kápolnája s így lelkésze is volt. Szent István Szántót kápolnájával együtt a veszprémvölgyi apáczáknak adományozta. Plébánosát 1453-ban Herczeg Rafael érsek említi egy levelében. A szerbek elköltözése után 1649-ben már bunyeváczok lakják, a mely évben Ibrissimovics Marin belgrádi püspök itt bérmált. A lelkészkedést a török idő alatt a ferenczrendűek végezték, 1526 előtti templomát a hívek a török kormány engedelmével restaurálták s még a török idő után is 1752-ig használták. Mária Mennybemenetele czímére volt felszentelve. Mostani templomát a kincstár mint kegyúr építtette 1752-ben 30×14 m térfogattal szintén Mária Menybemenetele tiszteletére. Plébániáját 1715-ben szervezték Béreg és Kolluth filiálisokkal; 1748-ig P. Slosits Szerafin adminisztrálta mint helyi káplán, 1749-től rendes plébánosa van. Anyakönyvei 1715-től vannak. Ma filiálisa Rasztina, az 1526 után eltűnt Haraszti plébánia. A hívek száma 1781-ben 1714, 1908-ban 2273. Plébánosai: 1749–51 Norich Imre, 1752–62 Szikora János, 1763–71 Jagotits István, 1772–79 Tamási György, 1780–99 Piukovics János, 1800–1823 Darásy Antal, 1824–42 Zombory János, 1843–60 Orlovácz József, 1861–85 Jerkovics Károly, 1887–92 Holecskay János, 1893–96 Bátory János, 1897-től Czár András.