Hat évtized múltán

A hortobágyi és nagykunsági kényszermunkatáborok emlékezete

„Azt hittük, bennünket Szibériába visznek…”

Hatvankét éve már — ki emlékszik még erre? hogy Katymáron 1950. július 27-én, csütörtökön, az estébe hajló órákban dobszó, indulók, délszláv dalok verték fel a falu (akkoriban valószínűleg meglehetősen dermedt) csendjét. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének (MDDSZ) helyi csoportja és a község békevédelmi bizottsága békegyűlésre mozgósította a község és a környékbeli falvak népét, a határsáv „délszláv dolgozóit”, hogy „…katymáriakkal együtt megbélyegezzék Titóék aljas hazugságait.” A Szabad Nép két nappal később közzé tett helyszíni tudósítása szerint a katymári gyűlés a déli határsáv egészét átfogó kampány része volt. Válasz a határ túloldalán szervezett tiltakozó gyűlésekre: a „Tito-banditák” — „az amerikai imperialisták szolgáinak” — rémhíreket terjesztő rágalmaira, hogy a határ magyar felének községeiből „délszlávokat” deportáltak. Zalában Tótszentmártont, Baranyában Kásádot jelölték ki a békegyűlésre, hasonlóan zajos felhajtás mellett, ugyancsak a gleichschaltolt „délszlávok” szövetségének kiszerelésében. A kampány központja Katymár lehetett. Itt Tribli Jánosné, községi bíró — egyúttal a helyi békebizottság vezetője — mellett Andrija Hovan MDDSZ-elnök és Szentivánszki Sándor, országgyűlési képviselő is megjelent. Ez volt az első – s 1953 nyaráig az utolsó — hivatalos és szokásosan dezinformáló híradás a határsáv falvaiban végrehajtott deportálásokról. Arról, hogy volt kitelepítés, de az nem a „délszláv dolgozókat’’ sújtotta. Hanem, Katymár esetében például, például kiket is? Andrija Hovan felsorolásában: „…Lovro Batinkov 75 holdas, Perro Petres 125 holdas, Mijo Kormanyos 80 holdas kulákokat, rémhírteijesztő, áruhalmozó, munkásnyúzó kupeceket, Kondorosi Károly munkásverő csendőrt, Veco Nalicsot, a gyilkosságra kiképzett Titó-kémet telepítették ki. A napnál is világosabb — összegezte Hovan — hogy Titoéknak munkatársaik felszámolása fáj.”

Tito „felszámolt” — a totalitárius rendszerek szakzsargonjának szóhasználatával élve: „likvidálásra” szánt — „munkatársa” Katymáron tizennyolc személy, hat család volt: A két Batinkó-család, köztük Batinkó Lőrinc (Lovro Batinkov), aki 1950. június 22-én, csütörtökön még saját gazdaságának aratási munkáival lehetett elfoglalva, 23-án reggel családostól bevagonírozták, s 26-án, hétfőn már bácskai sorstársaival együtt a Bánhalmai Állami Gazdaság búzáját arathatta Nagykunság pusztáin. Hatvankét évesen, a kormói kényszermunkatábor istállóba szállásolt lakójaként, a hajnali sorakozó után kényszermunkára vezényelve. Nem egészen egy évig bírta: a karcagi kórházban halt meg 1951. március 16-án. Petresék — ugyancsak idős házaspár — Petres Péter, kitelepítésekor nyolcvan éves édesanyjával, aki végig bírta. A szabadulásuk előtti napon: 1953. augusztus 10-én halt meg a táborban. Kondorosi Károlyt fiatal feleségével deportálták. A háború előtt csendőr volt, kitelepítésekor kereskedő. „Rőfös”, ahogy a Hercegszántóról elhurcolt Mojzes Györgynek, a tábor „beszerzői” feladatokkal megbízott „Gyuri bácsijának” aggályosan pontos lajstromában olvasható. (Mojzes György mintagazda volt, és a kisgazdapárt helyi képviselőjeként is indult az 1947-es választásokon.) Kondorosi Károlynak legalább a nevét épen hagyta a békegyűlés szónoka. Nem így a Veco Nalicsra ferdített Nákity Félixét, aki partizánként harcolt Jugoszláviában a német megszállók ellen. Áttelepülése után napszámosként kereste kenyerét. Kormány Mihály — a faluban ugyancsak tekintélyes gazdálkodó — nevét is ügynökösebbre vették („Mijo Kormányos”). Feleségével és tizenöt éves lányával együtt vagonírozták be őket is.

A „Tito-Rankovics-banda” elleni gyűlöletre hangoló, békeharc-kampány pontosan jelezte az első nagy határsáv-kitelepítési akció időzítésének közvetlen indítóokát. A Jugoszláviával beállt háborús állapot 1950 júniusának végén különösen kiéleződött. Június 25-én hajnalban az észak-koreai csapatok benyomultak a 38 szélességi körön túlra, Dél-Korea területére. Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok szemben állása a végsőkig kiéleződött. A világ újabb háború küszöbére került. A június 23-i deportálás az ÁVH „élesben” kivitelezett hadgyakorlata volt. Erődemonstráció és főpróba: mire képes a párt és elithadserege a „belső ellenség” közömbösítése terén, egy éjszaka alatt. A pártvezetés az előkészítést és a kivitelezést egyaránt sikeresnek ítélte. Zöld Sándor (a következő évben családirtásba és öngyilkosságba hajszolt belügyminiszter) az MDP Titkárságának 1950. július 26-i ülésére készült jelentésében, a Titkárság 1950. áprilisi ülésén, a (közben elmozdított) Kádár János által előterjesztett határozatok végrehajtását így összegezte: „A déli országhatár 15 km-es sávját az Államvédelmi Hatóság június 1-ig kijelölte. A határsávba Vas, Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun és Csongrád megyék 17 járása, illetőleg 300 községe (valójában: 321 település — S.J.) van érintve. … 1950. június 1-ig az Államvédelmi Hatóság elkészítette javaslatát a határsávban lévő volt vitézek, csendőrök, volt ht. (horthysta — S.J.) katonák, fasiszta pártok tagjai, exponált jobboldali szociáldemokraták és amerikai, angol zónából hazatért nyugatosok kitelepítésére. …1950. június 22-én a javaslat elfogadása után a legveszélyesebb 2446 személyt — családjaikat is beleértve — az Államvédelmi Hatósággal karöltve áttelepítettük az ország belsejébe, Hajdú-Bihar és Szolnok megye területére, mint kényszertartózkodási helyre.”

A határsáv közeli vasúti csomópontokból 1950. június 23-án reggel elindított szerelvények szállítmányai hét kényszermunkatábort alapoztak meg Hortobágy és Nagykunság állami gazdaságainak területén: Árkus, Borzas, Kócs, Kónya, Kormó, Polgár– Lenin-tanya, Tiszaszentimre táborait. A júniusi akciót 1953 áprilisáig még 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte; részint a határ mellékéről, részint városokból: Nagykanizsáról, Miskolcról, Szegedről és a határsávon kívüli falvakból is. 1952 végére Borsós, Ebes, Elep, László-major és Tedej táboraival egészült ki a pusztai, zárt rabgazdaságok rendszere. A hivatalos kimutatás szerint a 12 kényszermunkatáborból 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidő között 2524 család, 7281 személy szabadult. A táborlakók száma becslésünk szerint 8500 fő körül alakult. (A becslés alapjául a rendőrőrsök havi létszám-kimutatásai szolgáltak. Ezeket az adatokat korrigáltuk az 1952-től haza adható hat éven aluli gyermekek becsült számával és a táborok közötti rabcserék becsülhető adataival.)

Bács-Kiskun megyéből, eddigi tudásunk szerint, 529 főt (163 családot és 18 egyedülálló személyt) telepítettek ki 1950-1953 között. A kitelepítések több hullámban sújtották a határ menti községeket. Esetenként a határövezeten kívüli települések: Baja-Bajaszentistván, Érsekcsanád, Érsekhalma, Hajós, Izsák, Jánoshalma, Kalocsa, Kecskemét, Ladánybene, Kunbaracs, Szakmár-Résztelek családjai is a hatósági akciók áldozatául estek. A legtöbben (273 személy) Kormópusztára kerültek. Itt kizárólag bácskaiak raboskodtak. Ezen kívül Tedejre (157 fő) és Ebesre (54 fő) deportáltak bács-kiskun megyei családokat. Vöő Imre, kitelepítésekor 16 éves tanuló és kántor — Hercegszántóról telepítették ki apjával, lánytestvéreivel: Ilonával és Veronával együtt — így örökítette meg a kormópusztai megérkezést: (Június 24-én reggel, Kunhegyesen) „…kiszállítottak bennünket csomag nélkül. Az öregeket, betegeket autóra terelték, mert teherautók és vontatók vitték csomagjainkat. Minket pedig férfiakat, fiatalokat félreállítottak. Erre lett nagy sírás-rívás! Azt hittük, bennünket Szibériába visznek, elszakítva családtagjainktól, csomagjainktól. … Ki tudja, hova viszik a nőket? Nem közölték velünk. Amikor mindent kipakoltunk, megindult a karaván, a sok szekér és mellette pedig mi, férfiak végig a falun, lovas rendőrök kíséretével egész Kormópusztáig. Az út hosszúnak látszott, pedig talán 6 kilométer volt. Útközben volt idő szétnézni; sivár pusztaság volt a határ a nyár közepén. Három jegenyefa jelezte új lakásunkat, mely egy birkahodály mellett volt. Szombaton dél körül értünk a pusztára, ahol örömmel fogadtak bennünket családtagjaink. Megálltak a szekerek a tábor udvarán, leraktuk a csomagokat, mindenki megkereste a sajátját.” (Vöő Imre: Kormói krónika. Adatok a kormópusztai internáltak életéről 1950-1953. 9. o. Vöő Imre táborban készült naplója és jegyzetei alapján írt emlékirata a kormói táborélet leghitelesebb dokumentuma.)

***

Két-három évtizede még azonosíthatók voltak a pusztai táborok többé-kevésbé épen maradt vagy romos épületei: a rabok szállásául szolgáló juhhodályok és istállók, az egykori tanyagazda rendőrőrsnek kijelölt lakása. Mára többnyire a táborok maradványai is eltűntek. A vályogépítményeket a föld vette vissza, a téglaépületek maradványait széthordták. A környékbeli idős emberek: az állami gazdaságok szabad dolgozói — a táborlakók szemszögéből nézve: a „szabadok” — még emlékeznek a „zárt terület” táblákkal övezett táborokra és „telepesekként” emlegetett őrizeteseikre. S a táborélet mindennapi világát is sok-sok dokumentum: névsorok, korabeli feljegyzések, versek, emlékiratok és — nem utolsó sorban — bőséges levéltári anyag örökítette meg. A kitelepítési célterület életvilága — hat évtized múltán is — rekonstruálható. Ezzel párhuzamosan az a világ is, ahonnan a családokat kiszakították. Elsősorban és kiemelhetően a déli és a nyugati országhatár mintegy 1000 kilométer hosszúságú, 15 kilométer mélységű területe, az egykori határsáv: a kitelepítések fő merítő bázisa.

Kitelepítésekkel foglalkozó alapítványunk: a „Telepesek” Társadalmi Múzeum Alapítvány (TTMA — www.telepesek.hu) tényfeltáró kutatásaival, programjaival szeretné elősegíteni, hogy ez a két térség az élő emlékezetben, mához szóló üzeneteivel összekapcsolódjék. „Hanság, Őrség, Göcsej, Ormánság, Villány, Bácska, csongrádi homokhátak — Nagykunság és Hortobágy pusztái. Tájak, amelyeket hat évtizeddel ezelőtt a kényszer kötött össze, s amelyek az emlékezetben ma is összekapcsolódnak” — írtuk legutóbbi rendezvényünk: a Helyi emlékezet — Társadalmi örökség; az 1950-53 közötti hortobágyi kitelepítések társadalomtörténeti üzenetei című konferencia meghívójára. A konferenciára a Bajai Polgármesteri Hivatal fogadókészségének köszönhetően május 10-én került sor a Városháza dísztermében. Célunk az volt, hogy a határsáv-programunkba már bekapcsolódott és esetleg bekapcsolódni kész (egymást esetenként nem is ismerő) munkatársainkat közel hozzuk egymáshoz, gondolataikat, felvetéseiket, ütköztessük és egyeztessük. Remélve, hogy a kitelepítettek hatvan éve elsüllyedt világát talán sikerül a helyi emlékezet, a kutatók és a segítő szakemberek közreműködésével a felszínre hozni és jelenünk-jövőnk alapjaiba építeni. Talán sikerül… Az ajánlások és konkrét tennivalók felvázolásával zárult bajai konferencia eredményessége, úgy gondolom, jelentősen hozzájárult ennek a programnak a megvalósíthatóságához.

Saád József