Dr. Faludy Gábor gyűjtése
Megjelent a Bajai Tükör 2006. március 10. és július 14. közötti számaiban
(kivonatos)

Emlékezések az 1956-os dunai jeges árról

Joós F. Imre, Budapest

Az árvíz után a jeges árvíz elleni több hetes harc véget ért. A Duna hazánkat átszelő 417 km hosszú szakaszának nagy részén – 350 kilométer hosszúságban – a gátak állták a víz és a jég rohamát, s a hatóságok, a honvédség, a lakosság egyesített, megfeszített erejével sikerült megvédeni 650 ezer katasztrális holdnyi területet a rajta lévő városokkal, ipartelepekkel. De a jeges vízáradat a Duna déli szakaszán mégis hatalmas pusztítást okozott. Négy község egész területét, 16-nak pedig kisebb-nagyobb részét elöntötte az ár. 8500 ház került vízbe, s ezek közül 3500 lakhatatlanná vált.

Az árvízkárosultak száma 30.000, s néhány halálos áldozata is volt a pusztító vésznek.

Hosszabb-rövidebb időre 130.000 katasztrális hold mezőgazdasági terület került víz alá. A pusztítás hírére megmozdult az ország. Ki két karja erejét nyújtotta a bajba kerültek megmentésére, ki pénzzel, ruhaneművel, a hajléktalanok befogadásával mutatja meg együttérzését.

Az a kár, melyet a sok család s egész népgazdaságunk szenvedett, nehezen pótolható – de pótolható. Aki most helytáll a termelésben, aki most jobban dolgozik – az árvíz okozta károk mielőbbi eltüntetéséhez is hozzájárul. Nagybaracskán, a Szent István utcában, az udvarán áll Gyenis Ferenc. Borostás az álla, karikás a szeme alja. Akácfadorongot méreget a szemével, aztán kézbe fogja, odailleszti a ház oldalához és nézi, elég lesz-e.

A víz az udvar közepén áll. Töltés, homokzsák, nyúlgát húzódik az utcán, mint valami hevenyészett, de biztos lövészárok. Megállt a víz, de most a pincében nyomakodik fölfelé és belülről akarja szétfeszíteni a házat. Ameddig a szem ellát, körös-körül roppant tenger minden. Víz, víz és víz a túlsó parton Mohács-szigetig és itt Hercegszántóig. Ár borítja, tajtékzó hullám mossa mindazt ami egy hete még tanya volt, termelőszövetkezet volt, állami gazdaság, szántóföld, kendergyár, otthon. Most reccsenést hallani olyat, mintha valami láthatatlan óriás tiport volna rá egy dióbegyre.

– Recseg a Gombár Ferenc háza – magyarázza Gyenis Ferenc.

A ház ott áll, tőlünk alig kétszáz méterre. Még ép, csak lesüppedt már az egyik vége. Úgy áll ott görbén, mint valami púpos víziszörnyeteg. Még két-három reccsenés-roppanás. Egy óra, két óra, talán három, aztán belehuppan a vízbe, felcsap a hullám és elmossa az ár Gombárék otthonát.

… Kint az utcán azt kérdezgetik egymástól a járókelők, szomszédok:

– A tanya megvan-e még?

– Eldűlt – hullik a válasz az utca csendjébe, mintha még mindig a jég recsegne, segélykiállítások vijjognának, mint akkor, a borzalmak éjszakáján. Mert a tekintetekben még ott él az iszonyatos napok emléke, amikor világítótoronnyá alakították át a templom tornyát, hogy a jeges áradásban küzdő, emberéletet mentő rohamcsónakok, pontonok visszataláljanak Nagybaracskára, – a kikötőbe. De a mentés hősei a honvédek. Éjjel-nappal, jeges árral, zúgó, csontig hatoló, rohamcsónakokat borítgató szélben, halált megvető bátorsággal járták a vizet. Lehasaltak a ponton szélére, csáklyával a kezükben.

– Csáklyázták a jégtáblákat a csónak elől, miközben bajtársuk egyik kezével a csónakot irányította, a másikkal csáklyázó társát tartotta, a vállszíjánál fogva, hogy a jeges árba ne zuhanjon. Nem ismertek akadályt és nem ismertek lehetetlent. Honvédek, belügyi erők és a szovjet hadsereg harcosai. Nem törődtek az életükkel, úsztak a jeges árban, gázoltak övig vízben, testükre ráfagyott a ruha, de megmentettek amit tudtak. Építettek gátat, útját szegték a víznek, védték meg a transzformátort úgy, hogy körülbástyázták az egészet homokzsákokkal. Körülzárta őket a víz, de ottmaradtak, kitartottak.

– Leges-legelsősorban ezért a hősök faluja Nagybaracska. Megállították a vizet a pályamunkásokkal Hercegszántónál. Ezért nem öntötte el az ár Bácsszentgyörgyöt, Dávodot, Csátalját. Nagybaracskára ezer és ezer menekültet hoztak. És még égett a tűz a katlanok alatt, már állt a kórház a gyógyszerész kétszobás lakásában, már működött a bölcsőde, hogy amíg az édesanya a bajai kórházban új kistestvérkének ad életet, addig Wanczel Erzsikének otthona legyen. Nincs toll, amely leírja, nincs fénykép, amely bemutassa azt, ami akárcsak Nagybaracskán és Hercegszántón történt. Le lehet írni az eseményeket, meg lehet örökíteni fényképen, hogy mi történt, de azt, ami hajtotta a mentési munkák hőseit, az önfeláldozó szeretet, a minden akadályt legyőző hősiesség olyan mélyen ül a szívben, hogy azt csak érezni lehet. Roppant kárt, iszonyú riadalmat, kétségbeesést okozott a jeges áradás.

Most rajtunk a sor, valamennyiünkön, hogy begyógyítsuk a fájó sebeket, felépítsük a rombadőlt otthonokat, azzal a segítségnyújtással, amelyre a jéggel, széllel, áradással, fenyegető halálveszéllyel szembeszálló honfitársaink, a mentés hősei mutattak példát.

Lenkei Tibor, Budapest

…

A hercegszántói lokalizációs munkáról Ihrig Dénes írja: „Március 17-én sikeresen megtörtént az árvédelem legbravúrosabb tette. 12 óra alatt 700 m hosszú nyúlgát épült, mely 2,1 m vízoszlopot tartott.” /Vízügyi Közl., 1956. 4., 418. oldal/ A gát természetesen éjjel készült. Minden rendelkezésre állt, csak a szállítás útvonala zárult be, mert a kordélyosok a beszállító földúton mindenáron rövid úton – egymással szemben – akartak visszamenni, pedig egynyomú úton ez lehetetlen. Rendőri szigor sem volt elegendő, hogy körbe menjenek, és kilométeres kerülővel forduljanak. Ehhez Tarczi Sándor, ismert kollégánk harsányságára volt szükség. Amit építettünk, az nem nyúlgát volt, hanem egy sok-sok zsák vastagságú várfal, amire virradatra kezdtek bizalommal nézni a falazók. A bizalom talán abból is származott, hogy információim és számításaim alapján meg tudtam jelölni a tetőzés várható szintjét, vagyis az erőfeszítések végét.

Nem úgy a közeli vályog udvarház ijedt gazdája a szomszédban a víz szélén, egy magaslaton. Hiába verettem le neki egy cöveket, hogy a házához csak addig fog közelíteni a víz, ő munkához látott. Félelmében háza népével lekapkodta a cserepet a fedélszékről, hogy legalább a cserép meneküljön meg, amikor majd minden összeomlik. A háza persze megmaradt, csak a másnapi hó okozott neki komoly gondot.

…

Vélin Marin, Hercegszántó

1956. március 11-én Hercegszántón megalakultak a riasztást végző brigádok. A lovaskocsi-tulajdonosokat hármas csoportokba osztva szétküldték a környező tanyavilág riasztására, azaz beköltöztetésére. Grosity Marin és Jómagam három darab lőcsös kocsival kimentünk a tanyák világába.

Csípős hideg volt. Minden gazdát sorban – hivatkozva az Árvízvédelmi Bizottság felhívására – kértük, hogy a velünk lévő három kocsi egyikére tanyánként pakolják fel a legszükségesebb ingóságaikat és vagyonukat. A hozzátartozók, ismerősök körében a keressék meg a befogadó embereket. A rádió párhuzamosan jelezte az árvízveszélyt, valamint hallatszott a mohácsi Cigány-zátonynál lévő jégdugó bombázása. A jégrobbantás nem járt sikerrel, a félelem azonban az emberekben, a vagyonuk bizonytalanságában nyilvánult meg. Az árvízvédelmi jelentéseket, a veszélyhelyzetet nem vettük figyelembe. Egy példát kiragadva: Jelity Marin tanyagazda jó nagyot mosolygott a beköltözési felhívásra. Pincéjéből hozott jó nohabort, megkínált mindenkit, majd kijelentette, ha a víz idejön, akkor a zombori templom magasságáig lesz víz a jugoszláv területen.

A viccelődés vége a beköltözés elutasítása. A többi tanyán szintén mindenki ugyanígy nyilatkozott. Az árvízvédelmi bizottságnak jelentést tettünk a tapasztalatainkról, majd további három napon keresztül jártuk a klágyai tanyavilágot. A legtöbbje vagyonát féltve még a legszükségesebb holmit sem csomagolta össze, hanem amikor hallatszott, hogy a víz már itt van, mindenki fejvesztve menekült.

Volt, akit a fáról, volt akit az omladozó háztetőről mentettek be csónakon. A riasztás márc. 11-étől márc. 14-ig tartott.

Március 14-étől a Ferenc-csatorna mellett lévő töltés tömedékelése volt a feladat. Az emberek inkább robotnak vélték az árvízvédelemre való kirendelést, mint a tényleges veszély elhárítását. A hivatalos szervezetek /Tsz., ÁFÉSZ/ lovaskocsikkal az utolsó pillanatokban mentették be a legfontosabb ingóságaikat.

Március 16-án a víz a szivattyútelepig ért. Elmentünk megnézni, viszont onnan igencsak sietve kellett távozni. A víz moraja egy ember életében csak egyszer hallható, borzasztó, pánikkeltő hangot adott. Megjegyzem, a kutyák, a háziállatok a veszélyt már jóval korábban érezték, amit baukolással fejeztek ki.

A védelemhez három homokbányát nyitottak meg. A védvonal mögé kerülő jeges árvíz az útjában álló házakat nagy recsegéssel-ropogással törte össze. Az itt lévő épületek általában vályogfalúak voltak, csak a kémények készültek téglából. A kőépületek az Albert főherceg uradalmából, a cölöpökből összeállított górék és a fa fészerek maradtak talpon, ha elkerülte őket a jég.

Hegedűs Pál, Hóduna

Mint fiatal házas felépítettem a feleségemmel együtt a családi házat. Ebbe a házba még nem költöztünk be, a lakáskulcs a zsebemben volt. Az árvíz megérkezésekor nekünk is menekülni kellett, természetesen minket is Hercegszántó községbe menekítettek be. A töltés biztosítását előfelvételis katonák egy őrnagy parancsnoksága alatt vették át.

Másnap, amikor már a víz elérte a Ferenc-csatornai töltést, a katonaság engedélyével lehetett csónakkal odaevezni a saját házhoz. Az evezés igen veszélyes és nagy távolságú feladat volt. Mikor megláttam a házamat amiből csak a kémény maradt meg, utána dobtam a zsebemben lévő lakáskulcsot, és örültem annak, hogy puszta életemet megmentettem.

Török János, Budzsak

Budzsaki lakos lévén mi is kaptunk felajánlott lovaskocsit a menekülés céljára, azonban egyszer már egy álriasztáson részt vettünk, tehát komolytalannak tartottuk, de mit is lehetett fölpakolni egy lőcsös kocsira, a vagyoni ingóságot vagy az állatállományból mennyit?! Tehát úgy döntöttünk, hogy kint maradunk a nehezen összeszedett kis vagyon védelmére, gondolván, hogy a víz ide nem fog megérkezni. Így cselekedtek a többi budzsakiak is.

A víz hatalmas robajlással érkezett meg észak-nyugati irányból a tanyához, ahonnan igen csak gyorsan kellett menekülnünk. A jószág nagy része kint maradt, odaveszett. A baromfiak felmentek a góréba, a kutya meg talált egy magas pontot, amire fel tudott mászni. Másnap, engedélyt kérve ketten kieveztünk a tanyához. Egy szekrényt rátéve a csónakra visszaeveztünk a töltésre, és azt a szekrényt behoztuk a faluba. Másnap 17-én katonai engedéllyel és egy katona kíséretében csónakkal elmentünk a további mentést elvégezni. A másik szekrényt is felpakoltuk a csónakba, meg ami még belefért, a kutyamentés már igen veszélyes körülmények között sikerült, kockáztatva a felborulást. A felerősödött észak-nyugati szél igen sok jégtáblát sodort és erős hullámzást eredményezett.

Kiderült, hogy a társaim az evezés alapjait sem ismerik, és most már a vízből kerestünk egy olyan helyet, ahol kevésbé borulhat fel a csónakunk. Így jutottunk el a Kadia nádasáig. Az életünk kockáztatásával nem volt arányos a bementett érték.

Március 18-án már csak a falu széléig sikerült eljutni, mert a Morovicz-féle házig feljött a víz. Tudtuk, hogy a jugoszláv területen ugyanúgy szakították át a töltést, mint Szeremlén, és így a falut déli oldalról is körbekerítette a víz.

További mentési lehetőségek nem álltak fenn. Egy élet munkája veszett a vízbe. A lakás berendezését, az állatállomány, valamint a gazdasági felszerelés döntő többségét megsemmisítette a víz.

Varga István, Hercegszántó

Árvízveszélykor én nyolcadikos voltam. A víz készületlenül ért bennünket. A kis birodalmunk féltve őrzött kincs volt. Hárman voltunk testvérek. Bemenekítettek bennünket Likár János bátyánkhoz a faluba.

Mi gyerekek azonban nem tudtuk, hogy édesapánk a góréban meghúzódva töltötte el az éjszakát a tanyán, amíg az össze nem dőlt.

Amikor kimentünk a töltésre, akkor már az orosz katonák vették át a parancsnokságot. Emberfeletti munkával, majdnem hónaljig érő vízben rakták a pátria lemezeket a töltések oldalába. Mindenki azon csodálkozott, hogy ezt a jeges vízben egyáltalán hogy lehet kibírni. Miközben néztük a vizet, egyszer csak megjelent édesapánk csónakban, és láttuk, hogy valamit húz maga után. Hát egy hordó bort, amit még ki tudott menteni. A tanyánknak csak a romjai maradtak meg, amit már csak mint régmúltat vehettünk figyelembe.

Vélin Marin, Hercegszántó

A falu /Hercegszántó/ homorúdi, hódunai, mohács-szigeti menekültekkel volt tele. Megszervezték a menekülteket ellátó konyhát. A védelmi munka a továbbiakban is folyt. A Gábor Áron utca végétől az úgynevezett Slajszi-töltés mint utolsó védelmi vonal megmentése volt a fő feladat. A mérnökök a Sper-házban rendezkedtek be, onnan irányították a védelmi munkát.

Az előbbi töltésen személyesen ott voltam, amikor Dóczi bácsi, a mérnök úr a nyúlgátak építésekor kijelentette: „Emberek, itt még imádkozni sem lehet, mert az alatt az idő alatt elsodorhat bennünket a víz.” Centiméternyire volt a nyúlgát tetejétől.

Ugyancsak veszélyt jelentő pont volt a kövesút mellett elterülő Fehér-híd. Az ún. pacsibarai víz irdatlanul mély volt, hatalmas nagy nyomással, és amennyiben ez a töltés átszakad, akkor Garáig minden települést elönt a víz.

Prodán Veszelykó, Hercegszántó

A víz kitörésének hajnalán, reggel 3 órakor ébresztettek fel bennünket, kocsisokat, hogy Homorúdra kell menni, a Dávod-Püspökpusztai útvonalon menteni a homorúdi lakosságot. Szomszédom, Fontányi Ferenc és jómagam odaérvén felébresztettük a homorúdiakat. Az ott lévő lakosság nem mutatott hajlandóságot az elköltözésre, inkább jót mosolyogtak azon, hogy mi nagy igyekezettel mentünk oda és dolgunk végezetlenül mentünk haza. A víz veszélyéről hallottunk, de ezt senki sem vette komolyan.

Nekem földem volt Buják András budzsaki lakos szomszédságában, és azon a napon, amikor a jugoszláv területen megnyitották a töltést, mentem hét zsák búzát behozni. Buják András szintén Osztravában lakott, a kocsira felraktuk a terményt, és mintha súgott volna valaki, hogy siessek, a hídnál már vízben mentek a lovak. A falu alá érve a lovak hasáig ért a víz. Az árvíz számomra emlékezetes marad, mert abban az évben nem volt szükség aratásra. A réti területen, a szérűben lévő szalmán futkároztak a nyulak. Prodán Zsárkóval lélekvesztő csónakon mentünk el nyulat fogni. Egyikünknek igencsak gyorsan kellett a vizet a csónakból kimerni. A vállalkozás lehetetlen volt.

A víz igen sok menekültet hozott be a falunkba. A mi házunkban két család lakott. Jól elfértünk, és békességben voltunk.

A segélyezésből – az amerikai nép adománya címen – vajban, babban és más terményekben részesültünk. A krumplibogarat is ajándékba kaptuk. Ez idő tájt csak a magasabb, kiemelkedő dombokon lehetett konyhakerti vagy kis területet igénylő növényeket termeszteni. A jelenlegi házunkban a domboldal feléig jött fel a víz.

A víz levonulása kb. 2-3 hónapon keresztül nem tette lehetővé a mezőgazdasági tevékenységet.

Keresztesné Császár Rozália, Heregszántó–Budzsak

A Császár-família igen kiterjedt család volt Budzsakban.

A veszélyhelyzet jelzésekor nem vették komolyan azt. Császár Józsi bátyám jelezte, hogy észak-nyugat felől igen nagy fehérség közeledik. Így a családi riasztás révén a lábas jószágot betereltük Császár Ferenc bátyánkhoz.

Császár Jani bátyám Hódunán volt kocsmáros. Ő is ezen a napon menekült be, Prehalek Lajos lovasfogatán. A lakásingóságok legtöbbje kint maradt a tanyákon. Másnap orosz katonák rocsóval kivittek bennünket a tanyára pl. a ládában tárolt lisztért, meg egyéb használati eszközökért. Csak azt tudtuk megállapítani, hogy a tanyánk összedőlt, és semmit nem tudtunk kimenteni.

Visszafordultunk, és a katonai vascsónak az erős oldalszélben felborult. Most már a puszta életünkért kellett küzdenünk. Az észak-nyugati sodrásból sikerült kikerülni, és így menekültünk meg.

Az életünket újra tervezni három hónap után sikerült. Kíváncsi ember létemre kint voltam a Gábor Áron utca végén lévő töltés védelme körül. Az ott lévő fiatal mérnök vagy lehet, hogy technikus, a nála lévő papírján számításokat végzett, és csodák csodájára az egyik számítás végén fogott egy karót meg egy baltát, beverte a földbe, és azt mondta, idáig jöhet a víz. Arrébb mentünk, újabb számítások, újabb karó és kijelentés, hogy idáig jöhet a víz. A mai számítógépes időben nem nagyon tudom, hogy mire képes az ember, de azok a számítások olyan pontosak voltak, hogy 1 cm-re se ment tovább a víz.

Buják István, Budzsak

Az árvíz idején katona voltam Pécsett. Szabadságot kaptam. Mohácsig érve eljutottam a töltésig, és a töltés mellett lévő motorcsónakok egyikével hoztak be Hercegszántóra, ugyanis addig édesanyámat beköltöztették Hercegszántóra.

Az árvízzel kapcsolatosan ez az élmény volt a számomra a legmegfogóbb, de vissza kellett mennem az állomáshelyemre, további emlékeim nincsenek. Azt tudom, hogy Hercegszántó község lakói befogadták a menekülteket. Fedelet adtak a menekültek feje fölé, és akinek volt, élelemmel is ellátta őket. Megalakult az árvízkonyha: a menekültek térítésmentesen étkezhettek itt. Az ország összefogásából az árvízmenekültek építési kölcsönöket kaptak, azonban nem a tanyahelyeken, hanem a tanyaközpontokban, illetve a faluban lehetett építkezni.

Bajai Tükör, 2007. március 23.

KARAPANCSA 1956.

Mindenki elment. A csönd nyomasztó volt. Az aggasztó hírek hatására az utolsó favágók ma délután mentek haza. Még világos volt; úgy gondoltam, hogy sötétedés előtt átmegyek a Konyica hídján Hoffcangékhoz. A víz a Konyicában olyan volt, mint máskor, semmi különös.

„Kártyázunk egyet?” – kérdezte a családfő. „Nem” – feleltem – „ideges vagyok, még meg akarom hallgatni a rádiót.”. Rajtam kívül a tanyavilágban senkinek sem volt. Visszamentem az erdészházba. Útközben átkiáltottam Gozsovics Matyinak egy jóéjszakát, s mentem tovább. Utánam kiáltott: „A kutyáim nagyon idegesek. Az éjjel is vonyítottak. Ez nem jó jel. „Nagyon idegesek” – ismételte dadogós hangján. Én az erdészház melléképületében laktam. A rádióban semmi érdekes, semmi hír, nyomasztó ez így. Elaludtam. Szólt a rádió. Reggeli hírek. Semmi! No, lesz egy csendes pihenőnapom.

Reggel a 8 órás hírek után kilépek az udvarra. Amerre a szem ellát, víz, mindenhol víz. Elég erős sodrással folyik az udvaron is. A magasabban lévő erdészházat még nem érte el, de a melléképületbe már kezdett befolyni. Nem sok holmim volt, kétszerre sikerült felcipelnem a főépületbe, melyhez 7 falépcső vezetett. Leültem és vártam. Kajám 2 napra való, majd csak lesz valahogy.

A kút magasabban volt, oda még nem folyt bele a víz. Megmerítettem a vödröt és leemeltem, így víz is volt egy vödörrel. Vártam. Csak az lesz a baj, hogy kevés a cigi, összesen egy doboz. Eldöntöttem, hogy csak 2 óránként gyújtok rá. Úgy 12 óra körül 2 cigi után kiáltást hallok. „Itt vagyok, Lacikám, a nagy csónakkal, csak nagyon erős az ár!”. A Gozsovics Matyi jött értem, átpakoltunk a ladikba és már ketten evezve értünk át a szomszédos kőtanyába, ami valamikor uradalmi major volt, szilárd alapokkal, pincével. Ide menekült mindenki a környékről. Gyerek-felnőtt, 24 ember. Az udvaron akkor 50-60 cm-es víz volt, de az ott lévő emberek szárkupacokat dobtak a vízbe és azon, mint egy mozgó, imbolygó hídon lehetett közlekedni. A ház emeletéről végig lehetett látni, több kilométer hosszan. Csodálatosan borzalmas szép, mindenhol víz, víz és víz. A vízből itt-ott egy-egy tanya látszik, de a kerítéslécek nem, azokat ellepte a víz. Mellettem megszólalt egy idősebb férfi: „Tudja, most az jár jól, akinek paticsfala van, mert az megáll. Az enyém nem, annak csak órái vannak, mert 1 m-ig tégla, aztán vályog. Nézze, az ott az enyém.” Negyed óra múlva kiszaladt a tető alól a ház. A tető még lebegett a cserepekkel a vízen, aztán eltűnt. Sötétedésig, azaz 5-6 óráig még 7 tanya járt hasonlóan, de 2 még állt. Ekkor a félhomályban valami furcsát láttunk.

„Hajók jönnek kimenteni!” – kiáltott valaki. Az éjszaka állandóan repültek a repülőgépek felettünk, mi pedig az udvarról a szárkupacokról lóbáltuk viharlámpáinkat, hogy a repülők vagy a hajók segítsenek rajtunk. Úgy 9 után feladtuk, mert most már biztos, hogy nem jönnek. Ezután rettenetes dolog történt. A ház földszintjén – döngölt földpadló volt – volt egy rakott tűzhely, azon főzött 5-6 asszony, amikor az egyik felkiált: „Dől a ház!”. A tűzhely elvált a faltól és kidőlt a padozatra, a rajta lévő lábosok leforrázták a főzők kezét, a tűztérből kipottyant a parázs, és égett a föl dön. Ezt azonnal eloltották, és vártak az udvaron, hogy mi lesz. Az asszonyok imádkoztak, a férfiak káromkodtak, kitört a pánik.

Senki sem tudta mit csináljon. Az udvaron állva eldöntöttem, hogy felmegyek aludni az istálló szénapadlására, mert az akácoszlopokon állt, s ha mégis összedől a ház, a pajta megáll. A rádióműsorból nem derült ki semmi, elaludtam. Mikor kinéztem a résen, a ház állt, az udvaron nem volt mozgás. A rádió elemei kimerültek. A megmentésünkre küldött hajókról kiderült, hogy a püspökpusztai kendergyár kazlai, melyeket felemelt a víz és ide szállított a közelünkbe. Az idő tiszta volt, a víznek már nem volt sodrása. Közülünk elindult egy csónak 4 emberrel segítségért. A déli órákban 2 ponton érkezett 4 orosz katonával, meg a mi embereink. Felpakoltunk és elindultunk Hercegszántó felé. A község szélén 2-3 ház még vízben, vízközelben volt, de itt már nem volt veszély.

A faluban nagy szeretettel fogadtak bennünket. Egy nagy teremben kaptunk szállást, ahol lakodalmakat és más összejöveteleket tartottak. A szalmára pokrócok kerültek, és fejnél volt az emberek holmija, meg a vánkos. Ennivaló osztásnál kereste mindenki az ismerőseit. Az erdészkollégákkal nem találkoztam akkor. A feketeerdei favágók dávodiak, nagybaracskaiak voltak. Azokat nem láttam. A víz gyorsan apadt. Előkerültek az erdészkollégák is, és elhatároztuk, hogy megnézzük az erdészházakat. Mikor Feketeerdőbe értünk, az erdészház már kint állt a vízből, az udvaron nagy sár és szúnyogok. „Hagytál itt valamit, vagy menjünk tovább?” Kiléptem a ladikból, körbejártam a sáros portát, A víz elvitte a wc ajtót – rettenetesen büdös volt. A wc ülőkéjén egy őzbak feküdt döglötten. Két lábbal féloldalra fordult az ülőkén, de már mozgott a férgektől. Ezért volt nagyon büdös. Elkértem egy fejszét és levágtam az állat fejét. Nem volt szép az agancsa, de még most is megvan. Ez az egyetlen trófeám van, amit nem lőttem, de igen nagyra becsülöm. Miután akkor még nem volt szervezett munka, csak kóvályogtunk a faluban. Aztán eltelt már 3 hét, a víz csak az alacsonyabb helyeken maradt meg. El kellett kezdeni a munkát.

Előtte azonban még két esetben segítettem családos kollégák holmiját kimenteni a szomszédos erdészházakból. Az erdőkben ragyogóan lehetett közlekedni, mert minden nyiladék út is volt. Az erdő melletti szalmakazlak jó megállók voltak, ahol mindenki elvégezte a dolgát, és ment tovább. Az egyik végén a kazalnak volt egy tábla: „Ide….. !”.

Úgy is volt, senki sem lépett bele.

Nem telt el 3 hét, már keményen dolgoztunk. A rönköket a víz elsodorta a rakodókról meg az erdőből. A fákat úgy szedtük össze, hogy 20 cm-re feldarabolt drótot szegeltünk a rönkök végére. Egy rétevezős ladik 10-12 db rönköt könnyen kihúzott. A szúnyogok ellen meg a kalapokra gézt tekertünk, meg légiós sapkát csináltunk.

Az árvízi események után cca. 1 hónappal nagy dologra készültek a vezetők. A nagykastély előtt – ami a határőrőrs volt – összehúzott asztalok, fehér lepedős terítés, tányérok, borok. Mivel sok fát levitt a víz, hozott is sokat, mert a töltés mellett visszafolyt, ezt jöttek megtekinteni és megegyezni hozzánk. Jugoszláv katonák, erdészek, vadászok. Főtt a borjúpörkölt, sült a hús, már előre örültünk, hogy jut nekünk is a nagy traktából.

A megterített asztaloktól 10 m-re volt egy emlékmű, amelyen akkor is voltak virágok. Emlékezzünk XY alhadnagyra, aki a haza védelmében, tűzharcban halt meg, Tito láncos kutyáinak golyóitól.

A jugoszláv delegációt egy őrnagy vezette, de mielőtt a nagykastélyhoz értek, a magyar parancsnokot értesítették. Az elsápadt, és rögtön teríttetett a kiskastélyban, de csak a főnököknek. Szidta a szakácsokat, az Istent, de jól bepálinkáztak, és ott külön ettek. Nekünk maradt a fehér asztal, a jó hely, csak csendben kellett lenni és jót enni. Ott jutott mindenből. Aláírtak egy papírt, hogy a fák értéke azonos, és minden jó így. Szép nap volt.

Hirth László, Baja, Bellosics 24.