Eltűnő értékeink, a hombárok II.

Cikkünk első részének végén megfogalmazott szándékunk szerint és az elterjedésre vonatkozó ismereteink alapján Észak-Bácska Duna menti területének mai határainkon belül lévő sokác lakosságú vidékén kerestünk szántalpas hombárokat. Így került érdeklődésünk fókuszába Hercegszántó, az 1904 előtt Szántovának nevezett község. „Szántóva sokac-magyar község 3152 lak., a sokacok Boszniából 1715-ben, a magyarok a dunántúli vármegyékből időközben ide települtek, fekszik kis Duna, tápcsatorna mellett Bajától 3 órányira, kincstári község uradalmi épületekkel, van itt uradalmi ispánság, erdészeti hivatal, szolgabiróság, 1869-ik évtől postaállomás, népiskolai két tanterem, kompjárás. Tűz- és vizkár tömérdek volt ez utóbbi években, a dunai védtöltés eddig nem dacolhatott a rohamos vizárral. A nép földmivelés mellett sertésneveléssel, fa- és nádvágással, halászattal javítja helyzetét” – így jellemezte az akkor még főleg sokácok lakta települést Fridrik Tamás népiskolai tanító 1878-ban (Bács-Bodrogh vármegye földrajzi, történelmi és statisztikai népszerű leírása. 1878. 170-171. oldal). Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint a település 3528 lakosából 1638 magyar, 1371 sokác, 413 szerb, 49 német, 45 tót és 12 horvát (Borovszky Samu Bács-Bodrog vármegyét bemutató monográfiája I. kötetének 90. oldalán közölt adatok). Hercegszántó a fenti számok alapján a XX. század elején jelentős, de már kisebbségben lévő sokác lakossággal rendelkezett.

A Duna-völgy Mohácsi-szigettől a Dráva torkolatig terjedő részén foglalkozott hombárokkal Füzes Endre a már cikkünk első részében hivatkozott 1964-ben és 1984-ben megjelent munkáiban, amelyekben számos hercegszántóit említett. A gyakoriságra vonatkozott a tanulmány (A magyarországi szántalpas hombár. Ethnografia. 1964. 21. oldal) egyik mondata: „Hercegszántón ma is minden háznál találunk.” Ezért is gondoltuk, hogy a településen még mindig jó eséllyel kutathatunk hombárok után. A keresésben elsősorban a falut jól ismerő idősebb helybeliektől kaptunk segítséget, akik révén több gabonatárolóhoz jutottunk el. Itt köszönjük meg a hercegszántói Nagy Ferenc és Varga Imre Rókus kalauzolását, illetve a hombárok tulajdonosainak együttműködését.

A Gábor Áron utcában – a tulajdonos elmondása szerint – az 1800-as évek vége óta a család birtokában lévő ház udvarán, a főépület udvari bejáratával nagyjából szemben álló, 1934-ben épült és napjainkra már állapota miatt felújításra szoruló vesszőfalú hombár a régi típus megtestesítője. Az alapot jelentő keményfa gerendákból (az egyik szántalp törött; az oldalfal hosszúsága 2,5, szélessége 2,0 méter) 1,2 méter magasságú, nagyjából ujjnyi vastagságú rudak két soron, egymástól 10 centiméterre nyúlnak a felső végükön 2,7 x 2,2 méteres gerenda keretbe, az építmény teljes magassága a fenékdeszkáktól mérve 2,5 méter. A cseréppel fedett hombár elülső részén kialakított ereszt a homlokfaltól a tető gerincén 1,1 méterrel, míg alsó részén 0,8 méterrel előrenyúló tetőrész képezi. A bejutást a homlokfal felső részén kialakított 0,6 méter szélességű és 0,7 méter magasságú ajtó teszi lehetővé. A vesszőfal kívül-belül sárral tapasztott és meszelt: jelenleg belül sokkal jobb állapotú, mint kívül. Az egyterű belső részt alul széles pallókkal rakták ki. A hombár elé tuskókra helyezett palló az utolsó használatkor a kukorica könnyebb beöntésére szolgáló fellépőként szolgált (az elmondás szerint mintegy tíz éve 50 mázsa fért bele), másrészt az udvarra történő kiülést, pihenést szolgálta. A macska szabad bejárását az ajtó kissé nyitva tartásával biztosították. A hombárban jelenleg nem tárolnak terményt.

A tulajdonos nagyapja építette a Felszabadulás utcában álló családi ház végénél az 1920-as évek elején azt a használaton kívüli vesszőfalú hombárt, amelynek hátsó fala rossz állapotban van. A hombár alapjául szolgáló keményfa szántalp egy dombon már elkorhadt, az építmény alapterülete 2,2 x 1,75 méter, oldalfalainak 1,3 méteres magassága fölött 0,9 méterrel húzódik a szalagcseréppel fedett tető gerince. Az egymástól nagyjából 10 centiméterre befúrt kukoricaszár vastagságú függőleges botok felül szintén befúrva kötik össze az alapot az 1,3 méter magasan körbefutó keményfa kerettel. A botok közét vastag vesszővel fonták, majd kívül-belül saralták. „Akkor sárral tapasztottak, az ilyen sárga földet a Gálvocsáról hozták, ilyen földből tapasztották a kemencéket is. végül mésszel lemeszelték” mondta el az egykori építő unokája, dr. Zsuzsity Józsefné. „Eredetileg csak ez a fölső ajtó volt, és akkor az ajtó aljáig tele lett búzával. Később, amikor már nem tartották a búzát, hanem csak a kukoricát, nem lett tele, és Édesanyám akkor csináltatta ezt a lenti ajtót” – szólt az ismertetés folytatása. Az eredeti felső ajtó 0,45 x 0,45 méteres nyílású (az ajtó felett kis faragott díszítés látható, mellette a tető sarkában a macskabejáró), az utólag kialakított bejárat a fal teljes 1,3 méteres magasságában húzódik, szélessége 0,5 méter.

A Kossuth Lajos utcai ház portáján a lakóépület bejáratával szemben elhelyezett deszka oldalfalú szántalpas hombárt 1928-ban hozták ide a tulajdonos ősei által megvásárolt házhoz. „Akkor a nagycsalád széjjelment, volt még egy hombárunk, az nem ez a típus volt, az sövénnyel volt körülfonva és be volt tapasztva sárral, nád volt a teteje, azt jobban búzának használták, ez inkább kukoricás volt” – mondta el egy szuszra a legfontosabb tudnivalókat a tulajdonos, id. Likár György, aki a készítés idejét a családi elbeszélések alapján az 1900-as évek elejére tette. A teljesen tölgyfából készült hombár szántalpai 15 x 20 centiméteres gerendából készültek, az alapterület 2,1 x 1,9 méter. Az oldalfalak széles és csomómentes deszkából, az aljzat hasonló adottságú pallóból készült. A macskabejárót a homlokfal háromszögű felső részinek jobb sarkában helyezték el. Az elmondás szerint az osztatlan tárolóba „a kukoricából 47 mázsa ment bele, a búzából meg 50.” A homlokfal felső részében, felül köríves záródású. 60 centiméter szélességű és 70 centiméter magasságú ajtón keresztül történt a termény ki- és berakodása. Később a tulajdonos a homlokfal alján úgynevezett subert készített (egy kifűrészelt rész elé helyezett deszkalap, amelynek megemelése után szabaddá vált a nyílás), s ez szolgált a termény kiengedésére-leeresztésére.

Felszabadulás utcában az id. Kanizsai Mihály családi házának udvarán álló terménytárolóként feleslegessé vált, de jelenleg is jó állapotban lévő hombár egyik ötletes példája a megőrzésnek, a lehetséges hasznosításnak: jó idő esetén unokáik babaháza, játszótere. Az eresz alatti homlokfalat kettéosztó tartóoszlop mellett 50 centiméter szélességű bejáratot vágtak, ez az építményen tett egyetlen változtatás. Az oszlop másik oldala mellett kivágott nyílás elé helyezett deszkalap – a suber – felemelésével lehetett egykor a tárolt terményt kiengedni. A hombár építési ideje nem ismert, a jelenlegi tulajdonos 1980-as házvásárlásakor már állt a telken. Kialakítása és formája alapján valószínűleg a két világháború között készíthették. Vázának tölgyfa, deszkázatának fenyő az anyaga: az eredeti kötéseket csapolásokkal és faszegekkel oldották meg. A mostani állapot előtt belül „… el volt ez valamikor úgy harmadolva, hogy 2/3-án volt a kukorica, 1/3-án volt a búza” jegyezte meg beszélgetésünkkor a gazda. A 2,45 x 2,25 méteres alapterület hosszabbik oldala alól a szántalp 75 centiméterrel, a homlokzat eső verése ellen védelméül a tető 110 centiméterrel nyúlik ki. A tető alátámasztását a talp végén lévő oszlop biztosítja. Eredetileg bejáratul a homlokfal háromszög alakú felső részén készített 70 x 70 centiméteres nyílású ajtó szolgált, mellette 10 x 10 centiméteres macskabejáratot vágtak, a tető cementcseréppel fedett.

Szintén eredeti funkciójától eltérő használattal bír a Hercegszántó délkeleti részén fekvő gyümölcsöskertek egyikében elhelyezett, Dám János családjának tulajdonában álló és jelenleg esőbeállóként használt, jó állapotban lévő deszka falú hombár. A 20 x 10 centiméteres keresztmetszetű szántalp 3,1 méter (ebből 0,7 méter esik az eresz alá), az összekötő gerendák 2,0 méter hosszúak. A négy sarkon egy-egy és mindegyik oldal középen arányosan elosztva elhelyezett két-két tartóoszlop hordozza a felső keretet és a hódfarkú cserép fedte tetőt (gerince a talajszinttől mintegy 2,8 méterre található). A homlokfal felső, háromszög alakú részébe 0,6 széles és 0,7 méter magas ajtót vágtak, a díszített ajtószárny felső részére 1938-as számot festettek, ami valószínűleg a készítés esztendeje. Érdekesség, hogy az ajtó körüli felületet lezáró deszkák illeszkedéseire szegezett takarólécek napsugaras díszítőhatást keltenek. A gyümölcsöskertbe történő kihelyezéskor a homlokfal bal szélen lévő két oszlop közének deszkáit kivágták, és jelenleg az így nyert nyílás szolgál bejáratként. A homlokfal aljának közepén itt is elhelyeztek subert. A szántalp végein egy-egy 6×6 centiméteres oszlop támasztja az eresz végeit.

A Vörösmarty utcában a hat éve Túri Gáborék tulajdonában lévő építmény tulajdonképpen egy gabonássá átalakított szántalpas hombár. Az alapgerendákat végeiknél három sor kisméretű tégla pillérre rakták, az építmény alól kinyúló szántalp végeit levágták (hasonló módon rövidítették meg a tetőt, amelynek következtében nincs meg az eresz vagy előtető). Az alapterület 2,25 x 2,0 méter, a tölgyfából készült vázat belülről fenyő deszkákkal burkolták. Az átalakítással egyidejűleg a hosszanti oldalakon egy-egy 7×10 centiméteres, csavarokkal rögzített staflit helyeztek el az alsó részén a rövidebb oldalak hasonló részén pedig 30 x 60 milliméteres zárt szelvény szolgálja a stabilitást. A homlokfal háromszög alakú felső részének közepébe 0,7 x 07 méteres ajtónyílást váglak, mellette, a jobb árokban található a macskabejáró. A tetőt szalagcseréppel rakták, a gerinc a talajszinttől 3,0 méter magasan húzódik. A homlokfal középső részének alján egy négyzetes és egy kör nyílás szolgál a hosszában elfelezett gabonatárolóban elhelyezett termény kiengedésére. Túri Antal, a család idősebb tagja a következőképpen mondta el a hombárok készítését: „A talpakat megcsinálták, akkor keresztbe rátették a tartógerendákat, majd abba belecsapolták a tartóoszlopokat, ezután az összekötőket felülre, azokat is összecsapolták, akkor utána a tetőt megcsinálták, s belülről bedeszkázták. Ennyi. Egy ajtót csináltak rá, ahol be tudták a terményt rakni. Ha a fűrészelt anyag megvolt, akkor egy ács a segédjével 2-3 nap összeállította.”

A sokácok lakta Hercegszántóval szomszédos Dávodon és a közel fekvő Nagybaracskán is megjelentek a szántalpas hombárok, sőt dr. Solymos Ede szerint „Főleg Hercegszántón, Dávodon ismerték, de előfordult Nagybaracskán, Bátmonostoron, Szeremlén is.” (Dr. Gyenes Antal szerkesztésében: Észak-Bácska. Mezőgazdasági Kiadó. 1972. 158. oldal). A témával foglalkozó cikkében Bellosics Bálint (Adatok a bácsbodrogmegyei sokáczok tárgyi néprajzához. Néprajzi Értesítő XJV. évfolyam 1-2. füzet, 300. oldal) már 1913-ban felfigyelt erre: „… magyarok falvaiban is (Baracska, Bajmok) divatosak, bár náluk ritkább.” Beszédes Valéria szerint az egykori Bács-Bodrog vármegye területének egészéről vannak szántalpas hombárokra vonatkozó adatok (A vajdasági gabonatárolók sajátosságai. In: A Vajdaság népi építészete. 1991. 80. oldal): „…tartományunk egész területén megtalálhatók ezek a magtárak.” Nagybaracskán mai ismereteink szerint már nincs hombár, viszont Dávodon a közelmúltban Grynaeus Tamás még talált ötöt (Dávodi hambárok. In: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében. 1995. 87-92. oldal). Nyomukba eredve – a dávodi Zórity Mátyás segítségével, akinek fáradozásait ezúton is köszönjük – közülük 13 esztendő múltával egyet sikerült megtalálni (ezen kívül egyik helyre nem jutottunk be, a többit sajnos már lebontották), s egy korábban nem említettet tudtunk felkutatni.

Utóbbi cseréppel fedett fala vesszőből font és a Kossuth Lajos utca egyik házának udvarán áll: ottjártunkkor a tulajdonos vidéken tartózkodott, így részletesebb beszámolóval nem szolgálhatunk. Grynaeus Tamás említett cikkében az azóta már elhunyt Barna Pálné József Attila utcai házának udvarán álló hombárról sikerült újabb adatot szerezni. Az 1990-es évek közepén a Farkas család vette meg a házat és ezzel együtt a hombárt is, majd onnan szállították jelenlegi helyére, az Alsó-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság dávodi csatornaőrházának udvarába. Arra a kérdésemre, hogyan hozták ki, Farkas József csatornaőr a következőket válaszolta. „Önrakodós Kamazzal. Leszedtük a cserepet aláhúztuk a drótkötelet, majd a Kamaz fölrakta, és ide kihozta. Arra kellett figyelni, hogy a teteje el ne érje a villanydrótokat kifelé jövet.” A gazda egyúttal megjegyezte: „Ebben kukoricát tartottam mindig. Leszedtem a cserepet róla, s akkor beleengedtem mindjárt a kukoricát. Csak voltak kecskéim, s ezek megkezdték ott az oldalát. Mostanában már nem használom.” A két 3,8 méter hosszú (ebből 2,8 méter esik a fal alá), téglalap keresztmetszetű (oldalai 20 és 22 centiméter hosszúságúak) tölgyfa szántalpat két 2,25 méter hosszú csapolt keresztgerenda kapcsolja össze (anyaguk szintén tölgyfa). Az így kialakított alapba-keretbe 20 centiméterenként 4-5 centiméteres átmérőjű, kissé kifelé álló karókat fúrtak, amelyek felső végükkel – 1,3 méter magasan – hasonló módon kapcsolódnak a felső kerethez, közüket vesszővel – a tulajdonos szerint vadszőlővel – fonták. Az eresz elől két díszesen kifűrészelt tartóoszloppal támaszkodik a szántalpak végeihez. A hombár elülső részén lévő vízszintes tölgyfa gerendák faragottak és eredetileg festettek (a díszítés ma már csak nyomokban látszódik). A termény berakásául a homlokfal háromszög alakú részén lévő 0,5 x 0,7 méteres nyílás szolgált a zárást biztosító ajtószárnyat festéssel, jellegzetes vasalással és zárszerkezettel díszítették-szerelték és bal alsó sarkába macskalyukat fűrészeltek. A szántalpas hombár belül hosszában két részre osztott, a tető cementcseréppel fedett. A tulajdonos elmondása szerint csak belülről volt saralva és meszelve, „kívülről csak a fonás volt rajta.” A hombár teljes magassága 3,1 méter.

A Hercegszántótól nyugatra fekvő Mohácsi-sziget a vízrendezések előtt alapvetően csak állattenyésztésre bizonyult alkalmasnak. A védgátak megépítése után, a 20. század elejétől azonban megteremtődtek a növénytermesztés feltételei, és a szigeten nagyobb határral rendelkező Mohács, Hercegszántó, Dávod, Nagybaracska és Duna-szekcső településtől távolabb eső földjein gyors tanyásodás indult meg. Ezeken a helyeken a lakóházak mellett szükségessé vált terménytárolók készítése, és a kezdetben csak sokácokra jellemző hombárhasználatot átvették a magyarok is. Sajnos a hombárok zöme az 1956-os jeges árvízben tönkrement, és a megmentettekből mára csak néhány maradt meg a tanyákon és a későbbiekben kialakított, az elpusztult tanyák lakóinak összevonásával létrehozott településeken. Érdemesnek tűnik a szigeten utánuk kutatni, azonban cikkünk keretein túlnő az összes megkeresése-bemutatása, ezért közülük az alábbiakban csak egy régi típust mutatunk be. Dunafalva Alsószállás nevű külterületi határrészén, közvetlenül a Duna árvízvédelmi töltésének mentett oldali lábánál fekvő tanya hátsó udvarában, burjánzó mogyoróbokrok ölelésében, használaton kívüli vesszőfalú hombár bújik meg, amelyhez a bajai Pencz József vezette el e sorok íróját, segítségét ezúton is köszönjük. Az építmény hosszabbik oldalának alapja kb. 12 centiméter átmérőjű és 2,2 méter hosszú gömbfa, a rövidebb oldal alapja 10 x 10 centiméteres és 1,4 méter hosszú stafli. Az így kialakított alapba-keretbe 20 centiméterenként erős botokat fúrtak, amelyek hasonlóképpen kapcsolódnak az 1,5 méter magasan található első keretbe. Ettől 1,1 méter magasan található a hódfarkú cseréppel fedett tető gerince. Így a teljes magasság 2,6 méter. A falak vázát alkotó botok közét vesszővel fonták és eredetileg kívül-belül tapasztották. A homlokfal háromszög alakú felső részében 60 centiméter széles és 70 centiméter magas ajtó került beépítésre, az alatta lévő falrészre boronát akasztottak (ez egyúttal példa a hombár másodlagos hasznosítására). A ma is megfelelő állapotban lévő terménytárolót érdemes lenne a növényzetből kibontani és felújítva megőrizni.

A környezetünkben nem túl régen még fontos funkciót betöltő hombárok formai változatairól és néhány fennmaradtról igyekeztünk cikkünkben áttekintést adni: sajnos megállapítható, hogy napjainkra egyre ritkábban megpillantható építményekké váltak. Ezért, amíg még vannak szántalpas hombárok, érdemes lenne városunkban bemutatóhelyet kialakítva közülük néhányat más bácskai kultúrtörténeti értékekkel együtt összegyűjteni és megőrizni. A közelmúltban a városi sajtóban szó esett egy hajómalom tervezett felépítéséről, nem túl régen hívtuk fel olvasóink figyelmét a kerekólakra (folyóiratunk 2005. márciusi és 2007. januári számaiban), korábban Baja egyik jelképének számított a Halászpart elé kikötött haltároló bárka, s a felsoroltakhoz kapcsolódnak ettől kezdve – más, itt nem említett értékeink mellett – a hombárok különböző típusai. Egyelőre csak remélhetjük, hogy nem csak képeken és múzeumok adattári dokumentumaiban sikerül megőrizni őket az utánunk következő nemzedékeknek!

Dr. Nebojszki László