Cumania 5. Ethnographia
(Bács-Kiskun Megyei Múzeumok Közleményei, Kecskemét, 1978)

Bálint Sándor, Grynaeus Tamás

Egy sokác—magyar mesemondó

A hatvanas években Hercegszántón sokác néphagyományokat gyűjtve a falu szülöttje, Vélin István tanár volt nagy segítségemre. Ő hívta föl 1966-ban a figyelmemet a sokác Blazsetin Bertalan (Bariša Blažetin sz. 1901) személyére, aki meséit egyforma készséggel mesélte sokácul is, magyarul is. Blazsetin földműves foglalkozása mellett igazi ezermester, aki fiatal korában kőművesek mellett az ország több városában, így Budapesten is dolgozott. Nősülni hazajött szülőfalujába, azóta is Hercegszántón él.¹

Miután a mesék fölgyűjtéséhez nem volt időm, megkértem Grynaeus Tamást, aki ekkoriban a bajai kórház orvosa volt, vállalkozzék a meséknek magnetofonon való megörökítésére. Az eredmény 5 magyar és 1 Vélin Istvántól lejegyzett sokác meseszöveg lett. Ez utóbbinak magyar változata is olvasható a többi között. Grynaeus hamarosan elkerült Bajáról és így nem volt alkalma a párhuzamos gyűjtés folytatására. Úgy érezzük, hogy ez a kis anyag is — mintegy biztatásul — megérdemli a kiadást.

Mint ismeretes, a kétnyelvű mesemondók felé az utóbbi évtizedekben fordult a kutatás figyelme. Emlékeztetünk Kovács Ágnes, Faragó József vizsgálataira, Domokos Sámuel gyűjteményére (Vasile Gurzău magyar és román nyelvű meséi 1968.) Tudomásom szerint Blazsetin Bertalan anyaga a sokác mesehagyomány első hiteles dokumentuma. Balint Vujkov szabadkai hírlapíró, mesegyűjtő az ötvenes években, Hercegszántón is járt, de anyaga tudomásunk szerint még nem jelent meg nyomtatásban. Három kötetes bunyevác meseközlései egyébként annyira átírtak, hogy nem felelnek meg a mesekutatás mai tudományos követelményeinek.

Tanácsomra Grynaeus a megrögzítésnél többre itt nem vállalkozott, de így is mindenképpen szükségesnek látszott a mesék közzététel.

Aa Th 307

Volt, régente volt, persze nagyon régen, két katona. A katonák valamikor 10—12 évet szolgáltak a katonaságnál. Lejárt a tíz év, mentek haza, két jó kolléga, faluról falura, persze gyalog ment valamikor a nép, nem volt jármű, odaértek egy városba, az vót a főváros. Az volt Pest. Hát a falu, vagyis a város végén hirdették dobszóval mert valamikor csak avva dobolták, hogy van a királynak egy lánya, aki már 18—20 éves; él, de nem él. Koporsóban fekszik a templomban. De él. Aki azt a lánvt kimentené attól az ő betegségiből, az megkapja a lányt és fele királyságot. Fele ország lesz az üvé és fele marad az édes apjának, a lány édes apjának. Hát jelentkeztek nap-nap után mindig bátor legények: no, majd ők … Ott köll aludni a templomban és majd meglássák, mik jönnek, milyen szellemek mik lesznek, valami halottak, vagy ilyenek, akik széttépik. Hát vót is ott annyi má, hogy rakás számra álltak a kóruson, mert oda szöktek mindig föl a templom kórusára. Odaért a két katona — hallgassák ezt a hirdetést — éhesek is voltak, fáradtak is, azt mondja az egyik:

— Te komám, én elvállalom, én bátor gyerek vagyok, én ott alszok, meglátom, hogy ki az a szellem, akitől félnek. Én nem félek senkitű.

De jelenkezni köll. Hát vótak ott ilyen testőrök akiknél köllött jelentkezni, s ő mondta, hogy jelentkezik. Rögtön vitték a király elé, és mikor oda bement, megmondták neki, mit kell csinálni, nem kell neki ott semmit dolgozni, csak be kell menni a templomba, az éjjel ott kell aludni és ha háromszor ott fog aludni, kibírja, akkor a lány az övé lesz és fele országa, ő lesz abban a király, a helyettes király. Hát kéremszépen elvállalta. A kolléga, azt mondta, ő nem is várja ezt meg, ő megy tovább gyalog haza. Na jó.

Hát azelőtt, mielőtt a templomba megy, csináltak egy nagyon szép lakomát, zene, bankett féle: táncoltak, ittak, mulattak, mikor eljött az este, akkor vezették a templomba ezt a katonát. Persze akkor már nem volt katona, civilben volt. Letöltötte a katonaidejit. Bevezették. Már akkor is kezdett félni, hogy mi lesz a templomba, de betuszkóták és rázárták az ajtót, lesz ami lesz. A templom egy Dunaparton volt. Duna vízpartján vót, hát ő ott bolygott ide-oda a templomban, mászkált, nézegetett, félt, inkább félt már későbben, ugy-e. Mikor jött az éjfél, hallott valamit, valami zajt a Dunán, zörgést, valaki jön, valaki közeledik, valami hangot hall, de nem hogy beszéltek, hanem valami tompa hangot. Egyszer megállt az a hang, jön valaki az ajtó felé, kinyissa az ajtót, bejön egy öreg ősz, kopasz ember, de nagyon öreg. Azt mondja:

— Fiam, itt vagy?

— Itt vagyok azt mondja a jó Isten hozta magát.

— Félsz?

— Félek.

— Ne félj, csak most énrám hallgass, meg fogod menteni a király lányát, de ha rám hallgatsz. De ha nem, akkor úgy jársz, mint a kóruson, ott már vannak százan meg százan, holtan, és azokból senki sem maradt meg. De nem bír neked senki semmit, ha énrám hallgatsz. Most éjfél lesz, én elmegyek, eljön az éjfél, kinyílik a koporsó, feláll a kisasszonyka, a király leánya és neked rohan, s kezdi mondani: széttéplek, hogy mertél idejönni, hogy merészkedtél idejönni a templomba. — De ő már addigra összejárta a kórust, látta a templom minden zugát, hogy mi van s látta a sok, a rengeteg sok halottat, akit megfojtott ez a király lánya. — De te ne szólj neki semmit, nem bír semmit, nincs neki olyan hatása, semmit sem tud rajtad csinálni, de csak ne szólj, akármit fog csinálni. Tüzet fog hányni, de akkor se félj, csak hallgass. Ezt egy óráig fogja csinálni. Mikor eljön az egy óra éjfél után, akkor majd hallasz egy kakast kukorékolni, üt a toronyóra és akkor a lány magától elmegy, te maradsz. Semmi egyebet nem köll csinálni, semmi mást nem kell csinálni, se imádkozni, semmit, csak ezt.

Hát nagyon megköszönte, az öreg elment, s akkor becsukta az ajtót, bezárta kulccsal az öreg. Jött a kislány cipőben, szaladt, szaladt fölfelé, előtte. Persze a kórusra menekült, mindenki oda menekült és a halottak mögé került. Semmi, nekimegy a lány, és rögtön akarja széttépni, de nem, csak úgy rohamosan megy neki. Hát ő csak hallgatja:

— Hogy merészkedtél idejönni? Nem látod azt a rengeteg sok halottat? Te is ezek közé fogsz kerülni — és mondja neki, és tüzet hány rá, meg minden. Ő csak hallgat. Elmegy a lány, visszajön, meg-megen, pöröl vele, nagyon mondja, hogy széttépi, tönkreteszi, most az éjjel vége lesz. Egyszer hallja, hogy kukorékol a kakas, üt a toronyóra, elmegy a lány, helyire fekszik, becsukja a koporsót és tovább alszik. Szóval nem él akkor. Reggel nagyon korán jön a király a feleségével hintón, meg az ő testőrei, és a kulcslyukon néznek be. Azt mondja:

— Él a katona. Még egy se volt élve eddig. Mindenkit megfujtott, de ez él. Kinyissák az ajtót.

— Élsz fiam?

— Igen, élek. De soha többé nem fogok itt aludni. Nagyon féltem.

— No, nem baj.

Bevitték a királyi palotába és ott persze zenével, meg jó koszttal, ételekkel, itallal nógatták, etették, itatták, beszéltek neki, ez nem segített. Úgy, hogy mondta, hogy nem de mikor estefelé: már annyira-annyira lett, hogy nem lesz semmi baj, csak aludjon még egyszer, csak még egyszer, ha többször nem, csak még egyszer, így rá tuszkolták, hogy akar. Mikor eljött már egészen az este, akkor nem akarta, úgy húzták már be a templomba. Félt. Hogy az előző este mi történt: nagyon félt. Hát betuszkolták, rázárták az ajtót, lesz ami lesz vele. Hát amikor eljött a 12 óra előtt pár perccel, ő most várja az öregembert, az gyünne el, mert az minden reménye még, ha az mondja, akkor talán-talán megmarad életben. Egyszer hallja, hogy gyün a ladik a vízen, mert a vízparton volt a templom, zörög lassan-lassan. Egyszer az öreg nyissa ki az ajtót, kopasz, fehér hajjal.

— Itt vagy fiam?

— Itt vagyok, azt mondja, már várom magát. Félek.

— Ne félj, aszongya, máma egykicsit még gorombább lesz, de nem bír semmit, láttad az este.

S az öreg megnyugtatta: ugyanúgy lesz, mint az este. Egy óráig van neki hatása, egy óra után már nem tehet neked semmit. Majd visszamegy a helyire. És látod, király lesző. Hát ez már valami.

— Hát igen, de nagyon félek.

— Mindegy, aszongya, most neki el kő menni, az öregnek, mert mindjárt lesz 12 óra.

Az öreg elment, a király lánya fölugrik a koporsóból, és jön neki, megen. Búkál ide-oda, de megtalálja, hát aztán megen:

— Hogy merészkedtél még máma is eljönni? Hát még az este valahogy meg …, de most véged lesz, széttéplek, aszonygya, nem fogsz maradni, egy darab se marad belőled.

Így. Ő nagyon fél, de nagyon, reszket nagyon. Hallgat. Tüzet hány rá, de csak hallgat. Egyszer hallja, kukorékol a kakas. Hála Istennek, na, megmenekült. Üt az óra, a király lánya elmegy a helyére. Ez már két este. Na most nagyon örült, má’ átesett.

Reggel még korábban gyütt a király meg a felesége, hogy vajjon él-e? Benéztek a kulcslyukon, él. Az oltár előtt térdel, és imádkozik. Hála Istennek, meg lesz mentve a lány. Nagyon gazdag király vót, egy lánya vót. Hát kiengedik.

— Na fiam?

— Jaj, aszongya, soha, soha többet, hát ez nagyon félelmetes volt, ez az éjszaka ez még rosszabb vót, mint a tegnapi.

Hát mindegy, beviszik, ottan becézgetik is, ide-oda, mindenki kedvez neki, kedve szerint beszéltek, mulattak, táncoltatták, mindent csináltak, csakhogy nem mert. Ellenben az utolsó percben, már sötét van, akkor valahogy már itatták, bement harmadszor is. Harmadszor bement, akkor nagyon-nagyon félt.

Hát mikor jött az éjfél, jön a ladikos, az öreg bácsi. Emez hallgassa a kulcslyukon, jön. Csakhogy itt az öreg, akkor mégis van egy kis bizalom. Hát bejön az öreg:

— Fiam, itt vagy?

— Itt vagyok. Édes öregem, most lesz végem, mert mondta, hogy most estére széttép, ha eljövök.

— Nem fog csinálni semmit. Nem bír, csak úgy tarsd be, most nagyon goromba lesz, aszonygya, hét-nyolcféle lángot fog rádszórni a szájából, fújja a lángot, de hallgass. Na most, mikor ez befejeződik, ugyanúgy, mint az este, akkor ő indul a koporsó felé, de akkor már nem fekszik le a koporsóba.

Akkor az öreg mondja, hogy ő mit csináljon neki. Azt mondja, mikor lejár az idő, kukorékol a kakas, meg üt az óra, akkor ő visszamegy, befekszik a koporsóba, de akkor már többet nem alszik, akkor te megfogod neki a kézit, megmondod:

— Kislány kelj fel, az Isten segítsen meg. Ezt mondod. Ekkor a lány fölkel, (ezt az öreg mondja, hogy mit fog csinálni) de még nem történt meg az egy óra és akkor elméssz az oltár elé, fogod a kézit, és itt van ez a kard, az oltár előtt a lányt kettővágod, hosszába, kiveszed a szivit, a szivit kettővágod, a lány élni fog. A szivibe lesz hét darab darázs, azokat a darazsakat ki fogod szedni és ott agyontiprod előtte. És akkor befejeződik minden és akkor a lányt összeteszed, így, a két testrészt, megrázza magát és százszorta szebb lesz, mint vót. Aztán, ha jönnek, meg fogtok esküdni, satöbbi. Na most az öreg ezzel elment, most egy kicsit föl is bátorította.

Most, mikor ütött a 12 óra, a király lánya felugrott a koporsóból, s neki.

— No most, ha soha nem vót véged, de most széttéplek darabokra, most véged lesz harmadszorra, most nem bocsátók meg!

— És mondja és fújja a tüzet, a lángot rá, különböző színekben, meg minden. Ő hallgat, hallgat, egyszer kukorékol a kakas, üt a toronyóra egyet, megállt az ereje annak a szellemnek, vagy mi volt az, aki őtet irányította, úgy, hogy nem bírt a lány már semmit. Akkor megcsendesedett a lány, megfogta a legény a leány kézit, s odavezette a koporsóig, az befeküdt, s akkor megint azt mondta neki, úgy, ahogy az öreg mondta:

— Kelj föl kislány, az Isten segítsen meg!

Fölkelt, megfogta a kézit, elmentek az oltár elé, ahogy az öreg neki mondta, kettévágta, a szüvit kettővágta, a darazsakat kiszedte, agyontiporta őket, összetette a két testrészt, megrázta magát a lány és nagyon szép lány, mégegyszer olyan szép vót, mint vót, és akkor ketten az oltár előtt imádkoztak néhányat. Mikor megvirradt — még nem is virradt meg — akkor gyütt a király, meg az édesanyja a lánynak, felesége a királynak, akkor lássa, hogy ketten vannak. Nagyon-nagyon megörültek, már zenével várták, és akkor beszéltek, a lány is beszélt velük, kimentek hintóra ültették ükét, aztán nagy pompával mentek be a királyi palotába és aztán egyszer itt terem ám az öreg is. Kopasz, öreg ember, ősz hajjal, hát ő vót majdnem az, aki segítette, bátorította a legényt, meg minden, ő is, mint majdnem hivatalos.

Mondja a legény, hogy ő az, aki felbátorította és tartotta benne a lelket, mert máskép meghal ijedtibe, és akkor kézdődött az ünnepély, s akkor mulattak, táncoltak napokig, egy hétig, két hétig, aztán boldogan éltek, megesküdtek, élnek és mulatnak még ma is, ha meg nem haltak.

2/a

Volt egy apó, akit úgy hívtak, hogy Kecskebőrnyúzó apó. Magányosan élt az erdő szélén, öregebb ember volt, nem volt nagyon öreg, hát élt, nem volt neki semmije. Se nem volt asztala neki, se széke, volt neki egy rozoga ágya, amit valamikor gyékényből kötöttek s azon feküdt. Gondolta ő, vagyis, hallotta, hogy van messze, pár községgel odább ugyancsak egy asszony, aki hozzávaló volt, elmén és megpróbálja megkérni, nem-e lenne felesége, hogy ne legyen egyedül ő is, meg az is. Rendbehozta magát, már ahogy tudta egy ilyen öregebb ember, fogta a botot és körösztül az erdőn egy gyalogúton megy, megy, megy, megy sokáig, egyszer csak odaér, lát egy fehérre meszelt kis szobácskát, egy kiskonyha, semmi más. Belép oda, köszönt: dícsértessék.

— Mindörökké.

Azt mondja, anyó, hallott-e maga erről a kecskenyúzó apóról?

— Hallottam, asszonygya.

Én, azt mondja, özvegy ember vagyok, magányos ember vagyok és hallom, hogy maga is így van, nem-e gyünne maga énhozzám férjhöz?

Azt mondja, nemigen, de van-e magának vagyona, vagy állatja?

Hát van, azt mondja, van nekem szép kerített udvarom, van nekem csontból asztalom, vannak nekem olyan lovaim, hogy utolérhetetlenek. Ez van nekem.

Hát akkor nem bánom. Hát azt mondja, mid van neked itt bútorod? Nincs majdnem semmi, ami rajtam van, mint neki is. Összeszedte a kis holmicskát, bekötötte egy abroszba anyóka, és mennek most ketten, ez lesz az ő felesége. Mennek sok órán keresztül, több órán keresztül, mikor egyszer lássák, lássa az ő kis házát; ez az én házam. Ez még kisebb, mint az anyóé.

Hm, hm, azt mondja anyó, hát rendben van. De hol van a te szép kerítésed? Hát nem látod a ház körül ezt a nagy erdőséget, a nincstelenséget, ez az én kerítésem. Rendben van, most mi legyen a vacsora. Hát mi legyen? Krumpli, az a leggyorsabb, más nincs is neki, sóba-vízbe. Hát anyó megcsinálja eztet gyorsan, eléggé gyorsan, most mire ülnek, hát hol az asztal? Csontból van az asztalom. Fogják aztán, olyan kis fatányérok voltak valamikor, fakanalak.

— Apó, hol van a te csontasztalod? — Hát nem látod, a térdek. Térdekre kő tenni, ez az én csontasztalom. Most lássa anyó, hogy be van csapva, ez asztal, de csont. Esznek.

Hol vannak a te lovaid, akik utolérhetetlenek? Hát nem látod az üngökbe azt a sok bolhát? Ezek az én lovaim. Ezeket utolérni nem lehet. Így becsapta anyót az a Kozlodérac, a kecskebőrnyúzó apó.

2/b

Bijo jedan stari čovek. On se zvo: kozloderac-dida. Živijo je sam u samoće u šume, u jedne male kućarke. Mlogo se je mislijo u samoce šta će i kako ce? Dosadijo mu je taj život u samoće. Mislijo se on da mu bi se tribalo oženiti da ne bude sam. Odlučijo je jedamput da će se probat oženit da ne živi tako sam u satnoće, ali pita se: koga će on nać kad je sam samcat u šume. Raspitivo se on koliko je samo mogo. Co je on da ima jedna sama baka, koja isto tako živi ko i on, ali je ona vrlo daleko. Raspito se on dobro za nju di je, sta je, di stoji. Jedan dan dida se digne i kako je on mogo, spremijo se. — Opanće namaže i krene se tražit baku nadaleko u šume. Krenijo se je ujutru rano kroz šumu po jedne lipe staze. Idje, pa idje po te staze, već je vrlo i susto. Kad jedamput vidje iz daleka jednu malu kućarku, ko što je i njegova. Dida se skupi sad kako je najbolje mogo. Sad će on bake u prošnju. A baka izdaleka kroz mali pendžerak opazi didu i dočeka ga kako je samo najbolje mogla. Na tomu se dida pojavijo na vrati. Pokuca na vrata, a baka otvori vrata. Dida unidje unutra pa pzdravi baku: Faljen Isus bako!

Kaže baka: Amen uvik dido!

Ja sam — kaže dida — čo za tebe da si ti sama žena, pa sam se krenijo da ti pitam možda bi se tila udati za mene?

Baka se malo promisli i misli pa kaže dide: Dido, ja sam već stara, a i ti si već star. Da li cemo mi moć, nas dvoj stari živiti? Imašli ti dido kakvog stanja i imanja, kuću, jel svoga dobroga?

Odgovori dida: Imam kuću. U mene su dvori samotvorni! A imam i od kosti stolicu. A ja imam i konje samoskokne.

Na to će baka didi: Kad sve imaš, nelka bude, udat ćue!

Zatim baka pokupi svoje siromaštvo i krenu se didine kuće. Idju kroz šumu istom stazom kojom je dolazio dida. Već im je dugačak put. Vrlo su već obadvoj sustali, kad su stari. Kad jedamput ugledju kozlodercevu kucicu.

Dida kaže bake: Evo je moja kucica!

A baka, kad je ugledala kuću, počme se misliti: pa di su mu dvori samotvorni? Pa i drugo?

Unidju unutra, kaže dida: Bako, sad da je stagod jisti.

A baka brža-bolje napravi, večere, što je znala. I sad će sist večerat, al na čega će sist? Sili su na kućni prag pa metnu tanjur na kolina pa jidu.

Kad su pojili a baka se počme raspitaviti: Di su tvoji dvori samotvorni?

— Zar ne vidiš pustoš oko kuće — odgovori dida — to su moji dvori samotvorni.

A di je tvoja od kosti stolica? — opet će baka.

Na to će dida: Zar ne vidis zdilu na kolinu? To je moja od kosti stolica.

A di su tvoji konji samoskokni? — upita baka.

Na to dida podigne svoju košulju pa zavrne pa kaže babe: Zar ne vidiš buve u košulje? — to su moji konji samoskokni.

— Oho, dido — kaže baka — sad sam se privarila, ali ništa zato, ostaću!

Aa Th 1137

Két katona kollega nagyon-nagyon szenvedtek a katonáéknál. Valamikor a katonákat azért kínozták is. Úgy kínozták őket, hogy nem adtak kosztot, majdnem éhenhaltak. Ez a két jóbarát összebeszélt, hogy elszöknek a katonaságtól. Puskával, bajonettel együtt. Akkor még a puskákat kóccal töltötték felülről, puskaporral, de puska. Hát elindultak világnak ketten, megszöknek. Mentek-mentek napokig-hetekig, éltek, amivel tudtak, gyümölccsel az úton, satöbbi. Odaértek a tengerpartra, egy erdőn keresztül. Mikor odaértek: de most át köllene menni, mert ők szöknek. Mentek még a tengerparton addig-addig, míg nem találtak egy nagy-nagy csónakot. Megtalálták a csónakot, de nincs ottan semmi nyoma, hogy ott ember vót, vagy a krokodilok megették, inkább azok, mert rengeteg volt a krokodil arra, beültek abba a csónakba és elkezdtek evedzeni. Hát ami gyümölcsöt tudtak összeszedni az erdőbe, ezt tarisznyába szedték és napokig-hetekig mentek a tengeren, mentek előre, de hogy hová mennek, azt ők nem tudják.

Egyszer csak észrevették egy kisebb erdőfélét, úgy-e, amit a szeme lát: az part lesz. Hát annak tartották az irányt, és mennek-mennek, mennek, de ez is még egy pár óráig kellett, hogy odaérjenek. Mikor odaérnek a partra, lássák, hogy vannak birkanyomok. Itt van valami élőlény már, ha már birkanyomok vannak, akkor valami van. Mennek még bejjeb az erdőségbe, tisztás, erdő, nádas, rengeteg nagy kígyók, krokodilok, félnek tőlük, szöknek.

Egyszer csak látnak egy nagy nyájat, hajt egy nagyon erős ember, kutyafejű, egy szeme van a homlokán, a feje tetején és hajtsa a birkákat. Nagyon nagy csapat birkát hajt. Hát odamennek hozzá, de persze beszélni nem tudnak se az velük, se ők vele. Hát mi legyen most, hát integetnek, mutogatnak. Hát ő int nekik, hogy gyűjjenek utána, és tereli a birkákat valamerre. Mennek, a két katona. Mikor odaértek, lássák, hogy van valami épület. Ő mutassa kézzel, hogy ez az üvé. Hát talán ezt mutassa? Jó van. Odaérnek, hát egy nagy fal van kirakva kőből, de akkora kövek, hogy egy ilyen ember, mifajta emberünk nem bírja meg se mozdítani jóformán. Ilyen falak vannak és van egy kapu, ott hajtsa be a birkákat és akkor egy nagy követ odahengerget ő arra az ajtófélre, vagy lyukra s akkor azt nem bírja a birka ellökni, de ember se, csak az űfajta emberük, ilyen vadember félék. Hát behívta őket ezen az aklon körösztül. Vót neki egy kunyhója, kőből kirakva, olyan kupolába, úgy nézett ki az és ott bent van neki egy fekvőhelye, széna, meg ilyen sás-nádas, és ég a tűz, állandóan ég, évről-évre. Hát betessékelte őket, hívta, mutogatott, ha már nem tudtak beszélni. Bementek, megrakta jól a tüzet és most néz rájuk, de ők is rá. Mi lesz most? Náluk van puska, meg egy bajonét is van a puskán. Mert inkább azzal harcoltak a népek. Elég az hozzá, nem tudom mi volt nekik vacsorára, hát ő kínálja őket evvel. Hát tudja, hogy ember, enni köll. Hát ők ettek is nem is, nem tudták, mi az.

Lefekszenek. Ő is lefeküdt. Lefeküdtek, az egyik elaludt, a másik az nem bírt elaludni, félt. Az, aki elaludt, azt mondja, ez a kutyafejű vadember nézett rá, nézett, egyszer odament és egy ilyen kődarabbal fejbevágta egyszerre, maga alá tiporta és késsel elvágta a nyakát, a katonának. Elvágta a nyakát. Az a másik katona megijedt el kellene szökni, de rá van hengergetve egy nagy kő arra a kunyhó ajtóra és sehová. És fogja a nyársat, nyársrafűzi azt a katonát, levetkőztette és süti. Most ez nagyon-nagyon fél. Mikor az már megsült, az valahogy levágja a húst, leszakítsa és eszik, és mondja, hogy ő is egyen, a katonatársa. Hát az nem eszik, az fél most, nagyon fél, mert nem tud mit csinálni. Az jól lakott és hanyatt fekszik és alszik, az a kutyafejű. Alszik. Ivott vizet. Volt ilyen edény, kőből; alszik. Ez meg spekulál, de nem bírja azt a követ elmozdítani. Hát a tűz ég, fogta a bajonétot, betette a parázsba és addig tartotta ott, míg nem volt tüzes. És ahogy az alszik, persze annak a szeme azt mondják, nyitva van mindig, ha alszik is, szóval nem humódik le ez a szempilla. Mikor nagyon tüzes volt, odament és egyszerre rányomta a szemire azt, a szeme kifolyt. Az elkezdett ordítani, most már másképp nem tud menekülni, most vége. Akkor kezdi a kunyhóba, ez meg körülszalad ide-oda. S akkor az ajtóhoz ment, meglökte a követ az erős vadember és elkezdett kiabálni az ő nyelvin, hogy segítség. Akkor kezdett ez csak félni. Na most, aszongya, éjjel volt, aludtak tán azok a többi vademberek is, akkor kezdte üt keresni, szaglászta is, szagáról érezte, merre szökik ez. Ez gondolta, átmászik a kerítésen, de nem bír. Akkor az ajtó körül.

Akkor kigondolta ez a vadember, hogy most a birkákat mind kiereszti, a lába közt a birkákat és akkor majd megfogja űtet is, vagy ha nem, akkor elzárja az ajtót és addig fogja üldözni, még nem virrad meg és majd gyönnek azok a többi vademberek, megfogják, akik lássák. Most már más nincs hátra. És ő most spekulál, most lesz bajba. Akkor fogta — a legerősebb nagy kosok vótak — és tehenek és ezt az ibersingot, amit mondtak valamikor, derékszíj persze, rákötötte a legnagyobb kosra, magát megkötötte a négy lába közé, hasa alá és így ahogy tapogatta, az a vadember, átengedte ezt is, mert birka. Átment a lába közt ez is.

Mikor kiment, akkor ő tudta magát nagyjából tájékoztatni, hol van a csónak, de akkorára má gyüttek azok — má megvirrad! — azok a többi vademberek és üldözésbe vették, utána most vége lesz. Nagyon-nagyon szaladt, mikor odaért a csónakhoz, már — most megfogják! — beugrott a csónakba és ellökte magát, tengerbe úgy, hogy azoknak nem volt fegyverük, nem tudták lelőni, semmi, így megszabadult, visszajött és jelentkezett, hogy mi történt vele, persze űtet is megbüntették és ezt elmesélte, kollegáját, katonatársát megette ez a vadember úgy, hogy ezzel befejezte a szökést, meg én is a mesémet.

(A mesét kitől tanulta, vagy hol hallotta?)

Kérem szépen, ezt én hallottam, egy távoli rokonunk volt nekünk, de az egy olyan szegény, elhagyatott ember, már gyerek volt, mikor meghalt az anyja, azt se ösmerte, az apját se jóformán ösmerte, örökké szolgált, ilyen nagyon-nagyon szegény vót, és nálunk találta föl magát. Mohácson szolgált, ott is halt meg, mikor jött ilyen karácsony, szép ünnep úgy-e, karácsony, akkor ő 26 kilométert — ilyen mély havak voltak valamikor, erre én emlékszem, ilyen volt, a feleségem is őtet ismerte. Szolgált, tanyákat őrzött, ilyen pásztor volt, és egy kicsikét azért szalajtott is, de tudott írni-olvasni szépen, (szeretett olvasni?) szeretett, nagyon szeretett olvasni is és írni is tudott, de azért szalajtott, szegény volt. Inkább ezt a Szentirást olvasta, nem volt ilyen regény, vagy mi. És ez mesélte azt az elsőt is, meg ezeket is. Az vóna most vagy száz esztendős, ha élne.²

Vót az olasz határ mentén egy ilyen őrségszolgálat, valamikor a mieink arra vótak. Határosok is vótunk régente, s ugyancsak sok éven keresztül voltak katonák, mind, a régi időben. Elég az hozzá — de ez jobban nem mese, hanem igazi történet. Vót egy olyan hely, egy őrhely a tengerparton, puskaporos magazin volt, raktár, és ott őrködött mindig egy katona, de úgy, hogy éjfél előtt volt a váltás, 6 — 6 órát űk töltöttek, sokáig egy katona. S a tengerparton vót. Az utóbbi időben már évről-évre, több éven keresztül kezdöttek a katonák hiányozni. Minden éjjel reggelre a katona eltűnik. A puskát meg is találták, meg nem is, a fegyverit. Hát má’ úgy került a sor, hogy má’ a tisztek, akik beosszák a katonákat szolgálatra, má’ nem is merték nagyon mondani, hogy eltűnt, mert má’ a katonák már féltek, mert nem mertek. Komoly dolog, ha minden éjjel eltűnik egy ember, úgy-e?

Hát aztán mikor egyre került a sor, hogy ű lett a soros, ez annyira gyáva volt, olyan gyávább ember, hogy félt, hogy ő nem mert menni. Aszonygya, ű nem tagadja meg a parancsot, de ű nem mer menni. Csináljanak vele amit akarnak. Kollegája eltűnt, annak a kollegája is eltűnt, így minden nap egy eltűnik. Aztán vót egy, valamikor a szakaszvezetőt cukszfirernek hívták, volt egy cukszfirer aszonygya, ő elmegy, ő. Őhelyette ő elmegy és hátra lesz nem tudom mennyi katona, akik figyelik, hogy mi ez, kik ezek, fegyverrel. Persze, ez olyan régen volt már, hogy nem volt nekik olyan ötgolyós micsodájuk, hanem mondom, úgy töltötték meg a puskákat.

Mikor az éjfél elmúlott, abba az időszakba szokott eltűnni, valaki elviszi, vagy szóval eltűnik a katona. Hát éjfél elmúlott, akkor lássa ez a cukszfirer úr, hogy a tengerbű valami jön. Ilyen sás, ilyen gyékénynádas a széle, jön valami, de olyan két szeme van, mint a parázs, és feléje tart, ahol szokott állani a katona, azon a részen, a puskaporos magazin mellett. És letérdepelt a cukszfirer, megnézi, nem volt szívbajos, rátette a bajonétet és egyet lűhet? Egyet. Közeledett feléje, akkor lássa, hogy krokodil. Az is vót.

A krokodil például az embert egyenesen nem tudja megfogni, illetve egyenesen meg tudja fogni, hanem ha az ember Z betűbe megy, nem tudja, mert nem bír hajlani a krokodil. És ő ezt tudta: ha látta, hogy krokodil, akkor kezdte ezeket a Z betűket csinálni, mikor mégis már veszélyben vót, akkor eltátotta a krokodil a száját, hogy elkapja, beledöfte azt a bajonétot puskával a szájába úgy, hogy evvel végzett vele. A krokodil nagy darabon megfordult és visszament a tengerbe.

Ő persze, hogy kiabált, hogy segítség, jött aztán a sok katona, minden és akkor jelentette, hogy mi történt, a sok katonát a krokodil vitte el. És akkor a halászok nagy hálót kerítettek azon a részin, és kifogták, benne vót a fegyver is. Ennyit tudok erről.

Szegény gyerek, akinek se anyja, se apja, senkije az ég világon nem volt, ment faluról-falura és kínálkozott, ha köll valakinek szolgálni, hát enni köll, mert meghal éhen. Aztán megfogadta egy gazdag ember. Annak volt két fia, azok nagyobb gyerekek voltak, olyan kisebb legények. Hát kap enni, mást nem kapott, meg valami rongyot ráadnak. Aztán őrözte a disznókat, az erdőbe köllött neki kimenni, rossz bakancsot kapott, rossz ruhát, sapkát, mindent és megy és bizony sokszor sírt az erdőben, hogy őneki se anyja, se apja, senkije az ég világon nincs. Néz magára, hogy milyen rongyokban és a gazda fiai milyen szépen vannak őtözve. Ej, azt mondja, Istenem, ha én föl bírnák egyszer őtözni, milyen jó vóna nekem. És ez volt neki az eszibe. Volna nekem szép csizmám, milyen jó volna.

Hát egyszer, ahogy megy az erdőbe, egy nagy tuskó, ott van egy kis furuglya a tuskó tetejin. Odamegy, felveszi a furuglyát, de az volt az eszibe, hogy bárcsak neki volna olyan szép csizmája, mint a gazda fiának. És ahogy kezdi fújni, egyszer az ágakon körösztül valami suhog, csörögnek a száraz ágak és egy pár csizma esik elibe az ágakrul.

— Hű, gondolkozik, ez igaz?

Igaz: fogja, hát csizma, csizma. Ej, azt mondja, de jó volna nekem ehhez a csizmához egy jó nadrág is. Fogja a furuglyát és fújja tovább. Most már csizmája van neki. Ahogy ő belefújt, megint az ágak közt valami suhog, idehallatszik: gyün egy szép nadrág. Bársony nadrág. Nem hisz magának, fogja: az. Lehúzza ezt a rongyosat, magára húzza a bársonyt, meg a csizmát is rá. Most félig már szép. Milyen szép gyerek lett. Ej, azt mondja, ha ehhő vóna egy kabát. De jó vóna, ugy-e kis furuglyám? — Most már mondja neki, kis furuglyám. — Mikor belefújt, egyszerre ide-oda száll, jön a kis kabát az ágakon keresztül, törnek a száraz ágak. Magára veszi a kis kabátot. Ej, de jó volna egy szép sapka is, csupa rongy. Néz fölfelé, egyszer jön a sapka, gyün le, elébe. Felőtözik, azt a rossz gúnyát eldobta. Hej, nem is tud mit csinálni, azt a kis furuglyát úgy őrzi, meg dédelgeti, ej, azt mondja,kis furuglyám, nem kaphatnák egy szíjustort, mert ez volt valamikor a pásztoroknak, olyan nagy. Hát itt jön egy puska is, puff, elé esik. No, most mindene van, de a furuglyát nagyon őrzi.

Nem köll neki már semmi, hajtsa haza a disznókat. Hát mikor gyün hazafelé, korábban gyütt, mint szokott, nézi a gazda fia, hát mi ez, fő van öltözve olyan szépen, bársony ruha, szép csizma.

— Hát neked ez honnan?

— Hej, ezt mondja, itt a furuglya — belső zsebében tartsa a furuglyát, — ezt találtam egy tuskón és amikor belefújok, amit gondolok, ez mindent hoz nekem.

Nem tetszik a gazda gyerekeinek, persze, hogy nem tetszik. Amit ű akar, ez szerez a furuglya által. Azt mondja:

— Add nekünk ezt.

— Dehogy adom oda, nem adom.

— Nem adod?

— Nem.

Ha nem adod, akkor elzavarunk. Még az apjuk sincs otthon, mehetsz.

— Nem bánom, elmék.

De ez nem elég, fogták, oszt elvették tőle a furuglyát. Leszorították ketten és elvették erővel.

— Most mehetsz, azt mondják.

Hát ő sírt, nagyon kiabált, hogy segítség, de nem törődött vele senki. De — gondolta — akkor is van jó ruhám és már nagyobb is vagyok. Elment. Így két utcára ment a lakás, az udvar és eljött az apjuk és mondják, hogy a gyerek hogy gyütt haza és itt van a furuglya.

No, most kívánunk száz hód földet, meg hintót, meg ilyeneket, sok pénzt, hogy vegyenek száz hód földet. Belefújnak a furuglyába és mondják, hogy szeretnének sok pénzt, száz hold földet, hogy kifizessenek. A furuglya nem hoz semmit, de nem is akar szólni a furuglya, nem szól. Fújja ő, nem szól. Fújják, nem szól. Reggelig kínlódnak furuglyástul, most bánják, hogy el is hajtották, nagyon szorgalmas gyerek volt, és most van is jó ruhája, nem kőne pár évig, ugy-e. Hátha kicsalták vóna még a furuglyát pénzért, megmondta vóna, hogy köll azt kezdeni, meg hasonló, de elment. Fogta az egyik, megharagudott, fogta, azt odadobta a ganéra, a trágyadombra, a furuglyát. Nem kell, ha nem segít.

Az a legény, a gyerek, másnap reggel, hogy mén arra, csak szeretné a furuglyát megkapni. Hát mikor ő odamén, a ház mögött van egy utca, a furuglya ott van a domb tetején és szólt, hogy türü, türü. Maga szól a furuglya, hívja. Át a kerítésen, ott a kapu, ott is volt kapu, fogja a furuglyát, zsebre és lógás. Elment. Elment ebből a faluból messzire, nagyon messzire.

— Ej, azt mondja, kis furuglyám, nekem még soha nem volt házam, nem-e lehetne valahol egy házat a falu szélin?

Gyün egy kész ház, röpül a levegőben, ház, konyha, spájz, minden, de üres. Megen fúj, gondol egyet.

— Hej, kis furuglyám, ebbe a házba kéne bútor is. Kőne asztal, szék, ágy.

Egyszer gyün, tolakodnak be szekrény, meg ágy, meg ágy, meg asztal, meg székek, ez is begyütt a szobába. Ű csak nézi és belefúj a furuglyába és amit gondol, az itt van.

Mikor minden megvolt, ej, kis furuglyám, most má’ jó volna nekem egy disznó is. Hát az is van neki. De ehhez idő köllött, persze, nem volt már gyerek, nyőtt is. Utazott is.

Aztán, mikor már 18 éves volt, azt mondja, hát kéne neki egy asszony, akivel megosztaná a szegénységét, vagyont, meg mindent, ami van. Hát ahogy ezt gondolta, fúj bele, eccerre 12 lány odaterem eccerre. Most válogasson, hogy melyiket akarja. Egyet kiválaszt magának, azt mondja, a többi mehet. Elmentek, megesküdtek, és még kértek hozzá, ami nekik köllött és élnek még máma is, ha meg nem haltak.

¹ A közlemény nyomdába kerülése után elköltözött az élők sorából 1976. augusztus 13.

² A mese eddig közölt magyar variánsai: Berze Nagy János: Magyar népmesetípusok, II. p. 464 — 465. 1137. sz (4 változat). Benedek Elek: Székely Tündérország, p. 163 — 182. (Az aranygyapjas kosok.) Kálmány Lajos hagyat. Népr. Múz. Ethnol. Adattár EA 2771. p. 438 – 441. (Krisztus urunk és a szegény legény.) Konsza Samu: Háromszéki magyar népköltészet p. 109 — 110. (A három pásztorfiú). Hegedűs Lajos: Moldvai csángó népmesék és beszélgetések. p. 215—220. (János). Nagy Olga: A három táltos varjú. p. 190—196. (Flérinc, a rossz gyerek). Dömötör Ákos: Sarkadi népmesék, p. 19 — 24. (A vak óriás). Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék p. 321—322. (A kutyafejű tatárok). Horváth István: Magyarózdi toronyalja p. 237—239. (A pásztorfiúk és a vak óriás). Bősnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága. Folklór Archívum 6/1977. p. 135-136. Ethn. 49, 224, 1938.