Búcsú a Baja térségi háziorvosok doyenjétől

Dr. Pataki Kálmán emlékére

2017. október 20. verőfényes kora délutánján családtagjai, kollégái, korábbi hercegszántói és térségbeli páciensei, valamint bajai barátai és tisztelői gyászba öltözve gyülekeztek a Rókus temető bejáratánál, hogy végső búcsút vegyenek tőle. A sírkert kápolnájában, a hamvait tartalmazó urna melletti fényképen a személyiségét hűen visszatükröző, élénk tekintetű, kissé mosolygós, enyhén napbarnított arc volt látható, megannyi koszorúval és virágcsokorral a környezetében. A 14 órakor kezdődő, római katolikus szertartás szerinti búcsúztatást a hercegszántói plébános celebrálta, abba is beavatva a kápolnát zsúfolásig megtöltő és azon kívül rekedt gyászoló sokaságot, hogy nemcsak néhai szülei és saját orvosát, hanem barátját is búcsúztatja. A gyászmise órájában vázolta fel a gyógyíthatatlan betegségben, 81 évesen elhunyt orvos pályaképét, megrendítően szólva a betegágy melletti utolsó találkozásaikról is. Miután a hamvakat tartalmazó urnát a családi kriptába helyezték, 2017-ben, mindenszentek napján sokan kötelezőnek érezték, hogy lelki üdvéért imát mondjanak, virágot elhelyezzenek, mécsest gyújtsanak ő sírjánál is.

A „klottgatyás, mezítlábas gyermekként felnőtt”, ám akkor már 78. életévében járó, Hercegszántón 50 éve háziorvos egy vele készült interjú azon kérdésére, hogy családi elvárás volt-e az orvosi hivatás, így válaszolt: „Nem. Engem itt nem vettek fel a középiskolába se. Apám vallásos ember volt, Mindszenthyt fogadta a város nevében, ez nem volt jó pont akkoriban. Otthon is sokszor láttam betegeket, hallottam őket beszélgetni, megfogott ez a légkör. Nem is volt más vágyam.” Az interneten is elérhető interjúban arról is olvashatunk, hogy Hercegszántó „(…) nagy falu volt, jelentős külterülettel, Hóduna 11 kilométer, Budzsak 5, Karapancsa is különleges… Sosem lehetett tudni, hogy öt perc múlva hol leszek”. Hogy 77 évesen miért csinálja még, ezt válaszolta: Szeretem… Konfliktusom jóformán nem volt, megadom a tiszteletet mindenkinek, meg ami orvosilag jár… Én elégedett vagyok, amikor visszatekintek.”

Családi kötődéseim az ő családjához generáció-hosszban mérhetők. Anyáink egykor Baján ugyanazon iskolába – tudomásom szerint egy osztályba – jártak, és tudtommal barátnők is voltak. Orvos-apáinkat nemcsak szakmai kapcsolatok fűzték egymáshoz, hanem magyarságtudatuk, lelki beállítottságuk is. A sorainkból a közelmúltban távozott dr. Pataki Kálmánhoz – lévén, hogy Baja térségében közös ténykedésünk több évtizedes múltra tekint vissza – ezernyi szállal kötődöm. Annak idején, míg az ún. körzeti orvosi havi továbbképzések kötelezően előírtak voltak, számtalanszor szorítottunk kezet. Volt, hogy a ma már nem létező Belvárosi cukrászdában játszottunk sakkpartikat. Volt idő, amikor Szeremle egykori háziorvosa, néhai dr. Varga János segítőiként mi ketten vállaltuk a „szakszervezetis” szerepkört – és hosszan sorolhatnám még a közös emlékeket. Külön emlékezetes számomra az a hosszú beszélgetés, amelyet félrevonulva, négyszemközt folytattunk a központi háziorvosi ügyelet épületavatását követő fogadás órájában. Ekkor tudtam meg, hogy orvosegyetemi éveiben Iharossal, Rózsavölgyivel és Táborival közösen – Iglódi mester felügyelete mellett – trenírozta magát a „hosszúfutásra” – amit teljesített aztán becsülettel, orvosként is, „magányosan”, 50 éven át, Hercegszántón… Végül örökre emlékezetes számomra az az utolsó beszélgetés is, amely egy nappal azt követően (2017. szeptember 16-án) történt, hogy megtudtam: nagybetegen fekszik a Bajai Szent Rókus Kórház I. belgyógyászati osztályának egyik kórtermében. Egy példaadó, élethivatását mintaszerűen betöltött orvostól búcsúztam el akkor kemény kézfogással, baráti öleléssel. Baja térsége háziorvosainak doyenje volt. Örök nyugodalmat Neki!

Péter Árpád dr.