Bács-Bodrogtól Bács-Kiskunig
Az V. Duna-Tisza közi nemzetközi néprajzi nemzetiség-kutató konferencia
(Baja, 2002. július 18-19.)
előadásai

BÁRTH DÁNIEL

 BÁCSKAI NÉPSZOKÁSOK A XVIII. SZÁZADI EGYHÁZI FORRÁSOK TÜKRÉBEN

AZ 1767. ÉVI BÁCSKAI EGYHÁZLÁTOGATÁSI JEGYZŐKÖNYVEK FORRÁSÉRTÉKE

A török hódoltság és a különféle vallási színezetű háborúk viharokkal teli időszaka után fokozatosan újjáéledő kalocsai érsekség belső szervezetének kiépítésében és megerősítésében jelentős szerepe volt a XVIII. század első harmadától rendszeressé váló egyházlátogatási körutaknak. A visitatio canonica-k¹ keretében az érsek vagy annak megbízottja végigjárta az egyházmegye plébániáit. A látogatásnak a személyes tapasztalatszerzésen túl kettős célja volt: a plébániák állapotának felmérése későbbi rendeletalkotás céljából, illetve a már meghozott rendelkezések betartásának, végrehajtásának ellenőrzése. A vizitációk alkalmával elkészített jegyzőkönyvek ily módon szoros kapcsolatban álltak egymással. Az egyazon körút alkalmával készült leírások megegyező kérdéssorokra reagáltak, ami megnövelte a szószerinti ismétlések lehetőségét. A különböző idősíkokban keletkezett jegyzőkönyvek sarkalatos kérdéskörei pedig leginkább ugyanarra az egyházmegyei zsinati rendelkezésre vezethetők vissza. Jellemző emellett, hogy a vizitátorok sok esetben az évekkel, évtizedekkel korábban felvett jegyzőkönyvekhez viszonyítva és azokra utalva fogalmazták meg az általunk vizsgált dokumentumokat.

A kalocsai érsekség XVIII. századi vizitációi közül jelentőségükben, alaposságukban és egységességükben kiemelkednek az 1760-as években megtartott körutakról készült jegyzőkönyvek. Gróf Batthyány József érsek (1760–1775) 1762–63-ban maga látogatott el egyházmegyéje plébániáira.² Négy esztendővel később – egyéb elfoglaltságai miatt – helyettesre bízta a három bácskai esperesi kerület (alsó bácsi, felső bácsi, tiszai) plébániáinak bejárását. A felelősségteljes feladat elvégzésére régi segítőjét, Glaser Gábor kanonokot kérte fel, aki a hónapokig tartó körút tapasztalatait több kötetes jegyzőkönyvben megörökítve messzemenőkig eleget tett kötelességének.³ A lelkiismeretes vizitátor jó érzékkel figyelt fel több olyan kérdésre, amelyek – függetlenül eredeti megközelítésüktől – az évszázadokkal későbbi történeti-néprajzi kutatások szempontjából komoly tanulságokkal járhatnak.

A bácskai falvak 1767. évi egyházlátogatási jegyzőkönyveit három vaskos kötet őrzi a Kalocsai Érseki Levéltárban.⁴ A tiszai kerület falvainak történetéhez adatokat kereső Gyetvai Péteren kívül eddig meglehetősen kevesen forgatták tudományos szemmel az értékes dokumentumokat.⁵ E sorok írója, aki a szóban forgó jegyzökönyvek átfogó tanulmányozására vállalkozott, a következőkben arra tesz kísérletet, hogy röviden bemutassa a XVIII. század derekán keletkezett latin nyelvű forrásanyag kutatásának lehetőségeit és korlátait.

Az általunk vizsgált egyházlátogatási jegyzőkönyvek előre elkészített kérdéssorokra adott válaszok alapján vétettek föl, így plébániánként egységes szerkezetű képet mutatnak. Az első kérdéskörben számba vették a plébániatemplom adatait, belső szerkezeti elemeit, jövedelmeit. A templom teljes eszközleltárát általában függelékben közölték a dokumentumok végén. Ugyancsak az első kérdéskör keretében került sor az esetleges egyéb templomok, kápolnák, imaházak, illetve azok jövedelmének leírására. A templomnál valamivel rövidebben foglalkoztak a plébániához tartozó leányegyházakkal és a temetővel. A plébánosról személyi adatai (név, életkor, származás, tanulmányok, előző szolgálati helyek) mellett feljegyezték nyelvtudását, tulajdonságait, magaviseletét, életkörülményeit, valamint főbb tevékenységi körét. Külön elemezték a prédikációk és a hitoktatás kérdéseit. A plébános tevékenységéhez kapcsolódott a szentségek kiszolgál-tatásának problémaköre, amelyet nagyfokú részletességgel vizsgáltak a vizitátorok. A keresztség, a bérmálás, az oltáriszentség, a bűnbánat, az utolsó kenet és a házasság szentségének kérdései után a jegyzőkönyvek készítői sort kerítettek a plébánia épületének, berendezésének, könyvállományának bemutatására, valamint a plébános különféle jövedelmeinek felsorolására. Külön fejezetekben ejtettek szót a tanítóról és az iskoláról, az egyházi szolgákról, illetve az adott helységek vezetőségéről. Az említett személyeket igyekeztek tömören jellemezni erkölcsös életvitelük szempontjából. A hívek életéről és erkölcséről szóló fejezetben a gyakran előforduló általános dicséret mellett bemutatták a felekezeti és nemzetiségi viszonyokat, a hitoktatás, tanítás és istentiszteletek körül felmerülő problémákat. Vegyes dolgok címén közölték a házaspárok számát, a körmenetek rendjét és némely rendellenességeket. Hasonló témájú a jegyzőkönyvek utolsó fejezete, amelyben a plébános nehézségeit és esetleges sérelmeit sorakoztatták föl. A jegyzőkönyvek függelékeként gyakran templomi és plébániai inventáriumokat, könyvjegyzékeket, papi vagy tanítói járandóságról szóló kontraktusokat mellékeltek.

Régtől fogva tudott, hogy a falusi, városi plébániák történetének kutatói számára az egyházlátogatási jegyzőkönyvek jelentik a legbiztosabb fogódzót, az elsődleges forrásanyagot.⁶ A vizitációk adatainak hiányában a letűnt korok jó néhány fontos eseménye és emléke veszhet örökké homályba. A jegyzőkönyvek hasonlóképpen elengedhetetlen forrásai a helytörténetírásnak. Sajnos, e műfaj művelői viszonylag ritkán veszik kézbe a plébániákon porosodó latin nyelvezetű iratkötegeket. A bácskai települések XVIII–XIX. századi története iránt érdeklődő kutatók számára több okból is elkerülhetetlen az egyházi források vizsgálata. A falusi, mezővárosi népesség és az egyház helyi képviselőjének számító plébános szoros, több szállal összefonódott kapcsolatát fölösleges külön példákkal megvilágítanunk. A falu mindennapjainak, belső működésének alapos rekonstruálása nem lehetséges az egyházi források, s különösen a vizitációk elemzése nélkül, már csak azért sem, mert a falusi önigazgatás feudalizmuskori emlékei a falvak többségében vak politikai akciók martalékaivá váltak a XX. század derekán.

A helytörténeti és egyháztörténeti kutatások mellett a jelzett bácskai vizitációk kiválóan alkalmasak általános jellegű tudományos vizsgálatokra. Ezek közé tartozik a templomok, templombelsők, oltárok és mindezek eszközleltárainak beható elemzésében rejlő művészettörténeti szempontú kutatási lehetőség.⁷ Hasonlóan fontos vizsgálatok lehetősége rejlik az iskoláztatás viszonyainak, a tanítónak és körülményeinek leírásaiban, amelyek a XVIII. század első harmadában újratelepült bácskai falvak és városok művelődéstörténetéhez nyújtanak értékes adalékot.⁸ A művelődéstörténet és az egyháztörténet metszéspontján mozog az alsópapság anyagi és szellemi állapotának felmérése, elsősorban a plébániákat vezető papok jellemzése és a műveltségüket jól tükröző könyvjegyzékek alapján.⁹

Rövid írásunk célja, hogy az általunk vizsgált egyházlátogatási jegyzőkönyvek azon erényeire és esetleges hiányosságaira hívjuk fel a figyelmet, amelyek a mindennapi élet e forrás általi történeti néprajzi-kutatásának szempontjából jellemzők. Más hazai egyházmegyék vizitációinak feldolgozása alapján nyilvánvaló, hogy a plébániaépületek, paplakok és az iskolák leírásainak elemzésével nem kis mértékben szélesíthető a XVII–XIX. századi falusi népi építészetről rendelkezésre álló ismeretek horizontja.¹⁰ A plébánosok és a templomok vagyonának, ingatlanjainak, jövedelmeinek, a papi járandóságokat lefektető kontraktusoknak vizsgálata apró, de értékes adatokat hozhat az agrárgazdálkodás és a paraszti adózás történetének szempontjából.¹¹ Példaként idézhetjük a gombosi (Neo-Karavukova) vizitáció függelékeként bemásolt 1764. február 28-án keltezett magyar nyelvű papi kontraktus sorait: „Minden par ember fog adni Xfer. 30. egy Pos. mérő buzát, fél Pos. Zabot, akiknek pedig zabjok nem fog lenni, Kukuriczával vagy arpával, vagy czirokkal fogjak elégiteni Plébános Urunkat.” „Ött napi őszi szántás, négy napi tavaszi takaritásával, magván és nyomtatásán kivűl. Hét igaz szekér szina, amelet midőn vizaradás nem lészen, hat boglyára való rétet, egy hizot S.V. Sertést, avagy a hellyet fl. 6. egy mázsa sótt, fél mazsa fagyut. tizenkét icze tehén vajat. nolcz ako bort.”¹²

Az 1767. évi bácskai egyházlátogatási jegyzőkönyvek – a máskor és máshol keletkezett vizitációkhoz hasonlóan – nagyobbrészt a szellemi néprajz, azon belül is a népi társadalom, a szokások és természetszerűleg a népi vallásosság történetiségének kutatására alkalmasak. Adalékokat leginkább a szokások vallási, egyházi közreműködéssel kapcsolatos oldalán remélhetünk. Az emberi élet folyamát végigkövető szentségek kiszolgáltatásának körülményei, az oltáriszentség kultuszának kérdései, a temetkezés viszonyai egyaránt megjelennek a vizitációkban. Hasonlóképpen összegyűjthető az egyházi év fontosabb ünnepeinek és a kiemelten tisztelt szentek sora, és jó esetben rövid utalást találunk az ezekkel kapcsolatos kultusz lefolytatására is.

A vizitációk túlnyomó többségében fölsorolták a templom körül és a települések határába vezetett körmeneteket és a környező helységekbe azok templombúcsúja alkalmával vezetett lobogós processio-kat. Doroszló népe például Szonta, Hódság (Hodsak) és Veprőd (Veprovacz) templombúcsúin jelent meg búcsús menettel. Hasonló keretek között látogattak el Zomborról Rácmiliticsre (Millitits), Monostorszegre, Kupuszinára, Zentáról Adára és Magyarkanizsára (Vetero-Kanizsa), Gombosról Doroszlóra, Szontára és Vukovárra (Valkovar), Topolyáról Bajsára. Az efféle búcsúsmenetek – a bácskai falvak közötti kapcsolatrendszer fontos elemeiként – régi adósságot törlesztő történeti-néprajzi vizsgálat tárgyai lehetnének. A jegyzőkönyvek a búcsújáró kegyhelyek látogatásának emlékét is megőrizték. Szabadkáról (Szentmária) és Bezdánból évente menetekben zarándokoltak el Máriagyűdre, Hajósra. A hódságiak Almásra jártak imádkozni.¹³

A vizitációk vizsgálatának legfőbb forráskritikai problémája az előre megfogalmazott és egységesen föltett kérdésekre adott válaszok egyöntetűségében, szó szerinti ismétlésében áll. A kérdéssorokra válaszoló plébánosok vagy vizitátorok gyakran kijelentő módban átfogalmazva szó szerint elismételték a kérdéseket tagadó vagy igenlő előjellel. Ezáltal a kutatók legnagyobb érdeklődésére nem a plébániánként unos-untalan betűre megismételt szövegek tarthatnak számot, hanem sokkal inkább az egyedi, kizárólag az adott plébániára vonatkozó adatok, amelyek kiszűréséhez az egész vizitációs körút forrásanyagának ismerete szükségeltetik.

Az egyedit megörökítő és a történeti-néprajzi szempontból kiemelt szerepű adatok túlnyomó többsége a jegyzőkönyvek utolsó három kérdéscsoportjában, a hívek általános leírásában, a vegyes dolgok és a plébános sérelmeinek bemutatásában található. Glaser Gábor kanonok a lelkiismeretes vizitátorok közé tartozott. A jegyzőkönyvek „legéletszagúbb” részeiben nem elégedett meg általánosságokkal, az igazságot elkendőző semmitmondó jellemzésekkel. Hercegszántó (Szantova) nagyobbrészt horvát, kisebb részt magyar anyanyelvű katolikus lakosairól például azt jegyezték fel, hogy hanyagok a szentmise hallgatásában, a fiatalok nem vesznek részt a plébános által tartott hitoktatásokon, a faluban fölállított hitoktatási társulatok működtetését beszüntették. A plébános nehézségei között megemlítették, hogy az itteni hívek rendszerint elkésnek a szentbeszédről, többen munkával sértik az ünnepeket, és a kocsmák a vasár- és ünnepnap délutáni istentiszteletek alatt, sőt az esti harangszó után is nyitva vannak. Szintén misehallgatás kapcsán írták le a falu belső igazgatásába belevilágító apró életképet: „Minden vasár- és ünnepnap a mise előtt a munkák megtárgyalására, az ügyek megbeszélésére, a civódások elsimítására csaknem az egész falut összehívják a bíró vagy a község házához, ahol, miként az a paraszti tömegben lenni szokott, vitatkoznak, veszekednek, káromkodnak, heveskednek egészen a harmadik beharangozásig, amely meghallása után szétszélednek házaikba, és sokan csak a mise közepén jelennek meg a templomban.”¹⁴ A helyi vezetők vasár- és ünnepnapokon történő gyűléseiről és a kocsmák hosszú nyitva tartásáról tettek említést többek között Topolya, Gombos, Kupuszina, Doroszló és Bezdán jegyzőkönyveiben is.

A falusi, mezővárosi önigazgatásra vonatkozó idézetek némiképp jelezték az általunk vizsgált források társadalomnéprajzi hasznosíthatóságának lehetőségét. Ezt erősíti az a körülmény, hogy a katolikus vizitátorok igen nagy hangsúlyt fektettek az általuk meglátogatott helységek felekezeti viszonyainak felmérésére, az együttélésből adódó problémák feltárására és leküzdésére. Kiragadott példaként említhetjük Magyarkanizsa esetét, amelyről a jegyzőkönyvekben feljegyezték, hogy a város népességének kisebbségét kitevő, 63 házban élő, két pópával rendelkező görögkeletiek közül került ki a bíró. A katolikus jegyző mellett a négy esküdt közül három személy római katolikus, egy pedig görögkeleti volt. Amikor katolikus embert választottak bírónak, a görögkeleti esküdtek száma megduplázódott ugyan, ám ebben az esetben is biztosítani lehetett a katolikus túlsúlyt a város vezetésében. A bemutatott rendszer visszaélésekre adhatott lehetőséget, miként a következő panasz mutatja: „A görögkeleti bíró a katolikus egyház kántorát néhány hozzá intézett jelentéktelen szó miatt a város kalodájába záratta, és ott tartotta egész éjszaka.”¹⁵

A vizitációk utolsó fejezetében, a plébános sérelmei között sorolták fel az egyéni vétkeket. Az erkölcsi kihágásokkal (leginkább káromkodással, húsvéti gyónás elmulasztásával, böjt- és ünnepszegéssel, házasságtöréssel, paráznasággal) vádolt személyek neveit pontokba szedve sorolták föl röviden leírva a bűnesetet, illetve a kirótt büntetés módját és mértékét. Ezek az egyéni esetek kiemelten számot tarthatnak a néprajzkutatók figyelmére. A hercegszántói illetőségű Gillyán Illés uradalmi pandúrról például feljegyezték, hogy „a saját plébánosa előtt nem átallotta annak lelkét szidni azért, mert feleségét az ágybér (6 éve semmit sem kapott a plébános) és az elhunyt gyermeke temetéséért járó stóladíj meg nem fizetése miatt a szülés után nem vezette be. Haraggal távozván azt mondta: Én már semmilyen plébánost nem keresek meg, magam leszek a feleségem plébánosa. Így arra kényszerítette a feleségét, hogy a szokásos avatás nélkül menjen be a templomba, sőt ahogy a plébános másoktól hallotta, úgy taszította be erővel a templomba.”¹⁶ Az idézet rávilágít a szülés utáni asszonyavatás szokásának társadalmi súlyára és az egyéni vallásosságban betöltött kiemelt szerepére.¹⁷ Az ugyancsak szántovai „Novosellácz Katalint néhány héttel ezelőtt a mészáros rajtakapta egy beszállásolt katonával a szúnyogháló alatt. Tette közismert, de még nincs elítélve.” A vizitátor rendelkezése szerint az elbujdosott nőszemélyt előkerülése után ünnepnapon két órára nyilvános kalodába kellett zárni.¹⁸ A hercegszántói „Kollutácz Mártont, aki többször kezet emelt az anyjára, korábban az uradalom nyilvánosan megbotoztatta, mert a feleségének azt tanácsolta, hogy bottal ütlegelje anyját szidván hitét és lelkét a saját szemei előtt. Hasonlóképpen Tadich János gyalázkodó szavakkal élt saját anyja ellen.”¹⁹ Bács városának vizitációjában leginkább a bácsújfaluiakra (Érsekújfalu) panaszkodtak, akik között a jegyzőkönyv tanúsága szerint nagyon elterjedt a káromkodás. „Vasár- és ünnepnapokon összejönnek a kocsmában, lerészegednek, egymással veszekednek, és végül gyakran mindannyian elég súlyos sebekkel távoznak.” A megnevezett fő káromkodók egyikét, Fagyos Mártont böjtszegés vétségével is vádolták.²⁰ Kanizsán szintén a káromkodókkal gyűlt meg a plébános baja: „Csányi Jakab valamint Szegi János nem csak, hogy rendszeresen káromkodni szoktak, hanem különösen az előbbi, a keresztény tanítás intézményét többször nyíltan gyerekességnek nevezte, és a rendelkezéseket nyilvánosan rosszalja.”²¹ Az efféle adatok tanulságosak lehetnek az egyházi és világi hatóságok büntetőtevékenysége és a falusi társadalom erkölcsi önszabályozó mechanizmusa vizsgálatakor. A kutató csak sajnálhatja, hogy a jegyzőkönyvekben előforduló nevek és események kevés szerencsés kivételtől eltekintve nehezen követhetők tovább más forrásokban, miáltal minimálisra csökken az egyéni életutak rekonstruálásának lehetősége. Kutatói szerencse kérdése, hogy egy-egy felbukkanó ügy esetleges folytatásának aktáit a felettes ítélkező fórumok (érseki szentszék, úriszék) iratkötegeiben fellelvén felgöngyölíthetővé váljék egy komolyabb történeti-néprajzi tanulságokkal járó jogi procedúra.

Rövid szemlénk korántsem merítette ki a középpontba állított forráscsoport vizsgálatának megannyi lehetséges aspektusát. Az egyházlátogatási jegyzőkönyvek kutatása iránt – főként az 1990-es években – megerősödött tudományos érdeklődés mindezidáig csupán a történelmi Magyarország nyugati és északi egyházmegyéi tekintetében hozott látványos eredményeket. Az alföldi és az erdélyi egyházmegyék hasonló jellegű forrásai egyelőre jórészt feldolgozatlanok és nehezen hozzáférhetők. A bácskai plébániák vizitációinak közzététele és a fenti szempontok alapján elkészített elemző tanulmányok sora változtathat az egyoldalú helyzeten.

A HÁZASODÁS SZOKÁSKÖRÉNEK PÉLDÁJA

Fentebb említettük, hogy az 1767. évi bácskai egyházlátogatási jegyzőkönyvek – más vizitációkhoz hasonlóan – történeti szokásvizsgálatra is alkalmasak. A XIX. század utolsó harmadától tudományos keretek között összegyűjtött és elemzett népi szokásleírások „klasszikus” néprajzi adatainak előképeit azonban általában hiába keressük a jegyzőkönyvek hasábjain. Szerencsére léteznek üdítő kivételek. A következőkben néhány olyan házasságkötésre vonatkozó forrásadatot mutatok be, amelyek tartalmi alaposságukkal kiemelkednek a vizitációk szövegéből és méltán összevethetők az újkori szokásleírásokkal.

A házasságkötéssel kapcsolatos szokások alább bemutatandó leírásai kivétel nélkül a forrásokban egységesen illír-ként emlegetett katolikus délszláv népcsoportokra vonatkoznak. Az „illír” összefoglaló névvel illetett nációk közé a XX. századi néprajzi fogalmakkal bunyevácoknak, sokácoknak és rác-horvátoknak nevezett csoportok sorolhatók.²²

Párválasztás

Az adatok sorát a házasságkötést megelőző párválasztással kapcsolatos leírásokkal kezdjük. A fiatalság társaséletéről a következőt olvassuk Hercegszántó (Szántova) 1767. évi vizitációjában: „Nagy botránnyal és lelki veszéllyel jár, hogy a plébános annyi figyelmeztetése, fenyegetése, sőt büntetése ellenére a szüzek az ifjakkal még a szomszédos erdőbe is elkóborolnak vasár- és ünnepnapokon.”²³

„Ahány szőlőskert van, annyi eladó lány őrzi azokat nyáron, akikhez az ifjak szabadon odatársulhatnak.”²⁴ Utóbbi bejegyzés a néprajzi szakirodalomban szőlőőrzés néven elterjedt szokás történeti gyökereit villantja föl, amely a kézikönyvek szerint: „Lányok kalákája szőlőéréskor a Sárközben és a szlavóniai magyar falvakban. A szüretet megelőző hetekben a leányok kivonulnak a szőlőbe, és kereplővel, hujjogatással távol tartják a madarakat az érésben levő szőlőtől. Különösen figyelemre méltó a sárközi szőlőőrzés, amely a párválasztásnak, az ifjúság közös szórakozásának egyik alkalma is. A mulatozás, dalolás és táncolás este az ún. hálótanyán történik, ahol a leányok és a legények a szőlőőrzés idejére némi szabadosságot megengedve együtt töltik az éjszakákat.”²⁵

A fiatalok szórakozási formáinak egyházi szabályozása a kalocsai egyházmegyében évtizedekkel korábbra tekint vissza. Patachich Gábor érsek nagyhatású rendelkezésgyűjteményében, az 1738-ban kiadott Statuta Generalia-ban²⁶ erre a kérdésre is kitért: „Hasonlóképpen a szószékről tiltsák meg a plébánosok, hogy a szülők különösen a nyári időkben, amikor egyesek körtáncot szoktak tartani az utcákon, tereken, ne engedjék a fiaikat vagy az ifjakat a lányokkal közösen elvegyülni. Az ez ellen vétő szülőket pedig a gyerekeikért egyformán annyiszor, amennyiszer megtörténik, hét krajcár befizetésére büntessék a templom javára.”²⁷

„Abusus nuptiarum illyricae nationis communis”

„Nincsenek körükben büntetlenül helytelenségek azon kívül, amely az illíreknél uralkodik házasságkötések alkalmával; amely alkalommal a gyermekeiket nem kiházasítják, hanem eladják, a leendő vőlegény szülője számára az árat kiszabván és olyasformán alkudozván, hogy hacsaknem annyit meg annyit ad, amennyit a menyasszony szülője vitathatatlanul kiszabott, annak lányát sehogy sem kaphatja meg. Ezután a lakodalmakkor egy héten át is eltartó túlzott fényűzés sokat felemészt, és a lelket is igen fájdalmasan meggyógyítható állapotba rontja le. Ennek megelőzésére már sokat tettek az illíreknél más helyeken is a plébánosok, Patatits érsek egykor igen szigorúan megtiltotta, de minden hiába. Erősebb kézzel és rendelkezéssel mi ezenfelül igen sürgősen gyógyításáról gondoskodtunk.

Hajdan itt is szokásban volt, hogy a lakodalmakban akadt egy inkább első vőlegénynek nevezendő vőfély, akit az esküvő után és aztán este is, amíg a valódi vőlegény otthon tartózkodott, és a menyasszony fogadására készülődött, egy kamrába zártak a menyasszonnyal, és ott azt csináltak, amihez kedvük volt, különösen mivel a menyasszony lehetőleg olyan ifjút választott ki vőfélynek, akit korábban szeretett, de a szülei által kiszabott magas ára miatt nem kaphatott férjül. Egy idő óta véget ért ez a rossz szokás, és a menyasszony őrzésére már egynémely nőszemélyeket jelölnek ki.
Ide tartozik még az is, hogy már a vasárnapi esküvő előtt, a szombati napokon zenét és táncot kezdenek, isznak és esznek, nyilván többen húst is, mivel nincsenek nyilvános órák, az éjfelet, ha el is érik, nem érzékelhetik.”²⁸

Az idézett szövegrész Küllőd 1767. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvében maradt fenn. A XVIII–XIX. századi forrásokban Kolluth néven emlegetett falu²⁹ lakosságát a XVIII. század közepén vegyesen sokácok és németek alkották. A falu plébániáját meglátogató vizitátor a sokácok ott élő csoportjánál vélte fölfedezni az idézett szövegrészben bemutatott „helytelenségeket”. Bizonyos jelekből úgy tűnik, hogy az efféle kérdések vizsgálatára Glaser figyelmét maga az érsek irányította saját vizitációinak tapasztalatai alapján. A Küllőddel szomszédos sokác többségű Béreg 1762-ban készült egyházlátogatási jegyzőkönyve ugyanis tartalmilag a fentivel megegyező bejegyzést tartalmaz.³⁰ Minden bizonnyal e figyelemfelkeltés eredményezte, hogy a vizitációk kérdéssorában eredetileg konkrétan nem szereplő problémakör jól nyomon követhető a jegyzőkönyvekben. A kérdésre fogékony Glaser a küllődi jegyzőkönyvben bővebben kifejtett házasodás körüli szokásokra rövidebb formában más falvak esetében is utalt. Hercegszántó jegyzőkönyvében olvasható: „Az illír nemzet közös házassági helytelensége itt is uralkodik a gyerekek eladásának és a lakodalmak túlzott fényűzésének formájában.”³¹ „A házasság körüli rossz szokások, amiket a kolluth-i vizitációban már jeleztünk, ebben a faluban még inkább uralkodnak” – fűzték hozzá alább.³² E három egymás közelében fekvő sokác falun kívül más, délebbi helységek esetében is kitértek „az illír nemzet közös házassági helytelensége”-ként aposztrofált szokásokra. A szintén sokác lakosságú Monostorszegen a következőket jegyezték fel: „Efféle helytelenségek közöttük nem uralkodnak azon nemzet közös helytelenségein kívül, amelyek lakodalmak alkalmával egyrészt a pénzbehajtásokban, másrészt az ünnepségek túlkapásaiban jelentkeznek, amik őket elgyengítik és megrontják lelküket.”³³ Hasonló dolgokra utaltak Zombor bunyevác lakossága esetében: „helytelenség tapasztalható a házasságkötésekben, amelyek alkalmával az illírek gyermekeiket inkább eladják, mint kiházasítják, illetve az eljegyzéskor, a házasságkötéskor és a temetéskor jelentkező túlzott fényűzés és több napon át eltartó lakoma ugyancsak az illír nemzetnél uralkodik, amelyek mind egyrészt megrontják az egyenes lelket, másrészt a vendégsereg többjüket a legnagyobb szükségbe hozza.”³⁴

A Glaser Gábor kanonok által vezetett 1767. évi bácskai egyházlátogatási körút fennmaradt jegyzőkönyveinek idézett részleteiből alapvetően három kérdéskör rajzolódik ki. A vizitációk vezetői leghangsúlyosabban a feleségszerzés szokatlan módját, a lakodalmak fényűzését és az első éjszaka elhálásának jogával (jus primae noctis) kapcsolatba hozható különös szokást kifogásolták. A következőkben e három témakör körüljárására teszünk kísérletet.

*

Az idézett forrásrészletek arról tanúskodnak, hogy a nővásárlás bizonyos formái határozottan élő, sőt viruló formában voltak jelen a XVIII. század közepi Magyarországon. A házasság vétel útján történő létrejöttének sokszor felvetődött problematikája és szerteágazó irodalma jelzi a kérdés iránti fokozott tudományos érdeklődést.³⁵ A házasságkötés e formáját jó néhány európai és nem európai nép történeti szokáskultúrájában fellelhetjük. Ismeretes, hogy a balkáni népek, különösen az albánok és a délszlávok körében egészen a legújabb korig adatolható a szokás megléte.³⁶ Az újkori Magyarországon a magyarságnál már nincs nyoma a feleség megvásárlásának. Más nemzetiségekre vonatkozóan a hazai jogi népszokások összefoglalásának szerzője kijelentette, hogy a „nővétel szokása a 18. században már nagyon ritkán fordul elő”.³⁷ Tárkány Szücs Ernő a számára mindössze irodalmi hivatkozásból ismert 1706. évi diakóvári zsinati határozatra utalva igyekezett sejtetni a szokás XVIII. századi visszaszorulásának folyamatát a „horvát részeken”.

Az említett zsinat határozathozói valóban kitértek a nővásárlás kérdésére: „Az az elvetemült helytelenség, hogy sokan inkább megvásárolni, mint feleségül venni törekednek asszonyaikat, miáltal a nő rokonainak hatalmas ajándékokat kényszerülnek adni, minden erővel megszüntetendő; arra törekedjenek tehát a plébánososok, hogy az ilyeneket ne adják össze, hacsak magukat a zsinati taxához nem igazítják, amely előírja, hogy az ilyen költségek ne haladják meg a 10 forintot.”³⁸

Az éveken át horvát egyházmegyékben működő Patachich Gábor gróf kalocsai érsekként (1733–1745) a többségében nem horvát lakosságú főegyházmegyében is fontosnak tartotta egy hasonló határozat meghozatalát. Erre minden bizonnyal azok a vizitációs tapasztalatok indították, amelyek azt mutatták, hogy az efféle szokások igen elterjedtek voltak az egyházmegye katolikus délszláv lakossága körében. A döntően sokác lakosságú Szonta 1731. évi egyházlátogatási jegyzőkönyvében például már hasonló megfontolásból tilalmazták, hogy régi káros szokás szerint a házasságkötések alkalmával sok különféle ajándékokkal halmozzák el a menyasszony hozzátartozóit és rokonságát. Ugyanígy megtiltották a vőlegény és a menyasszony közötti nagy értékű jegyajándékok adását is.³⁹ Az utóbbi rendelkezést – az 1734-ben elvégzett vizitáció jegyzőkönyvének tanúsága szerint – Zombor és Monostorszeg esetében is kénytelenek voltak megismételni.⁴⁰ Az 1738-ban, Kalocsán kiadott és minden plébániára eljuttatott Statuta Generalia című egyházmegyei rendeletgyűjteményben az akkurátus érsek fontosnak tartotta e rendelkezések közé beiktatni azt a határozatot, amely vélhetően elsősorban az itt élő délszlávok számára hozott tilalmakat a házasságkötés kapcsán. „Ezenkívül az eljegyzések alkalmával adni szokott ajándékok ne legyenek mértéken felüliek, nehogy annak az ürügyén akár készpénzben, akár értékben (a hitbéren kívül értendően) a nyolc rajnai forintot fölülmúlják, és aki ezt az összeget túlhaladja, azt a plébános a templom javára megbírságolja annyival, amennyivel az összeget túlhaladta, és azelőtt nem esküdhet meg.”⁴¹ Az idézett határozatban nem említették meg konkrétan a leányvétel tényét, de áttételesen utaltak rá azáltal, hogy a nyilvánvalóan hasonló okokból kifejlődött nagy értékű eljegyzési ajándékozást tilalmazták. Valószínű, hogy a mindezekkel összefüggésben álló leányrablás e forrásban történő megemlítését ugyancsak az itt élő délszlávok feleségszerző szokásai közé sorolhatjuk.⁴²

A plébániák törvénytárának tekinthető Statuta Generalia fenti rendelkezésének érvényesítése fölöttébb vontatottan haladt. Plébánosok és feletteseik még sokáig küzdöttek az „illír nemzet e káros szokása” ellen.⁴³ Az 1760-as évek egyházlátogatási jegyzőkönyveiben több sokác és bunyevác falu esetében jelezték a szokás meglétét. Küllőd, Béreg, Hercegszántó, Monostorszeg és Zombor vizitációinak fent idézett részleteiben konkrétan a leányok adás-vételére utaltak. Szabadkán 1767-ben a párválasztás körülményeire rávilágító sorokat jegyeztek fel: „A helytelenség az eljegyzések kapcsán, amelyeket eddig a saját gyerekeik helyett a szülők és a rokonok ünnepélyes ivászatok között gyakran a tökéletes részegség állapotába jutva a jegyesek megkérdezése nélkül szoktak volt megkötni, Istennek hála már elmúlt.”⁴⁴ Az eljegyzés eme formája mögé nem nehéz beilleszteni a dolog anyagi természetű indíttatásának feltételezését.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a nővétel szokása nyílt vagy burkolt formában tovább élt a XVIII. század folyamán a bácskai katolikus délszlávok körében. A szokás burkolt formájú továbbélése az eljegyzés, illetve a házasságkötés alkalmával a vőlegény és családja által a menyasszonynak és családjának juttatott indokolatlanul sok, kiugróan magas értékű ajándékokban érhető tetten.

A szokás megszüntetésére irányuló egyházi törekvés a XIX. században tovább folytatódott. 1816-ban Dusnok plébánosa panaszkodott a falu rác-horvát népére, hogy az azok körében dívó rossz szokás szerint a vőlegények a jegyespárjuk szüleinek fölöslegesen nagy értékű jegyajándékot adnak az akkor még mindig érvényben lévő egyházmegyei statútum ellenére.⁴⁵ A béregi plébános 1838-ban levelet írt a kalocsai érseki titkárnak, amelyben a hívei körében uralkodó helytelenségeket vette számba. A levél szerint a feleség halála esetén annak rokonai, különösen ha nincs gyerek, minden ingóságot, ágyneműt, ruhát, ládát és más egyebet azonnal széthordanak. Történik mindez annak ellenére, hogy a házasságkötések alkalmával a vőlegénynek igen drága áron kell megvásárolnia a jövendőbelije által a házasságba hozott ingóságokat. A levelet író plébános megfigyelése szerint a vőlegény a lakodalom előtt a következő ajándékokkal tartozott a házasság nyélbeütésének fejében: 2, 3 vagy akár 6 akó bor, legkevesebb 2 juh és jó néhány szárnyas, legalább 12 icce pálinka, kenyér, só, fa és paprika. Emellett leendő anyósát köténnyel, terítővel és nyaklánccal, a menyasszony fivéreit pedig új csizmákkal kellett megajándékoznia.⁴⁶

A béregi plébános levelével egyben elérkeztünk a hazai délszlávokról íródott első népismertetések, népleírások korszakáig. A műfaj e témában készült legértékesebb darabja kétségtelenül Szárics Jenő 1842-ben megjelent bunyevácokról szóló leírása. A szerző igen nagy hangsúlyt fektetett a házasság körüli szokások bemutatására. Az értékes leírás számos részlete illeszkedik az általunk vázolt gondolatkörbe. Szárics alapos leírást adván a bunyevác női viseletről, amely „kivált a hajadonoké férjhez menetelkor kárára nemzetüknek a legnagyobb, s vetélkedő fényűzéssel párosul”, mellékesen megjegyezte, hogy a menyasszony pompázatos ruházatának előállítási költségeit a vőlegény szülei állták.⁴⁷ A leírás szerint a lánykérés „régebben” a férfiak katonáskodása miatt az apák feladata volt, míg a XIX. század derekától inkább a legények anyja ment el a kiszemelt lány házához. A lánykérés rituáléjának kiemelkedő fontosságú mozzanata a pénzdarabokkal teletűzdelt alma átadása volt, amelynek elfogadása igenlő választ jelentett a házassági ajánlatra. A lánykérést követő eljegyzési lakomán a fiatal pár nem vett részt. Az itt kitűzött esküvő napjáig a legény házától minden szombaton kalácsot és egy palack mézes pálinkát küldtek a menyasszonyos házhoz.⁴⁸

A pénzekkel ékesített alma átadása széles körben elterjedt lánykérési szokás volt a hazai délszlávok között.⁴⁹ Szárics leírásához hasonló formában adatolható Berkity György korai, 1839-ben megjelent ismertetése alapján a Csepel-szigeten élő délszlávok körében.⁵⁰ Jankó János írta a bácskai sokácokról: „A leány kiszemeltetvén, rendesen a legény házától való két asszony elmegy a leányt megkéri egy almával, melybe 1–5 frtot tesznek ezüstben, mintegy foglalóul: ez alma neve jabuka.”⁵¹ Ugyanezen népcsoport szokásainak néhány évvel későbbi leírásában szintén előkerül az alma, amelybe „a jobbmódúak 90–100 koronát dugtak bele”.⁵² A szabadkai bunyevácok szokása szerint a lánykérés pálinka és pénzekkel teletűzdelt alma átadásával ment végbe.⁵³ A szokás elterjedtségére mutat rá, hogy az alma a Baján, Csávolyon, Garán élő bunyevácok⁵⁴, illetve a mohácsi és a Dráva menti sokácok körében a XX. században is a leánykérés szimbolikus tárgyaként szerepelt.⁵⁵ A szokás első világháború utáni fokozatos eltűnésével a kéretés korábbi kiemelt jelentősége is elhalványult.

Az alma-szimbólumon keresztül jutunk el a leányvásárok kérdésköréhez. E hajdani különös párválasztási alkalmak problémája nem ismeretlen a hazai néprajzi kutatások számára.⁵⁶ Az eredményeket összefoglaló Tárkány Szűcs Ernő több kérdés nyitva hagyásával a további kutatások szükségességét vetette fel. Megállapítása szerint „nincs adat arra, hogy ilyen alkalommal adták-vették volna a lányokat”.⁵⁷ Ez nagyjából megegyezik azzal a néprajzi irodalomban elterjedt vélekedéssel, hogy a leányvásároknak nevezett összejövetelek elnevezésükkel ellentétben nem adás-vételt, pénzügyi üzletek megkötését takarták, hanem pusztán az ifjúság találkozási alkalmait jelentették.⁵⁸ Bizonyos történeti adatok viszont arra utalnak, hogy a XIX–XX. századi néprajzi leírásokban szereplő leányvásárok egy része a leányok múltbeli valódi adás-vételének emléke, öröksége nyomán élt tovább. Hangsúlyozottan jelentkezik ez a bácskai délszláv leányvásárok esetében.

A zombori leányvásár Réső Ensel Sándor által közölt XIX. század közepi leírása tartogatja talán a legtöbb tanulságot témánk szempontjából. „A leányvásár Zomborban évenkint octóber 2-ik vasárnapján szokott tartatni. A mondott vasárnapon a város alsóbb osztályú, mindkét nembeli fiatalsága bizonyos helyen összejön. Rövid társalgás után először kisebb csoportokban kerekednek tánczra, később pedig egy egész nagy kört vagy kólót képeznek. A kör közepén több dudás foglal helyet. Táncz közben a házasulandó legények szülői vagy legközelebbi rokonai megjelennek, s a kóló közepére menvén, ott fiaik számára egy-egy hajadont szemelve ki, azt egy alma átadása által, melybe ezüst pénz vagy bankó van téve, fiaik leendő nejeül eljegyzik. Ha a hajadon az almát elfogadja, az eljegyzés megtörtént, s a gyűrűváltás vagy ugyanazon, vagy a legközelebbi napon ünnepélyesen megtartatik. Ha pedig a lány az almát visszautasítja, az annyit jelent, hogy neki a legény sem kell. E népszokás eredetét még a török időkből származtatják.”⁵⁹ A leírás, amely plasztikusan mutatja be a zombori és a környékbeli bunyevácok párválasztási szokásait, szoros kapcsolatban áll a témára vonatkozó fenti történeti adalékokkal. A Szárics Jenő és mások által leírt lánykérés rituáléja, benne a szülők kiemelt szerepével és a megvételt szimbolizáló alma funkciójával, a zombori leányvásárok alkalmával nyilvános, közösségi keretek közé helyeződött. A tanulmányunk elején idézett XVIII. századi forrásrészletekkel alátámasztott hajdani valódi adás-vétel emlékét pedig a pénzzel telitűzdelt alma tartotta életben a zombori leányvásár forgatagában.⁶⁰

A bácskai katolikus délszlávok párválasztási szokásairól szóló gondolatmenetünk végére érve a következőképpen összegezhetjük az eredményeket. Az említett nemzetiségek körében a nővétel szokásának nyílt és burkolt formája egyaránt nyomon követhető a XVIII. századi forrásokban. A szokás a későbbi századok folyamán már leginkább csak burkolt formájában élt tovább, amely a feltűnően nagy értékű jegyajándékokról és egyéb a vőlegény által adott ajándékokról szóló adatokban, illetve a pénzt tartalmazó alma szülők általi szimbolikus átadásának aktusában érhető tetten. Utóbbi momentum jelentkezett a lánykérés szűkebb és tágabb közösségi alkalmai tekintetében egyaránt.

*

Az „illír nemzet közös házassági helytelenségé”-nek másik tényezőjeként a lakodalmak túlzott fényűzését kárhoztatták a fent idézett egyházi források szerzői. A leányok eladásának tiltásához hasonlóan, e kérdés megjelenése is a Patachich Gábor érsek nevéhez fűződő egyházmegyei rendelkezésekig vezethető vissza. A Statuta Generalia vonatkozó határozatai ugyanis kimondták: „A szószékről hirdessék ki a plébánosok, és rendeljék el a népnek, hogy mértéktartó és mérsékelt lakodalmakat tartsanak, éjjel-nappal tartó lakomákra és dorbézolásokra ne csábuljanak.”⁶¹ Úgy tűnik, hogy az egyházi rendelkezés ellenére sem csökkent a lakodalmi mulatságok mértéke. A század derekának vizitátorai hasonlóképpen szembetalálták magukat a problémával. Helyenként az egyházi hatalom a világi hatóságokkal szövetkezve igyekezett foganatosítani a rendelkezéseket. Szabadkán például a városi hatóság szinte évtizedenként (1754-ben, 1768-ban) adott ki rendeletet a lakodalmak visszaszorítására. 1774-ben már 3 napra akarták csökkenteni az esküvői mulatozások hosszát,⁶² ám úgy tűnik, nem értek el eredményt.

A folyamatos tiltások ellenére a bácskai délszlávok monumentális lakodalmai végigvonultak a XIX. századon. A reformkori népismertetések szerzői egyaránt három-öt napos vígasságokról számoltak be a délszlávok kapcsán.⁶³ Hasonlóan beszéltek a XIX. század végén, XX. század elején készült, a Bácska délszláv csoportjairól szóló szokásleírások is.⁶⁴ A bácskai délszláv lakodalmak a XX. század második felében vesztették el végleg régi, pazarló fényüket.

*

Az 1767. évi küllődi és az öt évvel korábbi béregi egyházlátogatási jegyzőkönyvben megemlékeztek egy akkor már múlófélben lévő, de az emlékezetben még élő különös szokásról. Eszerint a menyasszony nem férjével töltötte az esküvő utáni éjszakát, hanem egy kamrába zárva a vőfély vigyázott rá. A szokást leíró papok szerint az egész lakodalom alatt nyilvánosan csókolózó⁶⁵ fiatalok nem pusztán alvással töltötték az éjszakát. Romantikus elgondolásuk szerint a menyasszonyok igazi szerelmüket választották ki vőfélynek, akik az értük kiszabott árat nem tudták megfizetni.

A regénybe illő történet fantáziáló burkát lebontva tanulságokat rejtő adalékokhoz juthatunk. W. G. Sumner a szláv népek szexuális viselkedési normáit elemezve mutatott rá, hogy e népek körében még a XIX. században is előfordult az a szokás, hogy az esküvő utáni „első éjszakát a vőlegény fivérei, a menyasszony vőfélyei töltötték a fiatalasszony mellett.”⁶⁶ A bácskai sokácok körében jelzett szokás XVIII. századi leírói annak előfordulását a múltba helyezték. Úgy tűnik, mintha a jegyzőkönyvek keletkezésének idején már nem a vőfélyek, hanem az erre felkért asszonyok vigyáztak volna a fiatalasszonyra. Az első éjszaka külön kamrában töltésének szokása azonban még hosszú ideig fennmaradt. Berkity György 1839-ben megjelent Népismertetés-ében olvassuk: „Azonban, a vőlegényt, étel után hasztalan keresné szemed, mivel neki akkor jelen nem szabad lennie, menyasszonyával mások mulatnak, kívülről az ajtó mellől, vagy az ablakon át ólálkodik ő, míg neje mások karja közt hevül. Ha pedig álmos elnyughatik, de menyasszonya nélkül, az istállóban, vagy padláson, mivel a kamrában csak a menyasszonynak készíttetik nyugvóhely.”⁶⁷

Jung Károly mutatott rá egyik tanulmányában, hogy bizonyos lakodalmi rítusok az első éjszaka elhálásának hajdani, a vőlegény férfi családtagjait illető jogára vezethetők vissza a délszláv népeknél. Ennek fényében elemezte a hajnali mosdatás kérdését.⁶⁸ A fenti forrásrészlet nagy valószínűséggel beleilleszthető ebbe a gondolatkörbe. A vizitátorok által megörökített szokás elmúltával több olyan rítus mutatható ki a bácskai délszlávok lakodalmi szokásrendszerében, amely szoros kapcsolatba hozható az első éjszaka hajdani jogának emlékével. Szárics Jenő lakodalmi leírásában szerepel, hogy a férfiak „midőn a küszöbre lépnek, a menyasszonytul csókot kapván, azt nemesebb érczű pénzdarabbal jutalmazzák.”⁶⁹ Ugyanő tett említést arról a szokásról, hogy „…egy derékálj pelyhei kirázatván bizonyos tréfaűző által az udvaron levő vendégek bepelyheztetnek mit a menyasszony formalitásból lefésülvén »hű szolgálataiért« huszasokat kap.”⁷⁰ Figyelemre méltó adat az is, hogy a szabadkai bunyevácok lakodalmában kiemelkedő szerepet játszottak a dever-nek nevezett vőfélyek, akik leginkább a vőlegény férfitestvérei közül kerültek ki.⁷¹ A bácskai szerbek körében ugyanígy nevezték a menyasszony őrzésével és számos más fontos lakodalmi funkcióval felruházott vőfélyt (rendszerint a vőlegény öccsét), akit magyarul „kisebbik uram”-nak is neveztek.⁷² Berkity György reformkori leírásában a menyasszony által elvégzett lábmosás és lábcsók szerepel, amelyért a vendégektől pénzjutalomban részesült.⁷³ A sort egyéb XIX–XX. századi példákkal folytathatnánk.⁷⁴

Az általunk idézett forrásrészlet fontos tanulságaként megállapíthatjuk, hogy bizonyos szokáselemek, amelyek a bácskai délszlávokról szóló XIX-XX. századi lakodalmi leírásokban szerepelnek, nagy valószínűséggel az első éjszaka férfi családtagokat illető jogának délszláv népek körében élt hajdani formájára vezethetők vissza, amely az általunk vizsgált területen konkrét XVIII. századi adatokkal támasztható alá.

Irodalom

ANDRÁSFALVY Bertalan

1985 Néprajzi alapismeretek
Budapest

BÁLINT Sándor

1944 Boldogasszony vendégségében
Veritas. Budapest

BÁRTH Dániel

1999/a A hercegszántói egyház vizitációja 1767-ben
In: Cumania 16. 311-333.
Kecskemét

1999/b Dusnok és papja.
In: BÁRTH János (szerk.): Két víz között. 9-21.
Baja-Kecskemét

1999/c Asszony avatás
Ethnographia CX. 359-398.

2002 Újjáépítés és reform. Egyházi törekvés a vallásos élet újjászervezésére
Patachich Gábor kalocsai érsek idején (1733-1745). Vigilia 67/1.9-16.

BÁRTH János

1995 Népcsoportok, néprajzi csoportok és történeti-néprajzi tájak a Duna-Tisza közén.
In: BÁRTH János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen. 7-21.
Kecskemét

BEKE Margit

1994 Pázmány Péter egyházlátogatási jegyzökönyvei (1616-1637).
(Strigonium antiquum 3.)
Budapest

BELLOSICS Bálint

1909 Bunyeváczok
In: BOROVSZKY Samu (szerk.): Bács-Bodrog Vármegye I. 395-407.
Budapest

BERKITY György

1839 Népismertetés
Tudománytár VI. 314-331.

BOROVSZKY Samu (szerk.):

1909 Bács-Bodrog vármegye I.
Budapest

CSALOGOVICS József

1936 A sárközi hálótanya
Ethnographia XLVII. 142-143.

CSAPLOVICS János

1990 Ethnographiai értekezés Magyarországról
Budapest

DANKÓ Imre

1962 Az almaszimbolisztika szláv kérdései
In: A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 40. 27-47.
Gyula

ECKHART Ferenc

1947 Magyar alkotmány és jogtörténet
Budapest

EVETOVICS János

1909 Sokacok
In: BOROVSZKY Samu (szerk.): Bács-Bodrog Vármegye I. 387-394.
Budapest

FAZEKAS István

1993/a A győri egyházmegye katolikus alsópapsága 1641-1714 között
Történelmi Szemle XXXV. 1-2. sz. 101-131.

1993/b Plébániaépületek a Kisalföldön a 17-18. században írott források tükrében
In: CSERI Miklós (szerk.): A Kisalföld népi építészete. 299-308.
Szentendre – Győr

FRANKL István

1896/a Bács-Bodrogh megye néprajza. Bunyevácok.
In: DUDÁS Gyula (szerk.): Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája II. 388-395.
Zombor

1896/b Bács-Bodrogh megye néprajza. Szerbek.
In: DUDÁS Gyula (szerk.): Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája II. 383-388.
Zombor

GYETVAI Péter

1987 Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén
München

HADZSICS Antal

1909 Szerbek.
In: BOROVSZKY Samu (szerk.): Bács-Bodrog Vármegye I. 368-386.
Budapest

HANUY Ferenc

1912 A jegyesség- és a házasságkötési forma kifejlődése a Ne temere decretumig
Budapest

IVÁNYI István

1891 A szabadkai bunyevácok és szokásaik
Ethnographia II. 185-200.

JANKÓ János

1896 Bács-Bodrogh megye néprajza. Sokacok.
In: DUDÁS Gyula (szerk.): Bács-Bodrogh vármegye egyetemes monográfiája II. 395-405.
Zombor

JUNG Károly

1983 A hajnali mosdatás kérdéséhez. Adatok egy lakodalmi rítus betiltásához és
összehasonlító vizsgálatához.
In: NOVÁK László – UJVÁRY Zoltán (szerk.): Lakodalom. 257-276.
Debrecen

KATONA, Stephanus

1800 Historia metropolitanae Colocensis ecclesiae I-II.
Colocae

KOHLBACH Bertalan

1905 Adatok a nővásárlás történetéhez az indogermán népeknél
Ethnographia XVI. 117-119.

KOVÁTS Gyula

1883 A házasságkötés Magyarországon
Budapest

KÖRMENDY József

1997 Római katolikus plébániaépületek a Balaton-felvidéken a canonica visitatiók alapján
In: CSERI Miklós – S. LACKOVITS Emőke (szerk,): A Balaton-felvidék népi építészete.
217-228.
Szentendre-Veszprém

MIKLÓSI SIKES Csaba

1989 A Dési Református Egyházmegye 1720 és 1774 között felvett vizitációs jegyzőkönyveinek
művészettörténeti feljegyzései
Református Szemle LXXXII. 1. sz. 57-76.

MNL

1977-1982 Magyar Néprajzi Lexikon. I-V.
Budapest

PÉTERFFY, Carolus

1742 Sacra Concilia Ecclesiae Romano-Catholicae in Regno Hungariae Celebrata… I—II.
Posonii

RÉSŐ ENSEL Sándor

1867 Magyarországi népszokások
Pest

SAROSÁCZ György

1983 A baranyai horvát (sokác, bosnyák) lakodalmi szokások
In: NOVÁK László-UJVÁRY Zoltán (szerk.): Lakodalom. 277-285.
Debrecen

SILL ABA Ferenc

1995 Plébánia- és iskolaépületek Vas megyében a 18-19. században
In: CSERI Miklós (szerk.): A Nyugat-Dunántúl népi építészete. 341-362.
Szentendre-Szombathely

SUMNER, William Graham

1978 Népszokások. Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok szociológiai jelentősége Gondolat.
Budapest

SZABÓ Imre – ERNYEY József

1907 A gainai leányvásár
Néprajzi Értesítő VIII. 274-287.

SZÁRICS Jenő

1842 A’ bunyeváczok
Regélő Pesti Divatlap. 838-840., 849-853., 869-872., 886-888.

SZENDREY Ákos

1938/a A népi élet társasösszejövetelei
Ethnographia XLIX. 124-138.

1938/b A népi társasmunkák és összejöveteleik
Ethnographia XLIX. 273-286.

P. SZOJKA Emese

1995 A házasodás szokásköre a bácskai bunyevácoknál
In: BÁRTH János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen. 131-145.
Kecskemét

SZTRINKÓ István

1992 Bellosics Bálint néprajzi kutatásai a bácskai délszlávok körében
In: BÁRTH János (szerk.): Dunatáji találkozás. 145-150.
Kecskemét

TAGÁNYI Károly

1919 A hazai élő jogszokások gyűjtéséről
Budapest

TÁRKÁNY SZŰCS Ernő

1981 Magyar jogi népszokások
Gondolat. Budapest

TOMISA Ilona

1992 Visitatio Canonica. Az Esztergomi Főegyházmegye Barsi Főesperességének egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1647-1674.
Budapest

1994 Az egyházi adózás a 17. században
In: KISBÁN Eszter (szerk.): Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. 159-166.
Budapest

TÓTH István György

1996 Mivelhogy magad írást nem tudsz… Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon
Budapest

P. UNYI Bernardin

1947 Sokácok-bunyevácok, és a bosnyák ferencesek története
Magyar Barát. Budapest

VANYÓ Tihamér

1941 A plébániatörténetírás módszertana
Pannonhalma

WESTERMARCK, Edward

1910 Az emberi házasság története
(Szociológiai könyvtár.) Budapest

Jegyzetek

¹ A visitatio canonica fogalmáról, rendeltetéséről és hazai forráscsoportjairói: TOMISA Ilona 1992. 5-9.; BEKE Margit 1994. 19-21. további bőséges irodalommal.

² KATONA, Stephanus 1800. II. 317—322.; GYETVAI Péter 1987. 358.

³ Az 1767. évi vizitációs körútról bővebben: BÁRTH Dániel 1999/a. 311-312.

⁴ KÉL I. Vis. Can. Általános 1767. 1-3. kötet. – A kötetek teljes egészében hozzáférhetők mikrofilmen a Magyar Országos Levéltárban: MOL X 7954. 23842-23844.

⁵ GYETVAI Péter 1987.

⁶ Az egyház látogatási jegyzőkönyvek efféle nélkülözhetetlenségére leghangsúlyosabban elsőként Vanyó Tihamér figyelmeztetett: VANYÓ Tihamér 1941. 32-37.

⁷ Vö.: a református vizitációk alapján készült tanulmányt: MIKLÓSI SIKES Csaba 1989.

⁸ A jegyzőkönyvek művelődéstörténeti témájú felhasználására jó kezdeményezés: TÓTH István György 1996.

⁹ Úttörő kezdeményezés e téren: FAZEKAS István 1993/a.

¹⁰ Vö.: FAZEKAS István 1993/b; SILL ABA Ferenc 1995; KÖRMENDY József 1997.

¹¹ Vö.: TOMISA Ilona 1994.

¹² KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 2. k. 33.

¹³ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767.

¹⁴ Az idézet – az alább következőkkel együtt – az eredeti latin szöveg pontosságra törekvő fordítása. A hercegszántói egyház 1767. évi vizitációjának teljes fordítása: BÁRTH Dániel 1999/a.

¹⁵ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 3. k. 83-87.

¹⁶ BÁRTH Dániel 1999/a. 326.

¹⁷ Az említett egyházi szertartás (Introductio mulieris post partum) történeti kérdéseinek elemzése: BÁRTH Dániel 1999/c.

¹⁸ BÁRTH Dániel 1999/a. 328.

¹⁹ BÁRTH Dániel 1999/a. 327.

²⁰ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 1. k. 314.

²¹ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 3. k. 87.

²² A bácskai katolikus délszláv népcsoportokról összefoglaló keretben, térképpel: BÁRTH János 1995.

²³ A vásárnapi erdei kirándulások, séták néprajzi párhuzamaira vö.: SZENDREY Ákos 1938/a. 132.

²⁴ BÁRTH Dániel I999/a. 325.

²⁵ MNL V. 99–100. (Ujváry Zoltán szócikke.) Továbbá: SZENDREY Ákos 1938/b. 276.; A sárközi hálótanyára: CSALOGOVITS József 1936.

²⁶ Patachich Gábor tevékenységéről és a Statuta Generalia-ról legújabban: BÁRTH Dániel 2002.

²⁷ KÉL I. Vis. Can. Ált. Statuta Generalia 1738. – A vasárnap délutáni tánc néprajzi párhuzamaira: SZENDREY Ákos 1938/a. 126.

²⁸ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767.2. k. 332.

²⁹ A falu 1904 óta hivatalosan a Küllőd nevet viseli. Rövid történetét lásd: BOROVSZKY Samu (Szerk.): 1909. 104–105.

³⁰ KÉL I. Béreg 1. Vis. Can. 1762.

³¹ KÉL I. Vis. Can, Ált. 1767. 2. k. 360.

³² KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 2. k. 361.

³³ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 2. k. 277.

³⁴ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 2. k. 223.

³⁵ A kérdés hazai irodalmából: KOVÁTS Gyula 1883.; KOHLBACH Bertalan 1905.; HANUY Ferenc 1912.; TAGÁNYI Károly 1919. 23-28.; ECKHARDT Ferenc 1947. 333-334.

³⁶ WESTERMARCK, Edward 1910. 227-233.

³⁷ TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1981.265.

³⁸ PÉTERFFY, Carolus 1742. II. 411. A zsinat lefolytatására és hatására: P. UNYI Bemardin 1947. 145-146. A szerző tévesen az 1698-ban született Patachich Gábor nevéhez köti az 1706. évi zsinat lefolytatását Patachich György szerémi püspök helyett.

³⁹ KÉL I. Szonta 1. Vis. Can 1731. 5.

⁴⁰ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1734. 40, 42.

⁴¹ KÉL I. Vis. Can, Ált. Statuta Generalia 1738.78-79.

⁴² „Raptores vero Virginum vel aliarum Conjugum, sive Uxorum detentores Superioritati suae indilate deferet.” (A szüzek vagy más házastársak elrablóit, azaz a feleségfoglalókat feletteseinek haladéktalanul jelentse.) – KÉL I. Vis. Can. Ált. Statuta Generalia 1738. 80.; A bácskai délszlávok körében ismert lányszöktetésre, „uszkocsizás”-ra; P. SZOJKA Emese 1995. 135-136.; HADZSICS Antal 1909. 373.; BELLOSICS Bálint 1909. 402.; FRANKL István 1896/b, 386.; A baranyai sokácok lányszöktető szokására vö.: SAROSÁCZ György 1983. 279.

⁴³ Egy évtizeddel a rendelkezés kiadása után Szabadka vizitációjában szinte szó szerint megismételték azt: KÉL I. Vis. Can. Ált. 1748, 239.

⁴⁴ KÉL I. Vis. Can. Ált. 1767. 3. k. 57.

⁴⁵ BÁRTH Dániel 1999/b. 18.

⁴⁶ KÉL I. Béreg 2. Ált. iratok. 1838. A bácskai bunyevácok jegyajándékozási szokásaira és hozományaira vö.: P. SZOJKA Emese 1995. 137-139.

⁴⁷ SZÁRICS Jenő 1842 840.

⁴⁸ SZÁRICS Jenő 1842. 870-871.

⁴⁹ DANKÓ Imre 1962.

⁵⁰ BERKITY György 1839. 317.

⁵¹ JANKÓ János 1896. 399.; A bácskai szerbek efféle szokásaira: FRANKL István 1896/b. 386.

⁵² EVETOVICS János 1909. 391.

⁵³ IVÁNYI István 1891. 195.; A szokás a többi bácskai bunyevác csoportnál is előfordult: BELLOSICS Bálint 1909. 402.

⁵⁴ P. SZOJKA Emese 1995. 136-137.

⁵⁵ SAROSÁCZ György 1983. 279-280.

⁵⁶ CSAPLOVICS János 1990. 86-87,; SZABÓ bme – ERNYEY József 1907.

⁵⁷ TÁRKÁNY SZŰCS Ernő 1981. 310-312.

⁵⁸ ANDRÁSFALVY Bertalan 1985.78.

⁵⁹ RÉSŐ ENSEL Sándor 1867. 349.; A zombori leány vásárról – Bellosics Bálint jóvoltából – az 1890-es évekre vonatkozóan is rendelkezünk hasonló leírással. Eszerint a Sera Ficus Ferenc (okt. 4.) ünnepe utáni vasárnapon a szerb és bunyevác fiatalok összejövetelén pénzzel teletűzdelt almával jegyezték el a szülök fiúk számára a lányokat. – SZTRINKÓ István 1992, 147.

⁶⁰ Nagy valószínűséggel ugyanez a megállapítás alkalmazható a Baja melletti Máriakönnye (Vodica) Kisasszony napi búcsújára, ahol a környékbeli bunyevácok tartottak leányvásár-szerű összejöveteleket. „Eladó lányok jönnek kelengyéjükkel, hozományukkal: nyaklánccá fűzött aranypénzzel, hogy a Szent Szűz oltalmában, az ő sugallata szerint itt a búcsún rátaláljanak életük társára. Valamikor messzebb vidékről is idejöttek esküvőre. Az idősebb búcsúsok is virrasztás közben olykor-olykor táncra kerekednek.” Hasonlóan ismerkedtek a forrást ugyancsak tisztelő szerbek fiataljai is. Kóló közben a szerb „legények… a kiszemelt lánynak almát adtak, amelybe rendesen egy szál virágot tűztek.” – BÁLINT Sándor 1944. 55.

⁶¹ KÉL I. Vis. Can. Ált. Statula Generalia 1738. 78.

⁶² IVÁNYI István 1891. 197-198.

⁶³ BERKITY György 1839. 326.; SZÁRICS Jenő 1842. 886.

⁶⁴ JANKÓ János 1896. 399-401.; FRANKL István 1896/3- 394.; BELLOSICS Bálint 1909. 402-403.

⁶⁵ A béregi leírásban szerepel az „oscula amplexus in Publico” kiegészítés. – KÉL I. Bereg 1. Vis. Can. 1762.

⁶⁶ SUMNER, William Graham 1978. 543-544.; A problémára vö.: WESTERMARCK, Edward 1910. 53-57.

⁶⁷ BERKITY György 1839. 325-326.

⁶⁸ JUNG Károly 1983. A tanulmány – jegyzetekkel bővített formában – a szerző válogatott tanulmánykötetében újra megjelent; Köznapok és legendák. Tanulmányok a népi kultúra köréből. Újvidék. 1992. 9-25., 235-236.

⁶⁹ SZÁRICS Jenő 1842. 886-887.

⁷⁰ SZÁRICS Jenő 1842 887.

⁷¹ SZÁRICS Jenő 1842. 886.

⁷² Tanulságos a Hadzsics által idézett lakodalmi csujogatás szövege is: „Nem szeretem az uramat, hajahaj! – Csak a kisebbik uramat, hajahaj!” – HADZSICS Antal 1909. 374.

⁷³ BERKITY György 1839. 328.

⁷⁴ A bácskai bunyevácoknál a menyasszony a második napon „a férfi vendégeket az ajtóban csókkal fogadja, amit ezek pénzzel viszonoznak” – BELLOSICS Bálint 1909. 403.; Hasonló szokás élt a bácskai szerbek körében: HADZSICS Antal 1909. 375. A baranyai sokácoknál a főkötő felkötése után a menyasszony végigcsókolta a násznépet. – SAROSÁCZ György 1983. 284.