Albert Flórián I.-II.

Nem vitatja, nem vitathatja azt senki, hogy a jelentős sporteseményeknek — világbajnokság, olimpia, kontinens bajnokság, és még tetszés szerint folytatható a sor — nagy a turisztikai vonzóerejük is. De van-e ilyen hatása egyetlen sportember szereplésének? Jelenthet-e idegenforgalmi látványosságot egyetlen labdarúgó játéka? Manapság a mi házunk táján nemigen találkozunk ezzel a jelenséggel. Viszont a közelmúlt magyar focijának volt ilyen alakja. Nemcsak hazánk különböző, távoleső részeiből, nemcsak a környező szocialista országokból, hanem Bécsből, Itáliából, az NSZK-ból utaztak hétvégi, „sima” bajnoki mérkőzésekre Budapestre focirajongók, hogy „élőben” lássák Albert Flóriánt. A Császárt, az aranylabdást, az FTC csatárát, az egyik legjobb, legizgalmasabb, a legtöbb indulatot kiváltó, a legszélsőségesebb nézeteket ütköztető játékosegyéniségét a foci akkori világának. Pályaképének fölelevenítése már csak ezért is hasznosnak bizonyulhat.

Aktív sportolói pályafutását 1974-ben fejezte be, de sok Fradi-szurkoló ma is „kapásból fújja” Flóri életrajzi adatait, a labdarúgásban elért legnagyobb sikereit. Hogy még nem volt tizennyolc éves, amikor tagja lett a felnőtt válogatottnak, hogy75-ször húzhatta magára a válogatott mezt az A csapat tagjaként, sőt 1967-ben ő lett a legjobb tizenegy kapitánya, hogy 31 gólt rúgott válogatott találkozókon, hogy ő volt az első, és mindmáig egyetlen magyar Aranylabdás, hogy idehaza az Év sportolójának is megválasztották, hogy bekerült a világválogatottba is. hogy az FTC négyszer lett első a magyar bajnokságban, amíg ő is játszott benne, hogy a Vásárvárosok Kupáját is vele nyerte meg a Fradi…

A kifejezetten Albert-rajongók — és ezeknek száma sem csekély — a fentieknél sokkal többet tudnak róla.

Például, hogy úgy lett nagyválogatott, hogy előtte mindössze 15 bajnoki mérkőzésen szerepelt a Ferencváros első csapatában. És hogy arra a bizonyos első válogatottságra a Népstadionban 72 000 néző előtt került sor, hogy akkor Magyarország 3:2-re legyőzte Svédországot, hogy Albert két gól előkészítésében is jeleskedett, hogy másnap a Népsport vastagbetűs alcímben irta: „Sándor, Göröcs és Albert tűnt ki a magyar csapatból.”

Emlékeznek arra is, hogy Albert Flórián benne volt abban az olimpiai csapatban, amely 1960-ban bronzéremmel tért vissza Rómából, és nem sokon múlott, hogy olimpiai bajnok legyen. És hogy az 1962-es világbajnokságon neki is köszönhető, hogy bekerültünk a legjobb nyolc közé, hogy az 1964-es spanyolországi Európa-bajnokságon bronzérmet szerzett a magyar válogatott, hogy 1965-ben, Torinóban diadalmaskodott az FTC a Juventus fölött, hogy korábban megverte a Manchester Unitedet is, szóval nem akármilyen csapatokat… Nem felejtik el, hogy már Albert volt a magyar válogatott kiemelkedő alakja, amikor 1966-ban ismét beverekedte magát csapatunk a világbajnokság legjobb nyolc együttese közé úgy, hogy közben nem kisebb ellenfelet győzött le, mint Brazíliát, méghozzá 3:1-re, hogy Albert volt e csata hőse…

De talán elsősorban azért zárták szivükbe Albert Flóriánt, mert ő már kölyöklabdarúgóként is az FTC-ben kezdte, soha más egyesületben nem játszott, és megjárva e sport minden fokát, egét és poklát, huszonkét évi aktív sportolás után az FTC szertárosának adta le végképp a szerelését.

— Már olyat is hallottam egy Fradi-szurkolótól — mondom neki —, hogy te a Ferencvárosban is születtél, az Üllői úti klinikán, épp csak azt nem tette hozzá az illető, hogy a fehér pólyádon zöld volt a szegély.

Nevetve rázza meg a fejét.

— Hát ez azért már túlzás. Még csak nem is Pesten, falun születtem. Hercegszántón. Ez Bács-Kiskun megyében van, a bajai járásban. És 11 éves koromig ott is éltem, csak 1952-ben költözött fel a család Pestre. De az igaz, hogy én ott lent, az ország déli csücskén gyerekként is már a Fradinak szurkoltam, és az is tény, hogy amikor Budapestre kerültünk, három hétre rá már tagja lettem a Ferencváros, illetve ahogy akkor átmenetileg hívták, a Kinizsi kölyökcsapatának.

— Hogyan jutottál egyáltalán kapcsolatba a focival?

— A két bátyám révén. Hercegszántónak volt csapata, ők játszottak benne, ha idegenben mérkőztek, én mentem velük, utánuk gyalog, szekéren, kerékpáron, előfordult, hogy traktorra kéredzkedtem föl. És persze kergettem a labdát magam is az iskolában a szünetekben, tanítás után az udvaron, vagy a libalegelőn, nekem teljesen mindegy volt, csak focizzunk, együtt lehessek, játszhassak a labdával. Engem gyerekkoromban semmi mással nem lehetett büntetni, csak ha eltiltottak a focitól… Amikor 1952 októberében a családom felköltözött, az István úton kaptunk lakást, apám, aki géplakatos volt, egy kátéesznél helyezkedett el. Engem pedig nemsokára bátyám elvitt a Fradiba, Száger Miska bácsihoz, aki látott bennem fantáziát…

— 1957-ben már stabil ifjúsági válogatottként ontottad a gólokat, az év végére pedig már az FTC-ben is a felnőtt csapatban játszhattál. És kitűnően sikerült a bemutatkozásod.

— Szerencsém volt. A Diósgyőrrel játszottunk bajnokit, november másodikán, 3:1-re győztünk, én két gólt rúgtam. Azért volt szerencsém, mert az első gólomnál Fenyvesi az alapvonaltól adta be a labdát, engem, mint nyeretlen elsőévest a védők fedezetlenül hagytak, kapásból ballal a bal sarokba lőhettem. A másodikra is úgy emlékszem, mintha ma lett volna. Egy perc volt még hátra az első félidőből, talán 30 méterre a diósgyőriek kapujától jutottam labdához, két védőt kicseleztem, meg Tóthot, a diósgyőriek kapusát is, aztán vagy nyolc méterről az üres kapuba már nem volt nagy kunszt betalálni.

— Nagyon jó a memóriád, hisz azóta több mint két évtized telt el, több száz meccset játszottál…

— Hogy jó volt, és ma is jó az emlékezőtehetségem, annak sokat köszönhetek. Többek között azt, hogy amikor jóformán gyerekfejjel válogatott lettem, meg később, amikor egyre jobban ment a foci, jöttek a sikerek, az ünneplés, a népszerűség, azért én nagyjából a helyükre tudtam rakni a dolgokat.

— Nem értem az összefüggést.

— Jó, akkor vegyünk egy példát. A legfontosabbat, a kezdet kezdetéről. Amikor tizenhétévesen Tátray Sanyi bácsi beállított a Fradi csatársorába, Rákosi, Orosz, Friedmanszky és Fenyvesi közé. Igen, a bemutatkozásom valóban jól sikerült. Szinte egyik napról a másikra a figyelem középpontjába kerültem. A Madách Imre gimnáziumban is, ahová jártam, meg úgy általában. Főleg a fiatalok között gombamód szaporodtak a barátok. De amikor november végén, akkora, 5:0-ás „zakót” kaptunk a Tatabányától, mint még soha, aztán a BVSC–FTC mérkőzés is 3:1-re végződött, a Bp. Honvéd meg 5:1-re vert meg bennünket, és én, amilyen gyorsan bekerültem a felnőtt egybe, éppoly gyorsan ki is kerültem belőle, egyszerre megváltozott minden. Ráadásul amikor a csapat, amint engem kihagytak, rögtön győzött is, 3:1-re verte a Salgótarjánt, akkor engem ezek az úgynevezett barátok egyszerűen „leírtak”, átnéztek a fejem fölött, már egyáltalán nem volt nekik megfelelő az én társaságom, megfagyott körülöttem a levegő. Hát ez az én első „jégkorszakom”, mert sajnos több is volt aztán belőle, rádöbbentett, hogy remek dolog ugyan a népszerűség, de nagyon törékeny holmi. És belőle csak annyi az igazán értékes, amennyi — az igazi szeretet. Ez a felismerés, vagy ha úgy tetszik, ez a jókor jött pofon segített abban, hogy később ne szálljon olyan nagyon a fejembe a dicsőség, és hogy meg tudjam különböztetni az igazi barátokat a hozzám érdekből, divatból dörgölődzőktől.

— Végül is további pályafutásod szempontjából a legfontosabb az volt, hogy a szakmai vezetőid, Hoffer József az ifjúsági válogatottban, Tátray Sándor az FTC-ben egyáltalán nem mondott le rólad. Az utóbbi sajtónyilatkozatban jelentette ki, hogy változatlanul bízik benned, de minthogy még csak tizenhét éves vagy, ráadásul hirtelen nőttél sokat, a felsőtestednek még meg kell erősödnie, ezért és nem másért nem játszat téged sorozatban, de időnként továbbra is pályára küld. És küldött is. Akkor már olyan jól ment neked a foci, annyira beilleszkedtél a csapatba, hogy Baróti Lajos, a válogatott szövetségi kapitánya a címeres mezre is méltónak talált. Alig héthónapos NB I-es szereplés után. De térjünk kicsit vissza a népszerűség kérdéséhez, hisz kevés ember van az országban, akinek a népszerűsége a 60-as években vetekedett a tieddel.

— Először is hadd szögezzem le, hogy a népszerűséget nemcsak fontosnak tartom egy sportoló, egy csapat, egy sportág számára, hanem személy szerint nagyon élveztem is, engem boldoggá tett, erőt adott, föllelkesített. Sokezer ember ütemes biztatása a lelátókról éppen úgy örömet szerzett, mint az autogramot kérő gyerekek tülekedése, vagy egy hetvenéves bácsi, egy vidéki Fradi-szurkoló kézszorítása. De hamar fölértem ésszel, hogy igaz az, amit nálam okosabb emberek már régebben kimondták, hogy aki beáll a reflektorfénybe, annak szembe kell néznie azzal, hogy a sikert, a tapsot olykor kudarc, bukás, füttyszó váltja fel.

— Mint a színésznél a színpadon.

Hevesen megrázza a fejét.

— Bocsáss meg, én ezt nem fogadom el, engem mindig elfog a méreg, ha a labdarúgást a színjátszással hasonlítják össze. Nagyon szeretem a színházat, gyerekkorom óta minden darabot megnézek, ha tehetem. Dehát a foci és színház között óriási a különbség. Nálunk nincs megírva a „darab”. És nincs előre megrendezve se, hacsak bundáról nincs szó. Nekünk csak a szerepkörünket határozzák meg, a szerepet, a tartalmat nekünk kell kialakítanunk. A labdarúgópályákon nincs két egyforma előadás, amióta világ a világ. Mi állandóan rögtönzünk, még a begyakorolt manővereknél is. A focipályán nem lehet két-három-százas szériákat játszani, egyazon műből. Mert mindig mások a körülmények, más az ellenfél, más a bíró, és így tovább.

— Ez mind igaz. De a te esetedben nem lehet egyéb oka is annak, hogy ennyire indulatosan tiltakozol a párhuzam ellen? A színházi világból átvett néhány kifejezésre gondolok. Olyanokra, amelyek olykor veled kapcsolatban is elhangzottak. Hogy „jeleneteket rendezel” a pályán, hogy a veled szemben elkövetett szabálytalanságra „rájátszol”, hogy színészkedsz. Hogy csípőre tett kézzel úgy vitatkozol a bíróval, mint egy primadonna a rendezővel… Hogy csak főszerepet vagy hajlandó játszani vagy semmit, és így tovább.

Ráncba ugrik a homloka, a két-háromcentis forradások, amelyek mindkét szemöldökét szinte pontosan a középen szelik át, kifehérednek, szinte kiabálva utasítja vissza a feltételezést.

— Nem! én sosem játszottam színházat a pályán! Játszottam rosszul, játszottam jól, de mindig jól akartam játszani. Én annyira beleéltem magam a játékba, hogy sokszor egyszerűen nem tudtam uralkodni magamon. Utána mindig megbántam. Hidd el, az ember nem tud hideg fejjel gondolkodni, tárgyilagosan mérlegelni, nem látja tette hiábavalóságát, esetleges káros következményeit, amikor egy igazságtalan ítélet láttán kirobban, amikor egy jogosnak vélt büntetés elmaradásakor odarohan a játékvezetőhöz és reklamál, amikor saját társát szidja, mert nem jól adta a labdát, és így tovább. Amennyire az erőmből futotta, igyekeztem olyan önkontrollt kifejleszteni magamban, hogy ilyesmi minél ritkábban forduljon elő. De amikor se a csapatnak, sem nekem nem ment jól a játék, általában olyankor mégis elvesztettem az uralmat az idegeim fölött.

— Nem az idegességednek, a minden áron való bizonyítási vágynak a következménye volt az a súlyos sérülés, amelyet a Dánia–Magyarország közötti válogatott mérkőzésen szereztél? Amely tíz hónapra harcképtelenné tett?

— Mielőtt erre válaszolnék, hadd kérdezzek én valamit. Milyen minden áron való bizonyítási vágyra gondolsz?

— Arra, hogy te harcosan játszol. Mert mint embert az árnyéka, úgy kísért végig téged sportpályafutásodon az a szakmai értékelés, hogy sem befejező csatárként, sem középpályásként nem volt meg benned a kellő harcosság.

— Igen. Ezt sokszor a szememre vetették. Hadd mondjam el a véleményemet a harcosságról. De előbb vegyük a konkrét esetet. 1969. július tizenötödikét. A koppenhágai Idrotts pályán játszottunk, 50 000 néző előtt. Egy borzasztó rossz meccset. Nem csak azért volt rossz, mert kikaptunk 3:2-re. Sörensen már a negyedik percben gólt rúgott, ezt Bene Feri egy 30 méterről lőtt „beadással” egyenlítette ki, a labda egyszerűen begurult a hálóba a kapus hasa alatt. És akkor a derék dánok úgy kezdtek aprítani bennünket, mint a répát. Előbb Szűcsbe rúgtak bele, aztán Dunai Antit kellett levinni a pályáról, és ápolni a partvonal mögött. És harmadikként következtem én. Föl sem merült bennem, hogy a harcosságomat bizonyítsam, én egyszerűen gólt akartam rúgni. Mert Göröcs Jancsi kitűnő labdájával gólhelyzetbe kerültem. A dán kapus, Engedahl kifutott, és leterített, mielőtt a labdához értem volna. Másra már nem is emlékszem, csak a fájdalomra… Később olvastam a Népsportban, hogy reménytelen helyzetben igyekeztem megszerezni a labdát, és hogy ez a tény az akarásomat bizonyítja. Dehogy is volt az reménytelen helyzet. Ha az lett volna, nem rajtolok rá a labdára, 69-szeres válogatottként talán meg tudtam ítélni ezt, talán én láttam, éreztem jobban a pályán a lehetőséget, mint a tudósító a lelátón. Nem, itt súlyos szabálytalanság történt a kapus részéről, úgy akadályozott meg a gólszerzésben, hogy engem támadott meg, nem a labdát próbálta megkaparintani.

Tart egy kis szünetet, vesz néhány mély lélegzetet, megértem, hiszen sportpályafutása legfájdalmasabb emléke ez.

— Amikor bemutatkozásra készültél 1959 júniusában a nagyválogatottban, egy újságíró kikérte véleményedet, hogy mit vársz magadtól. Megjegyzem, a zöld-fehérek üdvöskéjének nevezett, ami csacsiság, mert az üdvöskék — tanúm rá minden értelmező szótár — bájos kislányok, idézem a szavaidat: „Kívülről talán úgy látszik, hogy például nem vagyok eléggé harcos. De ígérem, hogy vasárnap ezen a téren sem lesz panasz rám. Küzdeni fogok, hiszen meg kell hálálnom Lajos bácsi, a fiúk önzetlen segítségét…”

Fölnevet.

— Hát erre nem emlékszem. Hogy ilyen diplomatikusan nyilatkoztam 17 évesen. Mert bizonyára nem kerülte el a figyelmedet, hogy az elején azt mondom: „Kívülről talán úgy látszik…” Tehát lényegében már akkor sem értettem egyet ezzel a megállapítással… Ünnepélyesen kijelentem, hogy az őszülő hajú Albert Flórián tökéletesen osztja az éppen hogy leérettségizett kamasz véleményét. Nem fogadom el a harcosságnak azt a leegyszerűsített, sokszor hamis fogalmát, amit a bírálóim magyaráztak — magyaráznak bele másnál is, nálam is. Csatár voltam. Csatár, akinek az a feladata, hogy gólt rúgjon. Hogy fejjel, vagy lábbal bejuttassa a labdát a hálóba. Nem tudtam volna annyit futni, mint egy Fenyvesi, egy Pintér. Ennek megfelelően én mindig az ellenfél tizenhatosának a környékét tartottam „munkaterületemnek”. Minthogy verekedni sem szerettem, sem természetemnek, sem játékstílusomnak ez nem felelt meg, ráadásul alkatilag sem voltam alkalmas arra, hogy tankként törjek előre, hogy elsodorjam feldöntsem a védőket, én a technikát részesítettem előnyben. És még valamit. Ha egy csatárról elterjed, elterjesztik, hogy nem elég harcos, akkor mondja az ellenfél némelyik edzője „taktikai tanácsként” a védőknek: „Mindjárt az elején adjatok neki egy-két „csomagot”, akkor végig „szelíd lesz a fiú.” És az sem kitalálás, hogy volt edző, aki „csak” annyit kért védőjátékosaitól, hogy az ellenfél élve ne jusson túl a tizenhatoson. Nekem nagy szerencsém volt, hogy mindennek ellenére komolyabb sérülést a dán–magyarig nem szenvedtem.

Fölkapom a fejem az utolsó mondatnál.

— Nem történt komolyabb sérülésed a dán–magyarig? Hiszen nem volt jóformán olyan idény, amikor sérülés miatt egy-kérmérkőzést ne kellett volna kihagynod. Azt a két heget a szemöldöködön le sem tagadhatod.

Mosolyogva szakít félbe.

— Ami a szemöldökömet illeti, hát az ember fölugrik fejelni, a labdát célozza meg, de a feje olykor egész más dolgokkal találkozik. Kapus-ököllel, egy másik fejjel, sörösüveggel, pénzdarabbal. Mint ismeretes, az űr tele van rejtélyes tárgyakkal, ezzel számolni kell. Repülő csészealjon kívül, szinte mindennel találkozott a fejem a légtérben.

— Jó humorod van, fanyar.

— Nem véletlen. Sokszor kínomban nevettem. Például azon, hogy rámsütötték a bélyeget, miszerint én újságíróellenes, pontosabban sportújságíró ellenes vagyok. Képtelen vád volt ez, mégsem tudtam megszabadulni tőle. Pedig gondold végig, hogyan lehettem volna én, éppen én, sportújságíró ellenes? Hiszen sportújságíró és az ifjúsági válogatott akkori szövetségi kapitánya, Hoffer József indított el a felfelé vezető úton. Neki köszönhetem, meg Kapocsy Sanyi bácsinak, aki egyidejűleg volt az FTC-ben és az ifjúsági válogatottban is edző, hogy 15 évesen ifiválogatott lettem, hogy 1957. szeptember 15-én, tizenhatodik születésnapomon Várnában, egy bolgár–magyar mérkőzésen már ilyen minőségben léphettem pályára. Ugyancsak Hoffer József volt az, aki pár évre rá maga mellé vett gyakornoknak a Magyar Távirati Iroda sportosztályára, ugyanő pályafutásom befejező szakaszában, 1971-ben, már a nagyválogatott vezetőjeként újra beállított a legjobbak közé. És hogyan lett belőlem 1967-ben az Év sportolója? A magyar sportújságírók szavazatai alapján. Vagy vegyük az Aranylabdát. Egy párizsi sportlap, a France Football 24 ország szakértőinek, elsősorban labdarúgással foglalkozó sportújságíróinak véleménye alapján ítéli oda ezt a díjat. Ezektől az újságíróktól kaptam én ugyancsak 1967-ben 68 pontot, 28 ponttal többet, mint az előző évi aranylabdás Charlton, 29-cel többet, mint Beckenbauer. Olyan aranylabdások társaságába juthattam, mint Matthews, Di Stefano, Sivori, Eusebio, Jasin, és így tovább… Abba is hagyom a leltárt, talán ebből is kiderül, hogy én rengeteget köszönhettem a sportújságíróknak… Akkor honnan ez a vád? Onnan, hogy néhányszor nyíltan megmondtam, ha módomban állott, szélesebb nyilvánosság előtt is, amikor egy-egy cikk, egy rádiókommentár, egy tudósítás megállapításait a csapatomra vagy rám nézve sérelmesnek, mert szakszerűtlennek vagy igazságtalannak találtam.

— Konkrétan milyen esetekről volt szó?

— Vegyünk néhányat a „vastagabbak” közül. 1964. Európa-bajnokság, Spanyolország. Madridban egy 120 perces kutyakemény mérkőzésen, a hosszabbításban kapunk ki a házigazda spanyoloktól. Irány Barcelonába, a dánokkal esedékes mérkőzésre. Engem szörnyű fogfájás kínoz, három darabban húzza ki az orvos a bölcsességfogamat, egész éjszaka nem alszom, két napig egyáltalán nem tudok enni, szívószálon iszom egy kis tejet, hát nem voltam, nem is lehettem kirobbanó formában a pályán, az hétszentség. De győztünk, Európa-bajnoki bronzérmet szereztünk. Itthon tudtam meg aztán, hogy a rádió tudósítója, aki pedig végig együtt volt Spanyolországban a csapattal, aki látta, tudta, hogy mi történt velem, a barcelónai meccs közvetítésekor azt kiáltotta a mikrofonba, hogy: „Albert, vegyél egy ásót, és ásd el magad!” … Folytatom a dublini esettel, az Írország–Magyarország mérkőzéssel, 1969 júliusában … Nem tudom, most milyen, akkor a dublini pálya egy harmadosztályú birkalegelő színvonalát sem érte el. Kínlódtunk, bukdácsoltunk rajta, a mi játékstílusunknak ez a motocross terep igazán nem kedvezett. De végül mégis csak győztünk 2:1-re, tétmérkőzésen ez a legfontosabb, nem? Hát ezt a meccset úgy ítélték meg, hogy csak a szerencse segített rajtunk, hogy a mi hibáink hozták fel az ellenfelet, és így tovább.

— Azt hiszem, te azért is reagáltál az igazságtalannak tartott kritikára érzékenyebben, mint mások, mert közel tíz éven át csak felsőfokú dicsérő jelzőkhöz szoktál hozzá. Magad is beszéltél egyszer arról, hogy egy fiatalember könnyen megszédül, ha az újságosnál három címlapról is a saját képe néz vissza rá.

— Ez igaz. De mi van akkor, amikor tökéletes tájékozatlansággal is szembetalálja magát az ember? Végh Antal könyvéről beszélek, hogy miért beteg a magyar futball. Ebben, nem is tudom hány ezer példányban magyarul és sok fordításban, többek között leírja velem kapcsolatban, hogy azt követeltem a válogatottban, fizessék ki nekem azt a pénzt, amelyet FTC-beli csapattársaim egy dél-amerikai túrán kaptak, mert azon én épp egy válogatott mérkőzés miatt nem vehettem részt. Nem is kellett volna az írónak még csak félórás kutatómunkát sem végeznie, elég lett volna, ha fölhívja Nagy Bélát, az FTC mindenttudó krónikását, és ő fejből közölte volna vele, hogy amíg én a Fradiban játszottam, kétszer volt dél-amerikai portyán az együttes, és én mind a két alkalommal ott voltam. Hát akkor, még ha akartam volna is, hogyan kérhettem volna „bánatpénzt”!… És teljesen védtelennek éreztem magam a különféle egyéb pletykák ellen is. Hogy én, a „Császár” állítom össze a csapatot az egyesületemben is, a válogatottban is. Hogy klikket szervezek magam körül. Hogy az edzésadagomat magam szabom meg, és az mindig „kismenü”. Hogy mindenem — a pénz. Ilyeneket és ehhez hasonlókat hireszteltek rólam a „jólértesültek”. Pedig csak meg kellett volna kérdezni szakvezetőimtől, edzőimtől, társaimtól, hogy mi a tényleges helyzet.

— Kedves Flóri, ne haragudj, de mégiscsak vissza kell térnünk 1969-hez. Mi adott neked erőt ahhoz, hogy egy súlyos sérülés, egy közel tízhónapos kihagyás után. huszonnyolc évesen újrakezdd? Méghozzá olyan légkörben, amikor az volt az általános hangulat, hogy a magyar labdarúgás felemelkedésének egyetlen útja — az erőteljes, határozott fiatalítás, és egy sokat futó, nagy munkabírású, erőszakosan támadó csatársor kialakítása?

— Banálisán hangzik, mégis igaz: a foci imádata. Az anyagias, a cinikus, a szimuláns, az önző Albert Flórián nem tudta, nem akarta elképzelni a további életét labda nélkül. Pedig a sok gyógyulást kívánó, együttérző levél között nem egy olyan is érkezett, amelynek szerzője kifejezte abbéli reményét, hogy soha többé nem léphetek pályára … Szóval, amint lekerült a gipsz a lábamról, fokozatosan olyan keményen kezdtem edzeni, annyit futottam, tornáztam, annyi erősítő gyakorlatot végeztem, mint talán az előző tíz évben összesen. Növelte önbizalmamat, hogy tudtam, sok labdarúgó súlyosabb sérülés után is sikeresen folytatta. A „kis-Taki” lábtörés után lett gólzsák, Orth térdét egy műtétsorozattal hozták rendbe, s újra válogatott lett. Kalmár Jenőnek a sípcsontja tört el, és ennek ellenére jobb lett a játéka, mint korábban. És egy közelebbi példa: Páncsics ragyogó szereplése, miután fölépült sérüléséből.

— Amikor 1970 áprilisában újra bajnoki mérkőzésen léptél pályára az FTC–Salgótarján viadalon, nem féltél? Nem féltetted a lábadat?

— Persze, hogy féltettem … Csak most nehogy a fejemre olvasd, hogy előtte úgy nyilatkoztam az újságban, hogy nem félek. Mert valóban mondtam ilyet. Hát csak nem adok annyi fórt az ellenfél védőinek, hogy tudják, előtte való napon még annak a gondolatára is kivert a hideg veríték, hogy fölvágnak, hogy az épp rendbejött lábamat találják el… Dehát nem lett semmi baj, és ha kissé hátravontan is, amolyan „ál-középpályásként” tulajdonképp a régi szerepkörömben maradhattam.

— Hadd tegyem hozzá, hogy a formád egyre javult; az emlékezetes Ú. Dózsa–Ferencváros mérkőzésen valóságos bemutatót tartottál ennek a sportnak a szépségéből… Furcsa dolog ez. A kezdet kezdetén 15 bajnoki mérkőzés elég volt ahhoz, hogy bekerülj a legjobb tizenegy közé. Fölépülésed után — már csaknem hetvenszeres válogatottként — több mint egy év, több tucat bajnoki meccs kellett ahhoz, hogy „bizonyíts”. Nem érezted ezt mellőzésnek, nem keseredett meg a szád ize?

– Nem. Akkor egy kísérlet folyt. Fiatal, gyors, nagy munkabírású játékosokból olyan csapatot igyekezett összehozni a szakvezetés, amely — ha vannak is technikai fogyatékosságai — folyamatos mozgással, állandó rohamozással felőrli az ellenfél erejét, megtöri védelmét, nem enged teret, módot ellentámadások kibontakozásához. Természetes, hogy ilyen harcmodorral küzdő együttesben nekem nem lehetett volna helyem, ezt tudomásul kellett vennem. Így hát nem is berzenkedtem miatta.

— Végül azért 1971 áprilisában ismét ott szerepelsz a válogatottban, a 2:0-ra végződött Magyarország–Ausztria mérkőzésen. Méghozzá előretolt ékként. Benével. És ha Bene rúgta is mind a két gólt, rád sem lehetett panasz, a visszatérésed sikerült.

Szomorkás mosollyal rázza meg a fejét.

— Legyünk őszinték. Igazából az én pályafutásom 1969-ben lezárult. Az az öt év, amíg még utána focizgattam, ajándék volt a sorstól, amolyan ráadás. Ha csak azt veszed tekintetbe, hogy a sérülésemet megelőzően tíz év alatt 69-szer voltam A válogatott, utána meg öt év alatt ötször, és ebből is az ötödik, az utolsó alkalommal csak egy nemes gesztus nyomán, „elbocsátó szép üzenetként” kaptam lehetőséget rá, hogy pár percre pályára léphessek, elbúcsúzhassam a közönségtől…