Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon I. Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum Kft. Budapest – Szeged (1993)
Kőhegyi Mihály (Baja)
Adatok Baja 14—17. századi egyháztörténetéhez
Baja egyháztörténete teljesen feldolgozatlan, de a ránk maradt források is gyérek, hézagosak. Iványi István, Bács-Bodrog vármegye kiváló helytörténésze ugyan azt írja, hogy a 14. század elején Baján két plébánia létezett, az egyiknek Máté, a másiknak Bodor nevű plébánosa volt, de adatának forrását nem adja meg, s ez ideig nem sikerült annak nyomára bukkanni.1 Iványi minden bizonnyal félreértette a pécsi káptalannak 1335-ben kiadott oklevelét, melyben valóban szerepel Bodor (Budur), de a Bajával szomszédos Bátmonostoron birtokos Becsei Töttös család káplánjaként.2 Egy évvel később (1336) ismét szerepel Bodor egy oklevélben a Töttös család káplánjaként.3 Igen valószínű, hogy személye azonos azzal a Bodor nevű plébánossal, akit már 1328-ban említenek a pécsváradi konvent oklevelében.4 Az azonosítást erősíti, hogy mindhárom esetben Baranya megyei birtokok eladásáról van szó, a vevő pedig a bátmonostori Töttös család.
Valóban lehetett Bajának már a 14. század elején plébániája, de kettő aligha, hiszen a jórészt kisnemesekből álló település egyik volt a sok közül, sem nagyságával, sem jogi állásával nem emelkedett ki a környező falvak sorából.
Baja papjáról az első hiteles adat 1423-ból való. Ez év január 24-én jelenti a kalocsai káptalan Zsigmond királynak, hogy a Pál bátai apát és a bátmonostori Töttös János közötti perben megejtette a tanúkihallgatást. Az történt ugyanis, hogy a bátai apát egyik jobbágya marhákat akart elhajtani a Töttös-birtokról, de rajtakapták és kerékbe törték. Az apát nem hagyta annyiban a dolgot, a királyhoz ment panaszra, aki azután a kalocsai káptalant küldte ki a több tucat tanú kihallgatására. Köztük szerepel Mátyás, szeremlei és Tamás, bajai (dominus Thomas de dicta Baya) plébános is, akik „az apát előadása szerint tudják” az eseményeket, és mellette tanúskodnak.5
Legközelebb 1453-ban találkozunk a bajai plébánossal egy, a papi tized visszatartása körül keletkezett huzavona szereplőjeként. Az egyházat a kánonjog és az országos törvények szerint a föld terméséből, állatokból, némely ipari termékekből tized illette meg, amit eredetileg mindenki köteles volt adni — társadalmi állásra való tekintet nélkül —, még a király is a kincstári jövedelemből. A 13. században a nemesi osztály kiharcolta a tizedmentességet, s ettől kezdve csak a jobbágy tartozott beszolgáltatni azt. Ezt elvben teljes egészében a püspök vette kézhez, és egyházmegyéje intézményeinek fenntartására kellett fordítania. Gyakorlatilag a plébánosok és a káptalan tagjai is részesültek a tizedből. Kezdetben az egyház saját kezelésében tartotta a dézsmát, és természetben szedte be. Az árutermelés fejlődése, valamint a begyűjtés költségeinek megtakarítása vezetett azután a pénzben való behajtásra. Ez a jobbágynak — közvetve a földesúrnak is — egyszerűbb és kedvezőbb volt. Ha azonban a terményt jobb áron lehetett eladni, újra természetben követelték a tizedet, s ez a váltogatás mindig a jobbágy hátrányára történt.6 Herczegh Ráfáel kalocsai érsek úgy egyezett meg 1450-ben a Töttös-családdal, hogy négy faluban (Pathala, Kathmar, Thymak, Baraczka) 20 birodalmi pénzt fizessenek a jobbágyok tized fejében.7 Hiába írja azonban az érsek úr, hogy ez marad a tized fizetésének rendje, „amíg Isten akaratából érseki tisztünkben maradunk”, három évre rá már újra természetben kéri. Csakhogy Töttös László familiárisai és tiszttartói kikergették az érsek embereit, akik a tizedet „a terményekből, tavasziakból és a többi apróságból” ki akarták venni. Az érsek utasította a környező falvak plébánosait, hogy Töttös Lászlót és családját kiközösítéssel, a legszigorúbb büntetéssel sújtsák. A kiközösítéssel megbízott papok között — a monostori, dávodi, szántói, küllödi, szentgyörgyi, bodrogi, geszti, szentlőrinci, aranyáni társaságában — szerepel a bajai plébános is, de egyik papnak sem írták ki nevét az oklevélben. Az érsek a végrehajtás módját is közölte az ebben kevésbé járatos papjaival: „. . .minden egyes vasárnapon és ünnepnapon a szentmisék alatt, amikor az istentisztelet meghallgatására a nép nagyobb tömege jön össze, megkondítva a harangokat, a gyertyákat meggyújtva majd eloltva közösítsék ki.”8 Az érseki végzés a bűnösöket megátalkodottságuk miatt kizárta az istentiszteletekről, megtagadta számukra a szentségek kiszolgáltatását, felfüggesztette kegyúri jogaikat, pap nem temethette őket, s nem kerülhettek „megszentelt földbe” (temetőbe), a hithű keresztényeknek kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy az illetőkkel egy asztalnál étkezzenek, egy fedél alatt lakjanak, velük szóba álljanak vagy imádkozzanak, őket akárcsak köszöntsék.
Hogy aztán sor került-e erre a nem mindennapi eseményre, vagy a vétkesek jobb belátásra tértek és fizették a tizedet, az már nem derül ki a reánk maradt oklevelekből.9 Valamiképpen rendeződhetett a dolog, mert négy évvel később az új érsek, Várdai István olyan utasítást ad adószedőinek, hogy a négy faluban a „megszokott módon” szedjék a tizedet.10
A település lakossága gyorsan gyarapodott, s ezt elsősorban kedvező földrajzi fekvésének köszönhette.11 Nem tudjuk, mikor kapta a mezővárosi rangot, de 1472-ben már mindenképpen ezek sorába tartozott. Ekkor Mátyás király azokat a részbirtokokat, melyek Bajai András tulajdonában voltak Baja mezővárosban és a szomszédos (a várostól délre fekvő) Pető-birtokon (in oppido Baja et possessione Pethe), és amelyek a Bajai család magvaszakadtával visszaszálltak Magyarország szent koronájára, Czobor Jánosnak, Mártonnak, Imrének és a Pakai család tagjainak adományozta.12
Bizonyosra vehetjük, hogy Bajának az egész középkoron át volt temploma és plébánosa, még ha forrásaink ritkán szólnak is róluk. Utoljára 1458-ban említik az okmányok a bajai plébánost, Miklóst, akinek Várdai István kalocsai érsek meghagyta, hogy Töttös Lászlót és jobbágyait a papi tized fizetésére intse.13
1526 szeptemberében Szulejmán szultán az anatóliai seregrész csapataival Baján is átvonult — Buda elfoglalása után —, a Duna bal partján a péterváradi révhez igyekezett.14 Ez év őszétől Baja és környéke a két ellenkirály, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János küzdelmének egyik színterévé vált. János király egyik híve, Cserni (Nenad) Jován a Temes vidékén élő szerbekkel Bács vármegye elhagyott területeire (ad desolatam terram Bachmege) vonult át.15
Bár az itt élők száma — a harcok következtében — tetemesen csökkent, az elnéptelenedés nem volt teljes, s inkább a lakosság meneküléséről és átcsoportosulásáról (összeköltözéséről) beszélhetünk, amint azt a későbbi defterek egyértelműen bizonyítják. Kétségtelen azonban az is, hogy a régi, katolikus lakossággal szemben az újonnan jött görögkeletiek kerültek túlsúlyba.16 A megfogyatkozott lakosság szomorú állapotát jól érzékelteti Verancsics Antal, a későbbi esztergomi érsek, aki 1553-ban követséget vezetett Konstantinápolyba, és a Dunán lefelé hajózva vidékünket is érintette, így ír: „Jóságos Isten! Mily szomorú képet mutatott az egykor legjobb és legtermékenyebb föld, milyen elhagyott itt minden, mennyi vad tanyáz a szántóföldeken és szőlőkben, milyen ritka mindenfelé a földműves, ritka az állat s csak a pusztaság végtelen. Kormányosunk, egy szerb ember beszélte, hogy hajdanán, amikor még hazánk épségben állott, itt egy községben több lakó volt, mint amennyit most harmincban alig lehet találni. Mit szóljak a földig lerombolt városokról, amelyeknek immár nevei is elenyésztek?”17 Verancsics jól tudott szerbül, így leírása hiteles, bár a viszonyok ennél sokkal bonyolultabbak és összetettebbek voltak.18
A környék központja és egyben legnépesebb helye Baja volt. A török katonaság ugyanis nem szóródott szét a falvakban, hanem a várakban és a palánkokban lakott.19 A ránk maradt katonai zsoldjegyzékek szerint 1556-ban a bajai őrség parancsnoka Sabán Abbdullah aga volt, szermája (századosféle) Ali Abbdullah. Alattuk öt oda (raj) szolgált, melyek mindegyikébe 6—9 ember tartozott. Együtt 38 főből — nagyobbrészt rácokból — állott ekkor a bajai őrség.20
1558-ban ugyanazok a parancsnokok, az őrség azonban 58-ra szaporodott. A közlegények rácok.21 Tíz évvel később 1568-ban Huszein aga a parancsnok, aki alatt 9 oda szolgál, mindegyikben 7—10 ember található, kik túlnyomórészt rácok. Együttesen 78-an vannak.22 A zsoldjegyzékben „martalosz” néven fordulnak elő.23 Ők a béke idején is szolgáló, a Balkánon toborzott katonák, akik zsoldot kaptak.24 Csupán parancsnokuk és esetleg helyettese volt török, a többiek javarészt délszlávok.
A szerbek felköltözése folyamatos. Egy 1572-ből származó összeírás már hét — tőlünk jóval északabbra fekvő — helységet említ, melyben akkor szerbek laktak.25 Voltak azonban magyar falvak is. A szomszédos Monostor (Bátmonostor) lakóinak névsorát egy 1578-as defterből ismerjük.26 Egytől-egyig magyarok. Talán a kis számban megmaradt magyar lakosság költözött együvé Monostoron?
Az 1570-ben Baján összeírt 34 keresztény délszláv háztartás egyenként 5 magyar aranyforintot és 56 magyar ezüstdénárt fizetett. Alig néhány év múlva 1578-ban viszont már csak 18 keresztény háztartás (a csökkenés 45%) adózott — a török adóprés következtében — 11 magyar aranyforintot és 84 ezüstdénárt.27
Czernin Hermann gróf, Törökországba küldött császári követ útját titkára, Wenner Ádám írta le. Amikor 1616-ban lefelé hajóztak a Dunán, Baját is érintették. Wenner szerint akkor nyomorult falu volt, melyet palánksánc vett körül.28 Néhány évvel később, 1626-ban (Bethlen Gábor erdélyi fejedelem értesülése szerint) 300 török lovas és 300 gyalogos állomásozott itt.29 Baja tehát a kisebb palánkok közé tartozott, s katonái zömében martalócok voltak. A török katonák száma ennél jóval kevesebb. Ez kitűnik a szegedi szandzsákhoz tartozó várak 1628—29. évi zsoldjegyzékéből, amelyből arról értesülünk, hogy Baján 3 dzsámiszolgát (templomi alkalmazott), 25 müsztafizt (várvédő janicsár), 30 ulufedzsit (lovas) és 8 topcsit (tüzér) írtak össze.30
A török uralom alá került magyarországi területeken a hagyományos egyházi szervezet csakhamar megszűnt.31 A paphiány óriási méreteket öltött, amiben a protestantizmus terjedésének is komoly szerepe volt.32 A válságos helyzeten csak szerzetesek szolgálatainak igénybevételével lehetett valamelyest enyhíteni.33 A munkából a bosnyák Ferenc-rendiek vállaltak oroszlánrészt.34 Az 1622-ben Rómában alakult „Sacra Congregatio de Propaganda Fide” szervezete elsősorban a boszniai — török engedéllyel működő — ferences kolostorokra támaszkodva kezdte meg munkáját.35 A ferencesek kolduló szerzetesek voltak, a nép között éltek, akik el is tartották, ha kellett, meg is védték őket.36 Életmódjuk egyszerűsége, szegénysége, kizárólag lelki igazodása miatt a török megtűrte tevékenységüket. Munkájuk viszont a hajdúk garázdálkodása miatt sokszor járt életveszéllyel.37 A misszionárius civil ruhában, bajuszosan, legtöbbször raguzai vagy bosnyák kereskedőkhöz csatlakozva járta be a hódoltság irdatlanul nagy területét, s a maga védelmére fegyvert viselt. A Propaganda Kongregáció már 1624-ben szendrői (Szemendria, Smederevo) címmel, de belgrádi székhellyel missziós püspökséget létesített. Alá tartoztak a hódolt részek, sőt a Szentszék missziós területnek tekintette egész Magyarországot és Erdélyt is.38 Ibrisimovich Marian főpásztori működése (1647—1650) azért fontos számunkra, mert bérmaútja során meglátogatta környékünket is. 1649 tavaszától november 12-ig tartó körútjáról olasz nyelvű jelentést küldött Rómába. Ebből kitűnik, hogy október elején Szegedről Monostorra, onnan Baimacho (Bajmok), Jankovazz (Jánoshalma), Milcut (Mélykút) érintésével Santovora (Hercegszántó) ment, s útközben számos hívőt megbérmált, sőt Szántón egy külön napot töltött azért, hogy a környező katolikusokat is részesíthesse e szentségben.39
A belgrádi püspökök közül hosszan tartó működésével (1651—1674) a bosnyák ferences, Benlich Máté emelkedik ki. Sokszor végzett, hatalmas területeket felölelő egyházlátogatásairól készített jelentései közül bennünket az 1673-as érint közelebbről. Benlich nem a Tisza mellől indult a Bácskába, hanem délről északra haladt. Bács és Zombor után Bajmokot, Mélykutat, Garát és Hercegszántót látogatta meg, az utóbbi helyen kiemelkedően sok (1010) hívőt bérmált, bizonyára azért, mert a régi gyakorlat szerint ide gyűltek össze a környező falvak kisebbségben lévő katolikusai.40 Hogy voltak ilyenek, azt azokból az 1660 és 1680 között keletkezett levelekből tudjuk, melyekben a csávolyi, garai, madarasi, roglaticai, kelebiai, szentiváni és bikityi szegénység egyezik meg a füleki magyar végvári őrséggel adófizetésükről, s amelyek aláírása „katolikus rác jobbágyok”.41 A katolikus délszlávok (bunyevácok?) felszivárgása folyamatos volt a 17. század közepe után. 1650 táján Raguzából és vidékéről Szegedre költözött számos dalmatának nevezett katolikus hívő.42 Mivel Bács—Bodrog vármegye területéről egyetlen 17. századi defterrel sem rendelkezünk, nem nyerhetünk képet a lakosság számának alakulásáról, nemzetiségi összetételéről sem.
Annyi bizonyos, hogy a délszlávok tömeges felköltözése igazából a felszabadító háborúk nyomán indult meg. 1687. július 3-án Petrovits Nobák rác kapitány Miksa Emánuel bajor választófejedelemnek azt az ajánlatot tette, hogy 10 000 fegyverest vezet a török iga alatt nyögő Szerbiából a császári hadsereghez.43 Egy részük hamarosan megérkezett, mert július 9-én Miksa már katolikus rácokat ajánl az udvari haditanács kegyeibe, és azt kéri, engedjenek ezeknek át három palánkot (Szabadkán, Szegeden és Baján), ahol lakhatnának.44 Az udvari haditanács az ügyet Caraffa tábornoknak adta ki véleményezésre. Ebből az aktából tudjuk, hogy 1500 fegyverforgató férfiról volt szó. Szeptember 1-jén a haditanács azt az utasítást adta, hogy az érkezőket Szeged, Szabadka és Baja palánkjaiba telepítsék le. És csakugyan, a szabadkai Ferenc-rendi barátok anyakönyvében, melyet 1687. december 1-jétől vezettek, szinte kizárólag bunyevác nevek szerepelnek.45 Később azután a Bajával szomszédos helységeket is benépesítették (Csávoly, Gara, Bokod, Szántó, Almás).46 A következő évben már Badeni Lajos seregének, amely mélyen bent harcolt szerb területen, leghűségesebb harcosait adták.47 A szerb lakosság várta, sőt küldöttségekkel sürgette felszabadítását.48
Ezekben az években (1686—1688) kerültek bunyevác híveikkel együtt a ferencesek Bajára.49 Előtte aligha lehettek itt, mert a belgrádi püspökök — bár többször jártak a Bácskában és a Baja környéki falvakban az 1650-es, 1660-as években — egyetlen egyszer sem látogattak Bajára, pedig ha itt akármilyen kis ferences közösség lett volna, úgy aligha kerülik el az ugyancsak Szent Ferenc rendjén lévő püspökök a helyet. Arra sincs adatunk, hogy a szomszédos rendházak (Zombor,50 Szabadka,51, Szeged,52 Bács,53 Jászberény54) tartották volna a kapcsolatot Bajával, vagy az ott működő gvardiánok valaha is a bajai kolostorban szolgáltak volna.
Valamennyi rendelkezésünkre álló okmányból az derül ki, hogy a szerzetesek a menekülő bunyevác lakossággal kerültek Bajára a felszabadító harcok során. Bizonyságunk erre gróf Sigmund Joachim von Trautmannsdorff lovastábornok nemrég megjelent naplója, melyben 1688. július 12-én azt írja, hogy kora reggel átkelt Dunaszekcsőn a hajóhídon. Az innenső (keleti) parton az út két mérföldön át mocsáron és vizen keresztül vezetett. Emiatt poggyásza ezen az estén, amikor a félig lerombolt bajai palánknál letáborozott, már nem érte utol. A palánkban hajdúk voltak, és egy leégett mecset, mely azelőtt katolikus templom volt. Már újból két Ferenc-rendi szerzetes tevékenykedett benne. Másnap a gróf misét hallgatott itt, és csak harmadnap ment tovább a mocsaras és bozótos vidéken fekvő keresztény táborba.55
Adataink ettől kezdve folyamatosak. Egy 1691. június 20-án kelt királyi rendeletben I. Lipót megengedi a budai vízivárosban tevékenykedő ferenceseknek, hogy itt kolostort építhessenek, mert a katolikus rác nemzetség között már eddig is eredményesen élesztették és megtartották a hitet. Az oklevél — érdemeik elismerésén túl — még azzal indokolja a kolostorépítés engedélyezését, hogy azt több magyarországi ferences kolostor elöljárója is kérte. Név szerint felsorolja Porkovich István bácskai (Bács?), Radnich Miklós kalocsai és Stanich Gábor bajai szerzeteseket.56 1693-ban Marinis Károly római kuriális bíró elrendeli, hogy a bosnyák ferencesek továbbra is megmaradhatnak és békésen működhetnek a Páduai Szent Antalról nevezett bajai, a Szent Ferencről nevezett zombori, a Szűz Mária mennybemeneteléről nevezett bácsi és a Gyümölcsoltó Boldogasszonyról nevezett szabadkai zárdáikban.57
Ezek az adatok megerősítik véleményünket, hogy a ferencesek az 1687-ben Magyarországra menekült bunyevácokkal együtt, azokat kísérve és vezetve kerültek a Bácskába, ezen belül Bajára.
1694-től kezdve pedig — bár utólagos bejegyzésekből, melyeket azonban régebbi alapítású ferences kolostorok iratanyagából szedtek össze — már a bajai História Domusból tudjuk rendházuk életét és működését nyomon követni.58
Irodalom
Antunovich Ivan
1882 Razprava o podunovskih i potisanskih Bunjevcih i Šokcih u pogledu narodnom, vjerskom, umnom, gradjanskom i gospodarskom. U Beču.
Bácskai János György
1943 Baja földrajza. Baja.
Bán Péter
1980 Magyar történelmi fogalomgyűjtemény. 1—2. Eger.
1989 Ua. Budapest.
Barlay Magdolna
1939 Baja város gazdasági és település földrajza. Pécs.
Bodor Antal
1914 Dél-magyarországi települések története. Budapest.
BTTÉ
A Bács—Bodrogh vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve.
Cvekan Paškal
1977 Subotička franjevački samostan i crkva. Povijesno kulturni prikaz. Subotica.
Csevapovich Gregorius
1830 Recensio observantis minorum provinciáé S. Joan. a Capistrano, per Hung. Austr. lnf et Slavon. extense. Budae.
Dudás Gyula
1904 A bunyevácok története. In: BTTÉ 111—133.
Erdeljanović Jovan
1930 O poreklu Bunjevaca. Beograd.
Evetovics János
1910 Adatok a zombori ferences zárda és a templom történetéhez. In: BTTÉ 8—14.
Fermedžin, Eusebius
1892 Acta Bornae potissimum ecclesiastica cum insertis editortan documentorum regis-tis ab anno 925 usque ad annum 1752. Zagrab.
Fraknói Vilmos
1868—1872 Pázmány Péter és kora. 1—3. Budapest.
Galla Ferenc
1940 Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai. Budapest.
[Grosschmid Gábor]
1850 Oesterreich, Ungarn und die Woiwodina. Wien.
Gyetvai Péter
1987 Egyházi szervezés főleg az egykori déli magyar területeken és a bácskai Tisza mentén. München.
Hadrovics László
1938 A magyarországi szerb települések újabb szerb irodalma. Századok, 335—340.
1942 A magyarországi szerb kérdés balkáni gyökerei. Budapest.
1943 Délmagyarország két évtized szerb történeti irodalmában. Századok, 419—426.
1947 Lepeuple serbe sous la domination turque. Paris.
Halasi-Kun Tibor
1964 Sixteenth-Century Turkish Settlements in Southern Hungary. Türk Tarih Kurumu Belleten, 1—72.
Hegedűs Antal
1981 A bácskai jobbágyok a török hódoltság végén (1660—1680). Létünk, 147—169.
1984 Bácskai és bánáti jobbágylevelek (1676—1848). Újvidék.
Hegyi Klára
1876 Egy világbirodalom végvidékén. Budapest.
Horvát Rudolf
1922 Hrvati u Bačkoj. Osijek.
Horváth Jenő
1941 Szavojai Jenő hg. A dunai monarchia kialakulása. Budapest.
Istvánffy Miklós
1962 A magyarok történetéből. Ford. Juhász László. Budapest.
Iványi István
1886 Szabadka szabad királyi város története. 1—2. Szabadka.
1889—1907 Bács—Bodrog vármegye földrajzi és történelmi helynévtára. 1—5. Szabadka.
Jerney János
1852 Keleti utazás a magyarok ős eredeti helyének kinyomozása végett 1844. és 1845. 1—2. Pest.
Juhász Kálmán
1921 A licenciatusi intézmény Magyarországon. Budapest.
Juhász Koloman
1960 Laien im Dinst der Seeborge während der Türkenherrschaft in Ungarn. Münster in Westfalen.
Kapocs Nándor—Kőhegyi Mihály
1980 Szeremle középkori oklevelei a Zichy Okmánytárban. Baja.
1983 Katymár és környékének középkori oklevelei a Zichy Okmánytárban. Baja.
1991 História Domus Bajensis (1694—1840). Baja.
Karácsonyi János
1923—1924 Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. 1—2. Budapest.
Kemény Simon
1931 Csonka-Bácska tükre. Homok.
Keresztury Dezső
1982 Híres magyar könyvtárak. Budapest.
Knežević Milovoj
1927 O Bunjevcima. Subotica.
Kujundžić Ivan
1969 Bunjevačko- šokačka bibliografija. Zagreb.
Kukuljević Sakcinski Ivan
1860—1863 Bibliográfia Hrvatska. 1—2. Zagreb.
Léderer Emma
1949 Az egyház szerepe az Árpád-kori Magyarországon. Századok, 79—105.
Mandić Domenik
1968 Franjevačka Bosna. Rim.
Mándics Mihály
1989 A magyarországi bunyevác-horvátok története. Kecskemét.
Matković Petar
1897 Putnićki dnevnik V. Vratislava s Mitrovica, ili putovanje c. poslanika Frd. Krekwitza u Carigrad g. 1591. iz putopis Wennera od g. 1616. 47. köt. 113—181.
Meznerich Jenő
1938 Bunyevácok. Budapest.
Monok István
1984 A szegedi alsóvárosi ferences rendház története. Somogyi-könyvtári Műhely, 183—186.
Pekić Petar
1930 Povjest Hrvata u Vojvodini od najstarijich vremena do 1929. Zagreb.
Péter László
1991 Szegedi ferencesek. Szeged.
Pickl Othmar
1986 A magyar—török végvárak és palánkok állapota a Budától Belgrádba vezető úton 1688-ban. Világtörténet, 3—4. sz. 99—106.
Reizer János
1899—1990 Szeged története. 1—4. Szeged.
RJAZU Rad Jugoslavenske Akademije Znanosti i Umjetnosti. Zagreb.
Salamon Ferenc
1886 Magyarország a török hódítás korában. Budapest.
Sekulić Ante
1978 Iragom franjevačkog Ijetopisa u Subotica. Split.
1979 Drevni Bać. Split.
Szakály Ferenc
1981 Magyar adóztatás a török hódoltságban. Budapest.
Szántó Imre
1977 Magyarország népeinek harca a török ellen, 1526—1541. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae, Acta Historica. 61. Szeged.
Szántó Konrád
1974 A jászberényi ferences templom története. Budapest.
Szarka Károly
1947 A váci egyházmegye és püspökei a török hódítás korában. Vác.
Szegfű László
1989 Az Árpád-ház kihalásától a Mohácsi vészig. In: Kőhegyi Mihály szerk.: Baja története a kezdetektől 1944-ig. Budapest.
Szerémi Georgius
1857 Epistola de perditione regni Hungarorum. Pest.
Szerémi György
1979 Magyarország romlásáról. Ford. Juhász László. Budapest.
Szilády Áron—Szilágyi Sándor
1868—1869 Török magyarkori államokmánytár. 1—3. Pest.
Tafferner Anton
1982 Quellenbuch zur Donauschwäbischen Geschichte. 1—4. Stuttgart.
Urosevics Danilo
1969 A magyarországi délszlávok története. Budapest.
Vanyó Tihamér
1971 Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi hódoltság viszonyairól, 1649—1673. Levéltári Közlemények, 323—339.
Varadino, Franciscus
1908 Descriptio provinciae Bosnae-Argentinae per R. P. F. Franciscum a Varadino anno 1679. Ed. Kaiser Ferdinandus. Szabadka.
Vass Előd
1983 A balkáni nomádok az Oszmán Birodalom európai tartományaiban. In: Tőkei Ferenc szerk.: Nomád társadalmak és államalakulatok. Budapest. 255—280.
1989 Török megszállás alatt. In: Kőhegyi Mihály szerk.: Baja története a kezdetektől 1944-ig. Budapest, 159—199.
Velics Antal—Kammerer Ferenc
1886—1890 Magyarországi török kincstári defterek, 1543—1699. 1—2. Budapest.
Verancsics Antal
1857 Összes munkái. 1—12. Pest.
Zach Krista
1977 Die Visitation des Bischofs von Belgrad, Marin Ibrisimović, in Türkisch—Ungarn (1649). Ungarn-Jahrbuch, 1—31.
Zichy Okm.
1871—1931 A Zichy és vásonkői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. 1—12. Budapest.
Zirojević Olga
1974 Tursko vojno uredjenje u Srbiji (1459—1683). Beograd.
Zontar, Josip
1972 Die Südslawen und die Türken. In: Internationalische Kulturgeschichtliche Symposion Mogersdorf 1969. Eisenstadt. 95—96.
Jegyzetek
1 Iványi István, 1889. V. 4. Átvette Borovszky Samu, 1909. II. 320.
2 Zichy Okm. I. 479.
3 Uo. 486.
4 Uo. 310. Bodor plébános itt Othmár fiaként szerepel.
5 Zichy Okm. VIII. 89. Magyarra fordított szövege Kapocs Nándor—Kőhegyi Mihály, 1980. 111-113.; Kapocs Nándor—Kőhegyi Mihály, 1983. 119-121. A perről részletesen szól Szegfű László, 1989. 88., 118.
6 Bán Péter, 1980. 918—922.; Bán Péter, 1989. II. 202—204.
7 Zichy Okm. IX. 202. Magyarra fordított szövege Kapocs Nándor—Kőhegyi Mihály, 1983. 150-151.
8 Uo. 151-152.
9 A kiközösítés az egész középkoron át súlyos büntetésnek számított. Léderer Emma, 1949. 101.
10 Zichy Okm. IX. 406.
11 Barlay Magda, 1939. 13—14.; Bácskai János György, 1943. 20—23. A környező vásárokról: Zichy Okm. V. 485.; Szegfű László, 1989. 109-117.
12 Iványi István, 1889. IV. 104—105.; Kemény Simon, 1931. 330.
13 Zichy Okm. X. 44.
14 Szántó Imre, 1977. 8.
15 Szerémi György, 1979. 126., 128., 141-142.
16 Szerémi Georgius, 1857. I. 125.; Istvánffy Miklós, 1962. 124.
17 Verancsics Antal, 1857.
18 Matković, Petar, 1884.
19 Salamon Ferenc, 1886. 168.; Hegyi Klára, 1976.; Szakály Ferenc, 1981.
20 Velics Antal—Krammerer Ferenc, 1886. I. 98.
21 Uo. 122-123.
22 Uo. 202.
23 Kemény Simon, 1931. 30.
24 Zontar, Josip, 1972.; Zirojevic, Olga, 1974. 158—176.; Vass Előd,1989. 168—170.
25 Jerney János, 1852. I. 275.
26 Halasi-Kun Tibor, 1964. 51.
27 Vass Előd, 1989. 177. Az 1570-es török defter adatai szerint Bátmonostoron, Szeremlén, Csanádon és Ságodon a lakosság színmagyar. Ezek a falvak mind a Duna mentén fekszenek és az áradások nyomán keletkezett mocsarak miatt megközelíthetetlenek.
28 Matković, Petar, 1897.
29 Szilády Áron—Szilágyi Sándor, 1868. I. 475.
30 Velics Antal—Kammerer Ferenc, 1886. I. 432.; Bácskai János György, 1943. 26.
31 Juhász Kálmán, 1921.; Juhász Koloman, 1960. 61-69.
32 Szarka Károly, 1947. 106.
33 Fraknói Vilmos, 1868. II. 41.
34 Gyetvai Péter, 1987. 109—110.; Mandić Domenik, 1968.
35 Varadino, Franciscus, 1908.
36 Keresztury Dezső, 1982. 48.
37 Fermedžin, Eusebius, 1892. 343.; Zach Krista, 1977.
38 Galla Ferenc, 1940. 74-77.
39 A keltezés nélküli naplószerű jelentés a Vatikáni Levéltárban két példányban maradt ránk. A Propaganda Congregatio anyagában lévőt kiadta Fermedžin, Eusebius, 1892. 467—468. A S. Congr. Consilii: Relationes ecclesiarum anyagában a „Bellograden” csomóban lévő másik példányt újabban megtalálta és közreadta Vanyó Tihamér, 1973. 327—329. A két változat között kisebb eltérések vannak, még a dátumokban is. Gyetvai Péter, 1987. 107.
40 Vanyó Tihamér, 1971. 335—337.; Gyetvai Péter, 1987. 131.
41 Hegedűs Antal, 1981. További levelek Hegedűs Antal, 1984. 13—19.
42 Karácsonyi János, 1921. II. 165.
43 Reizner János, 1899. I. 204.
44 Dudás Gyula, 1904. 115—116.
45 Iványi István, 1886. I. 87—91.
46 Bodor Antal, 1914. 7.
47 Grosschmid Gábor, 1850. 27.
48 Horváth Jenő, 1941. 66-67.
49 A bunyevácok története iránt érdeklődőknek a következő műveket ajánljuk a figyelmébe: Kukuljević Sakcinski Ivan, 1860.; Antunovich Iván, 1882.; Horvát Rudolf, 1922.; Knežević Milovoj, 1927.; Erdeljanović Jovan, 1930.; Pekic Petar, 1930.; Hadrovics László, 1938.; Meznerich Jenő, 1938.; Hadrovics László 1942.; 1943.; 1947.; Urosevics Daniló, 1969.; Kujundžić Ivan, 1969.
50 Evetovics János, 1910.
51 Cvekan Paskal, 1977.; Sekulić Ante, 1978.
52 Monok István, 1984.; Péter László, 1991.
53 Sekulić Ante, 1979.
54 Szántó Konrád, 1974.
55 Pickl Othmar, 1986. 102.
56 Tafferner Anton, 1982. IV. 49-50.
57 Csevapovich Gregorius, 1830. 472—473.
58 Kapocs Nándor—Kőhegyi Mihály, 1991.
