Adatok a bácsbodrogmegyei sokáczok tárgyi néprajzához.

Bács-Bodrog vármegye tarka népessége körében a néprajzi gyüjtögetés a sokácz vidéken a legjutalmazóbb. E nép baromtenyésztő, halászó és vadászó életmódja, primitívebb kultúrája, a legújabb időkig nehezen megközelíthető lakóhelye, törzsi zárkózottsága okozták, hogy a modern élet kisebbméretű pusztítást végzett tárgyi vagyonában, mint a megye vasúti vonalakkal immár nagyon erősen behálózott többi részén. Újabban a sokácz nép is teljesen áttért a földmívelő életmódra, annak is helyenként a jó gazda-szomszédok példája nyomán, az intenzívebb formájára, a házközösségek teljesen szünőfélben vannak, s vasutat is kapott. Az új baja—zombor—szondi vasútvonal az északi sokáczság minden községét érinti, a déli sokáczság főfészke, Bács is vasúti állomás. A nép nagy gyorsasággal illeszkedik bele új helyzetébe s ezzel együtt rohamosan eliminálódik néprajzából mindaz, a mi jellemezte. A nagy dunai halászbérletek megváltozásával a nagyhalászoknak fogdosó kis csiklis sokácz halászok száma is folyton fogy, szerszámaival együtt. E veszendő tárgyi alkotások felgyüjtése, irodalmi ismertetése ma már a sokácz tájékon is sürgős feladattá vált. Egy-két ilyen pusztulóban levő, nagyobbára észak-sokácz emlék bemutatása az alábbi sorok czélja.

1. Hambárok. (1–2–3. á.) Sajátságos jelenségei a sokácz udvaroknak (dvor, ovlija) a szántalpakra épített hambárok (sokácz: ‘ámbár). Az utczai kerítés közelében, a házzal szemben, homlokzatukkal a főépület felé fordulva állnak, vagy egymagukban, vagy kettesével. A kis bódészerű épületek erős, többnyire tölgyfából faragott szántalpakon (sokácz: balvan, többes: balvani; vagy: szaon) állnak. A talpakat három-négy keresztgerenda köti össze s beléjük erősítve emelkednek fel az épület falainak függőleges oszlopai, az első és utolsó keresztgerendának a közepén is egy-egy. A hambár oldalfalai a legkezdetlegesebb, legrégibb fajtájúaknál gúzsvesszőkből fonottak. A cserényfonás sokácz neve pleter (fonás). Fűz- vagy rakottyavesszőből fonják, de legszívesebben szibovi prut-ból, a szibovina-fa (papsapka-fa) vesszejéből. A cserényfalat kivül is, de különösen belül vastagon besározzák. A tetőszerkezet a házakéhoz hasonló. A körülfutó sárgerendákon három pár ollófa áll, szélkötőkkel a sárgerendához erősítve. Az ollófák villái közt, a tetőgerinczen fekszik a szelemen. Ennek a cserényfalú, primitívebb hambárnak, valamint a hambároknak általában náddal fedett nyerges tetejük (krov) van. A gerinczen a bugás végével a nád le van fonva s a felborzolódás ellen léczekkel, dróttal kötik le a tető hosszában a nádazatot. A hambárnak ehhez a fajtájához a sokácz vidék mindent megadott: erdeje a hatalmas tölgytalpat, füzesei, rekettyései a vesszőt, nádasai a nádat. Régi időben a legtöbb lakóház is paticsfallal épült a sokácz vidéken. Ma a vertfal (na bijani zid) a divatos. Az ilyen cserényfalú hambár még többségben van. A nádolást a homlokzat felöl a sörte-(veréb-)deszka fedi, sokáczul vinácz, melyet a tetögerendázathoz czifrán kovácsolt vaspántok erősítenek. A hambárnak elől kis eresze van, mely igen csinosan és változatosan faragott oszlopokon (sztupcsácz, nozsicza vagy ruka) nyugszik. Ezek az oszlopok a szántalpak mellső felhajló fejébe vannak belecsapolva. A két mellső szán talpvéget e kezdetleges alakú hambáron egy erősebb deszkapadló köti össze. Az eresz alá eső homlokfal alsó négyszögű része is fonott, a felső háromszögű deszkázott s rajta egy akkorka ajtó, a mekkorán egy kifejlett férfi átférhet. Az ilyen hambár leggyakrabban a következő méretekhez közel járó nagyságban épül: hosszúsága 3 m, szélessége 1,8 m, magassága a földtől a tetőgerinczig 3,5 m. Az egész építményben, a legkezdetlegesebben, egy porczikányi vas sincsen, hanem faszegekkel készül.

A nép ezekben a hambárokban gabnaneműit (búza, rozs, kukoricza, bab) tartja s emiatt rekesztékekre van felosztva. Lisztet is tartanak benne. Cséplés után megőröl a sokácz s egész esztendei lisztkészletét is a hambárban őrzi. Egy közepes nagyságú épületben 50—60 métermázsányi elfér s a sározottfalú hambárban pompásan eláll. A háromszögű homlokzat jobb szögletében egy kis kerek nyílás van, a macska számára, bár az egér ritka bennük. Cséplés után az eresz alatt nyíló kis ajtón (vrata) bemászik valamelyik családbeli. E czélra létrát használnak, melyet a cserényfalú hambárokon a középen álló szöges hágcsó helyettesít. Ez az ember veszi be s önti a megfelelő rekesztékbe a gabnát. A ki a gabnát beadja, a szántalpak végeit összekötő padlón áll. Ide veti a sokácz szunyoghálós ágyát, hogy őrizze téli készletét. Ebben segítségére van ebe is, melyet a szánoszlop vaskarikájához köt. Erre az őrizetre különösen régen, az úgynevezett seredsánok (felelős-őrök) idejében szükség volt. Nagyon gyakran megesett bizony, hogy meglékelték a hambárokat.

Újabb időkben (20—30 éve) a hambárok átalakultak. Oldalfalaik nem cserényből készülnek, hanem erős deszkából, itt-ott cseréptetővel. Helyenkint már téglaoszlopokon állnak, de alapgerendáik mégis szántalpak. (2—3. á.) Ezek a deszkafalú hambárok is azonban belülről erősen ki vannak verve sárral. Sokszor már két ajtajuk van: egy rendes nagyságú a négyszögű homlokfal jobb oldalán s ez félmagasságnyi, a másik a rendes kis felső ajtó.

A szántalpú hambárokat a zadruga osztozkodása alkalmával, költözködéskor talpaikon csúsztatják egyik udvarból a másikba; száraz időben hengereken, a homokban, esős időben a sárban, télen a havon. Befognak a szükség szerint 4—8 lovat is.

E csinos kis épületecskéket a sokáczság ugyanúgy díszítette, mint a házát s ezekben a nagyobbára ornamentális ékességekben igen sok a régi, a balkáni világával közös vonás. A cserényfalú hambárok felső háromszögletes csúcsrészét napsugaras festett dísz ékíti. Deszkája nagyobbára kézzel faragott, az ajtaja vörös, zöld, kék tulipánokkal, madáralakokkal telefestett. A deszkafalú hambárok közt ritkán akad olyan is, a melynek homlokzati falát az alsó négyszögű részen a sokácz férfi és nő festett alakja díszíti. Ez igen típusos ornamentális elem, a mely a sokácz házak kapuszárnyain is gyakran előjő. Az eresz alá eső szines dísz maradt meg legépebben, mert védett helyen rejtőzik. A tarka, színes virágokkal, indákkal telefestett verébdeszkák felső, elálló vége emberfej, lófej, madáralak formájára van kifaragva, akárcsak az épületeké. Igen csinosak és változatosak a faragásban igen ügyes sokácz-kéztől származó hambároszlopok. Fejük, talpuk, az oszlopot középen kettétagoló részek azok, a melyeken faragó- és vésőművészetüket ragyogtatják. E faragásokban is erősen uralkodó a tulipán-motivum, főként északon; a déliek inkább az oszloplapokat díszítik tarkán (kők, piros, zöld), czikkekre osztott körökkel, félkörökkel s a belőlük kihajtó indákkal, virágokkal. De faragják a hambártalpak előrenyúló fejét is. Szóval felékesítenek mindent, a mi a szem előtt áll. A hambárok díszítő elemeiről szólván, egyelőre beérem ennyivel, mert a külön, bőven illusztrált tárgyalást is megérdemlik. A deszkásfalú hambárok egyike-másika, mint a képben bemutatott szondi, keleti szabású díszes homlokfalával, négyes, kettősen tagolt oszlopával, vésett belső oszlopaival, léczes folyosójával, lépcsős feljárójával a legfejlettebb alakok közé tartozik.

A szántalpú hambárok nem a bácsmegyei sokácz vidékek kizárólagos jelenségei. A szomszéd baranyai sokáczság körében is nagy mennyiségben van szánhambár s Horvát-Szlavonország keleti, szlavon megyéiben is előjő. Dél-Bácskában a szerbek lakta községekben is közönségesek, a bunyeváczok, magyarok falvaiban is (Baracska, Bajmok) divatosak, bár náluk ritkábbak. Szórványosan jóformán az egész vármegyében előjönnek s nemcsak gabonatartásra használják őket; itt-ott ólakul szolgálnak, sőt Bogyánban állítólag nemrég pusztult el egy nagyobb szántalpon épített lakóház. Ez az adat Bács-Bodrog vármegyéből egyelőre egymagában bizonyítja, hogy a nomadizáló pásztorkodó, méhészkedő sokáczság ezeket a kis, szántalpakra épített alkotmányokat lakásul is használhatta valamikor. Ezt a baranyai sokáczság köréből több adat megerősíti. A darázsi czigánysoron ma is áll még egy, a gabnatartóknál nagyobb szántalpú épület, a melyet laknak. Oldalfalán ajtaja, homlokrészén ablaka nyílik. Vesszőfonása kívül-belül be van sározva, míg a hambárok cserényfalát csak belső felületén kenik ki. Ugyancsak a baranyai sokácz pásztorok ezelőtt 50—60 évvel az izsépi, dályoki és darázsi rétségeken ilyen szántalpú épületecskékben laktak. A szántalpakat keresztben nagy fatörzsekre fektették és erősítették. Ha az árvíz elöntötte a rétséget, az állatokkal menekültek a partosabb helyekre, a pásztorgunyhók a fatörzseken úszva s kikötve helyükön maradtak. Az úsztató fatörzsek neve Baranyában balvan. Mivel Bács-Bodrogban a talpakat is balvan névvel nevezi az északi sokáczság (más nevük szaon), bizonyos, hogy a talpakra a balvan név itt is az úsztató fatörzsekről ragadt, hogy tehát vármegyénkben is divatos volt hajdan a pásztorkunyhók tutajra erősítése. Ennek csak a legelőül szolgáló, árvízzel járta rétségeken volt értelme. Egy balkáni adatom is bizonyítja, hogy a szántalpú épületek lakásul is szolgáltak. Az Osztr. Magyar Monarch. írásban és képben bosznia herczegovinai kötete (XIX. k., 338. o.) e területeknek, sokáczaink balkáni hazájának, pásztoréletéről szólván, így ír többek között: „Miután az állatokat megfejték, a karámokba hajtják, a hol a felnőtt pásztor őrizete alatt töltik az éjszakát. Ez a pásztor szántalpakon nyugvó, deszkákból alkotott, szállítható, szűk, sátoralakú kunyhóban hál, a honnan minden gyanús hangot könnyen meghallhat s ragadozó állat közeledtére lármát üt … A pásztor dolga minden héten a karámokat lebontani és egy-egy kevéssel odébb újra felállítani, hogy lehetőleg nagy darab földet trágyázzon meg a marha.” Ha a pásztor a karámok közelében a szántalpú kunyhóban hál, a karámok helyváltoztatásával e kunyhót is odébb kell szállítani.

2. Pásztor- és halászkészség. Az elhanyatlott sokácz pásztor- és halászélet egy érdekes és ritka hagyatéka a pásztor- és halászkészség, egy tűzszerszámok őrzésére használt bőrzacskó, sokáczul: hálát (4. á.). Nem érdemlik meg ugyan a készség nevet olyan értelemben, mint az alföldi magyar pásztorkészségek, de e nemi fogalom alatt meghúzódhatnak. Eleddig szorgos kutatás után is csak két darab ismeretes előttem, egy-kettőről hallottam, de a nép öregje beszéli, hogy hajdan bőven volt belőle. Az egyik, a melyet képben bemutatok 1/3 nagyságban, Herczegszántóról (Szántova), az északi sokáczság köréből való s utolsó tulajdonosa még csatangoló pásztorkorában használta. A másik a Bács-Bodrog vm. Tört. Társulat Múzeumának zombori néprajzi gyűjteményében van; monostorszegi kishalász kezéből való és lényegében megegyezik az itt bemutatottal. Gyökeres pusztulásuk szoros összefüggésben van a régi tűzgyújtó technika elhanyatlásával. E bőrzacskóban őrizte a sokácz tűzkövét (krêmen), aczélát (kresiló), taplóját (mászát). A zacskó nagyságra és zárószíjszerkezetére, valamint pillangós bőrdíszére nézve, a lényeget tekintve, hasonlít a magyar, alföldi pásztorkészségek taplószacskójához. Az egyszínűen fekete, lapos bőrzacskó redőin egymást keresztezve két pár szíjgyeplű fúródik át, melyek ellentétes irányban meghúzatván, a zacskó szája összecsukódik. A zárógyeplűk alatt egy-egy rövidebb pillangó lapul a zacskóra s ugyancsak két két rövidebb s két-két hosszabb pillangót foglalnak össze a zárógyeplűk végén levő szíjkötések. A zacskónak szíjtartója van, a melynél fogva a nagy, lapos pásztor- vagy halásztarisznya szíjára akasztották. A sokácz e zacskót nem a gatyakötésre erősítette, mint magyar pásztortársa. Egyéb utenziliumát, élelmét ebben a tarisznyában hordta. A hát felé eső részére függesztette fából faragott vagy préselt, áttetszőre kikészített bőrből készült tokjában a kését. Csak megemlítem, a nélkül, hogy bármely irányban következtetni akarnék, hogy a bácsmegyei pásztornépség, főként a juhászság, még a másajkúaktól lakott vidékeken is gyakran magyar s a bajavidékiektől tudom, hogy ilyen zacskót az öregek ismertek. Másrészt régi határperek jegyzőkönyvei szerint a XVIII. században a megye szláv pásztorai állataikkal a Kis-Kunságig elkódorogtak, sokácz halászaink pedig halaikat Debreczenig elhordták.

3. Guzsalytűk. A sokácz guzsalyokról e folyóirat VIII. évfolyamában (268. o.) emlékeztem meg. Czikkem java része az úgynevezett fejes guzsalyokról (prelyicza) szól, de röviden megemlékezem a kúpalakúra esztergályozott fejű guzsalyról (prelya) is, melyre a kenderszöszt pillangós bőrszalaggal kötik rá, a melynek a végén guzsalytű van oly czélból, hogy a szíj mögé, a szöszbe tűzzék s így megakadályozzák, hogy a bőrszalag lehulljon. A megerősítésnek ezt a módját felesleges képben bemutatnom, mert már megtette Kőris Kálmán a matyó kendermegmunkáló szerszámokról szóló czikkéhez mellékelt szép rajzzal (Értesítő, VIII. évf. 23. old.). Ilyen ólomból készült sokácz guzsalytűnek a rajzát közöltem fentemlített czikkemben. Később (Értesítő, X. évf. 89. old.) Timkó György emlékezik meg ezekről a szép apróságokról. Mezőkövesdi, cserépfalvai (Borsod vm.), okányi (Bihar vm.) guzsalytűket és bogyiszlói (Pest vm.) rokkaszegeket ismertet. Adatait s az én régibb sokácz adatomat számbavéve kitűnik, hogy ezek a tűk és rokkaszegek a Duna mentén, a Sárközhöz számító Bogyiszlótól délre mindenfelé előfordulnak úgy magyar (Sárköz, Szeremle), mint sokácz kézben. Az északi sokáczságnál a guzsalytűk még elég gyakoriak, bár a szövés fonás elhanyatlásával lassankint elpusztulnak. A rokkaszeg kevesebb, sokszor alakra alig különbözik a guzsalytűtől, de a tűző végére száradt olaj elárulja rendeltetését. A mi még megvan, attól nehezen válik meg az asszonynép, mert kedves emléke. A legény készítette a leánynak, a kit a fonóba kisért. Öreg anyókák egy- egy szép példányt semmi áron ki nem adnának a kezükből, mert elhalt öregjük legénykori ajándéka. A sokácz guzsalytű, blípák fából, szarúból, csontból és ólomból készül. A csontból valók nagyon ritkák. A vékonyra csiszolt csontlapból vágták ki s belémélyített egyenesekkel s pontozással díszítették. A szaruból készülőkhöz a szarut forróvízben puhítva teregették laposra s késsel faragták ki. A számuk kicsi. A fából valók közül olyan, a melyen a művészi czélú alakításnak valamelyes nyomát fel lehetne fedezni, eleddig nem került a szemem elé, de meg vagyok róla győződve, hogy a faricskáláshoz nagyon értő sokáczok közt ilyenek is keletkeztek. Annál gyakoriabbak az ólomból, czinből öntött (5. á. a—c.) valamennyi teljes nagyságú. Ezek a legváltozatosabbak is, és feltűnő a megegyezésük itt-ott a bogyoszlói és sárközi guzsalytűk és rokkaszegek fajával. Az öntésük nagyjában úgy történik, mint a hogy azt Timkó említett czikkében közli, azért bővebb ismertetéséről lemondok. Az öntőminta szakasztottan olyan, a minőt ő képben bemutat. A feltűnőbb különbség csak az, hogy nem deszkával fedik le, hanem jó vastag papírral csavarják körül feszesen, spárgával átkötik s aztán öntik bele a minta kis tölcsérszerű nyílásán a megolvasztott ólmot. A megöntött s kihült tűt aztán reszelővel kisimítják, késsel gondosan kiformálják, a simára gyalult ólomfelületet pontokkal, reczés vonalakkal czifrázzák. Egyéb díszítési elemeik közt mindazt megtaláljuk (kereszt, tulipán, lófej, madár stb.), a melylyel a sokácz egyéb tárgyait szokta ornamentálni.

4. Gyűrű. Igen elterjedt — ezt egyelőre csak az északi sokáczokról mondhatom — az ólomgyürűk öntésének szokása. Miután öntésük módjáról eddig nem volt szó, képben és írásban bemutatom. Az öntőminta egy körülbelül 12 cm hosszú, 2½ cm átmérőjű, két félre fürészelt keményfahenger. A két fél (B, C) összeerősithető akként, hogy d szög (B. rajz) a C) rajzon szintén a-val jelölt nyílásba jár A két fél összekerülő széle ekként csatornát alkot, a gyűrűkarika öntőmintáját; bb-nél ez a kis árok a gyűrű köves részének megfelelően négyszögűvé öblösödik ki. B) rajz ellenkező oldalán (l. A rajzot) fut az öntőárokhoz az olvasztott ólmot, vagy czinket vezető csatorna egy kis öntőtölcsérből. Az öntés azután ugyanúgy történik, mint a klipák-oké. A hengert jó szorosan s többrétüen körülkötik keményebb fajtájú papírral s a tölcséren át beléöntik a megolvasztott érczet. A durva öntvényt (D) is reszelővel, késsel idomítják, reczés vonalkázással díszítik. E gyűrűkkel szintén a legény kedveskedik szeretőjének, de egy-egy öreg öntő pénzért bárkinek készít.

Bellosics Bálint.