Ethnographia / A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 7. évfolyam, Budapest, 1896

Dr. Jankó János

Adatok a bács-bodroghmegyei sokaczok néprajzához.

Bács-Bodrogh vármegye 1894-ben elhatározta, hogy az ezredéves országos kiállítás keretében létesítendő néprajzi faluban bemutat egy sokacz¹ házat a typusos berendezéssel és néhány híven felöltöztetett alakkal. A kiállítási igazgatóság erre egy bizottságot küldött ki a hely szinére, hogy ott szakszerűen állapítsa meg, milyen ház, mily berendezés és mely costumeök jellegzetesek a sokaczokra. Mint e bizottság tagja, kerestem fel először 1894-ben a bács-bodroghvármegyei sokaczokat.

Utam előtt az irodalom néhány forrását kérdeztem meg, mit tudnak a sokaczokról.

Hunfalvy Pál 1876-ban «Magyarország Ethnographiájá»-ban a sokaczokról a 474. lapon ezt írja: «A nem egyesült görög egyházbeli szerbektől vagy ráczóktól különböznek a sokáczok vagy bunyeváczok, azaz katholikus szerbek» … majd néhány sorral alább így ír: «rácz (nem egyesült szerb) és sokácz (katólikus szerb) csak a hitvallásra nézve különböző ….» Hunfalvy szerint tehát szerb és bunyevácz vagy sokacz ethnographiájában egy és ugyanaz, különbség csak a vallásban van, a sokacz elnevezés pedig a bunyevácz synonimja.

Tény az, hogy a szerbséget a bunyeváczoktól és sokaczoktól a vallás teljesen elválasztja, de néhány részint a kiállítási igazgatósághoz beküldött s részint Xántus János m. n. múz. igazgató-őr úr magántulajdonát képezett, s külön bunyevácznak s külön sokacznak jelzett costume-fénykép nem egyezett Hunfalvy azon állításával, hogy a bunyeváczok és sokáczok egy azon nép.

Hunfalvy ez esetben csak statisztikai forrásainak — s különösen Fényes Eleknek — hibáit vette át, mert a népszámlálásokban az 1857., 1870., 1880. és 1890-ik éviekben bunyeváczok és sokaczok sem egymástól, sem a szerbtől nincsenek megkülönböztetve, s pedig ha Hunfalvy egyéb forrást is megkeres vala, ha nem is sok, de elég jelentékeny különbségeknek akad irodalmi nyomára.

Banatianu már 1850-ben «a temesi bánság és szerb vajdaságiról szóló s a Pesti Napló u. a, évi 67. számában megjelent dolgozatában azt írja, hogy a szerbekkel egyeredetűek, de vallásra, érzelemre, szokásokra és viseletre nagyon különböznek a bunyeváczok, sokaczok, azaz katholikus ráczok, kiknek száma 98.159 s kik Mária Theresia alatt telepedtek le Torontál és Bácsban. Banatianu tehát rámutat a szerbek és katholikus ráczok közti vallási különbségen kívül az ethnographiaira (szokások és viselet) is.

Kondor Lajos a Vasárnapi Ujság 1857. évi 17. számában leírva «a római sánczok vidéké»-t, röviden ismerteti a sokácz costume-öt, esketést s felemlíti a házközösséget is, s közli a sokácz menyecske ünnepi és a sokácz asszony hétköznapi ruhájának igen jó képét, melyből még azt is meg lehet állapítani, hogy az illetők szóntaiak. A női ruhát így írja le : «A nők egyetlen öltözéke a kihímzett hosszú ing, mely középen pojászszal szőrből font czifra övvel szoríttatik a derékhoz. Mindenféle szinű gyöngyöket, a menyecskék piros rózsás főkötőt, az asszonyok csupán kék, fejérrel pettyegetett kendőt s ugyan afféle kötényt hordanak.» Mint látni fogjuk, a pojász szó irányadó a viselet eredetének meghatározásában.

Rónai Sándor ugyancsak a «Vasárnapi Ujság»-ban 1866-ban «Három nép egy megyében» czím alatt 571. lapon foglalkozik a sokaczokkal s igen jellemző adatokat mond el róluk: «A bunyevácznak tökéletes ellentéte a sokácz nő. A sokácz európai indián, lakik a Duna mentében néhány faluban, vallására és nyelvére nézve a némileg különböző hangsúlyt beszámítva egy a bunyeváczczal. Vallásos hivő nép — erkölcs nélkül. Öltözete lehetőleg primitív. A hajadon egyetlen egy testhez simuló ingben jár, derekát tarka öv köríti, czipőt, harisnyát nem ismer, haját homlokára simítja s valódi barbár szokás szerint tollakkal czifrázza. Télen hosszú báránybőr ködmön óvja a hidegtől. Ha férjhez megy, néhány évig veres, azután pedig zöld szoknyát visel s fejét sütőlapát nagyságú konty ékteleníti. A nők szépek Plávnán és Szóntán. A sokáczban sok a nomadikus vonás, patriarchalis életmódot visz, inkább halászatra, méhészetre, faizásra mint földművelésre való s hanyatlik.» Íme itt már a sokacz és bunyevácz közti ethnographiai különbség is meg van jelölve, sőt ezt Rónai — hangsúly dolgában — a nyelvre is kiterjeszti.

A «Vasárnapi Ujság» 1873-iki évfolyamában két képet is közöl a 287. és 535. lapon sokaczokról, de ezek baranyamegyeiek, s minthogy a szöveg csak pársoros képmagyarázat, a képek pedig részletes összehasonlításra nem alkalmasak, ezektől el kell tekintenünk, valamint hasonló okokból mellőzzük a «Magyarország és Nagyvilág» 1875. évfolyamában az 584. lapon megjelent képet is, mely torontáli sokaczok és németek viseletét kivánja bemutatni.

Iványi István «a szabadkai bunyeváczok és szokásaik»-ról az «Ethnographiá»-ban (1891. 185. 1.) írt tanulmányában, valamint «Szabadka történeté»-ben (1892. 579. 1.) külön említi a bunyeváczokat és külön a sokaczokat, de a köztük levő különbség megállapítására még kísérletet sem tesz, a hogy az e dolgozatainak nem is feladata.

Végre az «Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben» czímű vállalat Badicz Ferencz avatott tollából a Bácska leírásában külön ismerteti a bunyeváczokat (II. k. 594. 1.) és sokaczokat (II. k. 602. L), melyből annyi szintén kitűnik, hogy a bunyeváczok és sokaczok ruházata egymástól lényegesen különbözik.

Ezen tájékoztató ismeretekkel utaztam Zomborba. Az akkori bács-bodroghmegyei alispánnak, ma Szabadka főispánjának, Schmausz Endre úrnak szives kalauzolása mellett meglátogattuk az összes bács-bodroghmegyei sokacz telepeket, Szóntát, Vajszkát, Bogyánt, Plávnát, Szántovát és Béreget, kivéve Bácsot és Monostorszeget, melyekben városi jellegöknél fogva immár alig remélhettünk eredetiséget.

E rövid ideig tartott utazás kétségtelenné tette, hogy a sokaczok és bunyeváczok tárgyi ethnographiájukban s különösen costume-jökben rendkívül különböznek egymástól és hogy a bácsmegyei sokaczság — costume-jét tekintve — élesen különváló három typusra oszlik, egy délire, melybe Bács, Plavna, Vajszka és Bogyán sorakoznak, egy középsőre, melyet egyedül Szónta képvisel és egy északira, melyhez Szántóvá, Bereg és Monostorszeg tartoznak. A vizsgálat az idő rövidsége miatt részletekre nem terjedhetett ki, de készítettem a fenti eredményeket igazoló teljes fényképgyűjteményt és Fittler K. és Handler J. uraknak, a bizottság más két tagjának szives közreműködésével számos rajzot szereztem be s ezeket a M. N. Múzeum Néprajzi Osztályában helyeztem el.

A szemlélődésben együtt töltött napok eredménye az volt, hogy Schmausz Endre alispán úr a következő tél folyamán felszólított, hogy foglalkozzam bővebben a bácsmegyei sokaczokkal, állapítsam meg a különbséget a jól ismert bunyevácz, de alig ismert sokacz közt s vizsgáljam meg közelebbről a nép alakulásának, letelepedési viszonyainak jellegét s egyben felajánlotta a kutatás költségeinek fedezéséről való gondoskodást.

Noha előttem a feladat kezdettől fogva tárgyi jellegűnek látszott, annak megoldására csak akkor mertem vállalkozni, midőn Popovics György pancsovai tanár kutatásaimban hozzám csatlakozni ajánlkozott; míg így egyrészt benne jó tolmácsot nyertem, másrészt a kutatást a nyelvészeti térre is kiterjesztenem módomban volt, melynek úgy anyaggyűjtését, mint feldolgozását teljesen Popovics úrra bíztam.

1895 július havában aztán három hetet töltöttünk együtt Bács-Bodrogh vármegye sokacz falvaiban. A néprajzi felvétel módja ugyanaz volt, mint a melyet Kalotaszegen, majd Tordán, Aranyosszéken és Toroczkón s végül a Balaton mellékén követtem; noha eddig e módszert csak magyarságon próbáltam ki, habozás nélkül alkalmaztam azt most nemzetiségi területen is. Az anthropologiai vizsgálatot azonban el kellett hagynom, mert útközben eszközöm elromlott s kijavítására nem várhattam. Teljes részletességgel vettem fel Szóntát, Vajszkát, Bogyánt, Plávnát és Szántovát, kevesebb súlyt helyeztem Béregre, mely tárgyilag Szántovával teljesen egyező, míg a részletes felvétel keretén kívül hagytam Monostorszeget és Bácsot városias jellegük s a sokaczokkal együtt élő egyéb nemzetiségek túlnyomó száma miatt.

És most, mielőtt áttérnék a sokaczok ismertetésére, őszintén köszönöm Schmausz Endre főispán úrnak, valamint Bács-Bodrogh vármegye közönségének, papi és jegyzői karának, hogy mindnyájan a legmelegebb érdeklődéssel támogatták vállalkozásomat.

I. A határ elnevezések.

Bács-Bodrogh vármegye nyugati szélén a Duna mocsarai mellett és között sorakoznak észak-déli irányban a sokacz községek: Szántova, Béreg, Monostorszeg, Szónta, Vajszka, Bogyán, Plavna és Bács. Az ezek által jelzett vonaltól kelet felé végtelen sík, az Alföld termékeny lapálya terül el, míg nyugat és dél felé a dunántúli és szerémségi hegyek kéklenek a távolban. A községek határának egy része rendesen kanaáni gazdagságú termőföld, a Dunához közelebb pompás füvű kaszálók terjednek a védtöltésig, melyen belül széles övben füzes erdő táplálkozik az áradványos vizekből s csak itt-ott engedi látni a fakó nádast vagy a Duna felcsillanó habjait. A kaszálók és szántók tengerét itt-ott egy-egy erdő tarkítja hatalmas fákkal, majd kisebb foltokon kopár szikre vág le a nap.

Mind a nyolcz község, mint azt dr. Csánki Dezső «Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában» czímű munkájának II. kötetében kimutatja, ősi magyar fészek volt. Szónta mint «villa Zund» már 1206-ban előfordul az okmányokban. 1382 óta vámjával együtt az ó-budai apáczáké volt, kir. sókamaráját 1466 óta, az idevaló csizmadiák czéhszabályzatát pedig már 1448-ból ismerjük; neve még 1520-ban is Szond-nak hangzott s nem Szóntának (138. 1.); akkori jelentőségére Csánki megjegyzi, hogy e tájék legelőkelőbb pontja volt (135. 1.). Bács már a XII. században szerepel okleveleinkben, «villa-civitas-oppidum» minőségben s a megye egyik székhelye volt; érseksége a kalocsaival egyesült ugyan, de Sz.-Pálról nevezett székes káptalanja a mohácsi vészig fennállt (136. 1.); vára is volt, mely 1338-1342 táján épült (135. 1.). Bogyánt, Bóján név alatt a pápai tizedlajstrom említi (145. 1.). Vajszka 1412-től kezdve ismeretes, mikor is részben a kalocsai érsekségé volt (167. 1.). Plávna 1522-ből Palona, Alsópalona, Felsőpalona néven, majd az 1553. évi defter Palavna néven említi (158. 1.). Ezek a mohácsi vész előtt mind Bácsmegyében voltak, valamint idetartozott még Monostorszeg, mely 1382-ből ismeretes (157. 1.). Az északi két község Bodroghmegyéhez tartozott; közülük Béreg — Berek, Berjeg, Beryeg Byryeg neveken — 1368-tól kezdve, (194. 1.), Szántóvá pedig — Zanthov, Zantow, Zantho neveken — mint a szekcsői Herczeg család birtoka 1349-től kezdve szerepel (208. 1.).

Ezek mind magyar nevű helyek s a birtokosok is mind magyarok voltak. A tatárjárás ugyan elsöprött mindent, de a XIV. és XV. században ismét benépesült a Bácska s erős gyökeret vert a tisztán magyar művelődés, birtokosai közt pedig a legelőkelőbb magyar nemzetségeket találjuk s a betelepüléskor átvett ősneveken kívül magyarok a puszták és helységek nevei is. A mohácsi vész előtt úgy Bodrogh- mint Bácsmegyét nagyszámú erős köznemesség jellemezte s a rácz despotanak csak Csurog tájától Petrovoszelóig volt mintegy hét szerb faluja. (L. Csánki i. h. 134. 1. és Badics i. h. 576. 1.)

A XVI. és XVII. század folyamán ezt az egész magyarságot megsemmisítette a pórlázadás, majd a török áradat; a mohácsi vész után először, majd Bécs ostromától visszatérőben másodszor felégetett minden községet, felkonczolta vagy rabszíjra fűzte az egész lakosságot, míg csak Buda visszafoglalása és a második mohácsi ütközet ismét meg nem hozta a szabadulás idejét.

De akkor már a Bácska lakossága egészen más képet öltött magára; szlávvá lett. A rigómezei csata után 1390-től kezdve, majd a XV. és XVI. század folyamán a szerbség — a töröktől kergetve — átmenekült Magyarországba és itt maradt. A szerbség zaklatott sorsa azonban a Bácskában még jó ideig nem szűnt meg s csak a század végén, elsőben 1687-ben, mikor az első róm. katholikus szerbek, a dalmata bunyeváczok letelepednek Szabadkán s még ugyanazon évben megkezdik anyakönyvüket, majd később 1690 táján, mikor Csernovics Arzén hozott Magyarországba 39 ezer gör. keleti hitű szerb családot, melyek nagy része a Bácskában telepedett meg, kezdődött némileg a Bácska nyugalma.

Erre az időpontra, vagy talán néhány évvel későbbre a XVII. század legvégére kell tennünk a sokaczoknak a betelepedését is a fent elősorolt községekbe, hol az anyakönyvek mind a mult század elejével (vagy még később) kezdődnek. E községek akkor teljesen elhagyott, elpusztult helyek voltak; neveik s így természetesen határneveik is a mohácsi vészig magyarok voltak; a birtokosság főleg köznemesség lévén, a két évszázados török uralom azt könnyen elsöpörte s ha volt is nép, mely a községek neveit fentartotta, aligha volt annyi, hogy a határneveket is megőrizze s átadja az újonnan jött települőknek. A megőrzött és átadott községnevek azonban egyben elszlávosodtak, Szond-ból Szónta, Poloná-ból Plávna, Boján-ból Bogyán, Berek-bői Béreg, Szántó-ból Szántova lett, csak Bács, Vajszka és Monostorszeg őrzi meg magyar nevét. S mit várhatunk a többi határnévtől? De épen ezért kétszeresen érdekes a helynevek tanulmányozása, mert felvilágosítást adhat arról, volt-e e vidéken a sokácz előtt letepült állandó lakosság s ha volt, milyen nemzetiségű volt az, mert ez kétségtelenül döntő befolyást gyakorolhatott a bácsbodroghmegyei sokaczság ethnographiai megalakulására.

Nem magyar területről lévén szó, rendkívül óvatossággal kellett hozzáfognom a határnevek gyűjtéséhez. Mindenekelőtt lemásoltam a katastralis térkép összefoglaló lapját; kiirtam külön jegyzékbe s római számokkal bevezettem a térkép megfelelő helyeire a hivatalos dülő neveket; miután a részletes lapok több névanyagot foglalnak magukba, mint a mennyi a dülő nevek hivatalos jegyzékében van, külön arab számokkal jelölve kiirtam azok jegyzékét is, majd ugyanazon számokat bevezettem az összefoglaló térképbe is; ez volt az előmunkálat. Most kiejtése a lehető legtisztább sokacz volt, az egész anyagot revidiáltam. Ügyeltem arra, hogy a nevet a nép fia előtt ne mi ejtsük ki először, hanem a térképben és a képzeletben oda vezetve őt a helyszínére, azt ő ejtse ki először s így a nevet a legelső, legközvetlenebb kiejtés után jegyeztük fel, nem mulasztva el a többiek kikérdezését sem. E revisio a következő kérdésekre terjedt ki: 1. jól van-e a név felírva? 2. van e azon helynek más neve is? 3. hol fekszik az a hely? 4. mit jelent a név? 5. füzödik-e a névhez valamelyes monda? a revision után pedig 6. ismernek-e még oly helynevet a határban, mely a felsoroltakban nem foglaltatik.

Lássuk már most az így felvett anyagot.

Szóntán hivatalos dülő név volt 31 (I—XXXI); a térképbe bejegyzett egyéb név összesen 55 (1.—55.); új nevet találtunk 19-et (56.—74.); új, de synonym nevet 19-et. Így a szóntai határnevek aztán az egész anyagot öreg birtokos sokaczokkal, kik a határt is jól ismerték s annak minden zegét-zugát megtudták nevezni s kiknek anyaga áll összesen 124 névből. A következő jegyzékben az első szó tehát maga a név, úgy a mint kiíratott a térképből a második szó a kiejtés szerint kijavított (jav.) név; a harmadik tétel az értelmet (ért.) adja meg; végül * alatt a megjegyzéseket fűzöm a szóhoz. A szóntai határnevek anyaga tehát a következő:

I. Krusevlya; jav. Krusévlya; ért Körtvélyes; II. Za Adom; jav. Za-Ádóm; ért. sziget möge; III. Mala-Ada; ért. Kis-sziget; IV. Kricskovics; ért.? *Kricskija egy török szultán neve, meghalt 1422-ben! V. Malo-Polye; ért. Kis-mező: VI. Vrpolye; ért. tető + mező; VII. Veliki-rít; ért. nagy-rét; VIII. Apsa; ért. ha apta-ból alakult, akkor Sambucusebulus, mi «határ» jelentésben is előfordul; IX. Mária-Pruth; jav. Marin-Prúd; ért. Marin vesszőse; X. Kincstári faizás; XI. Debelacz; ért. vastag + os; * erdő volt vastag fákkal; XII. Silbovacz; jav. Síbovacz; ért. vesszős; XIII. Községi faizás; syn. Rét; XIV. Bakulya; jav. Bakula; ért. banya; XV. Mezovacz; jav. Mező-vacz; ért. mezős; XVI. Medan; * tán mejdán — tér; XVII. Brdo; ért.: domb; XVIII. Bivolcsak; ért. * vagy a bivaly szóból vagy a daturastramonium L.-ből; XIX. Jugavopolye; ért. Jugnak (szerb férfi név) mezeje; syn. Reszanovity = Obrizs (körül + vágni); XX. Onopolye; ért. az a mező: syn. Velika-Livada; ért. nagy-kaszáló; XXI. Kruskovacz; ért. körtefás; XXII. Okolistye; ért. kerek föld; XXIII. Brdarics-Szlatina; ért. domb + só; * nincs ott hegy, mert az erdő; származhatik a név a szóntaiBrdarics családtól is; XXIV. Szlatina; ért. csapóföld, sziksós; syn. Szedelyie = Vidakovics; utóbbi szóntai családnév; XXV. Greda; ért. hát; XXVI. Czerik; ért. cserfás; XXVII. Zlokutyán ; ért. rossz + ház; syn. Graovo; ért. babos; XXVIII. Popovacz; a név a szerb pap, ,popa’ nevéből; syn. VlaskaGuvna; ért. oláh szérűsök * mert a kath. sokacz a gör. kel. szerbet oláhnak gúnyolja; XXIX. Dolalapcsevo; * alacsony, vizenyős hely; XXX. Lapcsevo; jav. LapcsevodoDoroszlovo; XXXI. Kandlia; jav. Kalnia; ért. agyagos, sáros; — 1. Római sáncz; syn. Járak, ért. sáncz; 2. Mosztonga; 3. Velika-Ada; ért. nagy sziget; 4. Tamica; jav. Jamica; ért. gödröcske; 5. Pszecsa-bara; ért. kutya árka; 6. Erdővédlak; syn. Jagerszka-kutya; ért. vadász-ház; 7. Mocsidlo; jav. Mocsile; ért. kenderáztatni való pocsolya víz; 8. Drei-Spitz ;syn. n krájkruskovácz; ért. a körtefás szélén; 9. Sztencsev-Verdák; jav. Sztencsev-Vrdák; ért. Sztentynek a füzfása; * vrdákvrbák helyett tájszólási sajátság; 10. Matinanyiva; jav. Maczinanyiva; ért. Maczaszántófölde; syn. Viczina-Livada; ért. Vicza rétje; 11. Kruskovacskirit; ért. körtefási rét; * része a VII. dűlőnek; 12. Kíp; ért. szobor; 13. Blazsúlye; ért. a Blázs (név)-é; 14. Mezovacz és Vranicza; jav. csak Vranicza, melynek három része van, és pedig az 56., 57. 58.; ért. fekete föld; 15. Baricza; ért. árkocska; 16. Ritics; ért. Rétecske; 17. Szérűskertek; jav. Szérűskertek; syn. Guvna; ért. szérűsök; 18. Kalvária; 19. Csárda ; 20. Plébánia-szállás; 21. Bobia-szállás; 22 Bobia; 23. Fekete-bara; syn. Czrna-bara; ért. fekete-árok ; 24. Polaj; jav. Poloj;, ért. áradás; 25. Oszterovácz; jav. Osztrovacz; ért. szigetecske; 26. Ó Szónta; syn. Sztara-Szónta; 27. Nagy-Bara; syn. Velika-bara; ért. nagy árok; 28. Czerna-Bara; jav. Czrna-Bara; = 23.; 29. Vraticsevicza; jav Vrticsevicza; ért. madártető; 30. Besztrement; jav. Besztrmen; ért. feneketlen; 31. Nagy- és Kis-Kövércse; syn. Velika- és Mala-Kevércsa; * kövér halakkal; 32. Tátos; * betyárhely; 33. Orcsák; ért szántó; 34. Bakula-fok; lásd XIV. alatt; 35. Szkelicza; ért. révecske; 36. Halászkunyhó; syn. Fiserszka-kutya = Alaszka-kutya; * a magy. halász és a német Fischer szókból; 37. Vizrekesz; syn. Slajcz = Bogáz; ért. gázló; 38. 28. = 23.; 38. a. Odri nászap; ért. Odri-töltés; 39. Gareika-Livada; jav. Karajkova-Livada; ért. Karajk rétje; 40. Kis-Kandlia; jav. Kis-Kalnia; syn. Mala-Kalnia; lásd XXXI. alatt; 41. Vágástói; syn. Vágástovi; 42. Korpovicza; ért. teknősbékás; 43. Szofrity (Andrásen bogácz); jav. Szofrity (Andrásev bogáz); ért. András gázlója; 44. Berdán; ért. feneketlen; 45. Czrna-bara határfok; 46. Grgina Greda; ért. Gergely-hát; 47. Prút; ért. vesszős; 48. Kis-Korpovicza; syn. Mala-Korpovicza; l. 42. alatt; 49. Kaszálovacsa; jav. Kasszálovacsa; ért. kaszáló; 50. Sztári-Prát; jav. Sztari-Pút; ért. Ó-Út; 51. Lagovácsa és Alagovácsa; jav. Alagovácsa egyáltalában nem létezik; ért. edénynek való föld; 52. Szelisztícz; jav. Selisztícz; ért. tán szelístity-ből s ekkor falvacska, telepecske; * itt tényleg laktak emberek; 53. Topernicza; jav. Topornyácsa; ért. topólynyacsa = nyárfaberek; ide tartozik a 59., 60. sz. is; 54. Serpín-prúd; ért. Serpa homokpadja; 55. Bogáz; ért. gázló; 56. Mezevacska-Vranicza; ért. mezős fekete föld; 57. Keverszka Vranicza; ért. kövér fekete föld; 58. Drina; ért. alá- vagy kimosott hely; 59. Szverzi-Gatya; ért. vedd le a gatyát; 60. Vaisz; ért. a magy. faiz-ni-ból; 61. Ozrnotopolye; ért. feketenyárfás; 62. Blato; ért. mocsár; 63. Ustye; ért. torkolat; 64. Sztaklara; ért. üveggyár, kereskedés (?); 65. Dangozovacs ?! 66. Radúnovacsa; ért. Radun (régi szerb előnév) földe; 67. = 49.; 68. Borbosínye?! 69. Torovo jagnyégye; ért. Tor nyárfái; 70. Szaldum; ért.? * szaldun a kisoroszban: sandkies; 71. Mlaka; magyarul moláka (turján, őrjeg), mélyen fekvő nedves vidék, csapás; 72. Régi zárda; 73. Zsidótemető; 74. Ó-temető.

Ime ez a szóntai határnevek javított és kiegészített jegyzéke; nem kívánom a hibákat részletezni; csak néhány jellemzőbbet sorolok fel külön, mert tanulságosak. Így Lagovacsa mellett fordul elő Alagovacsa, mely egyáltalában nem létezik s teljesen ismeretlen; ez meg nem értése a bemondásnak. Nagyobb hallási hibák: Mocsidlo (Mócsile helyett), Kandlia (Kalnia helyett). Iráshiba: Tamica (Jamica h.), Polaj (Poloj h.) stb. Mindezek kis hibáknak látszanak s mégis fontosak, mert míg így hibásan feljegyezve értelmetlenek, pontosan feljegyezve határozott értelmet kapnak. Külön vétetett a Czrna-bara és Fekete-bara, holott ez egy és ugyanaz. Ha volt a mérnök mellett magyar vagy német munkás is, a térképbe magyar és német nevek is kerültek be s ilyenkor a sokacz név teljesen elmaradt, holott az él a nép ajkán. De ezek mind könnyen érthető hibák, még ha nagyok is; a mérnök, ki a térkép készítésén hetekig dolgozik, sok emberrel találkozik, egyik is másik is mond egy-egy nevet a maga nyelvén jól vagy hibásan, s minthogy ő kritikája súlyát nem a névanyagra, hanem a térszinrajzra helyezi, könnyen téved s névanyagából hiányzik az az egységesség, mely kell, hogy meglegyen benne akkor, ha egyszerre, egyöntetűen s csak a leghitelesebb kútfőkből, személyekből, a népből merítve állítjuk azt össze.

Nem lehet feladatom ezen anyag nyelvi elemzése s itt kizárólag a nevek természetével kell foglalkoznom. Azonnal meglep az a körülmény, hogy a nevek túlnyomó többsége tiszta sokacz, s idegen népnek nyomaira alig akadunk.

Így mindenek előtt a szerb nyomokra utalunk; számuk igen kevés, mindössze a Popovacz, Vlaska Guvna, Jugovopolye és Radúnovacsa nevek mutatnak egyenesen valamelyes szerbségre, mely annak idején, mikor a sokaczok itt letelepültek, már itt lehetett, de mint azt a nevek rendkívül csekély száma egyrészt, és a «Vlaska Guvna» gúnyos kifejezés másrészt sejtetni engedi, már akkor is erős kisebbségben.

A magyar nyomok könnyen megismerhetők. Nem számítva azon helyneveket, melyeknek csakis magyar alakjok van s többnyire a telekkönyvet készítő mérnök hivatalos elnevezései s a nép tudásába is csak a hivatalos életből jutottak át s alapjában véve új eredetűek, mint a minők p. o. kincstári faizás, községi faizás stb.; ezeket nem számítva, az a körülmény, hogy a magyar neveket a sokacz nem fordította le, hanem vagy eredeti alakban, mint p. o. Tátos, Csárda, Plébánia-szállás stb., vagy szlávos véggel és hangsúlylyal alkalmazta, mint p. o. Mezővacz, Kevércsa, Alászka (= Halászka), Vágástovi, Kaszálovacsa stb., azt látszik bizonyítani, hogy e néhány nevet már készen találta itt s mint a multak maradékát vette át.

Német nyomokra is akadunk, de mert maga a németség sem régibb itt, mint a sokacz, azokat újabb eredetűeknek, alkalmi képzéseknek kell tekintenünk, a mint azt az alak, mint p. o. Jagerszka és Fiserszka-kutya azonnal el is árulják. Itt kell felemlítenünk egy nevet, melynek sem magyar, sem sokácz alakja, de még fordítása sincsen, hanem helyette a sokácz egy szomszéd helynév határozói formáját használja; ez a Drei-Spitz, melyet a sokácz a n kráj kruskovácz (= a körtefás szélén) névvel jelöl.

Íme, e néhány nevet kivéve, a többi mind sokacz. E nevek egy része geographiai alakulatot (Zá-Ádóm, Ada, Jamica, Bara, Poloj, Mlaka, Bogaz stb.), majd növényi tájtypust (Polye, Pút, Guvna, Kasszálovacsa stb.) jelez; másik rész állatról (Pszecsa b., Vrticsevicza stb.), növényről (Kruskovács, Czerik, Graovo, Vrdák stb.) és földnemről (Szlatina, Vranicza, stb.) veszi nevét; ismét más rész neve az egykori birtokosra (Marin-Prud, Popovácz, Blazsúlye stb.) utal, míg egy rész ismét épületektől (Zlokutyán, Járak, Kíp, Sztári-Put stb.) kapta nevét. A határnevek tehát itt ugyanoly csoportokra oszlanak, mint azt a magyarság kutatásánál észleltem, sőt analóg szellemű képzésekre is találtunk. Vannak azonban oly nevek is, melyeknek hű fordításban magyar eredetijök is megvan s a magyarajkú lakosság ajkán is élnek; így a bara névvel összetett neveket a magyar átvette olyképen, hogy a bara jelzőjét magyarra fordította; s így lett Czrna-barából Fekete-bara, a Velika-barából Nagy-bara, a Mala-Kalniából Kis-Kalnia stb.; viszont azonban a sokacz vette át a magyarból a Nagy- és Kis-Kövércsét, Velika- és Mala-Kevercsa alakban stb.; végül vannak oly nevek is, melyeknek magyar és sokacz alakja is él, mint p. o.: Római sáncz = járak, Guvna = szérűskertek, Vizrekesz = Bogaz stb.

Hasonló feldolgozás alá vettem a többi sokacz község határneveit is; Szóntáét részletesen közöltem, hogy vele a felvétel irányát és módszerét jellemezzem, de megjegyzem, hogy nyelvészeti szempontból e névanyag még sokkal becsesebb; ennek kifejtése azonban keretemen és tehetségemen kívül esik. De mert hasonló anyagok egybegyűjtése rendkívül nehéz, s arra oly kiváló alkalom, minő nekem nyilt, ritkán kínálkozik, a következőkben csakis a többi sokacz községek határneveinek teljes és javított névanyagát közlöm, mert ennyi elég arra, hogy az ethnographiai tanúságot levonhassuk, s hogy a további nyelvészeti kutatásoknak az alapot megadjuk.

Vajszka helynevei: 1. Górnye-livade = Felső rét; 2. Zsíva-sziget; 3. Czrna-gréda; 4. Zsíva-folyó; 5. Czrna-panyevi; 6. Sztojnovacsa; 7. Vajos vagy Vais-patak; 8. Bresztovacsa; 9. Felső-rét; 10. Gyúlina; 11. Zecsicza; 12. Feketin; 13. Klecsity; 14. Sirinicze; 15. Sztipanova vrenicza; 16. Markova vrenicza; 17. Volarszka greda; 18. Parlog; 19. Novi Dunavacz; 20. Dólnye livade = alsó rét; 21. Prga; 22. Duga bara; 23. Gréda; 24. Okruglicza; 25. Szelszki bogaz; 26. Brza vrenicza; 27. Matanova vrenicza; 28. Liscseva greda; 29 Brankovacsa; 30. Vodencsicza; 31. Topolik; 32. Szirkovina; 33. Czrna vrenicza; 34. Krately; 35. Kod-Bunara; 36. Zsombék; 37. Korlat dugacska megya; 38. Okruglyák; 39. Duga bara; 40. Cslunak; 41. Vrenicsak; 42. Preko szelszke bare; 43. Duboka vrenicza; 44. Kod miatyeve vrenicze; 45. Miatyeva vrenicza; 46. Szelszka bara; 47. Pod vinograd ma vrenicze; 48. Gyúlina vrenicza; 49. Vidakova bascsina; 50. Guszakova vrenicza; 51. Pod barom; 52. Alpár; 53. Át; 54. Kod bacskog druma; 55. Begova dolina; 56. Sztrúk; 57. Berava; 58. Sztrúzsák; 59. Marosev bogaz; 60. Jerkova vrenicza; 61. Mala duboka vrenicza; 62. Mala vrenicza; 63. Szridnya vrenicza; 64. Kod duboke vrenicze; 65. Vaisczova vrenicza; 66. Na dvi vrenicza; 67. Preko male vrenicze; 68. Szentgyörgy; 69. Sztarcsina: 70. Szérűs; 71. Bresztovacz; 72. Drinova megya; 73. Opaja; 74. Ilina vrenicza; 75. Beravszka vrenicza; 76. Zanoga; 77. Debela voda; 78. Klek; 79. Karabutyszki klyúcs; 80. Szpainszke livade; 81. Papityszke livade; 82. Bórovoszki rít; 83. Dalyszki rít; 84. Luvákov bogaz; 85. Simin bogaz; 86. Labudov bogaz; 87. Brzi bogaz; 88. Lúdog Sztipe vrenicza.

Bogyán határnevei: l. Prihod; 2. Zsiva; 3. Zsiva-folyó; 4. Berava-folyó; 5. Czacza; 6. Berovicza; 7. Pivarak; 8. Bela Cerkva; 9. Tauki luk; 10. Körtös; 11. Czrna bara; 12. Kod duboki vrenicza; 13. Szelistye; 14. Velika bara; 15. Milina szkela; 16. Vajas-patak; 17. Berovicska vrenicza; 18. Matanova vrenicza; 19. Berovicska; 20. llina vrenicza; 21. Krasicza; 22. Vojseova vranicza; 23. Szlivike; 24. Belistye; 25. Gajevi; 26. Panjeve; 27. Karasicza; 28. Kuda bara; 29. Klyúcs; 30. Malko-járos; 31. Lukics-bara; 32. Bersova; 33. Klyats-bara; 34. Bregovi; 35. Moroczka; 36. Sztojanka; 37. Tákó; 38. Butykovácz; 39 Hajduska-bara; 40. Samacz.

Plavna határnevei; 1. Rét; 2. Palaczkin bogaz: 3. Príka gréda; 4. Mali-Dunávacz = Kis Dunaág; 5. Butykóvacz; 6. Mala-gustara; 7. Velika-gustara; 8. Zelena gréda; 9. Zanoge; 10. Zsotrog; 11. Karaska gréda; 12. Mlaka; 13. Gyúrina gréda; 14. Gyúrina bara; 15. Malo-Blato; 16. Ajducska gréda; 17. Maricsina gréda; 18. Mali-Vaisacz — Kis vajas-patak; 19. Kod vodenicze; 20. Moroczka ; 21. Paunova bara; 22. Gyérma; 23. Járos; 24. Grabova medja; 25. Velikopolje; 26. Erdő-védlak = na színóru kutya; 27. Martinova vrenicza; 28. Privlaka; 29. Karasicza; 30. Blaczka vrenicza; 31. Szekulina bara; 32. Dólnja vrenicza; 33. Radovánicza bara; 34. Veliko Blato; 35. Blázseva dolina; 36. Moricsina ledma; 37. Zviriticza; 38. Ovcsarszki bunár; 39. Erdő-védlak = Jágerszka kutya; 40. Szrednja suma; 41. Bilánszka bara; 42. Ilidsija; 43. Jemenova rupa; 44. Provalija; 45. Nagy Vajas-folyó = Veliki Vais; 46. Szádovi; 47. Száro gróblje; 48. Karlovacski rít; 49. Kárlovacsa; 50. Szadítyi; 51. Parlag; 52. Píszkove; 53. Jankovacz; 54. Petkovacsa; 55. Livadicza; 56. Vucsava bara; 57. Plyostara; 58. Prísztor; 59. Kralicza; 60. Csupelia; 61. Ada; 62. Debelják; 63. Zsír; 64. Kaszapszka livada; 65. Morgacska suma; 66. Morgacska bara; 67. Morgács; 68. Kalos; 69. Jerkov vinográd; 70. Szinor; 71. Sztipanova gréda; 72. Viszoka gréda; 73. Raslyaszta gréda; 74. Csivuczka bara; 75. Velika gréda; 76. Jozina mlaka; 77. Lalityeva mlaka; 78. Velika ladovica; 79. Mala ladovica; 80. Med ladovicama gredica; 81. Guscsa gréda; 82. Tuk; 83. Veranyak; 84. Jemenova gréda; 85. Grabovicski-fok ; 86. Mala-Mlaka; 87. Velika Mlaka; 88. Fok; 89. Szmílyevo brdo; 90. Vrtop.

Szántova határnevei: 1. Islimán: 2. Gyánicza; 3. Czirkóvlya; 4. Krusévlyacsa és Klyúcs; 5. Krusevlya; 6. Male nyive; 7. Dautovacska; 8. Dunav; 9. Budzsák; 10. Dunávacz = Kis Duna; 11. Duna megyei (medri?) békás tó; 12. Gúvna; 13. Szőllőföldek; a Malenyíve része; 14. Nagy földek = Velike nyive; 15. Kaszáló földek; 16. Badás (tulajdonkép Beadás: a dézsma átadó hely) = Karapandsa; 17. Ó-Duna; 18. Ferencz-csatorna = Kanál; 19. Csűrföldek = Gúvna = Dónyiszalási; 20. Szkubénacz; 21. Nagy-Boldogasszony; 22. Gyúrity; 23. Hosszúföldek = Dugacska nyiva; 24. Samacz = Árok; 25. Erdő alatti földek = Pod sumóm; 26. Vrbicze; 27. Kótyere; 28. Veliki á; 29. Jamacsa; 30. Grvelyacsa; 31. Czrna suma = Fekete erdő; 32. Vinogratszke zemlye = Szőllőföldek; 33. Osztrvo Kádija; 34. Szilvás; 35. Szkulszke zemlye; 36. Szpajinszki járos; 37. Kigyós.

Látjuk tehát, hogy a mit Szónta bizonyított, azt bizonyítja többi sokacz községünk határnév anyaga is. Németnek vagy más nemzetiségnek nyoma sincs; a magyar itt-ott, többnyire új keletű nevekben feltűnik. Elég sok magyar név van Szántován, ennek azonban nem szabad tévedésbe vezetnie, mert e magyar nevek a község rendkívüli elmagyarosodásából származtak, s mellettök az eredeti sokacz nevek máig is élnek a nép ajkán.

A sokacz határnevek e rendkívüli sokasága pedig azt jelenti, hogy a mikor a sokaczok az elősorolt falvakban letelepedtek, azokban csak igen-igen gyér lakosság volt, mely a legfontosabb neveket átadta az újon jötteknek, kik azokat átvéve, nagyrészt elszlávosították s melléjök egy egész sereg új elnevezést alkottak, melyek száma szükség szerint az idők folyamán gyarapodott. A fontosabb nevek, főleg a községek nevei s egy-két művelés alatt álló földdarab neve voltak; ezeket vették át, a többit maguk adták a gazdálkodásba vont területeknek. Hogy a betelepülés idején itt magyar vagy német vagy a szerbet kivéve, bármely más nemzetiség nem volt, illetve igen-igen gyéren volt, az a határnevekből bizonyos; de az nem tűnik ki belőlük, vajjon volt-e itt szerb vagy épen bunyevácz lakosság, a mi aztán lényegesen változtat a sokaczság bácsmegyei megalakulásának viszonyain; nyelvre csaknem egyek lévén, kérdés, azon határelnevezéseket nem-e a szerbség vagy bunyeváczság alkotta meg, s nem-e az adta át a sokaczoknak, kik úgy látszik, későb telepednek be, mint a szerbek és bunyeváczok. E kérdésekre a helynevekből feleletet nem kaphatunk, de nagyon is határozott választ ád azokra a letelepült családok további története, mit a következő fejezetben tárgyalok.

II. A sokacz községek népességének elemei.

A török pusztulása, majd kivonulása után falvainkat elfoglalta a sokacz, felosztotta maga között a határt, vagy foglalt belőle annyit, a mennyire épen szüksége volt, átvette és részben elszlávosította az immár nem annyira a nép ajkán élő, mint a köztudatban megmaradt elnevezéseket, melyekhez idők folyamán néhány újabb természetes vagy mesterséges (mérnöki) elnevezés csatlakozott. Ha határneveink tiszta sokaczok, vagy mondjuk általában szerbek, úgy a lakosságnak is betelepülése idejében is tiszta sokacznak, vagy általában szerbnek kellett lennie. Ezzel az egyelőre feltételesen tett állításunkkal azonban szemben áll az a tény, melyet a népszámlálási adatokból konstatálhatunk, hogy e falvaknak ma egyáltalában nincs tiszta sokacz lakosságuk, hanem minden faluban nagyszámú magyar, német vagy tót lakosságot is találunk.

Az 1857-iki népszámlálás adatai e tekintetben nem használhatók bizonyításra, nem vévén az fel a 2000-nél kevesebb lakosságú falvakat s nem választván szét a nemzetiségeket. Az 1870-iki népszámlálás szintén nem eredményesebb, az 1880 és 1890. éviek azonban már teljesen. számbavehetők.

E négy évszámlálás adatai Bács-Bodrogh vármegye azon községeire, melyekben sokaczok is élnek, így sorakoznak.

Ezen adatok azonban a nevezett falvak egész lakosságára és nem a sokaczokra vonatkoznak s ámbár nem a legteljesebb praecisióval de egy eléggé jól megállapítható hibával kikereshetjük a sokacz lakosság számát is. Ha ugyanis e községek szerb lakosságának számából kivonjuk a görög-keleti vallásuaknak (Bácskában pedig csak a szerbek görög-keletiek) számát, a különbség megadja a bunyeváczok és sokáczok együttes létszámát. Az 1890-iki népszámlálás szerint

Ha most a szerbek számából 14.708-ból levonom az igazi vagyis görög-keleti vallásnak számát 574-et, marad bunyevácz és sokaczra együtt 14.134 lélek; hátra van még ezen összegből a bunyeváczok kiválasztása; ezek, mint alább látni fogjuk, összesen mintegy 150-en vannak a felsorolt falvakban, és így a bács-bodroghmegyei sokaczság a felsorolt nyolcz faluban 13.984, kerekszámban 14.000 lélekre tehető.

A nyolcz község lakossága azonban kerek számban 25½ ezer lélekből áll s így idegen nemzetiségű nem kevesebb mint 11½ ezer, s így csaknem fele. Milyen nemzetiségűek ezek, mikor és honnan települtek le a falvakba, ez immár a legközelebbi és legfontosabb kérdés, ha a bács-bodroghmegyei sokaczság megalakulásáról tiszta képet akarunk nyerni.

Mielőtt azonban a részletes kutatás eredményeire áttérnénk, sokacz falvaink környezetéről, szomszédságáról, annak népességéről, illetve betelepítésének történetéből kell néhány adatot elmondanunk.

Láttuk már, hogy a török Bácskában mindent letarolt, az őslakosság, a magyarság kipusztult s a romhalmazon nem a magyarság tűnik fel újra, hanem kezdetben a görög-keleti, majd a római katholikus hitű szerbség. A török elhagyván a földet, a kormány először is annak megvédéséről gondoskodott s ide telepíté le a török elől menekülő szerbséget s ebből szervezte a dunai határőrségeket, melyek területét az 1741-diki országgyűlés visszacsatolta. Csak a szerbség ilyetén megtelepítése, s különösen a török háborúk befejezte után, főleg 1730—1745 közt indult meg az az új népvándorlás, mely Bácskát rövid idő alatt a legtarkább ethnographiai kaleidoskoppá változtatta át. Még a század első felében települtek le ismét nagyobb számmal a magyarok Jankovácz, Bezdán, Kúla, Kanizsa, Topolya, Baracska, Doroszló községekben, továbbá a tótok Bács-Újfaluban és Petrováczon, a ruthenok vagy kisoroszok Keresztúron, a németek Csataalja, Hódságh, Kollút, Apatin, Újvidék és más városokban (L. Badics, i. h. 578. 1.) A németek betelepülésére nézve Szentkláray J. megjegyzi, hogy «Csataalján 1735-ben, Újvidéken 1739-ben, Kolluton 1756-ban, Hódságon 1760 körül, Bukinban 1749-ben, Apatinban 1750-ben telepedtek le az első német családok. Főkép Apatint szállták meg nagyobb mennyiségben, nemcsak földműveléssel, hanem kereskedéssel és iparral is foglalkozó külföldi németek. Apatin egy nagy kincstári uradalomnak lévén főhelye, az ottani németek idővel az uradalomhoz tartozó környékbeli községekbe is elszármaztak… A német bevándorlók egy másik áradata 1763—1768. évben vette Bácska felé irányát. Ez években Kernyáján, Krusevlyén, Gákován, Priglevicza-Szent-Ivánon, Doroszlón, Filippován, Veprováczon, Kolluton, Bezdánban, Kupuszinán, Hódságon, Gajdobrán, Bukinban, Palánkán, Karavukován és Apatinban telepedtek meg németek». 1770—1772-ben francziák telepedtek le a Bánságban, de «Bácsmegyében Apatin, Gajdobra, Palánka és Karavukova német lakossága közé is vegyültek némi franczia csapatok, melyek azonban ma már egészen elnémetesedtek». (L. Szentkláray J., A délmagyarországi németek, Osztr. Magy. Monarchia Irásban és Képben II. k. 548 és 551. 1.)

Ezek a mozgalmak adják meg sokacz falvaink ethnographiai képének kulcsát. Sokacz falvaink lakosságának vizsgálatánál ugyanazt a módszert követtem, mint a magyar vidékeknél. E szerint az 1895-ik évi adófőkönyvből kiírtam a családok teljes névjegyzékét, kihagyván a helyben nem lakók — bebirók — neveit; ezután a nevek mellé kijegyeztem, melyik nevet hány család képviseli; majd biróviselt és öregebb emberekkel, kik a falu népét úgyszólván egyenkint ismerik, rendesen az egész elöljárósággal, megállapítottuk minden család nemzetiségét és a mennyiben az ismeretes volt, beszármazási helyét is. Ezt a falunkint így összeszedett egész anyagot aztán rendeztem nemzetiség és beszármazás szerint, s összehasonlítottam a régi anyakönyvek adataival. Lássuk már most magát a rendezett anyagot.

Szónta lakosságában a következő nemzetiségek szerepelnek ma: német, magyar, zsidó, tót, bunyevácz, szerb és sokacz.

A szóntai németség eredetére nézve így oszlik meg: Apatinból: Abfall 2, Armbrust 6, Amann 2, Berencz 1, Bemert 2, Benczinger 2, Baumann 2, Bengernó 2, Benzinger 1, Burg 1, Becker 1, Csikás 1, Drescher 1, Dreszler 1, Dombovics 1, Ertl 1, Einbüchler 1, Fay 1, Guth 2, Gasz 3, Heicz 1, Hiel 3, Hirschberger 1, Holczhauer 1, Jancz 1, König 4, Kirchhoffer 1, Krieg 4, Krapp 1, Karácsonyi 1, Klem 1, Lincz 2, Librecht 1, Leibl 1, Müller 1, Móró 1, Nadler 3, Pincz 1, Pernert 1, Piry 2, Reiter 2, Schreiner 1, Schreiber 1, Svercl 8, Suszter 1, Szauter 3, Szajer 3, Stampfner 1, Széber 1, Schibl 1, Verle 1, Veindl 2, Vass 1, Vellenreiter 1, Viederkehr 1; Priglevicza-Szent-Ivánból: Edl 7, Eggert 1, Gráber 5, Guzsván 1, Hemerle 1, Hack 1, Heiczmann 1, Herting 2, Luxeder 2, Mihelsz 3, Maul 2, Pfalz 3, Pfaf 1, Pardon 1, Schaal 1, Schrody 2, Traub 1, Vizenthaner 2, Vilibald 2, Véber 1, Visenthoner 1; Filipovóról: Augsburger 1, Hauke 1, Lux 3; Bresztováczról: Gáy 1, Millión 1, Mayer 3; Kumbájáról: Bandi 5, Schild 2; Eszékről: Bolsecz 2, Kratofill 2; Hódságról: Entstrasser 1, Richer 1; Zomborról: Csapanda 1, Eimert 1, Orslbacher 1, Szuppek 2; Kalocsáról: Elhardt 1; Karavukováról: Knőbl 1; Doroszlóról: Lehnert 1, Schneider 1, Schäffer 2, Stamffer 1, Vehmann 3; Bácsról: Roth 1; Szabadkáról: Ramberger 1; R.-Militicsről: Schmidt 2, Zundl 2; B.-Almásról: Ulmann 2 ; Bajnokról: Volf 2; Baranyából: Fritse 2 ; Erdélyből: Ziegler 2; — Szontáról eredezteti magát, tehát régibb betelepülő lehet: Link 2, Rickert 6, Raucz 5, Strumberger 3. Schumacher 3, Schayermann 1, Toppler 1; nincs adatom a következő családok eredetére: Ackermann 4, Braunhofner 1, Davidovics 2, Filler 1, Hoffer 2, Lohberger 1, Pfeiffermann 1, Vittholm 1.

A szóntai németség áll tehát mintegy 18 helyről összekerült 122 néven 221 családból, ami — egy családot 5 lélekkel számítva — 1105 léleknek felel meg; a németség zöme Apatinból és Priglevicza-Szent-Ivánból származik.

A szóntai magyarság eredetére nézve így oszlik meg: Szóntáról eredezteti magát: Gyürky 1, Horvát 6, Hám 10, Holbik 1, Kemény 5, Mihalek 1, Mocskovics 1, Novák 1, Nagy 5, Petrikovics 1, Pálinkás 3, Papp 5, Pákay 1, Rakonczay 1, Sugár 1, Takács 3, Tordy 3, Vörös 3, Veinberger 1, Zrón 2; Doroszlóról: Beszterczán 1, Harsányi 1, Király 1, Szabó 1, Striczky 1, Szoloczky 1, Tancsik 2, Víg 1; Zomborról: Bán 1, Kis 3, Ocskay 1, Stocsek 1, Thurszky 2, Velzl 1; Bogojevoból: Gallusz 1, Gombos 2, Gusztin 1, Pásty 1; Csonoplyáról: Galacz 2, Koprics 1, Lengyel 1; Szabadkáról: Balázs 1; Kuláról: Iván 1; Bresztováczról: Orbán 1; N.-Müiticsről: Porkoláb 1 ; Deprovaczról: Zóny 1; nincs adatom a következő családok beszármazásáról: Acskó 1, Dekics l, Gelért 1, Halász 2, Janusek 1, Kéménczy 1, Pénzes 1, Rozsay 1, Sajgó 1, Szlatkics 1, Varga 1.

A szóntai magyarság áll tehát 57 néven 99 családból s így átlag 495 lélekből; ebből a többség Szóntáról eredezteti magát s így oda régebben költözött be; 26 néven 32 család 9 helyről vándorolt be, míg 11 név származási helyét nem tudtam megállapítani. A bevándorolt magyarság zöme Doroszlóról és Zomborról való.

Német neveink közt előfordulnak magyarok és szlávok, valamint magyar neveink közt is szlávok és németek; e jelenséggel azonban alább, a nemzetiségi beolvadás tárgyalásánál fogunk foglalkozni.

A szóntai zsidóság, mely többnyire német s eredeti helyök meglehetősen bizonytalan, a következő családokból áll: Fridmann 2, Freudinger 2, Guttmann 1, Haasz 2. Hirschfeld 1, Klein 4, Kellert 2, Lipkovics 2, Lővinger 1, Nagl 1, Rosenthal 3, Stein 3, Veisz 3, összesen 13 név 27 családdal s így átlag 135 lélekkel.

A szóntai tótság mindössze 1 családból — Spalta — áll, ismeretlen eredettel.

A szóntai lakosságból csak 3 család — Kalcsovics, Szathmáry és Vinkó — marad, melyeknek még nemzetiségére sem kaptam felvilágosítást.

Szónta szláv lakossága három részre oszlik: szerbre, bunyeváczra és sokaczra, meyek szétválasztása épen a nyelv egysége miatt fontos. Míg a magyarnál és németnél találtunk családokat, melyek Szóntáról származtatják magukat, addig a szerbek és bunyeváczok között ilyenek nincsenek; ezek mind jövevények s csaknem mindnek ismerjük származási helyét is.

Szónta szerb családai származnak: Ó-Sztapárról: Bacsics 2, Boskó 1, Milosev 1; B.-Militicsről: Kassanszky 1; Dállyáról: Mihalylovics 1; Terpinyáról: Szedélyi 1; Zomborról: Vukicsevics 1; ismeretlen helyről: Dudics 1, Vukovics 1; s így a szóntai szerbség mindössze 9 néven 10 családból s átlag 50 emberből áll s mintegy 5—6 helyről szűrődött össze.

Szónta bunyevácz családai erednek: Csonopolyáról: Burnágy 1, Bartolovics 1, Milojev 1, Probojcsevics 1, Pavics 1; Zomborról: Polyák 2, Parcsetics 1, Zombori 1; Garáról: Alajgyics 1; Gyurakovics 1; N.-Mileticsröl: Knézy 1, Lemics 1; Szabadkáról: Moravcsik 1; Kacsmáról: Zelics 1; ismeretlen helyről: Satarics 1, Bakics 1; s így a szóntai bunyeváczság mindössze 16 néven 17 családból s mintegy 85 lélekből áll, mely 7 helyről szűrődött össze.

Elkülönítvén immár Szónta lakosságából mindazt, a mi nem sokacz, hátramarad a sokacz lakosság elemzése, még pedig úgy chronologiailag, mint eredetre nézve. A behúzódás és letelepülés koráról persze csak relatíve szólhatunk, a mennyiben a legrégibb anyakönyvek, születési, halálozási és esketési följegyzéseiből megállapíthatjuk, hogy akkor már mely családok voltak jelen; az eredetet pedig csak azoknál kell kutatnunk, a kik később húzódtak be, s ezeknél közlött módszerünk szerint kellet meghatározni az eredet helyét; ezen családoknál azonban csak relatív kormeghatározást kísérelhetünk meg.

Szónta azon törzsökös sokacz családai, melyek már a legelső anyakönyvi följegyzésekben szerepelnek, s így Szóntának már 1719-ben lakosai voltak s máig is virágzanak, a következők: Adzsin 5, Andrasics 15, Brdarics 7, Borics 2, Benák 10, Bozsics 3, Bukovácz 5, Bosnyák 3, Blaskovics 9, Barunov 2, Domics 21, Dekán 12, Gyanics 15, Gregics 1, Gyurkov 9, Granas 1, Hajduk 1, Ivankov 3, Jaksics 19, Kozbasics 20, Kovács 13, Kurucz 21, Klapcsics 7, Keszerkovics 3, Kovacsevics 1, Mihalyev 6, Milos 36, Matics 16, Matin 3, Mihály 7, Martinovics 4, Nimák 6, Peicsin 5, Peák 4, Prelics 12, Poturicza 12, Peics 2, Suvak 7, Sokacz 15, Segert 9, Sztanisics 4. Tadianov 4, Tadian 1, Torolics 4, Topál 6, Vidákovics 24, Zlatár 11, Zecz 14; összesen 48 néven 420 családdal.

A többi sokacz családok egy része újabban települt be; így a Burgin-család 1 és a Karajcsics-család 1 Monostorszegről, a Lovrics 1, Nikolics 9 és Simics-család 4 Plávnáról, a hol azok már a mult században törzsökösök voltak, s melyek közül a Simics-család Plavnán és Bogyánban maig is él, ellenben a Lovrics és Nikolics családok ott eltűntek s ma Szóntán folytatják életüket; a Bogyanacz-család 1 pedig minden valószínűség szerint bogyáni. Úgy látszik, újabban húzódott be Szóntára dél, vagyis Plávna felől a Lamos-család 1 is; a Krajkov- 1 és Lukics-család 7 Szántováról húzódtak le s ott máig is megvan mind a kettő. Az újabban betelepült sokacz családok száma tehát, melyekről tudjuk, hogy honnan kerültek Szóntára, összesen 9 néven 26 család.

A sokacz családok közt vannak elsokaczosodott magyarok is, ilyenek: Berényi 2, Istvanov 3, Pinczehelyi 1, Sándorov 3, Szilágyi 14; összesen 5 néven 23 család.

Nincsen bővebb adatunk sem az anyakönyvi följegyzések közt, sem a nép tudatában a következő családokról: Bokin 6, Butkovics 4, Csobán 8, Csizmin 1, Fabianov 1, Gladics 5, Gerin 4, Ispanov 6, Jerkucsin 3, Kleczin 4, Krsztin 16, Kuntics 1, Lukács 7, Milicsics 8, Miandzsin 2, Petkovics 1, Rakin 4, Sesztán 1, Szuvajcsics 4, Stipin 2, Tetkov 6, Tetkovics 1, Udovcsev 3, Vulics 5, Vodenicsár 16, Zvonár 5; összesen 26 néven 124 család.

A szóntai sokaczok tehát 88 néven 593 családból s így mintegy 2965 lélekből áll, melyből a nevek 54,5%-a a családoknak azonban 70,8%-a ősi törzsökös, csaknem kétszáz éves családokra esik.

Szónta lakosságában, mint láttuk, igen sok a német és magyar elem, de vajjon így volt-e ez régebben is? Ha a legelső anyakönyvi följegyzéseket vizsgáljuk, szemünkbe tünik a családok meglehetősen tiszta sokaczsága, pedig ez irányban a följegyzések épen nem hiányosak, s nemcsak a nemzetiséget, de a származási helyet is fölemlítik, mihelyest nem sokaczról van szó. Így a szóntai anyakönyvek 1719-től 1728-ig terjedő tíz évi följegyzésében egyetlenegy német van: «1721. Anclimacin natione germano» s néhány horvát: «1723. Croata a Erdut, Croata a Claustro», vagy «Georgi szekulinacz a Croatia» stb. Ugyanakkor látjuk azt, hogy a későbben törzsökössé vált sokacz családok egy része is akkor húzódott csak be, s ez adatok azért érdekesek, mert meg van jelölve az illető családok behúzódásában az utolsó állomás; így Peakovich a Croatia, Matiasevics a Croatia, Tomasevics ab Erdut, Simunovics ab Erdut, Jacobovich a Commetinc, Bosnyákovics a Bogdanócz, Stephanovich a Moravica, modo a Erdut, Josich a Monostor, Tarnokopvich a Bosna, Gianich a Posega stb. Feltűnő tehát, hogy a mult század elején Szóntán sem németek, sem magyarok nem éltek tömegesen, s így azoknak ide később kellett bevonulniok. Tényleg a mult század utolsó évtizedének anyakönyvi jegyzékeiben a német és magyar nevek még mindig nem szerepelnek, a mi eléggé egybevág azzal az adattal, hogy a németség Apatinban 1750-ben, Pr.-Szt-Ivánban pedig csak 1763—1768 között telepedett le, mert láttuk, hogy a szóntai németség főleg ezekből ered. A szóntai németség betelepedésére tehát azt mondhatjuk, hogy az szórványosan a mult század legvégén, általában azonban e század első felében húzódott Szóntára.

Más kérdés az, hogy gazdaságilag megbírta-e Szónta határa e nagyfokú bevándorlást? Látjuk azt, hogy Szóntán ma 4972 lélek él és boldogul, s így akkor, ha a lakosság kevesebb volt, az mindenesetre jobban boldogulhatott, míg másfelől bizonyos az, hogy a gazdasági rendszerek tökéletesedése úgy sok parlagon heverő földet vont művelés alá, valamint hogy a föld termőképességét is fokozta. De a mult század elején egyébként is igen kevés volt Szónta lakossága, a mennyire erre a születési statisztika összehasonlításából következtethetünk. Erre nézve összehasonlítottam az anyakönyvek első és utolsó 20 évének születési adatait; az utolsó öt évben ugyan az egy-gyermek-rendszer a sokaczok közt is terjedni kezd, de ma még ez oly kismértékű, hogy a születési középérték ingadozási határait nem befolyásolja feltűnően; kétségtelen, hogy a termékenység is ingadozásoknak van alávetve, de a két adat közt oly óriási különbség van, a minőt a termékenységi ingadozás soha még csak meg sem közelíthet. Míg ugyanis Szóntán 1719—1738-ig terjedő 20 évben a születések évi átlaga 34, addig az 1875—1894-ig terjedő 20 év átlaga 289 volt; a születési átlag tehát ez idő alatt 8½-szer akkora lett; ha mármost e 289 évi születésnek kerekszámban mintegy 5000 főnyi lakosság felel meg, úgy a mult század elején Szónta lakossága mintegy 600 lelket számlálhatott, mely lakosság csaknem kizárólag sokaczokból került ki.

De ha Szónta határa ma ezt a lakosságot még megbírja is, a gazdasági átalakulás legalább Szóntán a sokaczokra nézve végzetes természetű. A szóntai sokaczság baromtenyésztő nép volt első sorban; földet csak annyit művelt, hogy egész évre legyen kenyere. A baromtenyésztő népnek legelő és rét kell s a szóntaiaknak ez nincs; régen a kincstári birtokokon volt a legelő és a rét, de a kincstári birtokok segregatiója után a község a neki megkínált birtokot nem akarta megvenni, egyrészt mert azt saját ősi birtokának tartotta, másrészt mert akkor még védgátak híján a Duna az egész területet évről-évre elárasztotta, s így nem volt remény arra, hogy e földeket valaki megvegye. Így a birtokokat megvették Gräber, Fernbach és Veindl s a nép legelő nélkül maradt. Ennek közvetlen eredménye az állatállomány rohamos csökkenése, s minthogy a birtok tagosítva nincs s az új mezőrendőri törvény életbelépett, közeli teljes pusztulása, s minthogy az erdőt is egy birtokos bérli, a sertéstenyésztéssel is fel kell hagyni. És mert a sokacz nem földműves, ha nincs földje, nem bérel, mint a német, hanem vagy napszámba megy a határba, vagy aratóba részbe Szlavóniába. A szőlőművelést tönkretette a phylloxera, a halászatot az apatini német halászok zsákmányolják ki, s így téli foglalkozásnak csak a nádvágás marad, mely 0,50—1,00 frt napszámot biztosít neki. Íme, a gazdasági viszonyok ilyen szerencsétlen alakulása az, mely a sokaczot az egy-gyermekrendszer elfogadására kényszeríti s a kipusztulás lejtőjére sodorja.

Ezekben láttuk, mint és mikor alakult össze Szónta lakossága. Az eredmény, melyet kaptunk, tisztán az adókönyvek családlisztáinak és az anyakönyvek följegyzéseinek egybevetéséből állott elénk. Ha az eredmény számbelileg helyes, úgy annak egyeznie kell a népszámlálás adataival; hasonlítsuk tehát ezeket össze egymással:

Szóntán van:

Látjuk tehát, hogy adataink végösszegei meglehetősen egyeznek a népszámláláséval; a népszámlálás a szerb, bunyevácz és sokaczot egybeveszi, de ezen összegek (3100 : 3079) alig különböznek; feltünő különbség csak a magyarban nyilvánul, de a népszámlálás a zsidót is a magyarhoz csatolja, s ha ezt teszszük mi is, a mit ethnographiailag nem tehettünk, úgy a különbség is nagyon leszáll. De ne feledjük, hogy különbségnek kell lenni egyébként is, mert a népszámlálás 1890-ben, a mi összeírásunk 1895-diki adatokból történt, s mert a népszámlálás minden lakost felvesz, míg a mi összeírásunk az egészen szegény, adót nem fizető s rendesen cseléd vagy ideiglenesen bevándorolt, még meg nem települt népséget nem foglalja magában.

Szónta lakosságában, mint láttuk, sok volt a magyar és német; Vajszka lakosságában szintén sok a magyar, német, de feltűnő, hogy adófizető szerb egy sincs, a bunyeváczokat is csak egy család képviseli s a zsidóság száma is nagyon leapad.

Vajszka németsége a következő helyekről ered: Parabutyról: Hahn 1, Hirschmann 2, Jäger 1, Kirsch 3; Bukinból: Gruber 1; Déronyáról: Hehn 1; Novoszelóból: Higel 1; Bresztovaczból: Heckele 1; Filipovóról: Käfer 1; Plavnáról: Knorr 1; Hódságról: Oriold 1; Vajszkáról származtatja magát: Kunischer 2, Kostyák 1, Liely 3, Pusz 2, Peidelstein 1, Staub 1, Szkender 1, Szeipel 1; bizonytalan eredetű: Bagó 1, Jakovetics l, Mateovics 1, Csercsevics 1; külföldről erednek: Cservenka (Csehország) 1 és Wekerle (Németo.) 1. A vajszkai német colonia tehát 26 néven 34 családból s mintegy 170 lélekből áll, mely 10—12 helyről szürődött össze, egy helyről sem vévén magába nagyobb számú családokat; érdekes még az, hogy az apatini németség feltűnően hiányzik.

Vajszka magyar lakossága a következő családokból áll: Doroszlóról: Benkovics 1, Komáromy 1, Safarik 1, Varga 1; Bogojevoból: Kálóczy 1, Pálfy 1, Pethő 1, Rohacsek 1, Sütő 1, Sipos 1; Bogyánból: Szombaty 1; B.-Madarasról Lampert 1; Kuláról: Ott 1; Nyitrából : Szütsy 1; Hevesből: Hevessy 1; Kéthelyről: gróf Hunyadi bizonytalan eredetű: Brezsnyák 1. Tóth 1. — A vajszkai magyarság tehát szintén csak innen-onnan egybekerült családokból áll; Bogojevoból és Doroszlóról több család vándorolt be, s mint már láttuk, Szóntára is; a vajszkai magyarság áll 18 néven 18 családból s így mintegy 90 lélekből, mely 8—10 helyről szűrődött össze.

A zsidóságot Vajszkán csak 2 név képviseli két családdal, és pedig a Stein- 1, a Pillischer-család 1 Ó-Becséről.

A bunveváczoknak egyetlen képviselőjük van a Zomborról ideszakadt Csapanda-családban.

A sokacz családok közül ismét azokat soroljuk fel először, a melyek a legelső anyakönyvi följegyzésekben is (1789—1798) előfordulnak s így törzsökösöknek tekinthetők.

Augusztinov 14, Adamovics 6, Balics 1, Begov 6, Bosnyák 2, Istokov 5, Jerkov 1. Kovacsev 1, Lutrov 23, Lukin 3, Miokov 1, Peicsity 10, Petrov 4_, Simunovics 19, Suvák 12, Soktyity 1, Szirák 1, Vukov 4, Vucsinacz 3, összesen 19 név 117 családdal.

Plavnáról húzódott be a Pakledinacz 2 és Szotniacz 2 család; Vukovarról a Bozsity 1 család; bizonytalan, de újabb eredetű: Matos 2, Matosev 5, Szabovlyev 2, Vogyina 1.

Vajszka sokaczsága áll tehát 26 néven 130 családból, s így mintegy 650 lélekből. A Szóntánál észlelt jelenség itt is nyilvánul: az aránylag erős idegen bevándorlás mellett a sokacz újabb bevándorlás csaknem a minimalis s az összes sokacz nevek 73%-a, a sokacz családoknak pedig 90%-a, törzsökös s már a mult században itt volt. De ismétlődik az a másik jelenség is, mely a mult század anyakönyveiből tűnik ki, hogy Vajszka lakossága akkor kizárólag sokacz volt, s minthogy adataink a mult század végéről valók, megállapíthatjuk, hogy Vajszka magyar és német lakossága csakis e században települt oda.

Ha Vajszka jelenlegi lakosságából és az átlagos születési számokból a mult lakosságának nagyságára akarunk némi tájékozást nyerni, figyelembe véve azt, hogy Vajszkának másfél ezer lakosa van, hogy az 1875-től 1894-ig terjedő 20 év alatt az évi születések átlagos száma 49 s hogy az 1789-től 1798-ik terjedő 10 év alatt az évi születések átlagos száma 26 volt, ágy Vajszkának a mult század utolsó évtizedében mintegy 1000—1100 lakosa lehetett.

Vajszkának az adófizetők jegyzékéből összeírt adatai a népszámlálás adataival azonban épen nem egyeznek úgy, mint azt Szóntán láttuk.

Vajszkán van ugyanis:

Íme tehát nem kevesebb, mint 665 lakosa van Vajszkának, mely adót nem fizet. Ennek a feltűnő jelenségnek egyszerű magyarázata az, hogy Vajszkán a cselédség, még pedig a Hunyadi-gróf uradalmának személyzete igen nagy, s ha ezt leszámítjuk, a megmaradó különbség csakis a már Szóntán jelzett természetes okokra vezetendő vissza. Legközelebbről érdekel azonban a szerbség száma, melyben a két adat között 313 lélekkülönbség van; az adófizetők közt egy szerb sincs s hangsúlyoztuk is, hogy a szerbség Vajszkára nézve egyáltalában nem jellemző; ezzel szemben a hivatalos összeírás szerint, ha 968 szerbnek vett lélekből az általunk kimutatott 655 sokácz- és bunveváczot le is vonjuk, szerbnek még mindig 313 marad; ámde tudjuk, hogy a szerbek görög-keleti hitűek s ilyent csak 59-et mutat ki a népszámlálás, igazi szerb, tehát ennél nem is több, míg a megmaradó 254 «szerb» a sokacz és bunyevácz cselédségre és szegénységre esik.

Bogyán lakosságának nemzetiségei a következők: magyar, német, czigány, zsidó, bunyevácz, szerb, sokacz. Már Bogyánban a nem sokacz lakosság közül a szerb válik ki nagy tömegével s nem a német, mint Szóntán és Vajszkán. Lássuk közelebbről a behúzódás területét.

Bogyán magyarsága 10 néven 10 családból s így mintegy 50 lélekből áll, melyek egytől-egyig máshonnan kerültek ide: Kupuszináról: Solto 1; Csonoplyáról: Császári; Ó-Becséről: Tripolszky 1; Kéthelyről: Hunyadi gróf 1; Szóntáról: Raduka 1; Parabutyról: Eilhard 1; Tökölyről: Bruszt 1; Bogojevóról: Takáts 1; Kuláról: Orosz 1; Somogy- megyéböl: Bajnok 1.

Bogyán németsége 10 néven 14 családból s így mintegy 70 lélekből áll, melyek a következő helyekről szűrődtek össze: Apatinból: Weidner 1; Bukinból: Klemm 1; Deronyáról: Jaksity 2; Karavukováról: Weinreich 1; Novoszelóról: Wemmer 1, Weimann 4; bizonytalan helyről: Wiedermann 1, Nagel 2, Jankovics 1, Mateovics 1.

A czigányságot a Nikolics név képviseli 3 családdal Bogyánban.

A zsidóság 2 néven 4 családból áll és pedig Stein 3, és Weisz 1 családdal.

Bunyevácz csak egy család van s ez a Zomborból beszármazott Csapanda.

A szerb családok sora igen nagy; nagyobb, mint a sokaczoké és feltűnő benne, hogy a legnagyobb részük törzsökös bogyáninak vallja magát, a mit a nevek által képviselt családok nagy száma erősen igazolni látszik. Szóntán benszülött szerbség nem volt, Vajszkán adófizető szerbet egyet sem találtunk s Bogyánban már nagy számban találjuk őket. A hagyomány is azt mondja, hogy Bogyán egykor szerb fészek volt; a határban levő kalugyer-kolostort szeretik egyenesen Mátyás király korából valónak tartani; mindent összevéve, tényleg úgy látszik, hogy a szerb előbb volt itt, mint a sokacz.

Bogyán szerb családai a következők: Apics 2, Bkics 1, Csurcsics 7, Csurcsin 3, Dokics 1, Dályácz 1, Jakovlyev 4. Ivanov 2. Jovanov 2, Jergity 1, Kalentics 2, Lazics 1, Lukics 1, Lazarov 1, Milicsev 2, Mijatev 1, Nyityiforov 1, Nasztics 5, Panics 1, Radisics 4, Raczkov 2, Szavin 6, Sztevanov 1, összesen 23 néven 52 családdal. Ezek mind Bogyánból eredeztetik magukat. A szerbség többi része a következő helyekről származik: Ó-Futakról: Julinacz 1; Ó-Szivaczról: Kuczurszki 1, Majszki 1, Sztojisity 1, Vlaskalit 1; Despot-Szt.-Ivánról: Neskov 1; Deronyáról: Sztojacskovics 1. Zsivkov 1; Tovarisováról: Uzurov 3; ismeretlen helyről: Szabados 3. Tyoszim 4. Bogyán szerbsége áll tehát 34 néven 70 családból s így mintegy 350 lélekből.

Bogyán törzsökös sokacz családai, melyek már az 1789—1798-iki anyakönyvekben is szerepelnek, a következők:

Bartulov 1, Benák 3. Dumengyics 13, Kovacsev 5, Lutrov 1, Markovics 15, Potegics 1, Peicsics 2, Simunovics 12, Sebics 7, Suvák 3, Simics 6, Vorgics 5; összesen 13 néven 74 család.

Plavnáról szakadt be s ott törzsökös család volt: a Filipovics 3, Szotinacz 1; újabb plavnai család Bogyánban a Forró 1; Szóntáról került ide az ott törzsökös Agyin család 1; B.-Újfaluból: Buják 2; Novoszelóból: Berzenkovics 2; Bácsból: Jákics 1; Szabadkáról: Szecskár 1. Elsokáczosodott németek: Herbszt 1, Hübler 1. Bizonytalan eredetű: Ivankovics 1, Posztics 1, Sisakov 1.

A bogyáni sokáczság tehát kitesz 26 néven 91 családot s így mintegy 455 lelket, lélekszámra tehát a szerbségnél nagyobb, noha névszáma kevesebb. Ez eltérés okaképen elég arra a közismeretű tényre rámutatnom, hogy a szerbségnél az egy gyerekrendszer sokkal régebben dívik, mint a sokáczságnál, mely azt csak az utolsó években kezdi követni.

Arra már rámutattunk, hogy a szerbség Bogyánban legalább is oly régi, mint a sokáczság, a mi Szóntával és Vajszkával szemben kétségtelenül új állapot; a mi a többi lakosokat — magyarokat, németeket stb. — illeti, ezek a róm. kath. egyházi anyakönyvek adataiból ítélve, ép úgy mint Vajszkán, kizárólag e században járultak a község lakosságához Bogyánban, melynek lakossága ma 857 lélek, szaporodásának évi átlaga az utolsó 20 évben 26, a mult század utolsó tizedében 19 volt, Bogyánban a mult század végén a lakosság száma 600—700 lehetett, melynek mintegy ½ —3/5-e a sokaczokra esett.

Bogyáni adataink a népszámlálás adataival igen szépen egyeznek meg.

Van Bogyánban:

A 108 léleknyi szaporodás, mely az 1890-iki és 1894-iki adatokból elénk tűnik, a természetes szaporodásnak felel meg. Hogy a szerbek számát helyesen állapítottuk meg, elég arra hivatkoznunk, hogy az említett népszámlálás szintén 350 gör. kel. vallású egyént írt össze. A szaporodás főleg a sokaczokra, kis részben a magyarokra esik.

Plavna lakosságának bevándorolt részében ismét a németség dominál, a német bevándorlás pedig egyáltalában nem lehet régi, mert a családok mind tudják még, hogy honnan származtak be.

Apatinból jöttek a következők: Gerber 1, Keller 2, Kollain 1, Krieg 2, Penczinger 3. Pifáth 1. Richardt 1, Vellenreiter 1: Bukinból: Czvick 2, Dupp 1, Eizele 1, Helmlinger 2, Hering 2, Herner 2, Mögler 1, Orth 1, Risár 1, Stefán 1, Szeiler 1 ; Parabutyból: Göttl 2, Stolcz 1, Vittner 1; Novoszelóról: Abt 2, Csalánosi 1, Dernay 2, Fink 3, Fleischmann 5, Hellberger 3, Lenhof 1, Müller 1, Prutscher 1, Reszele 1, Rimpf 1, Schmidt 1, Stehli 1, Vemmer 4; Palánkáról: Brandalik 1, Gratisz 1, Link 1, Plank 1, Rehlinger 5, Schendlinger 4 Bácsból: Tóth 1; Hódságról: Maucz 1; Szóntáról: Gräber 1; B.-Újfaluból; Csanádi 2, Krempatics 1; P.-Szt-Ivánból: Horn 3, Stumpf 1; Temerinről: Mosthof 1, Nagy 1, Oszvald 1; Vajszkáról: Ott 1; Rumáról: Kummer 1; Deronyáról: Kopp 1; Szerémségből: Holdhausz 1; Plavnáról: Eininger 4, Mirth 1, Steiler 1, Teuchmann 2.

A plavnai németség tehát mintegy 16 helyről, főleg azonban Novoszeló, Bukin és Apatinból szűrődött össze s áll 60 néven 92 családból s így mintegy 460 lélekből.

Plavna magyarsága a következő: Plavnáról eredezteti magát: Fazekas 1, Jano 2, Rancsek 1, Rúzsa 1, Takács 2, Üveges 1; Rigyiczáról: Reppmann 1; Temerinről: Venczler 2; B-Újfaluból: Kanyó 1; Bogojevóból: Szűcs 2; Zomborból: Firány 1, Parcsetics 1; Doroszlóról: Rumi 2. Mókus 4; Parabutyról: Pintér 2; Szegszárdról: Linder 1; Bácsről: Balgavi 1; Bezdánból: Molnár 3 : Kuláról: Farkas 1; Bukinból: Nyerges 1; ismeretlen helyről: Dolezacz 1. A plavnai magyarság áll tehát 14 helyről összekerült 21 néven 32 csaladból s így mintegy 160 lélekből.

Plavna zsidósága 4 helyről került össze s 4 néven 4 családból s így mintegy 20 lélekből áll, amint az itt következik: Novoszelóról: Langfelder 1; Bácsról: Veisz 1; Szóntáról: Kohn 1; Plavnáról: Fuhrmann 1.

Plavna tótsága a következő családokból áll; Plavnáról eredezteti magát: Bernyik 2. Brózsa 1, Klinovszky 5, Sárvári 8, Szeverányi 3; Parabutyról: Forró 3, Kocsurek 1; Kupuszináról: Kiss 1, Szabó; Bácsból: Gyuretics 1, Gyurkovics 3; B-Újfalu: Vogyina 5; Szt.-Tamás: Zsigrai 1; Labityról: Jokity 2; Nyitrából: Gálik 1; Máramarosból: Palczer; ismeretlen helyről: Horváth 1, Szedlacsek 3. A plavnai tótság áll tehát 11 helyről származó 18 néven 46 családból s így mintegy 230 lélekből.

Plavnán lengyelek is vannak és pedig 4 helyről 4 néven 4 család s így mintegy 20 lélek, a mint következik: Novoszelóról: Napravnik 1;. Stry-Mrváról: Krafcsikovics 1; Morváról: Hampel 1; Plavnáról (?): Bogdanszky 1.

Plavna délszláv lakosságából — legalább az adófizetőkből — hiányzik a szerb; ez tehát hasonló Vajszkához. A bunyevácz is igen kevés, csak 2 név képviseli azt 4 családdal s mintegy 20 lélekkel és pedig: Bácsról: Kulundzsics 3; R.-Mileticsről: Mihajlovics 1.

Plavna törzsökös sokacz családai, melyek már az anyakönyvek multszázadi feljegyzéseiben is előfordulnak, a következők:

Adamovics 1, Andrics 7, Balics 8, Benaset 1, Bartulov 8, Borics 1, Duján 2, Dumengyics 2, Franyisics 9. Grigán 2, Gyurics 3, Gorjánacz 5, Isikovics 2, Kavedzsics 7. Kaplar 7, Kovács 1, Kovacsevics 1, Lakics 9, Misics 3. Pakledinacz 14, Penavin 6. Petrovics 13, Szotinacz 18, Szarács-Terzics 1, Simics 5, Simunics 3, Szentivanszky 1, összesen 27 név 140 családdal.

A szomszédságból behúzódott sokacz családok a következők: Zomborból: Zomboracz 2; Bácsból: Simundvaracz 1, Bozsin 1, Kaidics 1, Erdudacz 1; Kupuszináról: Balogh 1; Szóntáról: Martincsevics 2; Vajszka és Bogyánból: Suvák-Sztoján 5, Gergurov 1, Bosnyák 3; elsokaczosodott német: Herbszt 8; származását nem állapíthattam meg: Ivanics 3, Vinkovics 2, Kupkovics 2, Obadov 5, Maros 6, Búvár 3, Markity 3, Szrmics 1, Buják 3, Pekics 1, Jakovetics 1, Mutavsics 1, Otto 3, Lamos 2, Marianov 5, Knezsevics 2, Gavran 1, Szárcsevics 1, Czarics 2, Margetics 1.

A plavnai sokaczság áll tehát 59 néven 214 családból s így mintegy 1070 lélekből, melynek csaknem ¾-e törzsökös családokból való.

Ez adatok figyelembevételénél ugyanazon jelenségeket látjuk, mint az eddig tárgyalt falvaknál. Az anyakönyvi családlisztákkal összehasonlítva itt is megállapíthatjuk, hogy Plavna is a mult század folyamán tiszta sokacz volt, hogy a nem sokacz lakosság csak e század folyamán települt be Plavnára. Ha tekintjük azt, hogy Plavna lakossága ma csaknem 2000 lelket tesz, hogy az utolsó 20 év születéseinek átlagos évi száma 74, hogy a mult században 1757-től számított 10 év alatt évenkint átlag 26 egyén született, a mult századbeli lakosságot mintegy 600 lélekre vehetjük fel.

Adatainkat a népszámlálás adataival összehasonlítva, számsoraink így alakulnak:

Az adatok általában véve tehát meglehetősen egybevágnak, a 90 személynyi többlet pedig természetes okokra vezetendő vissza; feltűnő különbség csak a tótságnál nyilvánul, a 8 egyénnel szemben ugyanis adataim szerint 46 család áll! És ez megfelel a valónak, mert a tótság az utóbbi években állandóan és erősen húzódik be Plavnára, s mert a korábbi tótság egy része a népszámlálás által a sokaczságba vétetett fel. Említettük, hogy az adófizetők jegyzékében szerb család egy sincs; a népszámlálás által kimutatott 1219 szerbből csak 23 lévén görög keleti; annyi az igazi szerbség Plavnán, de ez csak szegénység s nem állandóan települt népség itt.

Szántova lakosságában a sokacz mellett feltűnő a magyar betelepülés nagysága; oly sok a magyar család, hogy noha mindről tudjuk, hogy e századbeli jövevény csak, jelentékeny részéről nem tudtam adatot beszerezni arra nézve, hogy honnan telepedtek be; a túlnyomó rész Dautova, Baracska és Madarasról való. A magyarok Szántován oly újak, hogy az öreg sokaczok még emlékeznek arra az időre, mikor a faluban magyarság még egyáltalában nem volt.

Baracskáról telepedtek be: Kisszabó 1, Mojzes 3, Matheisz 2, Buday 4, Kranicz 2, Matajsz 1. Uglik 1, Sirok 1, Mitos 1, Faragó 1, Barna 1, Berta 2; Dautováról: Valkay 1, Kapitány 1, Burány 2, Laczkó 3, Simon 1, Farkas 2, Major 4, Újvári 1, Gyenis 1, Simonyi 1; Madarasról: Doszkocs 1, Stadler 1, Marcsek 1; Rigyiczéről: Kumi 1, Morovicz 4; Bikityről: Horváth 15, Győri 1; Monostorszegről: Gersics 2; Pápáról: Vojnics 1; Zomborról: Antunovics 3; Topolyáról: Dömötör 1; Perbánról: Jeszenszky 1; Lemesiböl: Ódry 1; Bajmokról: Pekovics 1; Szegedről: Tápay 1; Bezdánból: Gombos 1; Harasztináról: Oresanszky 1; Budapestről: Szmetka 1; Felvidékről: Molnár 1; Bajáról: Bódis 1, Kányi 1. Makk 1; B.-Monostorról: Béda 1, Fúvó 1, Viksz 1; eredetét nem állapíthattam meg a következőknek: Andrássy 4, Balázs 2, Balogh 2, Benda 2, Bognár 1, Császár 4, Cservenkovics 2, Dornics 1, Fehér 5, Friebert 1, Gajdos 5, Gál 1, Gozsovics 1, Grészló 5, Győrfi 1, Hajdú 1, Jankovics 2, Király 1, Konczolik 1, Kovács 8, Kugyelka 3, Likár 4, Lépi 6, Mácsek 1. Markovics 2, Marosovics 1, Mészáros 3, Nagy 16, Németh 10, Őz 4, Pocsik 1, Reusz 2, Szőlősi 1, Teszavik 1, Torma 1, Tóth 15, Túri 3, Vancsek 2, Varga 11, Vicsik 3, Vida 2, Virágh 3, Vő 8, Vörös 13.

Szántova magyarsága áll tehát 91 néven 248 családból s így mintegy 1240 lélekből. A mily jelentékeny azonban Szántován a sokacz mellett a magyar, annyira jelentéktelen a lakosság többi nemzetisége.

Szántova zsidó családai ezek: Bajáról: Manheim 2, Fischer 3; Lalityról: Zilzer 1; Béreghről: Róth 1, Grósz 2; Csataljáról: Perlesz 5; Kollutról: Schleifer 1; Dautováról: Freund 1, Berger 1; összesen 9 név 17 családdal, 85 személylyel.

Tót családai ezek: Duben 1. Drényi 1, Kozák 1, Molnár 1, Pluta 1. Rajtányi 1, Szekur 1, Tatár 1, összesen 8 név 8 családdal s így mintegy 40 lélekkel, kiknek eredetére nincs adatom.

Német családai ezek: Bajáról: Lenner 1, Krusevlyáról: Czvetnity 1; Kollutról: Fleischer 1; összesen 3 név 3 családdal, 15 lélekkel.

Bunyevácz családai ezek: Csonoplyáról: Bátori 1; Mohácsról: Bunyevácz 1; Vaskutról: Devics 2; Bajáról: Matkovics 1; Szabadkáról: Osztrogonácz 1; Garáról: Zomborcsevics 1; összesen 6 név 7 családdal, 35 lélekkel.

Ezekkel szemben meglepő a szántovai sokaczok jegyzéke úgy a nevek sokasága, mint a családok nagyszáma által; a családok a következők: Andrin 6, Andrincsin 1, Arian 8, Balatinacz 25, Baltin 1, Bartulov 8, Blázs 3, Blazsetin 6, Blazsev 9, Bozsics 14, Buzsity 3. Blazsinkov 1. Bundzsics 3, Csatalinacz 2, Csatics 19, Csizmics 4, Darázsacz 5, Dekity 2, Dugalin 4, Deszecsár 7, Dugmics 1, Filipov 2, Filakovics 13, Fuczin 12, Galics 3, Gabrin 1, Glavatics 2, Gorjánacz 10, Gyuretics 2, Gyurits 30, Grósics 4, Győrfy 3, Jakosevics 2, Jelics 29, Józics 1, Jemrity 4, Kovács 3, Kovacsev 10, Kovacsics 1, Karajkov 4. Keszerkov 1, Lukics 2, Lukacsev 1, Lipokatics 12. Lerics 1, Liszicsin 1, Mandics 17, Matizev 1, Milics 2. Mucsalov 1, Milosev 1, Nikolin 6, Patarics 1, Peják 2, Pein 8, Prodán 16, Prodanov 1, Prakatur 1, Periskics 3, Ricza 1, Rókus 2, Sarácz 1, Simics 5, Siskov 2, Stipanov 3, Szabovlyev 5, Szentyanin 1, Szkovajsza 1, Szatinacz 2, Szrakity 4, Thurszky 1, Tuczakov 3, Tubity 3, Tomasev 9, Vakos 2, Velin 15, Vorgics 3, Zetovics 1, Vlasics 1, Zomboracz 2, Zsuzsics 6, összesen 81 néven 418 család s mintegy 2090 lélek. Ennyit tesz ki Szántóvá sokaczsága.

Adataink ismét szépen megfelelnek a népszámlálás adataival s az eltérés okául teljesen elegendő a négy év szaporulatát felvennünk.

Hogy pedig a népszámlálás szerint kimutatott 1945 szerb csakugyan nem szerb, hanem sokacz és bunyevácz, bizonyítja a népszámlálás azon másik adata, hogy Szántován görög keleti vallású lakos egyetlen egy sincs.

Mindent összefoglalva tehát Szonta nem sokacz lakosságát egy erős német és magyar colonia, s igen csekély szerb és bunyevácz, Vajszka lakosságát ugyancsak erős német és magyar colonia, de a szerbek távolléte is, Bogyánét nagy szerb colonia s kisebb német és magyar település, Plavnáét nagy német és tót colonia s kisebb magyar település és a szerbek hiánya s végül Szántova igen nagy magyar colonia és a szerbek absolut távolléte jellemzi.

Valamennyi tárgyalt sokacz falunk megegyezik abban, hogy a mult században nem volt vegyes lakosságú s hogy az idegen elemek mind a jelen században húzódtak be s hogy a behúzódás főként Bács-Bodrogh megye területéről történt, a szomszéd vármegyékből, vagy nagyobb távolságokból csak szórványosan. Kivételt az egyetlen Bogyán képez, melynek alaplakossága, úgy látszik szerb volt, s ehhez járult a sokacz; ezzel szemben a többi falunál feltűnő a legközelebbi rokon népségnek, a bunyevácznak és szerbnek csekély jelenléte.

Itt kell megemlékeznünk a nemzetiségek beolvadásáról is. E tekintetben az észleletek azt látszanak igazolni, hogy beolvadás esete sokkal gyakrabban fordult elő a század első felében, mint a később betelepült családoknál és ez természetes, mert akkor kevesebb lévén az egyes falvakban az idegen elem, a beolvadás az elsokaczosodás kényszere utóbbiakra nézve jobban előtérbe nyomult. Szónta elsokaczosodott magyar családai oda a század első felében telepedtek. Az új településeknél a beolvadás már sokkal nehezebben megy; a régi településeket a beházasodás jellemezte, az újakat a szerencsepróbálás, s így ez utóbbiaknak természetük többé nem oly békés, a létért való küzdelem szembeállítja a törzsökösöket a jövevénynyel, e küzdelemben, melyet szerencsétlen politikánk megfoszt tisztán gazdasági természetétől s csak nemzetiségeket lát és állít egymással szemben, fejlődik ki a nemzetiségi kérdés, mely így politikai jellegével nem a nemzetiségek összeolvadását, hanem azok elkülönülését, szétszakadását eredményezi és a fajgyűlöletet istápolja.

A beolvadásra másutt alig találunk olyan érdekes példákat, mint a Bácskában, mint épen a sokaczságnál «Mert jellemző a Bácskára, hogy ha a magyar és német egymással érintkezik, se nem magyarul, se nem németül, hanem szerbül beszél. A szerbek legjobban elkülönítik magukat szokásaikban is s csak a városokban meg a tiszai községekben tudnak magyarul, egyebütt nem igen tanulnak más nyelvet, a vallási különbözőség miatt pedig nem olvasztanak magukba más nemzetiséget. A többinél ez rendes jelenség; a túlnyomó többség elnyeli a kisebbséget. Így olvasztotta magába a futaki, a priglevicza-szentiváni németség az elszászi francziákat: viszont elmagyarosodtak a Kupuszinára, Topolyára, Temerinbe került tótok s a Bezdánba, Doroszlóra került németek; ellenben tótokká, ruthénekké vagy sokaczokká lettek a Petrováczra, Keresztúrra, Szóntára került magvarok.» (Badics i. h. 583. 1.)

Lássunk néhány példát saját területünkről is; az elsokáczosodásra a következő eseteket jegyeztük fel: sokacz lett tótból a Vogyina-család Vajszkán, a Buják-család Bogyánban és Plavnán, a Balogh-család Plavnán; németből a Szirák-család Vajszkán, a Herbszt-család Bogyánban és Plavnán; magyarból a Szóntán elősoroltakon kívül a Szabovlyev-család Vajszkán; bunyeváczból a szabadkai Szecskár-család Bogyánban; igen érdekes a Forró-család, mely magyarból eltótosodott, mint tót szerepel Plavnán, de már tótból elsokaczosodott Bogyánban. Tótból lett magyar a bogyáni Solto-család, németből magyar a bogyáni Eilhard-család, a plavnai Nagy-család, magyarból lett szerbbé a bogyáni Szabados-család s végül sokaczból németté a bogyáni Jaksics- és Jankovics-család.

Eddig láttuk sokacz falvainknak sokacz lakosságát a többihez viszonyítva, de lássuk most, mily viszonyban vannak a különböző sokacz falvak egyes sokácz családai egymáshoz. Tárgyalásunk keretében előfordult Szóntáról 88, Vajszkáról 26, Bogyánból 26, Plavnáról 59, Szántováról 81 s így összesen 280 sokacz család-név; ha már most e falvak sokaczságának rokonsági összefüggését akarjuk megvilágítani, csak azt kell vizsgálnunk, hány közös név van az egyes falvak közt.

Kezdjük délen. Plavna és Vajszka összesen 85 neve közt 4, tehát 4,7% csak a közös és pedig ebből 2 (Adamovics és Balics) már a mult században jelen volt mindkét helyen, ellenben a Pakledináczok e században húzódtak Plavnáról Vajszkába s a Bosnyákok ugyanakkor Vajszkáról Plavnára; a múltból származó rokonság tehát csak 2 családra (2,4%) olvad le!

Plavna és Bogyán 85 neve közt van 5 (= 5,8%) közös; ámde ebből 2 (Buják és Herbszt) más nemzetiségből olvadt a sokaczságba s már a multban közös csak 3 család (Bartulov, Dumengyics, Simics) volt s így csak 3,5%.

Vajszka és Bogyán 52 neve közül 4 (7,6%) közös, még pedig már a mult századtól kezdve; noha e 7,6% még alig jelent valamit, de mert nagyobb, mint azt az eddigieknél észleltük, azt jegyezzük meg, hogy e két falu egymástól egy félórányira fekszik s így már a múltból származó valamivel sűrűbb érintkezés könnyen megérthető.

Vajszka, Bogyán és Plavna összesen 111 családjából mindhárom között csak két közös család van, tehát alig 2%, de ezek közül is a Plavnán törzsökös Szotinacz-család csak e században került Vajszka és Bogyánba; viszont a csak Vajszka és Bogyánban törzsökös Suvák-család csak e században húzódott be Plavnára.

Valóban bámulatos, hogy e három egymáshoz egészen közelfekvő falu közt mily csekély rokonsági kötelék van s a közös családok száma mily kevés. Kétségtelen, hogy minden aféle nézet, hogy e három falu közül egyik a másiknak coloniája lenne, teljesen alaptalan. És ha ily csekély az összeköttetés a három szomszédos sokacz falu között, még csekélyebb lesz az talán a többi között.

Vajszka, Bogyán és Plavna sokaczsága együttvéve csak valamivel tesz többet ki, mint Szóntáé és Szántováé, ha a családnevek számát vesszük összehasonlítás alapjául. A rokonsági összefüggés további fejtegetésénél tehát Vajszka, Bogyán és Plavna sokaczságát, mint déli sokaczságot, együttesen tárgyalom a szóntai közép és a szántovai északi sokaczsággal szemben.

A déli és szóntai sokaczság összesen 199 nevet mutat fel s ebből csak 7 (= 3,5%) név közös. Ezek közül is egy újabb település, a Kovács és Kovacsevics, mint foglalkozást jelző név, nem teljes érvényű a bizonyításban. A többi (Borics, Benák, Bosnyák, Suvák) tényleg még a mult századból való közösség.

Szónta és Szántova 169 családjából csak 4 (2,3%) közös. Ezek közül 2 (Karajkov, Lukics) mindkét helyen újabb s csak 2 (Keszerkovics és Peák) közös a mult századtól kezdve.

Szónta, Szántova és a déli sokaczság összes 280 családjából csak 2 család (0,7%) közös mindhárom területen, még pedig a Bozsics- és Simics-család; a Bozsicsok fészke Szántova, ott van belőlük 14 család s törzsökös ősi familia; a szóntai Bozsicsok 3 család ugyan szintén törzsökös, de Szántováról származtatja magát, s így ezek közt a rokonság fennáll; Bozsicsok nincsenek Plavnán és Bogyánban, ellenben van egy Vajszkán, de ez Vukovárról vándorolván be, a Bozsics-család tehát csak az északi és középsokaczság s nem mindhárom csoport közti kapcsolat. A Simicsek ellenben mindhárom területen törzsökös és egyformán képviselt család.

E teljesen jelentéktelen kapcsolatokkal szemben feltünő az a látszólagos eredmény, hogy a déli és északi sokaczság közt (Szónta kihagyásával) az eddigiekhez képest elég nagy a kapcsolat; a két csoport 192 nevéből nem kevesebb mint 8 (tehát 4,0%) közös. De csak látszólag! Mindkét helyen van Zomboracz nevű család, de nevét mindkettő azért kapta, mert Zomborból erednek, más összeköttetés közöttük nincs. Mindkét helyen van Szabovlyev-család, ezek közös helyről származhattak, de csak újabb települők s mint láttuk, elsokaczosodott magyarok. A Kovacsev névnek a már említett oknál fogva bizonyító ereje nincs s így a 8 névből csak 5-re (= 2,5%) terjed ki a rokonság, névleg a Bartulov, Gorjánacz, Gyurics, Szotinacz és Vorgics családokra.

Tárgyaltunk tehát a három csoportból 280 nevet és ebből összesen csak 21 (= 7,5%) közös. Valódi jelentőségét e számnak azonban csak akkor ismerjük fel, ha más vidékekkel összehasonlítjuk. P. o. a Kalotaszeg magyarságánál hasonló feldolgozás alá vettem 280 családot, mely ugyancsak jól elkülönített három vidéken csoportosult s ezek között közös volt 108, azaz 39,6% név! Torda, Aranyosszék és Toroczkó lakosságának hasonló feldolgozásában tárgyalásba vonatott 1263 név s ebből közös volt 338, azaz 26,7%! Íme, ezekkel az adatokkal összehasonlítva látjuk a számok valódi értékét.

És ha megjegyezzük, hogy sokacz falvaink lakossága között a múltban még annyi érintkezés sem volt, mint van ma, kénytelenek vagyunk feltenni azt, hogy a bácsmegyei sokaczság, a hány faluban él, annyi csoportban, annyi különböző vidékről s valószínűleg különböző időpontokban is települt be, hogy a mennyiben újabb sokaczsággal bővült, ez állandóan nyugat felől, a Dunántúlról és Horvátországból, húzódott hozzá; hogy a sokacz falvaknak egy lapnyi közös történetük sincs, mert mióta jelen alakjukat felvették, a legújabb időkig egymással alig érintkeztek, egymást áttelepedésekkel nem erősítették; hogy amennyiben pedig más nemzetiségű lakosságot is vett magához, ez csak a jelen század elejétől, de különösen a jobbágyság felszabadulása óta járult hozzá.

Ez az az egészen sajátságos kép, melyet a sokaczoknak Bács-Bodrogh megyében való megtelepüléséről s innen kezdve fel mai kialakulásáig a mult és jelen különböző, egymást megerősítő vagy kiegészítő családjegyzékeiből megrajzolhatunk, melyet részben már a határnevek tanulmányozása, azoknak csaknem kizárólagos sokacz eredete is beigazol, s melyet a tárgyi ethnographia a maga egészében és minden részletében teljesen megerősít.

III. A sokaczok ruházata.

A következő két fejezet a tárgyi ethnographiának van szentelve, még pedig ezen elsőben a sokaczok ruházatát ismertetem, melynek alapján a női fejdíszen alkalmazott sok virág és toll miatt egy magyar író a sokaczokat „magyarországi indiánok”-nak nevezte, holott az inkább az Adria melléki déli vidékekre emlékeztet, a következőben pedig a sokacz házat és berendezését. A sorrendet azért cseréltem fel, mert a ruházat tanulmányozása oly eredményre vezet, a mely az elébbi fejezetek eredményeit kiegészíti és megerősíti.

A bács-bodroghmegyei sokacz costume-öt általánosságban Badicz (i. h. 602. l.) így írja le: „A férfiak, úgy mint a nők, télen-nyáron csak egyetlen fehér ruhát viselnek, mely fölé az öregebb férfiak béllelt báránybőr mellényt (prsnyák), a nők pedig szövött kötényt (pregácsa) vesznek; télen felső ruhául valamennyien báránybőr ködmönt viselnek. A férfiak fejét ugyanilyen süveg, lábukat bocskor fedi, melyet térdig befűznek. A lányok haja elől tenyérnyire fel van kunkorítva, hátul pedig két tenyérnyi széles fonattá kötve; ezt az asszonyok abroncsos főkötő (ubradacs) alá szorítják, melyet soha sem tesznek le. Ha ünneplőbe öltözködnek, a leányok fehér szoknyát, az asszonyok vörös, kék vagy zöld szinűt vesznek fel; kötényük úgy, mint ingválluk aranypettyes és sokszínű szegélvlyel diszített, fejükön nagy virág és tolldísz, derekukon szines csipkekendő, kezökben szintén, lábukon piros vagy zöld csizma”.

E leírás általánosságban megfelel a maga czéljának, de minket ki nem elégít; eredeti sokacz szavai — mint azt alább látni fogjuk — nem törzsökös sokacz elnevezések s ezért azok csakis Bácsból vagy Monostorszegről származhatnak; az meg, hogy a főkötőt a sokacz asszony, vagy bármilyen más asszony soha le ne tegye, elképzelhetetlen. Mi a magunk anyagát oly képen állítottuk össze, hogy az egyes egész costume-öket megvettük, azokat lányokkal, menyecskékkel és idősebb asszonyokkal részletesen elemeztük s a részek neveit pontosan feljegyeztük. Lássuk tehát e kutatás eredményeit.

A szóntai idősebb menyecskének főfejdísze a kapicza vagy főkötő. A kapiczának van egy hátsó felülete, mely le a nyakig betakarja a fő hátsó részét és egy homlokfelülete, mely aranycsipkés szélével az arcz felső részét szegi be; amazt a sokacz asszony kongyá-nak, emezt csipká-nak nevezi; a két felületet egymástól a kapicza éle vagy gerincze választja el egyik fültől a fejtetőn keresztül a másik fülig.

A kongyát hosszában a közepén aláfutó fehér csipke-uplet két mezőre osztja, melyet hímzés diszít; a csipkét a vándor csipkeverőknél — csipkároknál — veszik, a hímzést azonban maguk készítik. A mellső csipka-felüiletet egy varrás szintén jobb és balmezőre osztja s e mezőket ugyancsak hímzések ékítik.

A kapicza hímzéseinek elemei a top, kiticza és grana. A top (= ágyú) lehet nagy = veliki és kicsi = mali s alakilag a magyar népies hímzések rózsáinak felel meg; a nagy top szine rendesen piros kék maggal, a kicsié ellenben kék, piros maggal és zöld kehelylyel. A kiticza (= bojtocska vagy rojtocska) áll apró veres, kék vagy fekete virágocskákból s ezeket köti össze a zöld ág, grana. A hímzés anyaga hárász, rudicza.

Az egyes mezőket fekete sáv szegi be belévarrt zöld, kék és piros virágokkal; a homlokmezőt két részre választó sáv — jacsicza na rétke — szintén kivarrott.

A homlokmező mellső szegélyét az arany csipka képezi; ezt boltban veszik s ára szélessége, vagyis a szemek száma szerint emelkedik; e szemek rhombus alakúak, számuk rendesen hét, de az idősebb menyecskéknél ebből csak kettő látszik, a többi be van varrva a kapicza alá. Az egyes szemek neve kalotak, míg a legszélső csipkézeté spicz.

A kapicza egész pereme piros rásával, posztóval van beszegve; melyet belülről még zöld posztóval bélelnek ki. A kapicza egész felületét pedig szétszórtan apró kerek sárgaréz isloggal — pule — yarrják tele.

De a sokacz asszonynak nem elég az a dísz, a melyet a kapiczájára rávarrhat, még egyebekkel is elhalmozza azt. Így a fül teljesen el lévén takarva, a kapicza megfelelő tájékára két pár fülbevalót akasztanak, az egyik — obocsityi — ezüstből van, a másik — sztruna — lószőrből; amazt boltban veszik, emezt Szóntán a leányok csinálják. A fül tájon tűzdelik rá a kapiczára a plantityiczákat, a gyékény szárra kötözött ezüstszinű üveggyöngyből és szalagból álló csokrokat; míg a kapicza és fül közé dugják be a 7—10 gácsértollból álló vászonnal összevarrt vagy viaszszal összeragasztott skortyakot.

A kapiczát, ha templomban mennek, rendesen a moszulinkával, fehér muszlinkendő, borítják be, melyet elől lekötnek, két oldalt pedig bumbacsákkal, középnagy fejű sárgaréz gombostűkkel letűzik a kapiczához.

De ha azt, a mi a kapicza fölött van, könnyen megállapíthatjuk, annál kevésbbé tudhatjuk meg, hogy mi van a kapicza alatt, mert a sokacz asszony férfi előtt kapiczáját le nem veszi s ha erre kényszerítik a legnagyobb gyalázat esik meg vele. Ismeretes az, hogy ha a végrehajtó foglalni megy s nincs a házban senki, csak az asszony, elég, ha a végrehajtó az asszony kapiczáját elviszi, az adós adósságát 24 óra alatt bárhonnan is kifizeti; csak visszakapja a felesége kapiczáját — becsületét.

A kapicza alatt még egy tiszta fehér kapicza, bila kapicza_, borul a fejre s ennek a hátára fekszik a vadszőlővesszőből saját maguk által hajlított kongya vagy kontykarika, mely az egész kapicza alakját — gerinczét — adja meg és tartja fenn. A bila kapicza homlokszéle zöld posztóval van beszegve.

A bila kapicza alatt van a haj kontyba kötve és a mennyiben ez a kapicza nagy üregét ki nem tölti, az álhaj vagyis kika, mely kóczból, gyapjúból, rongyból, vagy ép a derékövből, ha már elrongyollott, kerül ki. A sokacz asszony azonban a kontyon kívül homloka körül frou- frou-t is visel, melyet úgy készít, hogy homloka közepén hajából két tincset leválaszt, szabadon hagy, ezt sűrű szappanos vízzel megnedvesíti, aztán homloka fölött annak szélén végig huzza, a kiálló részeket megnyomja ujjával, a közbeesőket pedig orsóval betolja a kapicza alá.

A szóntai sokacz nő ruhájának fődarabja a nyaktól a bokáig érő bő ing, melyet a derékben öv szorít a testhez. Erről a darabról, a kosulyáról terjedt el a sokaczokról az a vélemény, hogy annyira erkölcstelenek, hogy csak egy szál ingben járnak. Az erkölcsök itt sem jobbak vagy rosszabbak mint másutt, de mint látni fogjuk a kosulyához még sok minden járul, rníg a sokacz costume teljes lesz.

A kosulya két részből, egy felsőből — opletyák — és egy alsóból — szkute — áll s Szóntára jellemző, hogy a kettő derékben össze van varrva.

Az opletyák nyakrészét keskeny fekete vagy vörös hímzés, jacsicza szegi be; a név az „erős” szóból van alkotva s a használt pamut erősségét jelzi, a mi e helyen a foszlás ellen a tartósságot biztosítja. De ügyel a sokacz asszony arra is, hogy az opletyák minél tovább tiszta maradjon, mert ha egyszer kimosta azt, ünneplőbe már nem viselheti s ezért, hogy a nyak tájékát az izzadságtól óvja, a jacsicza alatt a nyak- és vállat finom muszlinkendővel, kopren, takarja be. Az opletyák vállrészét az ujjaktól ismét harántos hímzés, poranki, választja el, mely rendszerint fekete s melyet maguk varrnak. Az ujjak, rukav, bővek s a pulékkal díszített fehér ágvarrás, grane, ékíti. Az ujj a kéztőnél hirtelen összeszűkül, torkot képez, melyen alul az ingnek még jó tenyérnyi széles és ismét kibővülő kézelője van; a torokban a ránczokat, mert az összeszűkülés a ránczolás útján történik, — aranyszegély, port, szorítja le. Az ujj alsó része a fül, usi, szintén hímzett, a hímzés anyaga a rudicza, alakja a kiticza, további ékítése a pule, míg szegője valamilyen keskeny csipke, melyet rendszerint maguk kötnek. Az opletyák melli részén sincs sok dísz, mindössze a közepén levő hasíték, nedra, két szélét néhány sor pule ékíti, de itt a díszítésre nincs is szükség, mert e részt a kendők, szalagok és gyöngyök teljesen elfedik.

A szkute vagy pendel szélekből áll, melyeket csipke köt össze; a pendelhez öt szél, pola, vászon kell. E pendelben nevezetes az, hogy az ágyékok előtt, a czombok feletti részbe nagy négyszögletes közönséges vászon darab van betoldva; ennek eredetére többféle hamiskás magyarázatot hallottam, de valószínű, hogy alkalmazására ugyanazon ok vezette a sokaczot, mint az opletyák alatt a kopren alkalmazására. A széleket összekötő csipke neve úplet, mint a kapiczán, a szkute elején levő toldásbetété pedig tkánye. A szkute alját és pedig két oldalt és hátul díszes arasznyi sáv, raszplet, ékíti, melyet áttört hímzés, trnóga, és keresztecskék, krizsityi, jellemeznek, melyet szalagszegély zár be úgy alul mint felül s melyből persze a pule, mint diszítő elem, soha sem hiányzik. Elől a vászontoldás alatt a raszplet nincs meg, abból csak a szalagszegély és egy sor pule marad meg, de az is lejebb van mint a raszpletben, hogy a kötény alul kilássék. A szkute alját keskeny csipke, csipcsicze, szegi be. A szkute a derékben ránczba van szedve, a ránczbaszedést az asztalon végzik és mángorlással megerősítik; a ránczok a deréktől az aljig futnak szabályos egymásutánban.

A derekat a 3—4 ujjnyi széles öv veszi körül; a külső öv a pojaz, mely kétszer éri körül a derekat, eleven szinű szőttes, puleval gazdagon ékítve; a belső öv rendesen hosszabb, ez a tkanicza, sötétebb szinű, durvább anyagú; a két öv felcsavarva a derékre legalább három ujj vastag; a tkaniczát, míg új, a pojaz nélkül is szokták használni.

Az opletyák fölé mint fődísz a gyöngy járul; a gyöngy rendesen nagyszemű, gömbölű, belül üres, átlátszatlan fehér üveggyöngy, zrnye vostano; ebből 20—30 sort tesz a sokacz nő nyakára, még pedig úgy, hogy a sorok végeit összefonja s hátul a nyakon összeköti.

Elmaradhatlan diszítési járulék továbbá két szalagcsokor, és pedig egy a mellen, a gyöngyök alján, melynek kötése a rendes kéthajtású csokorkötés, a másik hátul a hát közepén, mely azonban csak egy hajtású s keskeny kis szalag köti a gyöngyfüzérek sodrott kötőzsinórjához; ezek a plántikák.

A szkute elé a pregacsát, kötényt kötik; anyaga ugyanolyan mint a kosulyáé, leér a szkute aljáig, fent ránczba van szedve, lent három sor kék, piros és zöld szalag diszíti, alját széles csipke szegi be; oldalán diszítés nincs. A kötényt a szkutéhoz zöld zsinór köti; melynek mindegyik ága kétszer veszi körül a pojazt s így ezt még jobban vastagítja; e kötőszalag neve uzicze.

A lábon, ha nem jár mezítláb, piros csizmát, csizme, visel, sárga bőrrel bevont és hímzett sarokkal, peták-kal, hegyes orral; a csizmát a bezdáni vásáron veszi. A csizma alatt vastag többnyire fekete, gyapjuból kötött harisnyát, csarape, használ; sokszor csak ez van a lábán.

Kezében, ha templomba megy vagy látogatást tesz, egy keszkenőt, maranka, tart.

E ruhát látjuk legtovább a bács-bodroghmegyei szóntai sokacz nőn, mert a mint gyermeke születik, ezt viseli csaknem haláláig; ha megvénül, a tarka szinek helyett sötétebbeket keres, az arany csipkét fehérrel helyettesíti elhagyja a pulekat, leteszi a gyöngyöt is s csak egy büszkesége marad, a kapiczája. De a míg a sokacz lányból asszony lesz, costumeje is több változáson megy át, melyek közül legfontosabb a fejdísz átalakulása.

Már az olyan menyecskének, a ki még alig 1—2 éve asszony és gyermeke nincs, a fejdísze sokkal komplikáltabb. A kapiczája teljesen egyező az elébbiével, csakhogy ebből alig látunk valamit, mert a kapiczát leborítják fehér fátyollal, koprennal, s ezt a szegélyeken a kapiczához tűzdelik; a koprent aztán elhalmozzák mindenféle díszítéssel. Így a kapicza élére, gerinczére virágcsokrokból egész koszorút tűznek fel, közepére pedig kócsagtollból, pérje od csaplye, kis lantalakú forgót tűznek.

A koszorú elemei a ruzsiczák, plántikák, zvécskik vagy dukatityik és a trebtyonkák. A ruzsiczák csinált virágokból állanak, igen sokféle alakúak és szinűek, közben üvegből készült virágutánzatokkal; ezeken szalag nincs. A plántikák szalagcsokrok egy vagy több szinű szalagból, melyek közepén, rezgő száron arany- vagy ezüstszinű üveggyöngyök ülnek. A zvecski tű, melyről 3-4 apró szines gyöngyből álló sor lóg le, végén aranypénzek utánzataival. A treptyonkák ismét fehér gyöngyök, de minden szalag és virág nélkül, rezgő szálon ülnek s öt-hat ilyen gyöngy rezgő szárát viaszszal egy sárgarézgombostű fejéhez ragasztják. Ilyen elemekből álló koszorút tesznek még, a homlok fölé is, valamint hátul, a kongyafelület peremére is.

A perje vagy tollforgó 10—12 kócsagtollból áll, melyeket alul viasz erősít egy nádból készült tűhöz.

E virágokon kívül azonban van még egy másik fontos eltérés a későbbi ruházattól. A kapicza és fátyol homlokrészét ugyanis még külön egy széles nehéz aranysáv, csipka, nyomja le, mely körben haladva csaknem a vállakig nyulik le két végével, s melynek külső széle nem simul a fejhez, hanem elláll attól.

A kosulye, opletyák és szkute, az öv, gyöngyök, pántlikák a fiatal gyermektelen menyecskén is csak olyanok, mint az idősebben, csakhogy a fiatal menyecske a szkute fölött még piros posztóból készült szoknyát, czrvena szuknya, visel, melyet fönt is, lent is zöld posztószalag szeg be; a piros szoknyát addig viseli, míg a fejdíszt, míg t. i. gyermeke nem születik. Köténye ugyanolyan, mint az idősebb menyecskéé, de felette finom fehér fátyolból rövidebb kötényt, koprent, visel, mely csak félczombig ér. Végül ruhája több még egy virágos selyemkendővel, marama, melyet egészen lazán kötnek meg elől a gyöngyök felett. S végül nem volna ilyen fiatal menyecske Éva leánya és a modern kor gyermeke, ha tournure-t nem viselne; ezt oldalt a csípők felett használja s régi rongyokból készíti magának; neve: tkánye, tralya vagy krpa.

Persze a menyecske hétköznapi ruhája, noha ugyanolyan anyagból van, kevesebb és egyszerűbb; ha pedig munkába megy, az opletyák fölé vászonból készült ujjast, zóricza, húz, hogy az opletyákját be ne piszkítsa. Ehhez egészen hasonló kis ingecskét, kosulyacz, szoktak olykor a vállkopren helyett is használni az opletyák alatt ugyanazon czélból.

A Mária-leányok, goszponosa, a kik t. i. körmeneteken és búcsúkon Mária szobrát viszik, viselete ismét eltér az eddigiektől; ez már lányias és így a fejdísz teljesen különböző. A mily sajátsága az asszonyiságnak a kapicza, ép oly sajátossága a leányosságnak a pletenicza. Mert a szóntai sokacz lány a kapiczát nem viselheti, míg a menyecske hajából pleteniczát nem fonhat.

A leányok fejdísze két részből áll, a hátsó pleteniczából és a mellső zoloféból, amaz a hajfonatnak, emez a frou-frounak felel meg. A pletenicze a hajból készített nagy lapos fonadék, melyet 45—200 ágacska, sztruka, hajból — a haj sűrűsége szerint — fonnak össze, majd ketté hajtják s feltűzik a fej búbjára. A zolofét úgy csinálják, hogy a hajból a homlokon két tincset leválasztanak, azt sürű szappanos vízbe beáztatják, majd ujjukon az arcz körül gyürűkbe rakják s úgy tartják azt, míg teljesen megmerevedik, a mi jó két óra hosszat is eltart; a zolofet hétköznap egy másik frou-frou-alakkal, a siské-vel helyettesítik, mely a hajnak lapos kihurkolása.

Míg ez a hajdísz a szóntai leányoknál — akár goszponosák, akár nem — egyező, a hajra rakott virágdíszben már eltérés van. Míg ugyanis a lányok általában virágokkal, ruzsiczákkal tűzdelik tele a fejet, s nem a fej búbján — mint a menyecskék — hanem a két halántéktájon tűznek fel rövidebb és pelyhes kócsagtollat, addig a goszponosák fejükre pártát, kruna, kapnak. A párta alapja széles, vékony, de erős kemény papír, erre varrják rá csinált virágokból a karvastag koronát. Ezenkívül azonban a pleteniczát, papírral borítják, de ezt ruzsiczákkal tele tűzdelik, valamint a fültájékán megjelennek mindazon diszítő elemek, melyeket a menyecskéknél láttunk. A középen feltűzött kócsagtoll helyett azonban ilyet csak a fül táján használnak, gyakran pávatollal s fehér finom vászonból kivágott rojtocskákkal, rójte, gyöngyből és virágbojtokból álló viszúlykákkal együtt.

A ruházat többi részei egyezők úgy a lánynál, mint a goszponosánál az új menyecskéjével, a csizma helyett azonban inkább rövid, a sarkot szabadon hagyó papucsot viselnek, melyet, ha nagy a sár vagy a hó, a németektől nevével együtt átvett faczipőbe — klope, klyofe, kloufe, czokde,. sórke — dugnak.

A gyermek vagy serdülő leányok ruhája a felnőttekétől legfeljebb egyszerűbb s kevesebb díszével tér el: nevezetes különbség van azonban a hajdíszben, mert a leány addig, míg „templomba nem indul,” a zolofe és siske helyett egy másik mellső pleteniczát visel.

A szóntai sokacz női viseletből általában hiányzik a szerbek által annyira kedvelt, pénzekből készített nyakfüzér; igen ritkán találtam a nyakon ezüst pénzt, czvanczíge, akkor is csak egyesével.

A szóntai női viselettől jelentékenyen eltér Bács-Bodroghmegyében úgy a délibb mint az északibb sokaczság viselete.

A déli sokacz női viselete egyező Bács, Plavna, Vajszka és Bogyánban; de a milyen tarka e helyek nemzetisége, ép olyan nagy a hatás, melyet a sokaczra s ennek viseletére gyakorol. Igy erős a szerb hatás, erős a német hatás; amattól a sokacz átvette a szoknyát, emettől át a könnyebb vagy épen vásári csipkemunkát s e kettős hatás erősen tükröződik vissza a mesterszavak kincsében is.

A bácsmegyei déli sokacznő costumejének igaz jelleme a fiatal még gyermektelen menyecske ruhájában s különösen fej díszében nyilvánul legerősebben. Alapjában, tehát eredetében a szóntaival ez is egyezik, de alakilag másként fejlett ki. A plavnai (vagy bogyáni, vajszkai, bácsi) menyecske haját két czrupba fonva szintén megrakja még rongygyal s erre ráhúzza a kapiczát. De már a déli kapicza más, mint a szóntai; először is mindig fehér és egyszerű, másodszor nem oly nagy, harmadszor gerincze nincs oly határozottan kifejlődve, vagyis a szóntaiéval alakilag egyező kontykarikájának szárai rövidebbek s végül negyedszer a kapicza, mint olyan, a déli sokacz nőnél soha sem érvényesül, mert az mindig be van kötve a piros (néha fehér- vagy feketebabos) kontykendővel, samija, melyet gombostűkkel úgy letűznek a kapiczához, hogy az teljesen híven mutatja a kapicza alakját. De míg a szóntai nőnél a kapicza alól a fültájon a haj ki nem látszott, a plavnai nőnél a samija alól két lazán lefésült vagy összefont hajtincs, prene, búvik elő, a mivel nyilvánvalóan a gácsértollakat helyettesíti természetes módon. S mert a samija kendője, melyet hátul a nyakon kötnek meg, szorosan tapad peremével a fejhez, kibukkanik a fül czimpája is a fülbevalóval. Itt aztán már új nevekkel találkozunk; a bumbacsa helyett a csijoda; a fülbevaló: obocsityi helyett mimgyúse. A samijás kapiczának ezen alakja minden asszonynál egyaránt megvan, ha fiatal, ha öreg, a különbség ismét csak abban fejlik ki, hogy ki mit rak reá.

Az öreg asszonyok a samijás kapiczát minden további dísz nélkül hordják.

A menyecskék, ha már gyermekök van, a samija két oldalát diszítik fel csinált virágokkal és a többi gyöngyös elemekkel; e két csoport, noha felnyulik a fültől a fejre, de a fejtetőn nem egyesül s olyan, mint a szóntai kruna két darabja. Új nevekkel persze a diszítő elemek közt is találkozunk, a treptyanka helyett treptyán, a viszúlye helyett mingule. De a diszítő elemek közt nemcsak új neveket, hanem új alakokat is találunk, melyeket az jellemez, hogy valamennyi úgy van tűre erősítve, hogy lóg s így e fej minden mozdulatánál az egész dísz megrezeg. Ilyen elemek a cziter, mely lógó gyöngysor, a trépte, mely nem más, mint függő zrnye, a crvéna trépta, mely lógó szerkezetű rózsácskák és levélkék fürtje, ilyen a zausnyake és skortyke is.

A fiatal még gyermektelen menyecskék fejdíszét csak a hason állapotú szóntai menyecskéjével hasonlíthatjuk össze; de a mint különbség van az alapban, ép úgy különbség van a rajta felépülő egész fejdíszben is. Ez a különbség pedig származik az aranycsipke alkalmazásából. Láttuk, hogy a szóntai menyecske fejdíszén az arany csipke körben veszi körül az egész fejet, ezzel szemben a déli sokacz nő fején az aranycsipke egy egyenes vízszintes vonalban fekszik a samijához tűzdelt s persze nem látható vesszőcskén, sibiczán, mely e szerint az egész fejdísz alakját megszabja. Az aranycsipkét a szóntai csipkának, a déli sokacz zlátenak, a benne levő szemeket a szóntai kalotak-nak, a déli sokacz kruska vagy kruscsiczának nevezi. Ez arany csipke mögött a fejre borul a borundsuk, fehér vékony fátyol, a szóntai kopren, mely lefedi a vállakat is; a borundsuknak rendesen nincs sarka, ha van, már neve is változik s az üzleti tilanglet szóval jelöltetik. E borundsukra a fejtetőre ruzsiczákat és plántikákat tűzdelnek, míg a fejet a csüngő s minden mozdulatnál megrezdülő diszítő elemek veszik teljesen körül.

A bács-bodroghmegyei déli sokacz asszony már a szoknyát is sűrűbben viseli, mint a szóntai; e tekintetben a szerbekkel való állandó érintkezésnek erősen megérzik hatása; míg Szóntán csak egy szuknyát ismertünk meg, itt már négyet különböztethetünk meg. Az igazi, a menyecskés szoknya, melyben a fiatal asszony legszebb akar lenni, a delinszka szuknya (török szó: deli + szoknya); már a moldunszka szuknyát, mely csak kétféle szinű lehet, vagy piros, vagy fekete, s mely vastag gyapjú szövet, csak télen viselik az asszonyok; a turszka (török) szuknya ellenben olyan, hogy az asszony bármikor felveszi, ha nem készül fel valahova, nem a templomba, vagy vendégségbe megy. Ezek azonban mind szines szoknyák, de van fehér is és ezt már a lányok is kezdik viselni, a mi az elszerbesedés jele; ez a roklya, magyarul rokolya; alján széles fehér hímzés, slingeráj, melynek kivarrott levélkéit pero-nak hívják, majd ez alatt áttört művű hímzés, necz, melynek lukacsait búse-nak. nevezik, majd végül a roklya legalján kis csipkézett varrás, opsling, képezi a díszt. A nevek legjobban rámutatnak arra, mit milyen nemzetiségtől vesznek át.

A női ruházat többi darabjaiban a szóntai és déli sokacz között kevés az eltérés. Az opletyák nyaki része az ogrlicza nincs kihímezve, hanem szalaggal bevarrva; általában a hímzést szeretik szalag- vagy vett csipkedíszszel felcserélni; így az opletyák ujjában egész hosszában ilyen betét van, ekla, s ezt szalaggal, trajczi, is ékítik, melyet olykor zsinór, gajtán, is helyettesít; a trajczi neve, ha nincs alatta csipke, zaponke. E betétcsipkét azelőtt maguk kötötték s mintáját rázgled-nek nevezték. A rázgled mentén az ingujj vagy hímzéssel van diszítve, s ez a vitano-, vagy isloggal, puleval, melyet a déli sokacz slyokenek nevez, s ez a slyokano-diszítés. Az ingujj hosszában alkalmazott hárászhímzés mintája az iszkránka. Végül az ujjak kézelő csipkéje, mely igen széles, ma már szintén bolti árú s ezért neczá-nak nevezik.

A déli sokacznő a szóntaitól eltérően két vállkendőt visel, a felsőt szines selyemből, szvilena marama, az alsót fehér fátyolból, bila marama. A tournure itt is megvan, de új névvel: kukovi. Az övből csak a tkaniczát viseli, a pojazot nem. A kötényét a szóntai pregácsa név helyett keczelyának mondja s az többnyire szines atlasz. A mellen és háton levő szóntai pántlika itt is plántika nevet kap. A csarape harisnyát csak télen viseli, nyáron a német strinflé-t használja. A nyak gyöngye nem üres, hanem tömör üvegből való s a zrnye helyett a biszer névvel jelzi, mi az igazgyöngy neve.

Itt-ott kezdik már a pruszlikot is használni, de ez nincs általánosan elterjedve s szerb vagy horvát hatásnak tulajdonítandó; a szerbet tarka selyméről, a horvátot a tükör bevarrásáról ismerhetjük fel. Végül megemlítjük, hogy, ha esik az eső, nagy asztáhúkot borítanak magukra s úgy mennek az utczára; az asztálník, vagy, a hogy Bács-ban mondják, csarsapity, nem egyéb, mint egy nagy tarka asztalterítő abrosz.

Látjuk tehát, hogy Bács Bodroghmegyében a déli négy sokacz község, meglehetősen külön typust mutat fel a szóntaival szemben s épen így áll a dolog az északi három sokacz községgel is, Szántova, Béreg, és Monostorszeggel, melyek közül az utóbbi a tiszta typus észlelésére a legkevésbbé alkalmas a városi élet és a nagyon is kevert lakosság erős hatása miatt. A bács-bodroghmegyei északi sokaczoknái nemcsak új elnevezésekkel, de új alakokkal is találkozunk, sőt ha a menyecske fejdíszét veszszük a vizsgálat alapjául, mely az egész öltözetben a legsajátosabb, akkor már nemcsak az alak új, hanem mintha az alap, az eredet is más vagy talán ősibb volna; a mi annál feltűnőbb, mert az északi sokacz bizonyos megkülönböztetéseket tud tenni a bunyevacz, a dunántúli szlávság (sokacz) és saját maga közt, a mit délen vagy Szóntán még az alakok átvétele esetén sem találtunk s legfeljebb a német vagy szerb név átkölcsönzésében ismertünk fel.

Az északi sokacz menyecske haj fésülésében találjuk az első sajátságot; a haj homlokrészéből leválaszt két fürtöt s azt kerekre sodorva levezeti a fülekig úgy, hogy az a fejdísz alól is előlátszik; ezt a csavart hajfürtöt kudriczának nevezi s analogonja talán a déli sokacz asszony prenéje; a fülnél aztán még külön kis frou-frou van, rausznicze, mely talán a gácsértollat helyettesíti természetes módon. A kontyra borítják rá a kontykötőt, ezt egyszerűen naglavalonak (fejrevaló) nevezik, a kapiczát, sámiját nem ismerik s a maguk fejrevalójának épen nem tulajdonítanak oly jelentőséget, mint a déliek és szóntaiak a kapiczának; nincs is a kontykötő különösebben ékítve, fekete szövetből való s csak mellső szegélyét borítja islog; ha ráhúzták a fejre, hátul kötik le a kötő madzaggal, rudicsarkákkal. Annál fontosabb azonban a kontykötő alaktanilag s ez egyáltalában nem egyezik a bácsmegyei sokaczságéval, mert két szarva, rogovi, van hátul, kitömve kóczczal vagy két vesszővel, melyek a fej hátsó részén szétállanak s köztük a kontykötő élet képez. Itt tehát nincs konty karika s a fejdísz egész alakját a két kis szarv s a közte levő él szabja meg.

A fejrevaló dísznek tehát, melynek neve ismét egyszerűen naglavaló kiténye, van egy felső horizontalis négyszegletű, egy hátsó verticalis négyszegletű és két oldalsó verticalis háromszögű felülete, melyek egymástól különféle díszítő elemekkel vannak elválasztva.

A mellső és oldalsó felületeket teljesen beborítja az arany csipke, melyet csipkának neveznek ugyan, mint a szóntaiak, de melynek szemeit a kalotak, kruska helyett jabucsiczénék, csipkés szélét a német spicz helyett tkepeninek hívják. Ez az arany csipke megvan tehát az összes bácsmegyei sokaczoknál, de míg délen egyenesre van kifeszítve a homlok fölött, míg Szóntán egész lazán övezi körül a fejet, az arczot, addig Szántován s általában északon szorosan a főhöz tapad.

A fejdísz egyes felületei egymástól, mint mondtuk, határozottan vannak elválasztva; így a mellső felületet a hátsótól a kontykötő két szarva közé tűzött kócsagtollbokréta választja el, melynek a perje név mellett itt egy másik neve is van: czímerke. Az így alkalmazott kócsagtoll tehát oly jelleg, mely közös Szóntával, de mindkét területet elválasztja a déli sokaczoktól. — Az oldalfelületeket a mellső és hátsó felülettől élesen elválasztja egy sor nagyfejű tű, igle. E hajtűk filigranhoz hasonló művűek, többnyire ezüstből valók, olykor üveggyöngygyel, néha azonban igaz gyöngygyel is berakva; egy-egy tű gombja akkora, mint egy középszerű cseresnyeszem. Figyelemre méltó az, hogy e tűket, melyeket a déli és szóntai sokacz nem használ, a szerb nemcsak a Bácskában, de Torontálban, Temesben is széltében használja.

Az ilyképen egymástól elkülönített mezőknek mindegyiknek megvan a maga sajátos dísze. Így a mellső felület fődísze a virágfűzér, vínacz_; mely annak mellső körzetét ékíti s áll csinált virágokból papuska- (pipacs)-ból, lyubisicza (?)-ból, viszalobol azaz zöld száron ülő piros bojtokból, nefelencs– (nefelejts)-ből, lisztak- (levélké)-ből, gyurgyicz- (gyöngyvirág)-ból stb; az oldalfelületek fődíszét a drtaviczák adják, melyek ezüst fonalból csinált s gombostűvel összetartott áttűzött csokrocskák; míg a hátsó felületet a puczad, gombok, és czvít, vagy czvitityi mindenféle összetételei ékítik.

De ezek csak a fődiszítő elemek, mert bámulatosan gazdag az a sorozat, a mit egy sokacz asszony a fejére tűz. A tűk közül láttuk az iglét, a puczadot, de megvan a mellett a bumbacsa is, az ennél kisebb fajta sárgaréz gombostű a spéda és spédicza és a zrncze vagyis gyöngygombocskákkal ellátott tű. A díszítéseknek másik sorozata a kecskeny szalagcsokrokból kerül ki; ezek a plantityiczák és pedig vezene pl. a hímzettek, modra pl. a rózsaszínűek; majd a drtaviczák alá tűzve alkalmazzák, planticzicse i drtavicza; s ha nem elég a plantityicza, csinálnak ilyet vékonyra vágott sárga papirosból is, papir zsúte. A drtaviczát combinálják zsenilia csokrokkal is, gajtan i drtavicza, s ezek mellett nagyban alkalmazzák a már ismertetett zvecsakot és ruzsiczákat.

A menyecske e fejdíszt a burundzsukkal együtt, valamint az aranycsipke mellső felét a férjétől kapja, ő ad hozzá 5 frtot és az aranycsipke másik felét.

Az északi sokacz asszony ép úgy, mint a szóntai, kosulyát visel; a kosulya szintén két részből áll, az opletyákból és szkútéből, melyek a derékben össze vannak varrva, csakhogy az északi sokacz nő a szkútet kríla vagy krílczának nevezi; jellemző az, hogy a szkúte nevet ismerik, de szerintük ezt csak a bunyeváczok mondják.

A opletyák hasonló a többi sokaczokéhoz, csakhogy diszítése egyformább typusosabb, és kevesebb változatot mutató. A nyak ránczolása: szuizano, nincs beszegve; a vállat haránt fekete hímzés, póramak ékíti. Az ujjaknak kézelője is van, mint a többi sokaczoknál, de az use név mellett a za rúkóm jelölést is használják. Az új hosszában csipkebetét van s e mellett jobbról és balról hímzéses és islogos dísz, az asszonyoknál inkább fehér a hímzés, a lányoknál mindig fekete. A hímzés alakeleme a szem, oscze, s csak a nagyságban van különbség; az egyik a legutacski vitano, az apró hímzés az ingujjon, a másik krupno vitano, a nagyszemű hímzés ugyanott. A kézelő vagy fül hímzése mindig fekete vuniczaból kerül elő. Ide jegyezzük még a hónaljtoldásnak, laticza, és az ingujj alsó betoldásának úpólcsity vagy úpólczi sajátos elnevezését is.

A kríla derékránczolását, nizovi, a szegés, opsivalo, szorítja le; a kríla alját, podlyina, vékony aranyhímzés választja el a felső résztől, legalját, szélét pedig a csipcsicze határolja. A kríla három szélből áll, s ezeket úplettel, bolti csipkével kötik össze. A kríla ágyéktájékán, ép úgy megvan a vászonbetét, mint a szóntai és déli sokacz szkútéján.

Az öv tarka szőttes, neve krajacz, tehát új név; a pojaz szintén megvan, de ezt a krajacz alatt hordja az északi sokacz. Ismét jellemző az, hogy az északi sokacz tudja, mi a tkanicza, de azt mondja, hogy azt csak a bile zsene = fehér asszonyok, tehát dunántúliak viselik.

A nyakgyöngy az északi sokacznál is ép oly állandó és rendes, mint a többinél, a gyöngyöt zrnyének, egy sorát sztrúkának nevezi, ezek tehát ismert nevek; a gyöngy szinét azonban a jéghez, ledeno, és viaszhoz, voszteno, hasonlítja; a gyöngyök közül különösen használja a bordás fehér gyöngyöt, szukano bilo srnye, s kedveli az aranyutánzatokat, medályke, is. A használt gyöngy mennyiség egységének jelzésére használtak előttem egy szót, kutes, de ezt, a hányan voltak, annyiféleképen magyarázták s valódi jelentését nem tudtam megállapítani.

A szóntai és déli sokacz mellső és hátsó pántlikacsokrát az északi sokacz is használja; a mellen levő azonban kisebb, mint a háton levő s a megnevezésben is megteszi a különbséget, emezt plántikének amazt plánticsiczének nevezvén el. A hátsó szalag nagyságánál fogva könnyen összeesik, ezt megakadályozandó, kis pálczikát, sibicze, dugnak alája, mely kifeszíti.

A fülbevalók formája a többi sokaczéval egyező: megvan az ezüst fülbevaló, de ezt brnyiczének nevezik, meg a lószőrfülbevaló, ennek neve majd obocsityi, majd sztrúna s van ezek mellett kék üvegkarikából álló fülbevaló s ezt karicsiczának hívják.

A menyecske a kríla fölött szuknyát is hord, mely piros, de olykor zöld posztóból készül; részei, nevezetesen ránczolása, nizovi, és ennek beszegése, opsivalo, ugyanolyan elnevezésű, mint a krílán; a szuknya hasítéka (a német Slitz), jóma, elől a hason van, itt kell a szuknyát a kopcseval (kapocs) bekapcsolni s fölötte a szoknyára hátul rávarrt madzaggal, uzicse, megkötni. A szoknya alján belül arasznyi széles sáv van, és pedig a vörös szoknyán zöld, a zöldön vörös posztóból, érdekes a szegélynek török neve: szindsip. Noha az északi sokacz is használja a szoknyát, de használata nincs megszabva, viseli addig és akkor, a meddig és mikor akarja, járhat a nélkül is, csak a krílában, de csak ha már egyszer asszony.

A kötény, pregácsci, hasonló a szóntaihoz, rendesen ugyanolyan szerb vászonból készül, mint az opletyák s ilyenkor van rajta alján vagy 3—4 sor selyemszalag, planticsicze, minél több slyóke, s ezek között bizonyos rendben elhintve apró pamutszemek, vunicza, a lányok kötőin pedig még hímzett ágacskák, grancsicze, és csillagocskák, zvizdicze. E mellett különösen az idősebbecske menyecskék használnak tyilimszerű tarka gyapjúkötényt is, a minőt tudvalevőleg a bunyeváczok viselnek általánosan.

A lábon papucsot és csizmet viselnek; kapczája: obojke; téli gyapjú harisnyája: csarape; nyári, boltban vett harisnyája: strinfla.

Az északi sokacz asszony és lány ruházata lényegében ugyanabban különbözik egymástól, mint a szóntai vagy déli sokacz leányé és asszonyé; a különbség tehát itt is a fejdíszben összpontosul. A hajviseletben megvan a két pletenicza, csakhogy kikának nevezi és pedig a mellsőt pridnya kikának a hátsót sztrazsnya kikának, a kettő közt van az idegen haj, tugya kika, a fül mellett pedig a kudricza; a kudriczát és tugya kikát azonban csak a 15 éven felüli leányoknak szabad viselni. A két pletenicza el van halmozva virágokkal s azokkal a különböző díszítő elemekkel, melyek később a menyecske kontyos fejdíszéhez járulnak, de a két oldalfelület mindig teljesen mentes a dísztől, itt kizárólag a simára fésült hajat látjuk.

Íme ezzel bemutattuk a sokacz nő eredeti ruházatát; azt látjuk ebből, hogy alapjában véve ez egy egységes typust állít elénk, de a fejdísz három teljesen különböző irányban fejlett ki; ha nem tekintjük a különböző — szerb, bunyevácz és német — hatásokat és ha csak azt tekintjük, a mi igazi eredeti sokacz, a közös typus mellett feltűnő a fejdísz önálló alakulása három irányban, feltünő az elnevezések különbözősége; és ezek a feltünő különbözőségek megerősíteni látszanak azt, hogy a sokaczok beszivárgása és itteni letelepülése különböző időben és különböző helyekről történt, mert csak ez magyarázhatja meg a costume-jellegek és az elnevezések különbözőségeit, noha e véleményt megerősítő történelmi tényeket vagy összehasonlító adatokat a felsoroltakon kívül nem adhatunk; mert hiszen sem a szerb behúzódásra vonatkozó részletes adataink nincsenek, sem a dunántúli és többi sokaczság ethnographiáját hasonló részletességgel — a mi az összehasonlítás főfeltétele — nem ismerjük.

A bácsmegyei sokacz nő téli felső ruhája nem különbözik a szerb és bunyevácz hasonló daraboktól. Az ujjas ködmön, kozsu, és az ujjatlan, kozsúsak vagy kozsúscze többnyire Vukováron készül; a tyurdija, a hol még egyáltalában van, Zomborról kerül a sokaczokhoz. A ködmön részeinek elnevezése következőleg nem is eredeti, gallérján, ogrlicza, kihajlik a szőr, elől fonott zsinóron, gajtan pleteni, függő bőrgomb, gombe vagy kopcse, tartja össze; díszítéséből a bőrczifra, perváz, az egymásra varrt csipkés bőrlemezekből álló rózsa, kolescze, elején a fellemzsér, czrveno íre, háta díszítésében a kivarrott tulipánok és ágak, tulipán i grana (mála gr. és velika, gr.), alján a zöld bőrcsipke, csipka zelena, és a bőrszegély, spicz, ujja végén a bőrbojtok, perváz oko ruke, említendők fel. A tyurdíja hosszú, a bokáig érő — s ebben különbözik a bunyeváczétól — téli bunda sötétkék posztóból, rókatorokkal bélelve és prémezve, gazdag arany és világoskék zsinórzattal s nagy ezüst gombokkal vagy kapcsokkal; Zomborban a szűrszabó szrdómár készíti.

A sokacz férfi fehérneműje ugyanolyan szerb vászonból való, mint a nőké. Ruházatának részei pedig a következők:

A sokacz férfi haját lefésüli a homlokba s fölötte meglehetősen magyaros kalapot visel. A kalap, sesir, karimája, obód, alacsony, keskeny, kevéssé felhajló, a kalap fedele, dáncze, szintén alacsony s gömbölyű. A gyerekek szalagot viselnek kalapjukon, melynek elől a középen csatja, bros, gombe vagy csioda, van. A legények a plántikát megtartják ugyan, de mellé virágot is tűznek, még pedig állandóan csinált virágot, ruzsiczát. Családapák és idősebb férfiak kalapján a színes szalagot egyszerű szinű szalag váltja fel, a virág pedig teljesen elmarad.

A felső testet az ing takarja; az ingnek gallérja régen egyáltalában nem volt, ma is csak a fiataloknál, legényeknél találjuk meg; elől a hasadék csak csekély, legényeknél mindkét oldalon kivarrva, hímezve; a régieknél az ing hasitékát csak felül s madzaggal kötötték össze, ma már egy-két három gombbal gombolják be. Az ujjak a vállban szűkek, a kéz felé mind bővebbek; alsó arasznyi részük már díszített, még pedig felül szépen kivarrott harántsáv, fekete vagy piros hímzéssel, ez alatt fehér varrás, legalul pedig széles kötött csipke a dísz. A válltól a díszített övig egy hosszú s tenyérnyi széles sáv húzódik ugyancsak kötött csipkéből, melyet még isloggal is megraknak. Itt, a hol idegen hatás alatt áll a nép, a bő ujj helyett gyakran találunk szűk, vagy a kéznél összeszűkülő ujjat s ilyenkor szines pamutból kötött kézelő (sváb) takarja az alkar alsó részét. Az öregeknél az ujj disztítése természetesen lemarad s a fiatalok is csak ünneplőben vesznek fel díszített inget. Az ing alja soha sincs a gatyába kötve, szabadon függ a gatya fölött.

Nyakravalót fiatalja-öregje egyaránt visel; de míg a fiataloké tarka virágos és drága selyemből való, az öregeké egyszerű és fekete; s míg a fiataloké rövid, a nyakat csak egyszer éri körül s vége széles csokorba van kötve, az öregeké 2-3-szor oly hosszú, a nyakat 2—3-szor körülcsavarhajta vele s végét egyszerű csokorba köti. Szóntán a fiatalok a nyakkendő csokrát rézkarikába, burma, szorítják be.

Az alsó testet a gatya takarja be; rövid, bokán felül ér, igen bő s a derékben sürűn, de nem rendben ránczos; a gatya bőségéről felvilágosít az, hogy nyolcz szélből kerül ki. Az öregeknél a gatya egyszerű, s az ing a gatyával 4—5 frt árban beszerezhető, de már a fiataloknál a kettő együtt 16—20 frtba kerül. A fiataloknál a gatyaszárak aljához széles csipkét, a déli vidéken ma már német slingelést varrnak, s ez teszi drágává azt. E díszt maga az anya, vagy a testvér, vagy épen a menyecske feleség varrja s nem boltból kerül ki.

A mellény rendesen fekete s mert csak ünnepen hordják, atlaszból készül, egy sor pitykegombbal gombolódzik s két mezejét finom s egyszerű selyem hímzés ékíti, melynek elmaradhatatlan alakja a szegfű szirom koronája; e hímzés igen szerény és szelíd szinekből van összetéve.

Télen a mellény fölött kabátot is viselnek, melyet a sokacz nevével együtt, rékla, a némettől vett át s boltban vesz.

Ugyancsak télen vagy két gatyát húz fel a sokacz férfi, vagy pedig magyar nadrágot, csaksiret.

A sokacz férfi, mikor csak lehet, mezítláb jár; de ha lábára kellett vennie valamit, akkor bocskort, opanke, viselt, mely alatt a lábat és lábszárat gyapjúból szőtt vastag kapczába, obojke, csavarta. Ma már ezt az ősi viseletet is kiszorítja a magyar csizma, hegyes orral, patkós sarokkal, melynek hátul bütyke, tyosak, van eredetileg a sarkantyúszög számára, de miután a sokacz sarkantyút soha sem használt — hiszen bocskorban ült még a lovon is — csak arra szolgál, hogy a csizma lehúzását megkönnyítse vele, a torokban kevés ránczczal. Ha a kapczával, krpe, körülcsavart láb — az obojkét csak bocskorhoz használták — a csizma bő torkát nem tölti ki, a boka fölé keskeny kapczadarabot, falatke vagy povijacsi, csavarnak.

Télen a férfi vállára veti a kozsut, mely a nőkével egyező, kezébe a botot, régen — a szabad faizás boldog korszakában — a fejszét s ezzel láttuk a sokacz férfi egész ruházatát, mely sokkal egyszerűbb, mint a nőké, s mely erősen halad az elmagyarosodás és elnémetesedés felé s ép azért a helyi eltérések, ha voltak, elmosódtak s ma már alig nyomozhatok ki és állapíthatók meg.

IV. A sokacz ház és berendezése.

Ha sokacz falvainkon végig megyünk s a házakat kívülről futólag megtekintjük, alig különböznek azok nagyjában és általában véve a bácskai vagy mondjuk a régi határőrvidéki kerületeknek Bécsből előírt sablonok szerint épült házaitól. Áll az nagyjában és általában minden sokacz falunkra, különösen azért, mert a mit a házak építése közben az elődök ősit belehoztak is, ha máshová nem, de legalább az ornamentikába, azt az utódok nem becsülték meg, fent sem tartották, tovább meg épen nem alkalmazták vagy fejlesztették, s így lassankint az ősiségből, az eredetiségből csak itt-ott vannak még nehezen összeszedhető nyomok, de meg azért is, mert a sokaczság általános elszegényedése épen nem melengeti az eredeti ősi jellegeknek tovább fejlesztését, melyhez állandóbb lakhely, nyugodtabb élet, a napi munkától le nem igázott elmének phantasiája szükséges. És tényleg, a szegénység építkezésében vajmi kevés ősit találunk, hiszen legtöbbször nem is magának épít. — De ha a szegénység házaiban nincsenek is oly elemek, melyeket régi sokaczoknak jelezhetnénk, ilyeneket még találhatunk a nagyobb, jómódú családok építkezésében s itt akadunk azokra a jellegekre, melyeket határozottan szlávnak, sőt egyelőre határozottan sokacznak kell tekintenünk. Ezek a nyomok az építkezésben egy oly intézményben gyökereznek, mely a szerbek társadalmi szervezetének alapját képezi, mely azonban az összes szláv népek különböző fejlődési korszakaiban is feltalálható és ez a házközösség, zádruga, mely a délszláv törzseknél még mai napig is fennáll.

„A zádruga olyan szövetkezet vagy egyesület, mely rendesen vérségi kötelék által egymáshoz kapcsolt több vagy kevesebb egyént foglal magában. Az ily zádrugában az összes vagyon közösen kezeltetik s az egyes tagok munkája és szerzeménye a közösség javát mozdítja elő s annak vagyonát öregbíti. Közösek az egyesület fentartási költségei is s valamennyien, kik egy zádrugához tartoznak, ugyanazon helyen élnek együtt. A zádruga ügyeit majdnem korlátlan hatalommal vezeti egy férfi, kit a többiek e tisztre szabadon választanak. Bármelyik tagra, a legfiatalabbra is eshetik a választás; de a dolog természeténél fogva, miután a főnöknek kell bírnia a legtöbb tapasztalattal, rendesen a legidősebbet szokták megválasztani s onnét eredt a staresina elnevezés, mely öreget jelent s mely a szlávoknál még jelenleg is a nagyobb hatalom birtokosát jelzi. Döntő szóval bír az egész házközösség ügyeire a staresina. Ő osztja szét az egyes lakrészeket a családtagok között, ő osztja be a munkaidőt. A zádruga tagjai a közösség és a sztaresina nagy hatalma mellett sem vesztik el személyes önállóságukat, sem birtoklási jogukat. A közös vagyonban minden tagnak egyenlő része van s e mellett mindenik még magánvagyont is szerezhet, melylyel aztán tetszése szerint rendelkezhetik. A zádruga nem mereven elzárkózó társaság; lehetséges a kilépés, valamint új tagok befogadása is. A házközösségben nagyon egyszerű az élet s csaknem minden szükségletet a házi ipar fedez. Ez intézmény most már hanyatló félben van. A volt magyar-horvát határőrvidéken virágzott az leginkább egészen a legújabb időkig, midőn hazai törvényeink újabb intézkedései a házközösség megszüntetését elrendelték.” (Hadsics A., A délmagyarországi szerbek, Osztr.-Magy.-Mon. írásban és képben II. k. 626—627. 1.).

A házközösség e rövid, de kitűnő jellemzése áll a szerbségre és a sokaczságra egyaránt. Bomlóban van az a bács-bodroghmegyei sokaczságnál is, de még megvan. Így Szóntán legnagyobb a Vidákovics-Peák család házközössége, melyben egy fedél alatt 37-en laknak! Az ilyen családnak megvan a maguk számvevője, rendesen vagy a család egy tagja, vagy a család, azaz a ház feje, a dida. A sokaczságnál általában véve ott, a hol a házközösség még megvan, az erősen a családban gyökeredzik. A szülőknek vannak fiaik és leányaik; a leányok férjhezmennek, csak kelengyét kapnak s rendesen kiköltöznek a házból; a fiúk otthon maradnak s dolgoznak s hoznak haza asszonyt; a gazda, ha megvénül, a vagyont rendesen átírja a fiúkra s csak a haszonélvezetet köti ki magának; az ősi szokás annyira erős, hogyha a dida végrendelet nélkül hirtelen halállal mulik ki s így a lányoknak a törvényes rész iránt igényük lehetne, inkább kiegyeznek; tudják jól azt a lányok, hogy a vagyon gyarapításához nem járultak.

Ez az ősi intézmény az, mely a nagyobb, még házközösségben élő családok építkezésére rányomta s mai napig is meghagyta a maga egészen szláv jellegét. Lássuk már most a házat és berendezését és hogy hol lép fel és miben nyilvánul az ősi szláv jelleg.

A sokacz telkét az utcza felől kerítés zárja el. A kerítés rendesen egyforma hosszúra vágott s vízszintesen lefektetett deszkákból áll, melyek együtt jó két méter magasak, s melyeket közben egyes, egymástól egyenlő távolban felállított (3-5 m.) faoszlopok kötnek össze. E vízszintes deszkakerítés, taraba, oszlopai rendesen faragottak. Szóntán a faragás főleg az oszlopoknak az utczára tekintő oldalán van s relief természetű; e faragásokban mindig jelen van a futószár, a kanyargó indás voluta, majd egyesével, majd kettesével, sőt hármasával is, öbleiben a hármas, egymáshoz simuló levélből áló díszszel, végén rendesen tulipánnal, míg töve egy-egy nagyobb virágból vagy félkörös-díszből indul ki. E díszítések elemei boszniai, Xll— XV. századbeli temetők sírköveinek díszítésében egytől-egyig megtalálhatók, a mint arra példát a Gyaursko-Poljé-ból közlött rajzokban is találunk, (Asbóth J., Bosnia and Herzegovina, p. 126.) Az oszlopok e díszítése azonban csak Szóntán van még meg, úgy délen mint északon teljesen hiányzik. Délen e díszt mi sem pótolja, az oszlopok egyszerű vastag fadurungok, legföljebb végükön van egy gomb; de hogy a dísz ott is megvolt, bizonyítva látjuk abban az egy-két elpusztult példányban, a mi még majd mindegyik faluban megtalálható. Északon e dísz nyomaira talán valamivel sűrűbben akadunk, de helyét pótolja a gombnak gazdagabb tagolás által való diszítése. Íme tehát a diíszítés egyik része jobban maradt meg Szóntán, a másik jobban Szántován s egyik a másikat egészíti ki, míg a déli rész az ősiből a legkevesebbet őrzötte meg, a mint azt alább egyéb jellegekben is látni fogjuk. A szegénységnél és különösen a déli sokaczoknál a deszkakerítés helyett sövénykerítést, plót, majd nádkerítést, láters, használnak, a mi jómódú gazdánál egyébként csak arra szolgálhat, hogy a telep hátsó részén a disznóól helyét és kis udvarát kerítse el.

E kerítésbe van beillesztve a kapu s mellette a gyalogbejáró kiskapu vagy utczaajtó, három egyforma oszlop közé ékelve. A kapu két szárnyú, befelé nyilik, olyan magas mint a kerítés, de függélyesen egymásmellé helyezett deszkákból áll. A hol a két szárny összepattan, fent rendesen faragott dísz látható, majd magából a deszkából kifaragva, majd mint külön gombfa; a kapuszárnyak tetejére hosszában szeretnek apró léczkerítésszerű diszítést is alkalmazni, ügyesen kifaragott vékony léczecskékből, melyek tulipánban fejedzenek; ezeknél rendesen a gombfa mellett még a léczecskék sugárszerű elhelyezésével is fokozzák a díszt. Ha az oszlopok ornamentikájában Szónta többet őrzött meg, viszont a kapukéban Szántováé az elsőség, persze itt is csak a régi darabokon, mert az új kapuk egyszerűek. Szántován látjuk azt, hogy a kapu felső éle nem volt mindig egyenes, sőt szerették azt a gombfa felé vagy emelni, vagy sülyeszteni; ez él alatt rendesen elég széles sáv volt vagy vízszintes vékony lécz által vagy festés által elválasztva, mely sávban rendesen végigvonul a volutás inda, öbleiben majd egy szívet, majd Máriafőt, majd magyar koronát, majd meg épen kétfejű sast tartva. Az így leválasztott sáv alatti kapumező sem maradt diszítetlen; a jobb szárnyra ékes szinekben kipingálták a sokacz nőt virágos fejdíszével, gyöngyékével, övébe feltűrt szkutával, kezében a guzsalylyal; a bal szárnyra került a sokacz férfi képe, kezében a pipával. Ilyen kapu ma is van még egy Szántován és ez az utolsó, de hogy nem az egyedüli s nem valami véletlen alkalmi alkotás, arra alább egyéb bizonyítékokat is hozok fel. Legfontosabb bizonyíték az, hogy ezt nemcsak ez egy kapun, de egyéb épületrészeken is megtaláljuk. Az emberek ábrázolása nem áll magában. Boszniában, a radmilovátsi sírköveken a kolotánczosokat is felismerhetjük (Asbóth, i. h. 118. 1.). Szóntán mindezekből semmi sem maradt meg; a kapuk felső léczes-rácsos dísze egy-két példányban ugyan látható, de a mezőben legfeljebb a hatküllős kerék tűnik elő kék és vörös színeivel.

A kisebb utczaajtó felső részén rendesen a készítés évének száma olvasható, egyéb feliratokat nem találtam ezeken; ellenben az ajtó tábláján ismét találunk festést, mely igen sajátságos és szórványosan sokacz falvainknak csaknem egész területén constatálható; e festés egy forgó küllőket mutató kereket ábrázol, melyet egy madár hajt maga előtt; olykor a madár rajta is ül. A madár és kerék, a mint tudjuk, hazai bronzkorunk késői korszakának egyik délvidékről beszármazott diszítő eleme, melynek symbolikájára nézve újabban kapcsolatokat találtak a görög, persa stb. szertartásos kocsikban, melyek az esőcsinálással összefüggő szertartásoknál alkalmaztattak (Undset, Furtwängler és Hampel, Arch. Ért 1895. 115. 1.). Látjuk tehát, hogy úgy a kapu hármas levelű indás szára — melyet Huszka különben a székely kapu udvarhelyi typusának kiváló jellegéül tart (Huszka J., A székely ház. 9 1.) — mint az utczaajtó madaras, kerekes diszítése, — amaz faragásban, emez festésben — délre a Balkán szlávjaira utal, mely észleletnek talán a székely kapu díszítésének eredetére is van némi jelentősége.

A szegényebb házaknál természetesen a kapu sem czifra; ezeknél használják a lengő egyszárnyú kaput, mely végén rézsutosan felemelkedő s fogóvá alakuló gerendaalapra helyezett sövényfonatból áll; nyilvánvaló, hogy ez nem más, mint a Dunántúlról jól ismert kerekeskapu — kerék nélkül; sokacz neve mala kapija.

A kerítés mögött az udvar terül el; az udvarra a sokacz két szót használ, egy szlávot, dvor, meg egy törököt, avlija, utóbbit a délen.

A telken persze legfontosabb a lakóház. Ez rendesen vályog vagy téglából áll, a telek hosszában helyezkedik el, annak egyik szélén, oromfala pedig majd az utczáig nyulik ki, majd a kerítésen belül marad, mely esetben előtte kis kertecske van. A ház gyakran igen hosszú, a lakás, kamrák és istállók egymás mellett egy sorjában egy fedél alatt sorakoznak; az épülettel szemben vannak a hombárok, a telek egyik hátsó sarkában egy elkerített ól a disznó számára, mellette a boglyák és kazlak. Vegyük sorjába ezeket.

A lakóháznak az utczára tekintő oromfala egyszerű és németes. A fal egyenesen nyúlik fel, alsó fele — az ablakkal — négyszögletes, felső fele — padlásrésze — háromszögletes. A tető náddal van fedve, ez az oromfal elé nyúlik — ebben eltér az általános német typustól — s elejét két egymásba kapcsolódó deszka szorítja le. E deszkáknak azonban a kapcsolódáson túl faragott folytatásuk van, a faragás rendesen lófejet ábrázol, melyet ősnémet ornamentikának tartanak, s mely Németországban is sok helyütt található (l. Szentkláray J., A délmagyarországi németek, Osztr.-Magy.-Mon. írásban és képben II. 555. l.). Megjegyzem, hogy e két lófejes díszítést a sokacz guzsajokon is megtaláltam. Hozzáteszem, hogy Herman Ottó kún pásztorkavarót közöl rajzban, melyen szintén a két lófej díszeleg; ő keletre valló kún dolognak tartja azt; én mellé állítom a német és sokacz analóg alakokat; ezek eredete hiteles, amazé csak feltevés. (Vasárnapi Ujság, 1895. 690. l.) E lófejes díszt a sokacz a némettől vette át; volt azonban eredeti sokacz dísz is, melyet ma már főleg csak hagyományból ismerünk, de a melynek két eredeti példányát még Szántován megmutatni is tudták. E házaknál a kapocsfát nem két lófej, hanem két festett sokacz fej diszíté, az egyikén — a nőén — még a gyöngyök is megkülönböztethetők, a férfiét csak a bajusz jellemzi. S hogy régen csakugyan általános volt e dísz, megerősítették Szóntán és Plávnán is. Utóbbi időkben a lófej helyett gyakran madár alakját faragják ki az oromdeszkán. — Az oromfal padlásrésze ritkán van festéssel díszítve; néha a háromszög csúcsában azonban ott találjuk a festett legyező (v. pálma) alakú vagy napsugaras díszt, melyet már a kapuk középső gombfáján is kifejlődve találtunk. A fal e részén a padlásnak rendesen egy vagy két szelelő ablaka van, benne a kasza kiálló fokával, vagy piros szemű csöves kukoriczával. — Az alsó ablakos részen festés szintén ritkán van, itt-ott szivekből, keresztekből, apró Mária-arczokból szoktak egy-egy felső sort megtölteni. A padlás és ablakrész közt vízvető nincsen. — Az oromfalon rendesen két ablak van, melyek kicsinyek, az utczára tekintők s kívülről deszkaspalettokkal teljesen elzárhatók. E deszkaablak külső fele, mely akkor látszik, ha azt becsukom, a zsindelyt, zsalut utánzó egyszerű faragást mutat, míg belső felét, mely az utczáról akkor látható, ha nyitva van, festés ékíti; a festés virágokból áll, míg a sarkokban a napsugaras díszt szeretik alkalmazni. Az ablak felső peremén faragott dísz van, gyakran egyszerűen gömbökből, de még gyakrabban madáralakokból. Miután a ház tornáczos, a falban van még az ablakok mellett a tornácz ajtaja is, ha a fal egyáltalában kiterjed ennyire.

A ház udvari frontját a tornácz jellemzi; a tornáczot, potrim, potrimák vagy zasztrsina (utóbbi elnevezés délen divatos, az első kettő Szóntán és északon járja), a nádfedél toldása borítja, melyet különbözőképen faragott és olykor-olykor befestett faoszlopok tartanak. A falon egymás mellé sorakoznak egy ablak, egy ajtó, ezentúl ismét egy ablak, majd még néhány ajtó, a szükséges mellékhelyiségek szerint. A nádfedélen egy nagyobb szelelő kúp van. A tornácz természetesen csak az istállókig ér.

Mindezeknél fontosabb azonban az alaprajz. Az alaprajzban a három első helyiség elkülönül a többitől; a szegényeknél pedig e hármon kívül több egyáltalában nem következik A három közül csak a középsőnek van a tornáczról ajtaja, ez a pitvaros konyha, melyet délen kunyának, északon kutyának neveznek; ebből jobbra is, balra is nyílik egy-egy szoba és pedig az utcza felé a tiszta szoba, mely inkább nappali tartózkodásra van szánva s csak a szegényeknél szolgál hálóhelyiségül is, míg a telek felé levő a hátsó szoba, szobicza Szóntán, pojáta Plávnán (Béregen az istállót nevezik pojátának), melyben a fal körül bakokra helyezett tulipános ládákban, szanduk, a háznép minden ruhája és ezenkívül egyéb házieszközök (kenyeresteknő, szövőszék stb.) talál elhelyezést. Ez a typusos elrendezés, mely alól persze a szegényebbeknél vagy a családjukban jobban megszaporodottaknál kivételt tesznek; de az a törzsökös és máig is házközösségben élő családoknál rendesen így van. A házközösségben élő családoknál tehát az első szoba tulajdonképen amolyan vendégszoba, a melyben legfeljebb a család feje, az öreg házaspár alszik, második helyisége a konyha, a harmadik pedig ruhák és házieszközök tára. A szobicza után rendesen a kis kamra, kilyéracz, következik, mely alatt a pinczebejáró van, s honnan a padlásra, tavan, is fel lehet menni. A szegényebb házaknál a szobicza szolgál kamrául, pincze egyáltalában nincs, a padlásra pedig a konyhából lehet feljárni. Ez a berendezés tehát az alaprajzzal együtt eddig nem más, mint az alföldi német építkezés.

A következő helyiség meglehetősen tágas szoba, ajtaja a tornáczra, vagy ha ez nem oly hosszú, az udvarra nyilik, neve vaját; a vaját tulajdonképen szobácskát jelent, melyben gazdasági eszközöket tartanak, a sokacz vaját azonban egészen más, és ez az, a mi a német építkezéstől elválasztja s arra a szláv jelleget üti. A vaját ugyanis a házközösségben élő összes családok hálóhelye. Szóntán találtam egy házat, melyben két ilyen vaját volt egymás mellett, mindegyikben négy-négy ágy a sarkokban elhelyezve, az ágyak közt pedig két-két tulipános láda, melyben az ágyak tulajdonosainak ruhái voltak; egy-egy ágyban egy-egy házaspár alszik, az ágy végiben a kis bölcső a csecsemő számára, míg az ágy melletti forgatós padon 1—2 kisebb gyerek talál hálóhelyet; itt egy vajátban 16-an aludtak. De e közösség a házasélet tisztaságára nem hat ki, a gyermekek erkölcsét sem igen rontja, mert minden ágyat vastag komárnyik (szunyoglepel) borít, melyen át szem nem hatol.

E vaját után a helyiségek számát már tisztán a gazdaság állapota szabja meg; elsőben is még egy vaját következik, ebben hordók, liszteszsákok, babkosarak, bubany, tepsik, szakajtók, sziták, akók, teknők, korpás hordók, használaton kívüli szövőszékek stb. helyeztetnek el; azontúl lóistálló, marhaistálló következik; a házsor végiben van a nyitott fészeralja, kónicza vagy kólnicza, a szekér stb. számára. Az istálló neve stala, de Béregen p. o. a pojáta névvel jelölik, míg Szántován már ismét a stala név használatos.

Az udvaron álló kisebb gazdasági épületek közül legfontosabb a hombár. Elég magas szántalpra helyezett, náddal fedett kis bódé ez, olykor — s ez az ősi alak — gúzsból font falakkal, majd már deszkázattal a fonadék helyett. A hombárnak elől rendesen kis eresze van s ez alatt a mellső fal díszített is szokott lenni. A felső háromszögletes csúcsrészt napsugaras festett dísz ékíti; míg az alsó négyszögletes falrészt ismét a sokacz férfi és nő festett alakja ékíti, tehát ugyanaz, mint a kaput s mint a fedél szorító végfáinak felső gombját. És ez bizonyítja, hogy itt nem esetleges, hanem typusos ornamentális elem a sokacz férfi és nő alakja. A hombár nádfedelének homlokát különben a házéhoz hasonlóan két, a csúcson egymásba kapcsolódó deszka szorítja le, melynek vége ritkábban ló, gyakrabban madáralakra van kifaragva. — Az udvaron talál elhelyezést a kerek boglya, a négyszegű asztag, kamara, egy hegyes kis nádkunyhó a kis kacsák számára, korcsasics, a csuproknak való ágasfa, s a sövényből font alacsony disznóól 2—3 disznó számara; ha több a disznó, deszkából az Alföldön közönségesen ismert hidast tákolják össze.

És ezzel láttuk a telek és ház beosztását, mely a gazdasági viszonyok és a házközösség nagysága szerint teljesebb vagy kevesebb elemből áll. Házát a vaját, mint hálóhelyiség, telkét a szántalpra helyezett hombár jellemzi.

A ház berendezésében legfontosabb a kemencze. Általában a sütés-főzés a konyhában folyik, de mindegyik szobában van egy boglyakemencze és pedig a szoba konyha melletti sarkában, mely a konyhából fűthető; megvan ez a szobában és a szobiczában is, utóbbiban még akkor is, ha nem szolgál lakóhelyül, mert ez esetben ebben sütik a kenyeret. A vajátban azonban nincs kemencze, az télen-nyáron fűtetlen, elég ott a 15—16 ember által kifejtett meleg; az alváshoz nem kell több, nem különösen a sokacznak, ki rendkívül edzett, mint azt már ruházatának könnyűségéből is láttuk, az időjárás különféle végletei iránt. A boglyakemencze alakja sokaczságunk mindhárom területén különböző, mindegyiknek megvan a maga jellemző alakja, s a mi különösen érdekes, a három terület bizonyos átmeneteket mutat, így a déli sokacznál a kemenczének úgy a vállon aluli, mint felüli része négyszögletes: Szóntán a kemencze alsó része négyszögletes, felső része már csonkakúpidomú; északon a kemenczének úgy alsó, mint felső része csonkakúpidomú, legfeljebb a padka marad négyszögletes; de a kúpos idomnál gyakran már a váll is teljesen eltűnik s az alsó test a felső résztől nem tagosul külön. Íme a három vidék különbözősége még ilyen jelenségekben is nyilvánul! A kemencze neve pety, padkája a banak, kuczkója zápetyak, válla bálván; a vén asszonyok itt is a kemencze tetején na vr petyi ülnek. A konyhában, különösen ha mindkét szoba lakóhelyül szolgál, külön alacsony kenyérsütő kemencze van, melynek tetején aztán főzni is szoktak; a kemencze szája zjalo, a szájnak a fedele a zapusács vagy zápusak, míg a középpadkának a fa alátámasztására szolgáló kiálló gerincze a podvala; e kemencze fölött a füstházban, vagyis a kémény sátorában keresztbe fektetett durungon, pricsage, lóg a katlanláncz a nyitott tűzhely fölé.

S lássuk most az egyes helyiségek berendezését.

A szobába belépve az ajtóval szemben fekvő két sarokban egy- egy ágy van. A sokacz ágyat az jellemzi, hogy két bakra van helyezve. A két bakon, sztolicsicza, három deszka, daszke, nyugszik, melyet négy oldalról négy deszka, zaldoncze, vesz körül fapoczkok, klín, közé szorítva. A fej felőli zakloncze rendesen magasabb, hogy ott a vánkosok a faltól ne rohadjanak. A deszkákra (ágyfenékre) durva vászonból való rongyot, bubicza, tesznek, hogy a szalma a repedéseken át a földre ne hulljon, erre szalmát raknak a zaklonczék magasságáig, azt egy másik bubiczával leborítják; e fölé jön a szalmazsák, perina, mely szó ugyan tollas derekaljat jelent, de tényleg mindig szalmával van megtöltve, ezt takarják le a ponyava vagy ponyavka nevű finom lepedővel, mely ritka-csikos szőttes s melyet maga az asszony sző. A ponyaván fekszenek, míg takaróul ugyancsak egy csikos házi szőttes a guber szolgál télen-nyáron; a ponyava magyar birka szőréből készül és sima, a guber rácz birka szőréből és bolyhos; mindkettőnek hosszanti szála kender s ez tartja össze a keresztszálként belészőtt gyapjút, csakhogy a keresztszál gyapjúja a ponyavánál kétnyüstös, a gubernél egynyüstös. Gazdagabb sokacz télen tollasdunnát, perina vagy perjána, is használ, a szegény legfeljebb két guberrel takaródzik. A guber fölé rakják a vánkusokat, vánkus, melynek cziháját pávlaka csak horgolás, véz, diszíti; mindezt letakarja két finom sokacz vászonból készült fehér ágyterítő, dereklia vagy ponyava, melyek közül az alsó erősebb, a felső díszesebb s ebben csipkebetét fíros is van. Az ágyterítő fölé még két tyilimet tesznek, az alsót úgy, hogy az ágy melletti pad hátsó támlájáig lenyúlik, a felsőt pedig kettéhajtva szegélyül; a tyilimek az ágyak oldalát soha sem takarják el. Ilyen a sokacz ágy Szóntán; de a mint másfelé megyünk, ismét új nevekkel vagy új alakokkal találkozunk. Így a déli sokaczságnál a bakos ágy ép úgy megvan, mint Szóntán, de a bak neve sztolicsicza helyett nogácsi, a vánkus neve jasztuk, mely szót a szóntaiak szerint csak a bunyevácz használja. Északon a szobából a bakos ágy már kiszorult, ott már a svábok által készített festett vagy újabban floderozott ágyakat, posztélya vagy posztélyka, használják, a szalmazsákot pedig igazi nevén, szlamnyacsa, nevezik. Az ágy déli és szóntai neve krevet. A többi ágyfajokról alább az illető helyen szólunk.

A szobában a két ágy előtt két pad van, mely szintén, ha nem is sokacz, de szerb jellegű; neve okrétana s hátul olyan támlája, kusák, van, melyet a kar könyöklőjében a mellső oldalra is át lehet fordítani. Ennek a padnak nagy gyakorlati értéke van, mert az okretana nappal az asztal előtt ülőhelyül szolgál, éjjel azonban támlája átfordíttatván az ágyat szélesíti s a kisebb gyermekeknek ad nyugvóhelyet. A két pad közt van az asztal, fent egészen a falhoz tolva, sztó, melynek fiókja, szanducsak, a ház kenyeres ládája, négy lábát pedig keresztkötés, krstenicze, tartja össze. Az asztalhoz tartozik még néhány egyes szék, sztólacz, melynek támlája faragott s virág- és sziívidomain kívül a kétfejű sassal is mint a határőr vidéki korszak történelmi mutatójával díszeleg. Hasonló székekre hallottam a plavi (festett) és pleteni (fonott) elnevezést, de ez utóbbi név alkalmazásának okát nem tudtam tisztázni. A szegényebb házakban az okretana helyett gyakran egyszerű nem forgatható támlájú padot, klúp, is használnak. Plávnán a padtámlát kusák helyett pérdonnak hívják.

A szoba utczára néző falának két ablak közti részét a sokacz valóságos kis oltárrá varázsolja, noha nem oly exclusiv értelemben, mint a délmagyarországi német. Képek, prílika, képecskék, prilicsicza, nagyobb négyszegletes tükör, ogledalo, kisebb kerek tükröcskék, ogledálcze, gyertyák, szvítya, adják ki a fal díszét csinos részarányos rendezéssel, míg a közöket papirvirágok töltik ki. Az udvarra tekintő ablak mellett a falon csinos himzésű fésűtartó kesza vagy csesnyónicza, az üvegablakban gyertyatartó, csirák, és lámpa, lámpos, az ajtó mellet a kemencze felé szenteltvíztartó az olvasóval, pátricze vagy ocsenáse; ezek a szoba díszei. Az ajtómelletti falon kis téka, az ágyak felett kancsókkal, poharakkal, csészékkel megrakott fogas, a kemencze mögött ruhafogas látható. A mennyezetet akár van mestergerenda, tetív, és gerendázat, gréde vagy grédicze, akár stukkólva van az, fehérre meszelik a szoba falaival és kemenczével egyformán. A hol a család kicsi, a megélhetési viszonyok szerények, ott a szobába még egyéb gazdasági eszközök is helyt találnak (különösen a szövőszék és a dagasztó teknő), de mi középmódú gazda házát írván le, ezeket a maguk helyén ismertetjük.

A középső helyiség, mint mondtuk, a konyhára és pitarra oszlik. Az ezeket egymástól felül elválasztó falrészt egy edény-polcz, rafe, megerősítésére használják, melyen agyaglábas, serpinya, öntött vaslábas, krsztóla, tányérok, tanyúr, s különösen a Szántován és Béregen készülő vízszintesen reczés és különböző nagy bögrék, lónacz, találnak helyet. A falon függ a gyúródeszka, szimija, melyet, ha alacsony, székre, sztolicza, tesznek, és asztalul is használnak; a tűzhelynél a rézkatlan, kotó bakárni, és vaskatlan, gvozdenyák, lóg a bográcslánczon; egyik sarokban a sóörlő kézi malom, zservany, másikban kis bakon a tejessajtár, dojnicza, a konyhaszekrényen a tészta szűrő, tyityka, fatálacskában a korpakovász, drozsgyicza, mellette a villa, vilicze, kanál, kasika, szűrő, czidóvka, lopó, seglúra, mint a jobb, phylloxeramentes idők nyoma, aljában a szakajtó, kórpicze, s egy háromlábú vasserpenyő, poklopacz, látható. A konyhát a pitarból rendesen kettős ajtó választja el, mely az alsó és felső félből áll; az ajtó mögött mindig ott van a törülköző, az otarak.

A szobiczában, mint mondtuk, bakokra állított tulipántos ládákban a ruhaneműek vannak; a kemencze felett ruhaszárítófa, motka, lóg. A szomszédos kamarában állnak a házieszközök, a dagasztásra való teknő, koricze, állványával, miszúlye, együtt; ruhamosó tulkok, pratják, szövőszék, sztatíve, hordó, bure, fejsze, szikira, fürész, tesztera, a babtartó kas, bubany, a liszttartó nehéz nagy négyszegű láda, kos, a paraszt esztergaszék, dilacsa, s mindenféle egyéb eszközök és szerszámok. Ha a gazda szokott halászni, ide kerül a háló, szrtúg, a csiriptető, praczíp, az eresztőháló, prisztor, a vejsze, kotacz, és czége, szekl, felállításához szükséges sarlók és nádvágók, a pöndölháló, szacsma; itt van a köszörűkő, brúsz, a kendertiló, sztupa; a szögön a jégpatkó, ledenyák, a sarokban a divatját multa nagy pogácsasütő fedél, vrsnik.

A vajátok specialitása a komárnyikos, szunyoghálós ágy, mely vastag piros szőttesből készül s az ágy fölött függ úgy, hogy azzal az ágyat teljesen el lehet takarni. Itt említem meg még a tanyai ágyat, tanyarszki krevet, mely nem bakon, hanem négy lábon áll, és a fenékdeszkák helyett szalmafonatja van, mely így a deszkát és a szalmazsákot is pótolja s elég rugalmas.

Végül minden háznak megvan a maga házőrzője; nem valami öreg néni, nem valami lánczra vert eb ez, hanem a kövi rózsa, csuvarkutya (= házőrző), mely a ház nádfedelén bontja ki húsos zöld leveleit.

Említettük, hogy az ágy fődíszét a tyilimek teszik; a tyilim egyébként is kedvelt darabja a sokacz nőnek; mikor templomba indul, kis tyilimet, tyilimacz, tesz karjára, a templomban azt leteríti s arra térdelve imádkozik, hogy fehér szkutájára a föld pora ne tapadjon.

Ezek a tyilimek a sokaczoknak s általában a délmagyarországi szerbeknek egészen sajátos házi iparát képezik, mert e színes, szőtt ágytakarók mind házilag készülnek. De a régi darabokat azonnal meg lehet különböztetni az újtól, a szinek az ősiben egészen mások, sokkal szelídebbek, mert természetesek. Így a sokacz asszony, virágos kertecskéjében mindig volt egy brocs nevű növény, melyet ma már nem ültetnek s nekem megmutatni sem tudtak; ebből került ki a vörös festék, brocsnyák, melyet a mesterségesen vastagított gyökérből nyertek, azt kiszárítván kemenczébe és porrá törvén. A sárga festéket kutyatejből, mlicsika, nyerik, melyet szárítva vagy nyersen főznek meg. A fekete festéket egy zsesztilova nevű fa leveleinek porából készítették, de ehhez fekete gáliczot tettek, hogy halovány ne legyen. Több szint maguk nem állítottak elő s ma már ezeket is anylinfestékkel pótolják. A tyilimek látszólag sok ornamentális elemet mutatnak fel, de tényleg ezek igen kevés alapelemre vezethetők vissza; ezek közül legjellemzőbb alakok az ujjak, poszti, a pohár, csasa, továbbá a kalics és a csillagocskák, zvízde; megkülönböztetik a keskeny sávokat, tkanicsicza, a középső mezőt, glava, ennek középalakját, tkepeniglava és a hosszszegélyt, czímer.

A szövőszék, sztative, a sokacz háztartás egyik legfontosabb eszköze; két oldalkeretét a sztatíviczék képezik; ezeket alul két daszke od statíve, elől az ülőpad, daszka, hátul a fonalas durung, vratilo sztrázsnye, mellfelől a vásznas durung, vratilo pridnye köti össze. A hátsó vratilot a zapinyácsával akasztják meg; a mellsőnél ugyanarra a szvracsicza, szolgál, ez kerül a vratilo fejére, vrtline, s az átlyuggatott dascsicza által fa- vagy vasszöggel rögzíttetik meg. A fonalas durungon a szálakat keresztben a csípvesszők, czípczi, tartják. A nyüst, níte, szálakból van készítve, csigákon, szkósevi függ; mellette lóg a bordahaj, brdila, a bordával, brdo, melyet két oldalt két dascsicza zár be, míg fogai, zúpczi, a sustriczákban vannak megerősítve. A níte emelésére szolgál a két lábító, podnozsníke vagy nogáty. Mikor a szővőasszony a nogátyot megnyomja, a fonalak szétválnak, ziv, keletkezik, melybe bedobja a vetélőt, csunak, benne a szrdasczén a csővel, czív, a csövön a szállal, poucsicza.

Minthogy a fonalnak a hátsó durungra, felvetésétől függ a szövés alakja, ennél fogva annak felvetésére nagyon ügyelni kell. A boltban csomagokban, pakla, vett pamutot, pregya, csövekre, szúcse, tekerik, orsón, vreteno, megsodorják, uprédasze, majd ismét hosszabb facsövekre, moszúr, tekerik; előbb azonban megmérik a szálat a motollával, motovilo vagy rasak, melynek fonalegységét uzrascseniczának nevezik s mely szerint a vászon hossza is 20—25 uzrascsenicza. Ezután előveszik a sznovacset, mely két darab 2—2^1/2 m. hosszú lécz lyukakkal sűrűn ellátva a moszúr zsinege részére. Felállítják a navijácsit, mely egyszerű állvány a hátsó vratilo számára, azután a sznovacséba berakják a motovilókat, a fonalak közé bedugják a czipczit s a fonalat így viszik előre, majd a fonalvégeket reáerősítik egy vesszőcskére, ezt beillesztik a vratilo e czélra készült hosszú bevésésébe s a szálakat lassankint ráforgatják a vratilora, majd az egészet ráforgatván a vratilo a sztativére kerül, behúzzák a níte keresztjeibe, illetőleg azok közé, majd a brdo fogai közé, leszorítják a melldurungra s kezdetét veheti a szövés.

A szövés-fonáshoz használt egyéb eszközök a csekrak = csőőrlő, melynek kereke, obluka, oszlopkája, sztupcsity, forgatója, rucsany, fatengelye, vratílo, vastengelye, letka, talpa, gredicza, mellső talpa, brancsik, keresztfája, krstenicza és spárgája, oputra, van. A motolla, vitlity, részei ezek: a talp, babicza. a gyékény, rogoz s a motolla, vitlity. — Guzsalyaik igen csinosan faragottak, két typust mutatnak, a kenderfonásra valót, mely széles lándzsaalakú fejben végződik, prielya, és a pamut sodrásra valót, mely széles négyszögű fejjel bír s ugyanazon szó hímnemű alakjával, prielyo, neveztetik.

V. Jegyzetek a sokaczok életéből.

A sokaczok jelleme, testi és lelki tulajdonságai alig-alig térnek el általában a szerbekétől. Többnyire barnák, barna a testszin, barna a haj, barna a szem; a haj gyakran göndör s fekete, a szem mindig mélytüzű; ezen szerb jellegek mellett azonban nem ritka a szőke haj és kék szem sem; a fej formája kerekded, csak kevéssé hosszukás, jellegzetes a sasorr, a mélyen ülő orrtő és a nyilt, domború homlok. Termetök magas, izmos, a nőké és férfiaké egyaránt, a nők idomai teltek, erősek, később hízásra hajlók. Mindebben a szerbtől miben sem tér el.

Mint igazi pásztornép bátor, múltja a harcziasságra szoktatta, vére a fegyvert gyorsan nyomja kezébe, pásztorélete a szabadság imádatát oltotta belé, törzsi szervezete pedig a patriarchalis intézmény tiszteletben tartására szoktatta. Egyszerű, nyiltszivű, természetes, van becsületérzése és tisztességtudása, tud nagylelkű lenni s mindig vendégszerető marad; minden cselekvését és érzését a hirtelen fellobbanó heves indulat, a szenvedély jellemzi. Ezek pedig mind szerb jellemvonások is.

A nép egészséges edzett; igaz, hogy a gyermekhalandóság nagy, de a szaporodás is jelentékeny s a magasabb korokban a halálozás feltűnően kevés. Igy p. o. Szóntán, Bogyánban, Vajszkán és Plavnán 1875—1894-ig terjedő 20 év alatt született 8781 lélek, ellenben meghalt 7265, s így 1516 lélekkel kevesebb; a 8781 születésből 423, tehát 4,8% törvénytelen, a mi igen csekély, tekintve azt, hogy általában a sokaczokat igen erkölcsteleneknek szeretik feltüntetni. A köztük grassáló betegségek főleg diphteritis a gyermekek, tüdővész és tüdőlob a felnőttek közt. A lakosság és születések száma meglehetősen egyformán oszlik meg a két nem közt; falvaikban minden 1019 leány születésére csak 1006 fiú születése esik s így átlag fiúk száma kevesebb valamivel mint a lányoké.

A nemi érettség a sokaczoknál sajátságosan lép fel; a nőknél átlag csak 16 éves korban áll be, noha nem ritkán 14 éves korban is constatálható; feltűnő, hogy ezzel szemben a fiatal emberek nemi érettsége 16—18 év között lép fel, feltűnő, mert rendesen a két nem ivarérettsége közt nagyobb különbség szokott lenni. E visszonyoknak megfelelően természetes állapot volt az, hogy régen 16—18 éves korukban a sokacz férfiak megnősültek; s minthogy immár a katonai kötelezettség ezt lehetetlenné tette s a védtörvény természetellenes intézkedéseihez a nép fia alkalmazkodni nem tud. felburjánzott a félhivatalos vadházasság, mely ugyan sok rossz okozója, s mindenekelőtt a nép erkölcsi rossz hírének megteremtője, de az adott körülmények közt a legtermészetesebb megoldás.

Ha a sokacz férfi a házközösség fejének engedélyével megnősül, házassága a papi áldás nélkül is teljes érvényességű, az ilyen törvénytelen házasságban élő nő ép oly tisztességes asszony, mintha templomban esküdött volna hűséget urának; a házasságkötés ünnepsége is teljesen egyező a törvényesével, csakhogy a pap és jegyző — kik rendesen tudnak róla — nem vesznek részt benne. S az ilyen házasság, rendesen csak átmeneti állapot, mert a katonai évek leszolgálása után rendesen a templomban is összekelnek s gyermekeiket törvényesítik. A válás a vadházasságban igen ritka, ha van, oka vagy az anyós, vagy a gyermek hiánya. Ha a menyecske kikapós s időközben mást szeret meg, elég ha a másik férfihez költözik, ha egy éjjel 2—3 óráig haza nem megy s a kongyát visszaküldi, elváltak pap és jegyző nélkül; az ilyen válás vége azonban rendesen valami szramot, szégyendíj, melyet a csábító köteles fizetni az első férjnek. Ez azonban igen ritka eset s a válás a vadházasságban sem több, mint a törvényesekben. Szóntán 1895-ben 40 vad vagy mondjuk ideiglenes vadházasságban élő pár volt.

A sokacz soha sem házasodik más nemzetiségből, még a szerbek közül is csak a róm. katholikus — tehát vele egy hiten élő — bunyeváczokkal keveredik, a szerbekkel soha sem. A lányért elmegy messzi sokacz falvakba, mint a hogy sokacz falvaink lányait is messzire viszik feleségül. Ezt legjobban megvilágítja a házasság körének megállapítása. Így Szónta, Bogyán, Vajszka és Plavna házassági köre vagyis azon terület, melyről e falvakba asszonyt hoznak, vagy a hová e falvakból asszonyt visznek, a következő községeket foglalja magába: Monostor, Zombor, Almás, Karlovácz, Bogyán, Posega, Erdut, Comnetinz, Plavna, Valpovo, Becse, Monostorszeg, Lovász, Vajszka, Szónta, Bács, Vukovár, Dállya, Bobska, Bukin, Bács-Ujfalú, Novoszelo, Nuchtár a mult században; és Szónta, Plavna, Bogyán, Vajszka, Doroszló, Bács, Bukin, B.-Madaras, Novoszeló, Vukovár, Továrnik, Zombor, Djelatovácz, B.-Ujfalú a jelen században; látjuk tehát, hogy a házassági kör a jelen század folyamán tetemesen összezsugorodott, s zsugorodik folytonosan karöltve a sokaczság zsugorodásával.

Már rámutattunk azokra a gazdasági okokra, melyek a bácsmegyei sokaczságot fokozatosan kipusztítják; azok lényege abban áll, hogy a sokacz, mint pár excellence marhatenyésztő — pásztor — nép, nem tudja a modern gazdálkodásnak Bács-Bodroghban német iskoláját kijárni s az új viszonyokhoz alkalmazkodni; a legelő hiánya a marhatenyésztést megölte, a földműveléshez pedig a sokacznak nincs földje. Ezek a viszonyok mételyezik most meg a család életét s a sokacz a szerbektől megtanulja, hogy az egy gyermekrendszerrel földje nem fog eldarabolódni, persze arra nem gondol, hogy ezzel önmagát pusztítja ki. A gyermekelhajtás orsóval, szeracsikával, tujával s egyéb részint a gyógyszertárban, részint a javasasszonyoknál kapható szerekkel és módokkal javában folyik itt is.

Hogy a sokaczok csakugyan pusztulnak, legjobban bizonyítja az, hogy a mult században Bácska több falvában voltak sokaczok, mint ma. Báth-Monostorban, Bezdánban, Csében, Kupuszinán, Rácz-Militicsen, Stanicsicsen, Baracskán még a század elején is voltak kisebb-nagyobb sokacz telepek, ezek azonban azóta mind eltűntek (l. Ivan Antunovich, Razprava o podunavskih i potisanskih Bunjevcih é Sokcih, 1882. .133—137. l.).

*

A sokaczoknak legtöbb sajátságot mutató szokásaik a házasodással kapcsolatban vannak. Házközösség lévén, sokacz leány férjét ritkán választja maga, viszont a legény sem rendelkezik ebben szabadon. Ez így van az egész szerbségnél általában. Két zadrugának feje, vezetői egyeznek meg a házasságban, közérdek ez, melyben a legény vagy a leány a dida határozatának aláveti magát A leány kiszemeltetvén, rendesen a legény házából való két asszony elmegy a leányt megkérni egy almával, melybe 1—5 frtot tesznek ezüstben, mintegy foglalóul; ez alma neve jabuka. Ez teljesen így van a bunyeváczoknál s a szerbeknél is, de utóbbiaknál azt később az elgyürűzés alkalmával adják át. Megállapodván az eljegyzés napjában, ettől kezdve a legény minden este eljár a leányhoz.

A kötendő házasságot mindenekelőtt bejelentik a papnál, s ez a kis esküvő, malo vincsanye, melynél az érdekelt feleken kívül jelen van az atya, a koma és egy diverusa, koszorúlány. A kihirdetés utáni első szombaton hoznak a diverusák a lányos házba zapojke bort, birka- vagy egyéb hust és pogácsát a gyürűzésre. Ez a pogácsa 2 ujjnyi vastag, ½ méter átmérőjű édeskenyér, mely a délszlávoknál sok ünnepi alkalommal használatos. E pogácsa tetejére tört sót tesznek s abba felül a jegygyűrűt s az egészet az asztalra helyezik. A fiatal pár erre feláll az asztal két oldalán, a leány kinyújtja kezét, a legény a sóból kiveszi a gyűrűt, ráhúzza a leány ujjára; a későbbi hívogatóként, szereplő buklijás felveszi az asztalról a pogácsát, a leány köténye fölött ketté töri, mire a só a leány kötényébe hull, ki azt onnan a szobában szétszórja, míg a pogácsát darabokra törik s a jelenlevők közt szétosztják. Az elgyürűzés neve prszten vagy burma.

A lakodalomra való hivogatást a buklijás végezi, de hívogat a legény is, sőt hivogat az apa is egy vagy más öregebb rokon kíséretében. Esküvő napján aztán a legényes háztól a rokonok elmennek a lányos házhoz és elviszik a kelengyét. Ez alkalommal azonban őrizetül ott maradnak az engék, a férfi házából való menyecskék s 1— 2 leány, a legény nővérei ebédre.

A legény és társai csak délután mennek a menyasszonyért, persze nem eresztik őket be addig, míg váltságot nem fizetnek. A lányos háztól — persze muzsika szóval — a templomba mennek; a menyasszony a diverusákkal előre, utána a vőlegény a kúm és sztáriszvat közt; mindannyian kisujjuknál fogva vezetik egymást. A templomban az esküvő a róm. kath. szertartás szerint folyik le s utána ugyanúgy mennek vissza a vőlegényes házhoz. A templomi szertartásra a menyasszony tyurdijába megy; ez persze csak egy van egy utczában s lakodalomkor kézről-kézre jár az.

A vőlegény házához érve a koma 1 frtot ad ajándékba a menyasszonynak, az ipa kétszer annyit, hogy a kocsiról leszálljon. Erre a prikúmak a kocsiról lesegíti, s a menyasszony, most már asszony ifjú férje karján belép a tornáczba; a konyhaajtónál megállnak, az új asszony háromszor megfordul férje karja alatt, miközben férje kis ujjánál fogja s egy pillanatra sem ereszti el. A konyhaajtóban a menyasszonynak egy kenyeret és egy üveg bort adnak, mit bevisz a szobába s „dicsértessék”-kel az asztalra tesz. Aztán férjével együtt kezet csókol az öregeknek, majd letérdelnek az asztal elé, a koma virágot, rendesen bazsaricskát, márt a szentelt vízbe s megáldja őket: „a ki teremtett, az áldjon is meg, az atya, fiú és szentlélek.” A prikúmak az asztalon levő kenyérrel mindegyiküket gyengéden hátba üti, mire felkelnek.

Ekkor mutatják be a kravályt s a koma grámáját (ág), ilyenkor hozzák pogácsárek, pogácsás asszonyok, is ajándékaikat s ilyenkor osztják ki a menyasszony ajándékait is. A koma gránája egy 1 méter magas, alul kerékbe erősített ág, melyen almák, pattogatott kukoricza, száraz körte, aszalt szilva, dió, vöröspaprika, tükröcske és loksicze, zsírban sült négyszögletes tésztácska, van. A menyasszony ajándékait egy kötélre rakják rá s a buklijás a nagy csengetyű zaja mellett fenhangon szólva, mindenkinek odadobálja a magáét, a vőlegénynek, az atyának, komának üngöt, a házban levő asszonyoknak opletyakot, a többiek pedig 1—1 pár szél vásznat s ehhez vagy törülközőt vagy kendőt kapnak.

A szerb lakodalmak polivacsinájának nyomára a sokaczoknál szintén ráakadtam, noha csökevényesen, alig felismerhető alakban. A menyasszony, mielőtt visszavonulna férjével, intésére egy tányérra eleven tyúkot tesznek, ennek a nyakára dukatityet kötnek plánticsiczára, fülébe obocsityet, szájába krajczárt tesznek, a tányért így körülhordják, abba minden vendég ajándékot tesz, mely a menyasszonyé. E szertartásból tehát a sokaczoknál a szerbek sokásos mosakodása elmarad. Ennek neve a sokaczoknál pijet.

A sokacz lakodalom eddigi részletei, és az abban szereplő személyek nevei teljesen egyezők úgy a szerb mint a bunyevácz nép hasonló szokásaival; a mi változás van, a mi különbség észlelhető, az mind annak tulajdonítandó, hogy szerb, sokacz és bunyevácz közt a sokacz a legszegényebb s kénytelen 3—4 napig, sőt egy hétig tartó dáridót egy napba beszorítani. (Lásd: Hadzsics Antal. A délmagyarországi szerbek, Osztr.-Magy.-Mon. írásban és képben, II. k. 630., Th. Stefanovic Vilovsky, Die Serben, 174., l. a szerbek és Iványi J., Szabadka története, II. 596. a bunyeváczok lakodalmára nézve.)

A következő két jelenetet azonban a felsorolt források nem említik fel sem a szerbek, sem a bunyeváczok lakodalmainál.

Mielőtt a menyaszony a vajátba megy, a főzőnők a konyhába vezetik, kis székre ültetik, kenyeret és czukrot adnak, a szájába, majd egy darab fát nyomnak a kezébe, hogy a tüzet piszkálja vele, miközben a kéménybe néz, hogy el ne szundikáljon; majd egy gyermeket tesznek az ölébe, azt megcsókolja s a jabukával és kendőcskével megajándékozza.

A másik jelenet a szmetat mládu, a menyasszony elhelyezése. Éjfélkor a menyasszonyt elkísérik a vajátba, A vajáttól azonban már mind visszatérnek, csak a gajdás, és a koszorúlányok, diveruse, maradnak benn. Itt a gajdás az ágyra ül és dudál, a fiatal pár pedig ingre vetkezteti egymást s a ruhát egy-egy diverusa kötényébe rakja. A menyasszony letérdel és imádkozik, a koma meg int rá a kezével s így szól „no most menjetek aludni, Isten legyen segítségetekre”. A vőlegény a dudásnak pénzt ad s miután mind eltávoznak, a fiatalok is bezárkóznak.

Reggel 3 órakor a menyecske felkel, a néka — férje fivérének neje — szétbontja a pleteniczát, kapiczát s koprent köt a fejére, elhalmozza azokat ruzsiczával. Ekkor a sznácsa — ez a neve a nőnek, ha egyszer férjével elhált — sorba csókolja a vendégeket, a kik a csókot pénzzel váltják meg s ettől kezdve 2 hétig a menyecske mindenkit megcsókolhat. Reggel végül mindnyájan haza kisérik a komát, kinél megreggeliznek s ismét mulatoznak.

*

A sokaczok egyéb szokásaiból a következőket jegyeztem fel.

A szülő anya a szülés után még nyolcz napig marad az ágyban, s azután hét hétig, míg a templomba nem megy. Kék szoknyát hord.

A halottat a temetőbe mindig asszonyok viszik ki (4—6-an); a gyászoló, tulajdonképen sirató nők, koje kaju, fehér csipkét hordanak a homlokuk körül s a kapiczát és fehér koprent pedig fehér kendővel borítják le. Temetés után tor — dátya — van, míg másnap a rokonság kimegy a temetőbe.

A babona, különösen a nők közt erősen burjánzik; nincs az életnek olyan jelenete, melyhez egy vagy más babonás szokás ne fűződnék. Különösen a gyermekeket féltik a szemmegveréstől s ellene

a sztarcsacz növényt használják gyógyszerül; de szemmel nemcsak az embert, a marhát is meg lehet verni s ez ellen védekeznek a szarvakra aggatott piros bojttal. A vila, a boszorkány, a mora, a szugyenicze, vukodlak a szerbséggel általában közös babona-alakok.

Mulatságaiknál szerepel a guszla és a duda, ezek hangjainál járják a kolót, s éneklik a mélabús, majd emelkedőbb dalt. Bámulatos a kitartás, melylyel a kolot órákon át tánczolják, sajátságos az a méltóságteljes komolyság, melylyel járni kezdik, majd a féke vesztett szenvedély, melybe a kolo időközönkint kitör; ez a szláv, ez a szerb jellem, csendes, mélázó, majd szenvedélyes és erős. Tánczszavaik, verseléseik is csak jellemöket tükröztetik vissza.

Az aratás ünnepe egyszerűbb a sokaczoknál, mint a szerbeknél; oka a szegénység; de meg a sokacz soha sem volt földművelő nép. Aratás befejezte után az egyik fiú fejére buzakalászból font koszorút tesznek s úgy mennek haza; a kik a fiút otthon fogadják, vízzel lelocsolják, e koszorút pedig elteszik s új vetéskor a többi mag közé keverik, hogy a termés jó legyen. A locsolásnál ez a felköszöntő: „élj, légy egészséges s legyen termékeny évünk”.

Ha soká nincs eső, egy kis leány felöltözik dodolának, vagyis társnői 15—16-an úgy elhalmozzák bodzagalyakkal, hogy csak a szeme látszik ki. A dodola aztán a többi leány vezetése mellett házról-házra jár, a házak előtt énekelnek, mire a gazdasszony leönti a dodolát vízzel majd ad a leánynak tojást és szalonnát, a mit a kiséret vesz át; a dodolajárás után a társaság a dodola lakásán lakomát csap, s ha a kapott pénzből telik, még dudást is fogadnak. Ma már e szokás is kihalóban van. Kitűnő képet ad a szerb dodoláról az Osztr.-Magy.-Mon. írásban és képben II. k. 645. lapján, míg énekeik szövegeit Bellosics B. közli az „Ethnographia” 1895. évfolyamának 418. lapján. A dodolát azonban az imént közlött aratóünnepélylyel nem szabad egynek vennünk, mint az Bellovics a 419. lapon Herrmann Antal nyomán teszi.

A szüretet, melyet a szerbség általában az átalakulás ünnepének tart (berba) megsemmisítette a phylloxera; valamint a fonokat (préló) eltiltotta az egyház és közigazgatás. A kirbájt (a németek Kirchweihéját) a sokaczok is megtartották s ilyenkor vendéget mindenféle nemzetiségből szívesen látnak. Ilia napján, noha ez különösen gör. keleti szokás, a rom. kath. sokaczok sem dolgoznak. A nagyhéten mindenki fehérbe öltözik, de kerülik a tarka hímzéseket, általában csak az öreges szinű ruhadarabokat öltik magukra még a lányok is; ilyenkor a fejet két rétbe hajtott, dvopólke, terítővel, prosztiracse, burkolják be.

A pünkösd a krályiczék ünnepe. A krályiczék pünkösd első napján délután és másodnapján járnak, ma már csak szokásból s nem határozott czéllal, sem az egykori czél tudásával. Tíz-tizenöt leány öltözködik ilyenkor fel; fejükre kalapot, klobúk, tesznek, ezt megrakják koszorúkkal, virágokkal, tollakkal, tükröcskével, szentképecskékkel; az első két lány jelvényt visel, még pedig a király vagy királynő pántlikákkal felczifrázott (s rendesen a jegyzőtől, domin, vagy a kalugyerektől kölcsönkért) kardot, párja pedig a zászlótartó, bojoktár, egy nádszálon lengő kendőt. Néhol a zászlótartót nevezik királynak s ilyenkor a másik a királynő. Utánuk ketten a prvc pivacsicze, azaz első énekesek, majd a pivacsiczek, másod énekesek, szintén ketten következnek; ezeket követi négy fokhagyma, csetir bila luka, majd két vörös hagyma, dva czrva luka, aztán a koszorúlány, diverusa mellett a sznácsa, menyasszony, egy a többinél fiatalabb és kisebb leányka némi jelmezben s végül a két kosárvivő követ. Ez a menet házról házra jár s minden rangú családtagnak kedveskedik valami kis dalocskával. Az ajándékokat pünkösd harmadnapján aztán közösen elmulatják. Idézett forrásaink a krályiczéknak csakis két vezéralakját ismerik névleg és szerepében, Popovics szerint pedig a bunveváczoknál már azok jelvénye is eltűnt, a mint hogy az hiányzik az Osztr.-Magy.- Mon. írásban és képben II. k. 653. lapján közlött kralyicze-képen is.

A karácsony, bozsity, ünnepe a sokaczoknál rövidebb időre van összevonva, mint a szerbeknél. A gazda karácsony estéjén szalmát visz a házba, szétszórja a szobában a földön, az asztal alatt, sőt az asztalra is; a szoba szalmájából visznek a ház minden más részébe is, konyhába, szobiczába, vajátba, pinczébe, padlásra és az istállókba, a jószág alá. Az asztal abrosza alá egy almát tesznek, melyet három miserére (az éjféli, a pásztor és a nagymisére) visznek el, harmadnap aztán darabokra szelik, szétosztják a marhának, hogy jobban egyék. Az asztal alatt zab vagy kukoricza van a zsákban, harmadnap megetetik azt a baromfival. A kötelet, melylyel a szobába hozott szalma össze volt kötve, az asztal lábai köré kötik, harmadnap kört húznak belőle s abban etetik a baromfit. Az asztalra szórt szalmát harmadnap gyümölcsfára teszik, hogy a fa ne vesse el éretlenül a gyümölcsöt. Végül az asztal alatt van még az ekevas, lószerszám és ostor is. — A szalmát szétszórván, abból kiválasztanak három kalászt, melyben még benne van a szem, azt három kis gyertya közé teszik, melyeket egy fiú tart keztyűvel eltakart jobb kezében. A fiú hármat fordul sarka körül, miközben azt mondja: „Dicsértessék a Jézus!” mire mind azt mondják: „Krisztus megszületett!” a fiú erre elkiáltja: „Vigadjunk tehát!”, aztán ugrik egyet s eloltja a gyertyákat. Az öreg most előveszi a badnyacsát, az ezen alkalomra készült kis kenyéralakú fonott kalácsot, alsó haját keresztbe vágja, majd ráteszi a hallevessel telt tálra, erre mindnyájan imádkoznak, az amen után összecsókolóznak és kibékülnek. Az öreg aztán a kalácsot előveszi, fiával azt ketté, majd mindenik darabot ismét ketté töri, végül szétszaggatják darabokra s megeszik a bőjties vacsorához. Az éjféli mise után pedig húst sütnek és kocsonyát esznek.

A szlava, mely a szerb családi védszent ünnepe, s a szerbek legfontosabb ünnepe, a róm. kath. sokaczoknál egyáltalában nincs meg. A névnapot megülik s ezt nevezik szvecsárnak, mi a szerb szlava ünnep egy másik elnevezése.

*

Ezek után még csak a különböző nevekről kívánok néhány adatot közölni. A sokaczoknál sajátságos egyes neveknek általános és az idők folyamán sem változó elterjedése. A magyarságnál kimutattam, hogy a keresztnevek időről-időre változnak s e változások már 20 év határain belül is, csaknem évtizedenkint változók. Nem így a sokaczoknál; itt húsz év bőséges anyagában mi változás sincsen. Hogy adott példát lássunk, közöljük a szóntai összeírás eredményeit. Szóntán 1875—1876-ban 290 újszülött fiú közül volt: István 40, József 31, János 29, Antal 24, Ferencz 21, Máté 17, György 14, Márk 12, Pál 11; ezek a törzskeresztnevek; ₍előfordultak még: Lőrincz 8, Mihály 7, Hyeronim 6, Márton, Jakab, Ádám, Miklós, Sándor 4—4, Péter, Imre 3—3, Lázár, András, Ágoston Károly, Fábián 2—2, s végül Bonifácz, Konrád, Ede, Lukács, László, Gergely, Adolf, Ignácz, Rókus, Titusz, Vitális, Adalbert, Sebestyén 1—1 esetben. 15 év múlva 1891—1892-ben 258 keresztelt közül volt: István 42, János 38, József 34, Antal 30, Pál, Máté 14—14, Márk, Ferencz 11—11, György 8, tehát ugyanazon törzsnevek; a többiből elmaradtak a Fábián, Bonifácz, Hyeronim, Ágoston, Konrád, Ede, Sándor, Adolf, Rókus, Lázár, Titusz, Vitális, Adalbert, Sebestyén nevek, ellenben újak jöttek a következők: Menyhért, Tamás, Orbán, Gyula, Alajos, Ödön 1—1, Bonaventura, Béla, Jenő 2—2, Lajos 3 esetben. A női nevekben hasonló az eset. Így 1875—1876-ban 293 női név közül volt: Mária 50, Anna 45, Katalin 37, Éva 32, Ágnes 23, Róza 17, Magda, Erzse 14—14, Teréz 13, Anasztazia 12 s ezek a törzsnevek; továbbá Paula 7, Apollonia 4, Juli, Márta 3-3, Ilona, Verona, Czeczilia 2—2, Margit, Jozefa, Regin, Hermin, Amália, Barbara, Francisca, Agata, Marianna, Aurelia, Petronella, Gertrudis, Karolina 1—1 esetben; 1891—1892-ben 274 keresztelt közül: Mária 48, Éva 31, Anna 26, Kata 24, Ágnes, Magda, Paula 18—18. Róza 17, Teréz 16, Erzse, Anasztazia 9—9; s ezek a törzsnevek; a régiekből elmaradtak Czeczilia, Regin, Hermin, Amália, Marianna, Aurélia, Petronella, Gertudis; újak jöttek helyébe: Lujza, Szófia, Janka, Emma, Krisztina, Rozamunda 1—1, Boriska, Marcella, Brigitta 2—2, Viktória, Zsuzsa 3—3 esettel. A törzsnevek megmaradása mellett tehát csak azon nevek vannak pusztulásnak kitéve, melyek 1—3 esetben alkalmaztattak, a mi e törzsökös keresztnevek nagy állandóságát csak megerősíti. És meglepő az is, hogy e tekintetben ugyanazon törvény ugyanazon nevekkel észlelhető valamennyi sokacz falunkban. Mindenütt ugyanazok a törzsnevek s mindenütt ugyanazok a változók.

Természetesen e keresztneveknek eredeti naptári alakját a sokacz mint általában a nép sohasem használja, hanem sokszor a felismerhetlenségig megváltoztatja, átalakítja, rövidíti, alkalmazza nyelvéhez és szívéhez egyaránt. Így Fábián = Faba, Bonifácz = Bona, Hyeronim = Jerka, Ágoston = Agusti, Ignacz = Ignya, Antal = Tuna, József = Józa, István = Sztipa, Péter = Pera, Ferencz = Fránya, Lőrincz Lovra, György = Gyúka, Imre = Imra, Lukács = Lúka, Gergely = Grga, Mihály = Mijo; nőnevek közül: Czéczilia = Czécza, Ágnes = Jánya, Teréz = Téza, Magda = Mánda, Paula = Pavka, Anna = Ancsa, Brigitta = Birgya, Anastasia = Sztana, Borbála = Bara, Apollonia = Pólka, Janka = Anka, Jozefa = Józia, Ágota = Agicza, Vera = Vérka, Erzse = Liza, Lujza = Liza.

E neveken kívül azonban minden családnak, minden nemzetség különböző ágának, sőt minden egyes embernek is megvan a maga mellék- vagy gúnyneve. Ezeket ép úgy alkalmazza a sokacz, mint a magyar; személyek lelki vagy testi tulajdonsága, valami komoly vagy különösen ügyetlen tette, szavajárása, viselkedése, félszegsége stb. mind megannyi oka az ilyen gúnynevek megteremtésének. Az ágakat sokszor az apák nagyapák keresztnevéről nevezik, de sokszor ezek gúnyneveit egész nemzedékeik öröklik 4—5 generatión át, noha az utolsók már épen nem tudják, hogy őseik ez vagy ama gúnynevet mért kapták. Mutatványul e gúnynevekből itt közlök egy sorozatot: Kityere = czifrás, Sesztano = hatos, Krubli = borzas, Opacza = ugrándozó, Brocsa = szeplős, Szlerák = lépes, Bálin = taknyos, Brátin = testvéres, Metily = mételyes, Gajtan = gatyamadzag, Cziga = czigány, Szrndasa = (őz?) Kányin = kányás, Szósza = paradicsomos, Garity = kormoska, Pulicza = kicsiny, Ruva-vicza = földettúró, Tyula = bunkósbotos, Pányev = tuskós, Bánda = nehéz ember, Zsisko = megpecsételt, Buriganya = hordókövérségű, Tyorobaja = vaksi, Saróv = czifra, Zelyov = zöld, Liszka = fakó, Pupili = vastagocska, Pajko = pajkos, Vránacz = barna, Szrmov = aranyos, Plavulya = kék, Milka = kedves, Kozsa = koszos, Krnya = csorba, Biskup = püspök, Strika = mázoló, Kicza = czifrálkodó. Slosszerka = lakatosné, Glava = fejes, Zuba = fogas, Skilja = bandsi, Busa = furó, Klésta = szemmeresztő stb. E nevek természetesen nem mindig jelentik azt, a mit mellé írtam, a magyar szavak többnyire csak a fogalomkört jelölik meg a melyből és az okot, a melyért a név adatott.

Végül a jellemzőbb állatnevek a következők: Lónevek: Vránacz, Pajkó, Mussza, Plavacz, Sárga, Kesa, Kulás, Csilás, Maczkó, Brnya, Furioza, Piros, Puczkó, Zseráv, Berna, Vranicz, Julcsa, Mrkov, Rigya, Liszacz, Bárna, Mrkusza, Lisza, Linda, Astya, Tatár, Ruzsa, Pajkos, Betyár; marhanevek: Zelyos, Rievka, Szrmov, Kajla, Barna, Laszka, Gyöngyös, Bílka, Síra, Krnya, Zelja, Zsulya, Krzsa, Becza, Milka, Plavulya, Sara, Vellás, Szilaj, Bugros, Csáli, Sudár; kutyanevek: Sárov, Garov, Zelyov, Kucza, Vigyázz, Betyár, Mopszi, Liszka, Suszter, Pupili, Gyura, Márkusz, és Szekszel (mert egy hatosért vette a gazdája).

*

Összegezve immár így egybeállított adataink eredményét, a határnevekből, a családok származási statisztikájából, a costume- és tárgyi ethnographiából azt kell következtetnünk, hogy a sokaczok Bácsmegyében legelőször mintegy 200 éve telepedtek meg, hogy az egyes falvakat különböző időszakokban s különböző vidékekről — de mindig nyugatról és délről — szállták meg, hogy a sokaczság az egyes falvakban a mult század végéig tisztán más nemzetiségek nélkül lakott, hogy e falvakba a többi nemzetiségek csak a jelen század elejétől húzódtak be, hogy az idegen nemzetiségek a század első felében még a sokaczságba beolvadtak, második felében azonban nem, hogy a sokaczok costumejökben máig megőrizték a magukkal hozott ősi alaki jelleget, valamint a házba is, melyet német mintára építettek, belevitték szerb nemzetiségük egyik legsajátosabb intézményének, a házközösségnek jellegét; egyben láttuk azonban, hogy, noha az erre vonatkozó jegyzeteink csak vázlatosak, a szokásokban a sokacz sem a szerbtől, sem a bunyevácztól nem tér el, hacsak nem abban, a mit a szegénység parancsol reá, ellenben láttuk azt is, hogy sok szokásban máig sokkal több ősit őrzött meg, mint akár a szerb, akár a bunyevácz. Mindezek együtt véve pedig megállapítják azt, hogy a szerb és sokacz, a bunyevácz és sokacz egymástól lényegesen különböznek, hogy a sokaczsággal mint külön ethnographiai egyeddel kell számolnunk. Nem állapíthatom meg azonban a bács-bodroghmegyei sokaczság viszonyát a többi torontáli, dunántúli s Dráva-Száva közti sokaczsággal; szükséges ehhez első sorban a bács-bodroghmegyei sokaczoknak az általam főleg történeti és tárgyi alapon megindított kutatását hasonló tüzetességgel a népszokások, folklore és nyelvre is kiterjeszteni, a melyekből én csak vázlatos jegyzeteket közölhettem, miután a nyelvet alaposan nem ismerem, de szükséges a torontáli, dunántúli és horvátországi sokaczságnak, továbbá a szerbségnek és horvátságnak hasonlóképen tüzetes leírása, csak akkor tudjuk pontosan kijelölni a sokaczságnak a délszláv ethnographiában való helyét. Óriási munka ez és az, a melyet én végeztem, csak porszem ahhoz képest, mely az ethnographia előtt áll.

Dr. Jankó János

 Jegyzet

¹ A magyarságban a helyes sokacz helyett a bunyevácz mintájára írt sokácz terjedt el, de ez hibás: maguk a sokaczok e szó egyesét a-val és nem á-val mondják; többese: sokczi.