Ethnographia / A Magyar Néprajzi Társaság értesítője • 75. évfolyam, Budapest, 1964

Füzes Endre

A magyarországi szántalpas hombár

Györffy István emlékének halála 25. évfordulóján.

A készletgazdálkodást, különösen a földművelést folytató népek kultúrájának vizsgálatához szorosan hozzátartozik a termés megőrzésének, raktározásának kérdése is. Különösen fontos a szemes gabona tárolására kialakult edények és építmények kutatása, mert elemzésük — azon túl, hogy a kultúra sok régi vonását őrizték meg — alkalmas arra is, hogy megvilágítsa a gazdálkodás jellegét, s bizonyos időben és helyen jelentkező műveltségi hatások, interetnikus kapcsolatok irányát, okát és mértékét felderítse, és ezzel társadalomtörténeti folyamatok megértésében közreműködjön.

E dolgozatban kísérletet teszünk arra, hogy a gabonatároló épületek egyik szerkezetileg és tájilag jól elkülöníthető típusát néprajzilag elemezzük, s egyben felkutassuk azokat az okokat és összefüggéseket, amelyek elterjedését és a műveltségbe való beágyazódását előmozdították.

Hazánk déli részén, Baranya és Bács-Kiskun megye sokac falvaiban a szemes gabonát szántalpakra épített, vesszőből font, vagy deszkából ácsolt épületben tárolták, amelyet hambárnak, hombárnak vagy ambarnak neveztek. A kisméretű, egyszerű építmény ma is gyakori ezen a vidéken, sőt tudunk arról, hogy a jugoszláviai sokac községekben is használják¹ 50—60 évvel ezelőtt — mint a későbbiekben látni fogjuk — más területeken is az udvar gazdasági épületei közé tartozott.

A szántalpas hombár nem ismeretlen a néprajzi irodalomban. Először Jankó János hívta fel rá a figyelmet a Bács-Bodrog megyei sokacokkal foglalkozó, monográfiának tervezett dolgozatában: „Az udvaron álló kisebb gazdasági épületek közül legfontosabb a hombár. Elég magas szántalpra helyezett, náddal fedett kis bódé ez, olykor — s ez az ősi alak — gúzsból font falakkal, majd már deszkázattal a fonadék helyett. A hombárnak elől rendesen kis eresze van s ez alatt a mellső fal díszített is szokott lenni.”²

A legrészletesebb ismertetést Bellosics Bálintnak köszönhetjük. Ugyancsak a Bács-Bodrog megyei sokacok tárgyi kultúráját vizsgálva, felkeltették érdeklődését a más vidéken ismeretlen formájú és szerkezetű gabonatartó építmények: „Sajátos jelenségei a sokácz udvaroknak (dvor, ovlija) a szántalpakra épített hambárok (sokácz: ‘ámbár). Az utczai kerités közelében, a házzal szemben, homlokzatukkal a főépület felé fordulva állnak, vagy egymagukban, vagy kettesével.”³ Leírta anyagát, építését, a részek nevét, díszítését, nagyságát, majd a használatával is foglalkozott: „A nép ezekben a hambárokban gabonaneműit (búza, rozs, kukoricza, bab) tartja s emiatt rekesztékekre van felosztva. Lisztet is tartanak benne. Cséplés után megőröl a sokácz s egész esztendei lisztkészletét is a hambárban őrzi. Egy közepes nagyságú épületben 50—60 métermázsányi elfér s a sározottfalú hambárban pompásan eláll.”⁴

Az épület szántalpa gondolkodóba ejtette és észrevette, hogy ez a konstrukciós sajátosság az épület mozgathatóságával függ össze: „A szántalpú hambárokat a zadruga osztozkodása alkalmával, költözködéskor talpaikon csúsztatják egyik udvarból a másikba; száraz időben hengereken, a homokban, esős időben a sárban, télen a havon. Befognak a szükség szerint 4—8 lovat is.”⁵

Külön figyelemre méltóak azok a megjegyzései, amelyeket a szántalpas hombár elterjedésével kapcsolatban tett. Megállapította, hogy a bácskai sokac községeken kívül Szlavónia keleti felében, a baranyai sokac falvakban — és szórványosan a magyaroknál is — ilyen épületben tárolták a gabonát. Nem kevésbé fontos az a megfigyelése, hogy ezen a vidéken itt-ott az ólakat, sőt a lakóházakat is szántalpra építették. Ezekből a tényekből azt a következtetést vonta le, hogy a pásztorkodó sokacok korábban szántalpas házban lakhattak.⁶

Az egyre intenzívebb néprajzi kutatások a továbbiakban részletesen nem foglalkoztak az épülettel, csupán származása, etnikai hovatartozása tekintetében hangoztak el megjegyzések. Ezekre a későbbiekben még visszatérünk.

Az 1957—62 közötti években alkalmunk volt tanulmányozni e jellegzetes gazdasági épületeket két megye községeiben, a jugoszláviai részeken elterjedt és még ma is használt formáit levelezés útján derítettük fel.⁷

A szántalpas hombároknak két alaptípusa van: a vesszőből font kosárszerű épület és a deszkából ácsolt, négyszögletes alaprajzú, de ugyancsak szántalpra helyezett építmény. Ez az osztályozás természetesen csak a különböző formai és szerkezeti meggondolásokon alapszik, valamint azon, hogy mindegyikhez más építőanyagot használnak fel, a paraszti háztartásban betöltött szerepük ugyanaz. Továbbá mindkét típus alapvető jellemzője, hogy különálló épület és csak a szemes gabona tárolására szolgál.

A fonott hombárok régi épületek, készítésükre nemigen emlékeznek. Annyit tudunk csak, hogy nem szakképzett iparosok építették, bár nagyobb településeken, mint például Mohácson, éltek specialisták, akik pénzért, terményért dolgoztak.

A kisebb méretű fonott hombárok (1. kép) készítése nem kívánt különösebb szakértelmet. Az épület alapját a vastag, tölgyfából faragott szántalpak (balvani) alkotják. Farönkre, tuskóra fektették őket párhuzamosan, hogy ne érintkezzenek közvetlenül a talajjal. Később, az elkorhadt rönköket két-három sornyi téglával pótolták. A szántalpakba elől és hátul ugyancsak tölgyfából bárdolt gerendákat ékeltek keresztbe és faszöggel is megerősítették.

Az öregek emlékezete szerint a tölgyfa kivágásának megvolt a néphit szerinti kedvező ideje. Az újhold előtt néhány nappal vágott fát elkerülték a férgek, tovább tartott.

A gerendákból rótt négyszögletes alapba mind a négy oldalon lyukakat fúrtak, majd ezekbe két ujjnyi vastag rudakat szorítottak. Felső végüket az alapnál szélesebb, tágabb gerenda keretbe fúrták, majd az így elkészült vázat keményfa vesszővel befonták (Šiba, 2. kép). A szélesebb felső keret miatt a legtöbb épületnél a fonott fal felfelé szélesedik, metszete pedig kissé ovális, vagy négyszögletes alakú. A felső keretet — a fal tehermentesítése céljából — gyakran négy erős rúddal (stupac) támasztották alá a sarkokon, amelyeket elől a szántalp elülső, gyakran felálló részébe ékeltek (3. kép). A hombár fenekét hasított gömbfával vagy deszkával rakták ki, majd belül az egész építményt vastagon betapasztották sárral.

A régi hombárokat⁸ csak belül tapasztották, mert így jobban szellőzött és az egerek sem raktak fészket a fonadékban. Később, amikor a házat és a gazdasági épületeket is átépítették, az udvaron álló hombár túl egyszerűnek és szegényesnek látszott. Ebben az időben gyakran kívül is besározták. A ma még meglevő hombárok többsége azonban kívül tapasztatlan, legfeljebb a ház vagy az utca felé néző elejét sározzák be és meszelik fehérre (4. kép).A régi hombárokat náddal fedték. A Duna és a Dráva közelében megtelepült sokac falvakban a nád beszerzése nem jelentett különösebb nehézséget. A tető szelemenes volt, amelyet két vagy három összerótt ollópár tartott. A nádat gúzzsal, később dróttal kötözték a lécekhez. A gerincen keresztbe fonták vagy egy sor cseréppel fedték le (5. kép). Ha cseréppel fedték, a talpakra helyezett kosárra nyeregtető került. Általában három pár szarufát ácsoltak és szegeltek kétoldalt a felső keretre, amelyeket fent kakasülő tartott össze. A szarufákat és a tetőléceket fűzfából faragták ki és faszöggel erősítették össze.

A nyeregtető által kialakított nyílást, a tulajdonképpeni homlokzatot hátul befonták és betapasztották, elől deszkával zárták le, ide került a keretezett, befelé vagy néha kifelé nyíló egyszerű deszkaajtó is. Itt a tető előrébb nyúlik, szélesebb ereszt formál. Manapság az ajtót lakattal zárják be.

A nádtető megvédte az épületben elhelyezett termést a csapadéktól, ugyanakkor biztosította a gabona száradását, állandó szellőzését. Ez az oka annak, hogy — bár a lakóház mintájára már a századfordulón cseréppel fedték egyesek a hombárt is — a nádtető ma is tekintélyes százalékot képvisel.

A kisebb méretű hombárok belül osztatlanok, belsejük egyetlen nagy kitapasztott üreg (6. kép), amelybe a homlokzaton levő ajtón át öntötték a gabonát. Találtunk nagyobb hombárokat is, amelyek ugyancsak osztatlanok. Nagy múltjuk ismeretében azt tételeztük fel, hogy a XIX. század derekán és az utána következő évtizedekben még nem volt szükség arra, hogy több rekeszt létesítsenek, ebben az időben ugyanis jórészt kétszerest termeltek és azt egy rekeszbe öntötték. A többi gabonaféle, valamint a takarmánynövények mennyisége akkor még nem volt számottevő, az ez időben fellendülő kukoricatermelés produktumának a tárolására pedig külön építmények szolgáltak. Az e területen elterjedt góré típusok és a szántalpas hombárok összefüggésére Balassa mutatott rá⁹, de kapcsolatuk kronológiai rögzítése és mikéntje a rendelkezésünkre álló adatok alapján egyelőre nem tisztázható. A belül osztott hombárok tehát zömmel a XIX. század vége felé jelentek meg. A legegyszerűbb megoldás az volt, hogy fonott és tapasztott fallal, hosszába vagy keresztbe kétfelé osztották a hombárt. A gabonatermelés differenciálódása után az egyik rekeszt gyakran mégegyszer megfelezték, így egy épületen belül három rekeszt nyertek a különféle gabona elhelyezésére. Ilyen esetben a rekeszt gyakran deszkából készítették (7. kép). A hombár falához kétoldalt két-két lécet erősítettek párhuzamosan, közéjük csúsztatták az egymáshoz illeszkedő deszkákat, olyan magasra, amilyent a termény mennyisége megkívánt.

A fonott hombároknak számtalan variánsa terjedt el a két megyében. Ezek a változatok szerkezetileg nem térnek el egymástól, az építőanyag is ugyanaz, a készítők egyéni technikai tudása és ízlése azonban más-más megjelenésű hombárépületet teremtett. Néhány példát mutatunk be ezekből.

Magas, góréhoz hasonló hombárt építettek Dunaszekcsőn (8. kép). A fonott falat utóbb újabb gerenda kerettel magasították meg a megnövekedett búzatermés befogadására. A homlokzaton levő deszkaajtón öntötték be a gabonát, az épület szokatlan magassága miatt azonban itt nem tudták kimerni, hanem elől, a két szántalp közötti deszka zsilipen engedték ki.

Különleges méreteivel tűnik ki az egyik mohácsi hombár (9. kép). A fonottak közt ez a legnagyobb, amivel találkoztunk. A nagy súly miatt középen is alátámasztották a nádtetőt, elejét kívül is betapasztották és bemeszelték. Deszkázott homlokzatára kerek, stilizált virágmintákat véstek (10. kép), amelyeken festés nyoma is látszik. Négyszögletes alaprajzú tároló áll a szekcsői sziget egyik tanyaudvarán (11. kép). A fonadékból és a tapasztásból ítélve igen régi. A sarkokon gömbrudakat ékeltek a talpba és a felső koszorúba, ezeket és a közéjük illesztett vékonyabb rudakat fonták körül lehántolt vesszővel (12. kép). A cseréptető mintegy 20 éve került rá, azelőtt ezt is náddal fedték. A deszkából készült szántalpas hombárok akkor terjedtek el, amikor a gabonatermelés mennyiségileg megnövekedett és nagyobb tárolóépületre volt szükség. Ez a XIX. század 70—80-as éveiben következett be ezen a vidéken, amikor a Dunát és a Drávát is szabályozták és a korábbi, időszakosan legelőnek használt területeket szántóföldi művelés alá vonták. A gabonakonjunktúra azonban más területeken is éreztette hatását és a korábban jórészt önellátásra termelő parasztgazdaságokat a fokozottabb árutermelés felé vonzotta. Szlavóniában és Horvátországban a 80-as évek elején mintegy másfél millió q búzát termeltek, ez a mennyiség a 90-es évek végére megháromszorozódott.¹⁰ Ugyanebben az időben Baranyában közel egy millió, Bácskában kereken három millió, Szerém megyében pedig másfél millió q gabonát (búzát és rozsot) termeltek.¹¹ A megnövekedett gabonatermelés természetesen összefüggött az agrártechnika gyors fejlődésével, a korszerűbb és termelékenyebb földmegmunkáló és arató szerszámok elterjedésével, valamint a cséplő munkák részleges gépesítésével.¹²

A szemtermelés mennyiségi növekedését speciális helyi körülmények is elősegítették. A Mohács térségében húzódó, 52 000 kat. holdnyi Margitta-szigetet 1883-ban védőgáttal vették körül.¹³ Ezzel a korábban vizenyős, csak jószágtartásra alkalmas terület, melyet a Duna évente kétszer megöntözött, alkalmassá vált a rendszeres mezőgazdasági művelésre. A sziget haszonélvező községei — Mohácson kívül elsősorban Dunaszekcső, Nagybaracska, Dávod és Hercegszántó — értékes földterülethez jutottak, amelyeket ugyanezen években felmértek és kiosztottak.¹⁴ A községektől távol levő szigeti földeken nemsokára gyors tanyásodás indult.

A deszkahombárok elterjedésének kezdetét a 70—80-as évekre tehetjük. Szükség volt egy korszerűbb technikával épült, nagyobb befogadóképességű tárolóépületre, amely a piacra szánt igényesebb gabonát — a fonott hombár előnyeit megőrizve — romlás, dohosodás nélkül raktározza. Egyetlen datált deszkahombárt ismerünk Hercegszántóról, ez 1877-ben készült. Ezekben az évtizedekben épült a többi is, ezt az egymással való formai és minőségi összehasonlításon kívül az adatközlők emlékezete is megerősíti. Később is építettek ilyeneket, egészen az első világháború körüli évekig, amikor sok helyen az átépítkezés során a lakóházba készlet kamrákat és rekesztékeket helyeztek és a szántalpas hombárok egy része feleslegessé vált. Sok család a korábbi fonott hombárt is megtartotta és közvetlen melléje szántalpra helyezett deszkahombárt állított. Még ma is megfigyelhetünk Mohácson, Hercegszántón vagy Dunaszekcsőn az udvarban egymás mellett álló két hombárt, közülük az egyik legtöbbször deszkából készült (13. kép). Míg a fonott hombár szerkezetileg a fonott tárolóedényekkel mutat rokonságot, a deszkahombár talp és tető közötti része az ácsolt ládák népes csoportjába tartozik. A szántalpas deszkahombárok szerkezetét egy mohácsi hombár elemzésével mutatjuk be. A kisméretű, 360 cm hosszú és 240 cm széles tárolóépület a házzal szemben az udvaron áll (14. kép). Az alapot képező 15 cm széles és 30 cm magas talpakat itt is szántalp formára faragták, elől magasan íveltek és kissé befelé hajolnak (15. kép). A talp nem ívelt részébe négy gerendát ácsoltak keresztbe, ezek végébe csapolták az épület vázát képező függőleges gerendákat (16. kép). A sarokoszlopok két belső oldalába vájatot véstek (17. kép), ebbe csúsztatták a falat képező, tölgyfából hasított és hornyolással összeillesztett deszkákat (18. kép). Az épület fala tehát zsilipelt megoldással készült, a pontosan összeilleszkedő deszkák ma is jól zárnak. A deszkafalat kívül, a keresztgerendákba állított oszlopok támasztják meg — oldalt kettő, elől és hátul egy-egy, — nehogy a beöntött gabona kinyomja. A hornyolt sarokoszlopokat pedig a szántalpba ékelt könyökfák biztosítják az elhajlástól. Végső soron a két hosszanti oldalon levő, a szántalppal egyező hosszúságú kosz átul egy-egy keresztgerendával kötötték össze. Az épület alját hosszanti irányban futó, és ugyancsak egymásba hornyolt orúgerenda fogja össze a falat, ezeket még elől és h deszkák alkotják, két végük a kötőgerenda kivésett szélére támaszkodik. Az épület eddig leírt képzeletbeli része nagy, osztatlan ácsolt ládára emlékeztet, amelyet szántalpra helyeztek. A koszorúgerenda előrenyúló végét a szántalp felálló végébe csapolt oszlop támasztja alá mindkét oldalon, közepét plasztikusan kifaragott, négysíkú tulipán díszíti (19. kép). Mivel a szántalpak vége befelé hajlik, az oszlopok kissé ferdék.

A tető vázát öt pár összecsapolt szarufa alkotja. Alsó végük a koszorúgerendába ékelt, felül kakasülő köti őket össze. Az épületet kétszeresen fedték le. Először deszkákat szegeltek a szarufákra, majd erre kerültek a tetőlécek, végül a cserepek. — A deszkahombárt mindig cseréppel fedték. — A homlokzatot elől-hátul bedeszkázták, előre került a keresztléccel összeszegelt, vaspántos, sarokvason forgó deszkaajtó. Lakattal záródó vaspánt biztosítja.

A hombár elején, az előreugró tető alatt kis tornácszerű előteret képeztek ki. A talpak felálló végét farúd köti össze a hombár falával, erre keresztbe két vastag pallót fektettek, amelyhez kis falépcső vezet fel. Az előteret két faragott oszlop, felül pedig a cifrán faragott kakasülő díszíti és keretezi.

Ezek a kis tornácok jellegzetes részei a szántalpas deszkahombároknak. A díszítésen kívül gyakorlati hasznuk is van. A kiugró tető védi a gyakran északnak néző hombár ajtaját és falát a beverő esőtől, másrészt erre a tornácra állnak fel, amikor a gabonát beöntik vagy kimerik a hombárból. Régebben — nyáridőben — gyakran itt éjszakázott a gazda vagy az egyik legény a családból.

A deszkahombárok ott leírt formája elsősorban a bácskai sokac községekben¹⁵(20. kép) és Mohácson terjedt el. Azonos alapszerkezettel készítettek azonban más formájú tárolókat is. Magas tégla alapra épült például az egyik hombár Mohácson. A faragással díszített homlokzat alatt oszloppal alátámasztott tornácot alakítottak ki” (21. kép). Innen nyílik az ajtó a hombár belsejébe. A szántalpas hombároknál szokatlan nyílászáró megoldásnak az a magyarázata, hogy a zsilipelt deszkafalú, belül rekeszekre osztott (22. kép), nagyméretű hombárnál a gabona betöltését és kimerését nem tudták a szokásos kis ajtón át megoldani. A magas ajtónyíláson át akár a zsákot cipelő felnőtt ember is kényelmesen bejuthat a hámbár belsejébe. Ugyanígy oldották meg a gabona behordását az egyik nagyméretű, hercegszántói hombárnál is (23. kép). A mintegy 3X4 m alaprajzú épület szántalpakra épült ugyan, de inkább nagy kamrához hasonlít. Belül ezt is rekeszekre osztották.

Eltérő technikát alkalmaztak az egyik dunaszekcsői hombárnál (24. kép). Ez aránylag újabb építésű, a rávésett évszám szerint 1911-ben készült. Fala nem zsilipeléssel épült, hanem a függőleges oszlopokkal kiképzett vázat belülről rászegelt deszkákkal bélelték ki. Ez a kétségtelenül kevesebb munkával járó megoldás — amelyet több hasonló épületnél másutt is megfigyelhettünk — feltehetően akkor terjedhetett el, amikor fűrészelt deszkát kezdtek használni. Az egyenes szélű fűrészelt deszkák egymáshoz simultak, zsilipelés és hornyolás nélkül is meggátolták a gabona kiszóródását. Néha a deszkákat kívülről szegelték a gerendavázhoz, ilyenkor a deszkák közötti hézagokra keskeny léceket szegeltek (25. kép). Az efajta falmegoldás kétségtelenül összefüggött az ácsmesterség relatív hanyatlásával és technikai egyszerűsödésével.

Az előző példákon bemutatott hombárok formailag is más változatot képviselnek. Hiányzik előttük a tornác, a homlokzaton levő deszkaajtó közvetlenül a földről elérhető, vagy létráról közelíthető meg. A nagyobb befogadóképességű hombároknál ritkán a hátsó homlokzaton is van ajtó.

Manapság megfigyelhetők olyan régi hombárok is, amelyeknek fedele megroggyant, kissé előre bukott (26. kép). E régi épületeknél a szarufák vagy a rögzítő szögek elöregedtek és engedtek a tető nyomásának. A tetővel együtt a deszka homlokzat és a tető is előre dől.

A fonott- és deszkahombár összevetésekor a kétfajta (de egyenlő alapszerkezetű) tárolóépület rokonsága és összefüggése kézenfekvő. Ezt az összefüggést — az azonos funkción kívül — a közös, de a deszkahombár esetében kevésbé indokolt szerkezeti és formai elemek is igazolják. A közös vonások elemzése kétségtelenül igazolja, hogy a deszkahombárok a szántalpas, fonott tárolóépületek mintájára készültek, azok szerkezeti és formai elemeit fejlesztették tovább. Az épületek alapjául szolgáló szántalp — a későbbiekben bővebben is kifejtjük — a deszkahombároknál nem indokolt, továbbélése építési hagyomány. Hasonló rendeltetésű, ugyancsak deszkából készült épületeket ismerünk a Pécs környéki sokac falvakban is, ahol a szántalp ilyen alkalmazása teljesen ismeretlen. Ugyancsak a fonott hombárok hagyatéka, hogy a deszkahombárok is felfelé szélesednek. Szerkezetileg és statikailag ez a fonottaknál sem volt indokolt, a deszkahombároknál pedig egyenesen megnehezítette az építést és nagyobb technikai felkészültséget követelt meg. Hagyományos az ereszt alátámasztó oszlopok alkalmazása is, valamint a beöntőnyílások, az ajtók helye.

Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a deszkahombárok a fonottaknál ismeretlen díszítőelemekkel rendelkeznek. Már Jankó és később Bellosics is megállapította, hogy a hombároknál felhasznált díszítő motívumok részben megtalálhatók a ház vagy a kapu díszítő elemei között.¹⁶ Az általuk leírtak közül ma is látni a hombárokon az oszlopot díszítő tulipánt (19. kép), a homlokzatra festett férfi és női alakot, a vésett virágmintákat (10. kép), valamint a kicsipkézett verébdeszkákat. A festett emberábrázolást „typusos ornamentális elem”-nek határozta meg Jankó a sokac falvakban.¹⁷ Ezt a feltevést igazolni látszik az is, hogy legutóbb, egy 1882-ben készült, férfi és női figurával díszített, festett láda került elő Mohácsról.¹⁸

Már a fentiekben is utaltunk a szántalpas hombárok használatára, a parasztgazdaságban betöltött szerepére. Ebben a tekintetben ki kell emelni azt a tényt, hogy ezeket az épületeket csak gabona tárolására használták. Ez az a pont, ahol a szántalpas hombárok funkcionális tekintetben is eltérnek a Kárpát-medence egyéb területeiről, különösen a keleti,¹⁹ a nyugati²⁰ és az északi²¹ peremterületekről ismert gabonatároló épületektől.

A hombárokban eleinte a kétszerest, később a búzát és a rozsot őrizték. A szemnyerési munkák után a megtisztított magot zsákba szedték és kocsival a hombárhoz szállították. A kocsi a hombár ajtaja előtt állt. Több esetet ismerünk, amikor az épület elejét díszítő oszlopokat eltávolították, hogy a kocsi közelebb állhasson az ajtóhoz. Egy ember bemászott a hombár belsejébe, ketten kívül segédkeztek. Leemeltek egy zsákot a kocsiról, majd a hombár ajtajához döntötték. A bent álló kibontotta a zsák száját, azután együttesen beöntötték a tartalmát. A rekeszes hombárokat hasonló módon töltötték meg. Az első fiókba (provo okno) a búzát tették, a másikba (drugo okno) a rozsot, árpát vagy zabot. Ha nagyon jó volt a búzatermés, ide is az került. Gyakran a második fiókba öntötték a tisztább, vetőmagnak szánt búzát. Az előző évről maradt gabonát mindig külön rekeszben tárolták, egyrekeszes hombár esetében pedig az új búza betöltése előtt az esetleges maradékot zsákba merték fel. Az épületek nagyságától függően 15—16 q gabona fért egy hombárba. A rekeszes hombárok űrtartalmát — különösen a deszkahombárokét — a termény mennyisége szerint változtatni lehetett. A nagyméretű, nagyajtós hombárok rekeszeit jó termés esetén fejmagasságig növelték.

A jól szellőző hombárokban évekig tárolták romlás nélkül a gabonát. Legtöbbször azonban csak nyár végétől tavaszig volt benne, mert a család is élte a készletet, azonkívül gabonakereskedőhöz és piacra is szállítottak belőle. A termény kimeréséhez is három ember kellett. Az egyik, legtöbbször fiatal fiú, bemászott, majd a gabona tetején állva, fonott vékával (osmak) vagy sajtárral merte a gabonát és kiadta az ajtón. Kívül a tornácon, tuskón vagy létrán álló átvette azt és öntötte a zsákba, amit a harmadik tartott. Ha megtelt, bekötözték a száját és kocsira rakták.

Mohácson, a sziget mezőgazdasági hasznosításával a hombárok sajátos használata alakult ki. Azok a családok, akik a szigeti földjükön időszakosan használt tanyát létesítettek, a szemnyerési munkákat is itt végezték. A magot kocsival hazahordták és a városi háznál levő hombárba öntötték. Egyetlen adat szól arról, hogy a kicsépelt búzát a szigetben készített hombárba öntötték, majd télen, a befagyott Duna jegén keresztül a városi házhoz húzatták. — Később, amikor sokan kiköltöztek a szigetre és a tanyák állandóan lakott komplex mezőgazdasági üzemek lettek, a lakóházzal együtt a hombárt is itt építették fel. A szigeti hombárok legtöbbjét azonban az 1956. évi árvíz elmosta.

Ha kevesebb gabonatermés volt, hellyel-közzel kukoricát is őriztek a hombárban. A legutóbbi években, különösen a szövetkezetek megalakulása óta, a természetbeni járandóságok egy részét helyezik el a hombárban, a búzán kívül a zabot, krumplit, hagymát, babot, borsót stb. Hercegszántón egy-két háznál a sózásra szánt húsféléket akasztják be egy-két hétre. A kakasülőkre hosszú rudat fektetnek, erre függesztik fel a húst, szalonnát, sonkát.

A szántalpas hombár belseje tehát szinte kizárólagosan gabona tárolására szolgált. Kívül azonban, az épület közvetlen környékét másképpen is hasznosították. Az eresz alá dugták a ritkán használt kisebb eszközöket, szerszámokat, mint meszelő, tollseprű, metszőkés, sarló, ácskapcsok, kampós szegek stb. Az eresz védelme alá állítottak sok egyéb tárgyat is: köszörűkövet, lábost, permetező kannát, hordóabroncsot, kályhacsövet, mindenféle fémtárgyat, kosarakat, kocsioldalt, ekevasat, faragószéket, targoncát. Ha elég magas talpon állt a hombár, alája tették a kerékabroncsot, hordódongát, deszkákat, léceket stb. Gyakran itt van a ládából kialakított kutyaól is. A kutya menedéket talál itt az eső elől, egyúttal a termést is őrzi és az egereket, patkányokat is elriasztja. Ősszel a hombár elejére vagy oldalára akasztották a száradó paprikafűzért (27. kép).

A másodlagos funkciók közé tartozott az is, hogy a deszkahombárok tornáca nyáron alvásra is szolgált. Ez különösen 50—60 évvel ezelőtt volt gyakori. Nyár végefelé, amikor a termés már a hombárban volt, a család egyik férfitagja szunyoghálós ágyat készített magának és itt töltötte az éjszakát.²² — Az 1956. évi árvíz alkalmával a hombárok egy részét ideiglenes lakásul használták Hercegszántón. Az ez idő tájt nagyrészt üres deszkahombárok elején ajtót nyitottak és a család hetekig benne éjszakázott.

A legutóbbi évtizedekben a szántalpas hombárok egy része elvesztette eredeti funkcióját. Sok helyen az átépített ház kamrájában a gabona számára ácsolt rekesztékeket készítettek, vagy a padláson terítették el azt. Az udvaron álló hombárt lebontották vagy tyúkólnak alakították át (28—29. kép). Néhány háznál ma a hombárba teszik a polyvát, a különféle magvakat, aszalt gyümölcsöt tartalmazó kosarakat, tavasszal itt ültetik a kotlóst, vagy mindenféle lim-lomot tárolnak benne. A mezőgazdaság átszervezése óta a termelőszövetkezetek csak fejadagot osztanak a tagoknak. A nagyobb mennyiségű, piacra termelt gabona elhelyezésére készült szántalpas hombár — a többi gazdasági épülettel együtt — feleslegessé vált, elvesztette jelentőségét a paraszti háztartásban.

A szántalpas hombárokat elsősorban a Duna és a Dráva melletti sokac falvakban használták. A legnépesebb, szinte városias település ezen a területen Mohács. Itt a sokac városrészben majd mindegyik háznál megtaláljuk a szántalpas hombár valamelyik formáját. A tanyákkal sok hombár került a szigetbe is. Itt is és a városban is a hombár az udvaron áll, legtöbbször a házzal szemben, közel az utcai kerítéshez. A szigeten különösen Alsó- és Felső-Kandán volt sok hombár az 1956. évi árvíz előtt, itt tömörültek ugyanis a szigetre kiköltözött sokacok.

Néhány magyar család is használt ilyen tárolóépületet, ők a városi háznál tartották. Nincs adatunk arra, hogy a mohácsi szerbek és németek építettek volna.

Régebben ugyancsak sokacok használták Dunaszekcsőn. Itt azonban a jellegzetes tárolóépület sorsa sajátosan alakult. A sokacok nagy része beolvadt az itteni magyarságba, vagy még az első világháború előtt Mohácsra, illetve Mohács-szigetre költözött. A szántalpas hombárt azonban tovább használták a magyarok. A szigetre való kirajzáskor, a kiköltöző néhány sokac családdal együtt ide is kivitték, ahol az 1950-es években a szétszórt tanyákat Dunafalva néven községbe tömörítették. A németek itt sem használták.

Hasonló volt a helyzet Sombereken is. Csakhogy itt a sokacok mellett a szerbek is ebben raktározták a gabonát. A sokacok már a századforduló táján beolvadtak, a szerb családok legtöbbje pedig 1920-ban az optálások során Jugoszláviába költözött. A falu hajdan szerbek lakta, ma is Szerb utcának nevezett részén a beköltöző németek használták a hombárokat, csakhogy ők nem ambar-nak, hanem fruchtkarbnak nevezik (30. kép). Meg kell jegyezni, hogy ugyanakkor a falu többi részén lakó németek, majd a helyükre költözött bukovinai székelyek, gerenda talpakra épített, egészen más típusú, kamraszerű épületben őrzik a gabonát.

A Dráva menti sokac falvak közül Alsószentmártonban (31. kép) és Kásádon használtak szántalpas tárolót. Itt azonban már a századforduló táján kiszorították őket a kamraszerű, ugyancsak ambarnak nevezett épületek. Ma mindkét faluban csak egy-egy példány van, a kásádit tyúkólnak alakították át (32. kép). Baranya megye többi részéből csak néhány szórvány adat utal a szántalpas hombárok használatára. Egyetlen példány van a Pécshez közel eső Nagykozáron.

Valaha fonott volt, később téglával rakták be az oldalát (33. kép). Az emlékezet szerint Mohácsról hozták. — Két magyar községből is van egy-egy homályos, ellenőrizhetetlen adatunk. Szebényben, ahol a századforduló előtt ugyancsak laktak sokacok, egyetlen adatközlő emlékezett vesszőből font, tapasztott és szántalpakra helyezett tárolóépületre. Romonyán, a szalmás házaknál, az emlékezet szerint hasonló épületben tartották a gabonát. Hombárnak vagy cserénynek nevezték és szánkó talpakon állt.²³ Halvány emléke él ennek az épületnek a Mohács közelében fekvő, magyar lakosságú Kölkeden is. Valószínűleg a korábban itt élő néhány sokac család használta.

gyelemre méltó tény, hogy a szántalpas hombár teljesen ismeretlen a Pécs alatti sokac falvakban. A gabonát itt is különálló, csak erre a célra épített tárolóba helyezik, ez azonban formailag a kamrákhoz hasonlít. Sohasem használták a Dráva felső folyása melletti, baranyai és somogyi horvát községekben sem (Felsőszentmárton, Révfalu, Drávakeresztúr, Potony, Lakócsa, Szentborbás stb.), ahol komplexebb, az egyéb élelmiszer és a szerszámok tárolására is szolgáló kamrát építettek.

Széles körben ismert volt a Drávaszögben. Az itteni sokac falvakban mindenütt szántalpas hombárban őrizték a gabonát.²⁴ Dályokon (Duboševica), Izsépen (Topolje), Márokon (Gajič) és Darázson (Draž) még ma is áll néhány.²⁵ Tőlük nyugatra a határ közelébe eső községekben: Lőcsön (Luč), Torjáncon (Torjanci), Petárdán (Petlovac) stb., ugyancsak használták, innen azonban kevés adatunk van. Szórványosan előfordult a Drávaszög déli részén megtelepült magyaroknál is. Laskón (Lug) köralakúak voltak és az udvar közepén állottak.²⁶ A fonott típust ismerték Kopácson (Kopačevo), Vörösmarton (Zmajevac)²⁷ és Dárdán (Darda).²⁸ Itt elsősorban a szerbek használták. Várdarócon (Vardarce) is gyakori volt,²⁹ ebben a faluban kukoricát is tároltak bennük.³⁰

Rendszeresen használták a szántalpas hombárt a bácskai sokacok is.³¹ Hercegszántón ma is minden háznál találunk. Régebben a falu körüli szálláskertekben állottak. A jómódú gazdák szállásán gyakran három hombár is állt egymás mellett (34. kép). Később, a falu terjeszkedésével, a kertek beépültek és a hombárokat a házhoz húzatták. Jankó és Bellosics adataira támaszkodva valószínűsítjük, hogy így tárolták a gabonát a többi Duna menti sokac faluban is, Béregen (Bački Breg), Monostorszegen (Bački Monoštor), Szontán (Sonta), Bogyánban (Bodjani) és Bácsban (Báč). Szórványosan előfordultak a Duna mentén a magyar és vegyes lakosságú községekben is,³² továbbá Baracskán és Bajmokon,³³ és a szerbeknél is.³⁴ Korábban náluk gyakoribb lehetett, legalábbis erre utal egy 1866-ból származó adat: „Künn az udvaron, földbirtok szerint, egy vagy két, szánra helyezett nádfedelű hambár, mely a tűz esélyeit leszámítva, a cseréptetős padlásnál s a dohos veremnél mindenesetre egészségesebb gabonatár, …”³⁵

A szántalpas hombár másik nagy elterjedési területe Szlavónia. Erre már Bellosics is rámutatott, de más adatok is megerősítették.³⁶ Különösen a Duna melletti és a szlavóniai síkságon fekvő sokac községekben volt általános. Daljban ma is használják, de itt az eddigiektől eltérően, košnak nevezik.³⁷ A Vinkovce-től és Vukovar-tól délre eső területen szintén ismert volt. Az itteni elterjedéséről és használatáról egy levél részletesen tájékoztat bennünket. A Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában őrzött levelet Dosztál József Jankovce-i lelkész írta, valószínűleg Bellosics Bálintnak.³⁸ A gyűjtő falvankint részletezte, hogy az épületet kik és hogyan használják. Figyelme kiterjedt a más típusú gabonatartó épületekre is, és helyenkint pontosan rögzítette, hogy az újabb, kamraszerű hombárok mikor és milyen mértékben szorították ki a szántalpas hombárokat. Közvetlen, első kézből szerzett adatai kitűnő képet nyújtanak erről a területről.

Jankovicen is elsősorban a sokacok használták, tőlük vették át a bevándorló magyarok, ugyanis „a sokacok, miután megkapták az urbarial erdőt, erősebb gerendákon fekvő hombárokat kezdtek építeni, mert a fát ingyen kapták. A magyarok nem kaptak olyan szép épületfát, ezért beérik a fonottal.”³⁹ Otok-on és Gradište-ben a gyűjtés idején már csak egy-két példány volt, itt is kiszorították őket a rekeszes deszkahombárok.⁴⁰ Ugyanez történt a horvát Privlak-ban. Čákovce-n 1850 táján még minden háznál volt szántalpas hombár, magyaroknál és szerbeknél is, a századforduló táján azonban téglából építették a gabonást helyette. Slakovce-n a horvátok, Marince-n a sokacok és a szerbek használták a XIX. század második felében, az utóbbiak košnak nevezték. A századfordulóra azonban eltűntek, ugyanúgy mint a horvát Cerić-ben. Az elterjedést vizsgálva ő is utalt arra, hogy a Drávaszögben és Bácskában is gyakori, különösen a sokac falvakban.

Igen figyelemre méltó az a többször hangsúlyozott megállapítása, hogy a szántalpas hombárt először csak a sokacok használták, tőlük vették át a magyarok. A sokac-szerb vegyes községekben így tárolták a gabonát a szerbek is, tiszta szerb falvakban, továbbá a német községekben azonban ismeretlen.

Az eddig felsorolt adatok világossá teszik, hogy a szántalpas hombárok a Kárpát-medence déli részén összefüggő délszláv nyelvterületen terjedtek el, Bácskában, Baranyában és Szlavóniában (35. kép). Fonott gabonásokat használtak azonban Csongrád, Csanád megyében, továbbá az erdélyi Mezőségen is. Ezek egy része szántalpon állt.⁴¹ A szórványos adatok pontatlansága miatt gyakran csak az épület nevét ismerjük, és nem derül ki, hogy szántalpon álltak-e, avagy sem. Makón régebben fonott, tapasztott épületben tartották a gabonát, kasnak vagy hambárnak nevezték.⁴² Hasonló épületet használtak Orosháza környékén, itt is ezzel a névvel jelölték.⁴³ Hódmezővásárahelyen már a XVIII. században voltak fából készült gabonások, formájukat és szerkezetüket nem ismerjük.⁴⁴ Különálló épület volt a hombár Kiszomborban is.⁴⁵ Torontál megyében a magyarok, szerbek és a bolgárok is külön épületet emeltek a gabonának, a leírásokból, illetve utalásokból következtethetően azonban ezek nem szántalpon állottak.⁴⁶ Krassó-Szörény megyében a fonott kasok már a XVIII. században használatban voltak, a kukoricán kívül valószínűleg gabonát is tároltak bennük.⁴⁷

A Mezőségben használt szántalpas kasokról nincsenek konkrét adataink. Annyit tudunk csak, hogy elsősorban a románok használták őket a terület déli részén.⁴⁸ A fonott tárolóedények és épületek Erdélyben igen nagy múltra tekintenek vissza, az uradalmak inventáriumai már a XVII. században gyakran említenek búzatartó kasokat.⁴⁹ Vesszőből font gabonást használtak a Székelyföldön is, hombárnak vagy (Háromszékben) kasnak nevezték, de nem szántalpakon állt.⁵⁰ Valószínűnek tartjuk, hogy a szántalpas gabonatartó nem volt gyakori Erdélyben, illetve a Déli-Kárpátok vidékén, hiszen ezeken a területeken korán elterjedtek a kamraszerű gabonások.⁵¹

Végeredményben a szántalpas hombárok használata aránylag szűk területre korlátozódik, legalábbis a XIX. század utolsó évtizedében. Hogy korábban melyik tájon, milyen nyelvet beszélő népek használták és mit tároltak benne, a későbbi intenzívebb levéltári kutatások esetleg felderíthetik. A fonott tárolóépületek egész Európában igen régiek, a kisebb, kerek alaprajzú kasok, amelyek talpokon, vagy cölöpökön állottak, főleg mediterrán területen voltak kedveltek. Meglétük itt már a rómaiak idejétől kimutatható.⁵² Formai megfelelőiket később kukorica tárolására is használták. A délkelet-európai és dél-magyarországi górék bölcsőjét is itt kell keresnünk, elterjedésük észak felé világosan kimutatható.⁵³ A gabonatartó kasokkal való kapcsolatuk ugyan kézenfekvő, de nem tudjuk pontosan, hogy mikor jelentek meg a Kárpát-medencében. A középkori (XIV— XV. századi) oklevelekben nincsen nyomuk,⁵⁴ ezért bizonyosra vehetjük, hogy elterjedésük a hódoltság végefelé meginduló, majd a XVIII. század elején tömegesen jelentkező délszláv migrációkhoz köthető.⁵⁵

Mielőtt tovább mennénk és az elterjedésnek ezt az útját elemeznénk, vizsgáljuk meg a szántalpak és az ezzel összefüggő mozgathatóság kérdését.

A hombárok legszembetűnőbb és számunkra a legtöbb problémát felvető sajátossága az, hogy szántalpakon állnak. Bellosics az elmozdítás okául csak azt említi meg, hogy a zadruga felbomlásakor a szétköltöző családok magukkal húzatták.⁵⁶ Ez valószínűleg nyomós ok lehetett, főleg a nagycsalád végleges felbomlása idején.⁵⁷ Gyakori eset volt az is, hogy a gabonát az épülettel együtt adták el, ilyenkor az új tulajdonos a saját udvarába vontatta. Jelentősebb indíték lehetett azonban a gyakori tűzveszély. A korabeli paticsfalu, nádfedelű, vessző- vagy deszkakéménnyel ellátott házak állandó tűzveszélyt jelentettek. Az esetleges tűzkár miatt máshol is távol a háztól építették a készletkamrákat.⁵⁸ A bácska-baranyai hombárok ebben a tekintetben — figyelembe véve a XIX. századi építési technikát — egy lépéssel előrébb voltak. A háztól ugyan távol álló, de mégis veszélyeztetett, könnyen gyulladó épületeket tűz esetén ökrökkel vagy lovakkal, akár száraz talajon is elhuzatták. És hogy ez nem lehetett ritka eset, igazolják a gyakori tűzesetekről beszámoló tudósítások.⁵⁹ Mohácson különösen sokszor pusztított tűzvész, ezért már 1773-ban szigorúan megtiltotta a tanács a gyúlékony kémények használatát.⁶⁰ Ennek ellenére a XIX. század-ban három nagy tűzvész is volt Mohácson, az utolsó 1862-ben, amely egész városrészt hamvasztott el.⁶¹ Ilyenkor a házbeli fontosabb ruhanemű mellett elsősorban az egész évi megélhetést biztosító termést mentették.

Hasonló veszedelemmel fenyegetett a másik természeti elem, a víz is. A sokac falvak többsége a Duna árterébe, vagy közvetlen közelébe települt. A folyó szabályozása és a védőgátak felépítése előtt a tavaszi áradások minden évben veszélyeztették az alacsonyabb részeken lakókat, akik ilyenkor menekülni kényszerültek. Az áradások Mohácsot is állandóan fenyegették. A XIX. század folyamán több alkalommal betört a víz a városba és nagy pusztítást végzett.⁶² A városra zúduló váratlan áradat elől csak az életüket mentették, ha azonban időben értesültek a fenyegető veszedelemről, a hombárt is magasabb, víznemjárta területre vontatták.

A szállításnak nem volt kialakult technikája. Ha nem fenyegetett veszély, inkább megvárták az esős időt vagy havat. Kisebb hombárt két ökörrel vagy lóval húzattak el. A fonottaknak még a nád tetejét sem vették le. A nagyobb hombár vontatásához két pár ökör vagy három pár ló kellett. A hombárt lánccal kötötték a hámhoz vagy a tézslához. A cseréppel fedett épületekről nemcsak a cserepet, de a tetővázat is levették és külön szállították el. Költözködéskor természetesen a gabonát is zsákba merték és csak az üres hombárt vontatták el. Hercegszántón maradt meg a görgőkkel való szállítás emléke. A szántalpak alá fahengereket helyeztek, ezeken gurították el. Természetesen ha tűz vagy víz fenyegetett, minden előkeríthető vonóállatot befogtak és maguk is segítettek kötéllel vontatni.

Az itt részletezett tényezők bizonyára fontosak voltak, de túlzott jelentőséget nem szabad nekik tulajdonítani. Bizonyos, hogy nem a fenti szükségletek teremtették meg a szántalpat, hanem fordítva, azok megléte tette lehetővé az épületek alkalomszerű mozgatását. A tűzkár is veszélyeztette a tárolóépületeket, mégsem szántalpra, hanem gyakran helyhez kötött cölöpökre építették őket.⁶³ A tűz- és víz veszély legfeljebb a szerkezet továbbélését segítette elő, sok más tényezővel együtt.

A szántalp alkalmazásának és hosszú továbbélésének indítékait keresve tekintsük át azokat a szántalpas építményeket, amelyek mint szerkezeti párhuzamok, új oldalról világíthatják meg a hombárok történetét.

A szántalpas épületek mediterrán területen igen régiek,⁶⁴ használatuk itt- ott már az ókorban is kimutatható.⁶⁵ A legújabb korban a Balkánon használták a legtöbbet, Boszniában és Hercegovinában még szántalpas házak is voltak a XIX. század végén.⁶⁶ A bulgáriai és általában a balkáni mozgatható pásztorépületeket Wakarelski dolgozta fel.⁶⁷ Dolgozatában a szántalpas pásztorépületeket is, amelyek Bulgáriában éppen úgy megtalálhatók, mint Montenegróban, Hercegovinában, Szerbiában és Boszniában. Tudjuk, hogy használtak szántalpas kunyhót a dél-erdélyi román és magyar pásztorok,⁶⁸ továbbá ismert volt az Alacsony-Tátrában⁶⁹ és Szlovákia más részén is.⁷⁰

Nem célunk most, hogy a szántalpas pásztorépületeket elemezzük, különösen pedig, hogy elterjedésükről bárminemű következtetést vonjunk le. Wakarelski nyomatékosan figyelmeztet, nehogy ilyen primitív szerkezetű épületek alapján „népek történelmi közösségéről vagy kultúrjelenségek migrációjáról” beszéljünk.⁷¹ Rá kell mutatni azonban arra, hogy a szántalpas pásztorkunyhók mindenütt a pásztorkodás olyan speciális formáihoz kapcsolódnak, amelyre az időszakos vagy állandó mozgás jellemző. Ez az összefüggés természetes, hiszen az állandó szükségletként jelentkező friss legelő gyors és könnyű helyzetváltoztatást igényelt. A relatíve állandóan mozgó életmódnak a tartozékai a könnyen mozgatható pásztorépületek, köztük a szántalpas kunyhók is.

Továbbá figyelembe kell venni azokat az — elemzésüknél igen fontos — tényeket, amelyek a szántalpas hombárok és a hasonló szerkezetű pásztorépületek összefüggésére mutatnak. Meg kell mondani mindjárt, hogy ebben a tekintetben csak spekulatív úton megalapozott következtetésekkel számolhatunk, hiszen a kézenfekvő szerkezeti és formai egyezések még semmit sem magyaráznak meg. Az eltérő funkció önmagában történő vizsgálata ugyancsak nem visz közelebb a megoldáshoz. Az összefüggés okait és mikéntjét az életmódban és az azt kialakító társadalmi és gazdasági feltételekben kell keresnünk.

Bednarik mutatott rá arra, hogy a szlávoknál a részben letelepült és az állattartás mellett földművelést is folytató népcsoportoknál merült fel a gabonatárolás igénye és ekkor jelentek meg a különféle gabonatároló épületek.⁷² A lakhelyeiket időszakosan váltó szláv népcsoportok — szerinte — állandó hajlékkal még nem rendelkeztek, a szántalpakon vagy kerekeken mozgatott egyszerű épület a hajlék és a tároló szerepét is betöltötte.⁷³ A Balkánon, ahol a gazdálkodás kettős jellege a múlt század végéig megmaradt, és hosszú továbbélését különféle történelmi okok indokolták,⁷⁴ kétféle mozgatható épületet használtak: szántalpas pásztorkunyhót és hasonló szerkezetű gabonatárolót. Ez az oka annak, hogy a Balkán azon területein, ahol költözködő pásztorkodást folytatnak, szántalpas hombárt is találni, még a legutóbbi évtizedekben is, amikor pedig a földművelés régen helyhez kötött.⁷⁵ Hasonló gazdasági feltételek között éltek a Kárpátmedence déli részére költözött délszlávok is, akiknél a ma is meglevő hombár mellett, a szántalpas pásztorkunyhó is közismert volt a XIX. század derekáig.⁷⁶

Az eddigiekből látható, hogy a szántalpas hombárok múltja két irányban nyomozható: a fonott és a szántalpas épületek irányában. Az elsővel kapcsolatban külön figyelmet érdemel a szántalpas hombár egyik szerkezeti és használati sajátossága, a gabona felülről való betöltése, amely technikailag ugyan indokolt a fonott hombárok esetében, genetikailag azonban kétségtelenül a kasok irányába mutat. Párhuzamok bőven vannak a kukorica tárolására szolgáló épületek között, azonban maga a fonott tároló olyan régi és primitív kultúrelem, elterjedése olyan nagy, hogy a hombárépület elemzéséhez nem nyújthat segítséget.

A szántalpas épületek ugyancsak nagy területen ismertek,⁷⁷ de bizonyos formájú és funkciójú épületet csak Délkelet-Európában használnak, eredetét a Balkánon vagy annak déli, mediterrán részén kell keresni.

Ha az ismertetett hombárok eredetét, majd idekerülésük útját vizsgáljuk, több meggondolásra késztető adatot kell figyelembe venni. Az a tény, hogy ezeket az épületeket elsősorban sokac falvakban használják, eleve determinálja, vagy legalábbis egy irányba tereli elemzésüket. Mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk azokat a történeti adatokat, amelyek a délszlávok népmozgását és az ezzel együtt járó kultúrális migrációt dokumentálják.

A Duna és a Dráva vidékén élő sokacok története ma sem tisztázott. Részletesebben Unyi Bernárdin foglalkozott vele, akinek sikerült településtörténetük néhány mozzanatát megragadni.⁷⁸ Véleménye szerint a sokacok több csoportban települtek be, egy részük Bulgária nyugati részéről származik, míg a többségük Boszniából menekült jelenlegi lakhelyére.⁷⁹ Nyelvük tanulmányozása alapján legutóbb Czirfusz János arra a megállapításra jutott, hogy a baranyai, bácskai és szlavóniai „sokac népesség a VI—VII. században végbement nagyobb szláv település utódainak tekintendő”, akiket a XVII—XVIII. században boszniai telepesek töltöttek fel.⁸⁰ Véleményét a török adóösszeírási adatok nem támogatják, ugyanis a későbbi sokac falvak XVI. századi adózói közt délszláv nevet nem találunk.⁸¹

A kérdés eldöntése nem tartozik feladataink közé. Bármelyik álláspont igaz, tény hogy nagyobb délszláv telepítés volt a XVII—XVIII. században. Számunkra fontos ezen kívül az is, hogy a betelepülő sokacok állattenyésztéssel foglalkoztak, és a Balkánnak arról a részéről jöttek, ahol a szántalpas pásztorépületek ismertek voltak.⁸² A felszabadító háborúk vége felé a Balkánra visszaszorult törökök egyre jobban sanyargatták a katolikus sokacokat, akik a XVII. század utolsó évtizedében menekülni kényszerültek. A Szebrence-ről mintegy 140 család menekült Mohácsra, 1710-től itt már anyakönyvet is vezettek.⁸³ A gradovoriak a Duna balpartján és Szlavóniában találtak új otthont.⁸⁴ Az olovoi plébánia hívei ugyanebben az időben települtek Ilokra, egy részük később tovább vándorolt Szontára, Monostorszegre, Béregre és Hercegszántóra.⁸⁵

Külön csoportot alkottak a Duna jobbpartján települt Darázs, Márok, Izsép és Dályok bolgár-macedon eredetű lakói. E négy falu lakói — akiknek etnikai összetartozását néprajzi adatok is megerősítik⁸⁶ — valószínűleg a XVII. század második felében a pavlikánok üldözése elől menekültek el Bulgária nyugati részéről, és hosszú vándorút után, Hercegovinán és Bosznián keresztül jöttek a Duna mellékére.⁸⁷ Az 1717-től vezetett izsépi anyakönyvben bolgár neveket találni és nyelvük is megőrizte a bolgár-macedon akcentust.⁸⁸ Vándorútjukat nem ismerjük, de könnyen elképzelhető, hogy Bulgáriának arról a nyugati részéről jöttek (szófiai sikság, Godecs környéke, Vitosa hegység), ahol a pásztorok ma is használnak szántalpas kunyhót.⁸⁹ Az is lehetséges azonban, hogy ezzel az épülettel Hercegovinában vagy Boszniában ismerkedtek meg.

A fentiek alapján a Magyarországra kerülő szántalpas épületeknek egy Balkánon keresztül vezető, elterjedési útját tételezhetjük fel, ahol a délszláv, s köztük a sokac népcsoportok mozgatták ezeket az életmódjához szorosan hozzátartozó épületeket.

Ellentmond ennek a feltételezésnek az, hogy a szántalpas kunyhókat a Déli-Kárpátok vidékén is használták. Az ellentmondás azonban csak látszólagos, hiszen már Gunda megállapította, hogy a szántalpas kunyhó balkáni műveltségi elem ezen a területen, amit költözködő román pásztorok hoztak és honosítottak meg.⁹⁰ A rendelkezésünkre álló adatok birtokában nem látjuk semmi okát annak, hogy e megállapításban kételkedjünk. A szántalpas épületek migrációjának tehát egy másik útja is volt, létrejöttét a sokac ághoz hasonló gazdasági és migrációs feltételek biztosították. Az itteni szántalpas gabonások eredetét és múltját is ezekkel a pásztorépületekkel való összefüggésben kell vizsgálni, a kapcsolat konkrét elemzéséhez azonban nincs elég adatunk.

Más kérdés, hogy a szántalpas épületek elterjedése csak a sokacok javára irandó-e? Az is lehetséges, hogy ebben más délszláv népcsoportok is közreműködtek. Ha ez így is volt, adataink arra mutatnak, hogy ezek az épületek nálunk — más gazdasági körülményeik miatt⁹¹ — korán kiszorultak a használatból.

A beköltöző sokacok a Duna és a Dráva mellékén mezőgazdaságilag kevésbé hasznosítható ártéri területekre települtek, ahol a korábbi állattartó életmódjukat tovább folytatták.⁹² A legelőváltó pásztorkodás ugyan itt szűkebb területre korlátozódott, de mozgó jellegét így is megtartotta. Ezért maradt meg tovább náluk a szántalpas pásztorkunyhó is. Bellosics szerint az izsépi, dályoki sokac pásztorok a XIX. század derekán még ilyen épületben laktak.⁹³ Ez az adat önmagában is bizonyító erejű és rámutat a régi, hagyományos életmód hosszú továbbélésére. A Duna és a Dráva környéki sokacok csak a XIX. század második felében mondtak le az extenzív állattartásról, amikor a védőgátak felépültek és megtörtént a legelők elkülönítése és felosztása.⁹⁴

További kérdés, hogy a magukkal hozott épületnek milyen szerepe volt a letelepedés utáni időkben? Az eddigiekből az következik, hogy a szántalpas épület pásztorkunyhó volt. Néhány adat azonban arra mutat, hogy gabonát is tároltak bennük. A mohácsi Közgyűlési Jegyzőkönyv 1779. évi kötetében az egyik hagyatéki peranyagban „hambár”-t említenek.⁹⁵ Az ingatlan épületek között (ház, istálló, góré) sorolják fel, és ebből arra következtethetünk, hogy a „hambár” gabonatartó épület lehetett. Az is bizonyos, hogy szántalpon állt, hiszen Mohácson nem ismerünk más épületet, amit így neveztek. A hombár, mint gabonatartó épület, nem lehetett elszigetelt jelenség a XIX. század elején sem. Erre egy kontraktus szövege utal: „… a Ház Ivánt illetvén, abbul 50 forintokat ki fizetvén, annak Szerfiáibul falát, egyik Górét és a jobb Hambárt Mikolának ki adni tartozik …”⁹⁶ Ugyanebben az évben egy másik egyezségben is olvashatunk „Hambár”-ról.⁹⁷

Mindezek az adatok azt igazolják, hogy a sokacok Mohácson már a XVIII. század második felétől használtak szántalpas hombárt. Meglétét a délszláv nagycsaládszervezet, a zadruga indokolja. Az egy háznál élő, gyakran 30—40 tagot számláló nagycsalád megélhetését biztosító gabona mennyisége, még az akkori kenyérfogyasztási igények mellett is, tetemes lehetett.

Azt is feltételezhetjük, hogy már a beköltözés előtt is ismerték a kétféle szántalpas épületet. Wakarelski utal arra, hogy Bulgáriában és általában a Balkán töröktől elfoglalt részein a lakosság az épületek egy részét nem masszívra, hanem mozgathatóra építette, hogy a zaklatások és sanyargatások elől gyorsan tudjon menekülni.⁹⁸ Bulgáriában, a Duna melletti falvakban ma is használnak szántalpas gabonatartókat, eredetüket ezek a körülmények magyarázzák.⁹⁹

A szántalpas hombárok származására vonatkozó feltevésünket a nyelvi tények is alátámasztják. A különálló gabonatároló épületek (köztük a szántalpas hombárok) neve a Balkánon is és itt is ambar, hambar. A széles területen ismert, oszmán-török eredetű terminus, amelynek különben a magyar nyelvben ettől az épülettől teljesen függetlenül számos jelentésváltozata alakult ki,¹⁰⁰ önmagában jelzi, hogy közös eredetű épületről van szó. A bolgár szántalpas hombárok neve ugyancsak хомбар.¹⁰¹ Csupán a szerbek használják a koš terminust, ami a fonott tárolóedények felé mutat.¹⁰² A hombár szóval sohasem jelöltek pásztorépületet, és ha meg is történt esetleg, hogy a mozgatható pásztorkunyhót gabonatárolóvá alakították át, a funkció megváltozása feltétlen új nevet is eredményezett.

A szántalpas hombárokat ma azokon a területeken találjuk, ahol a legelőváltó pásztorkodás a legtovább fennmaradt. Ez a tény rámutat ugyan a szántalpas pásztorkunyhók és gabonatartók kapcsolatára, de ebből nem szabad arra következtetni, hogy a szántalpas hombárok a hasonló szerkezetű pásztorépületek közvetlen utódai, hiszen korábban és egyidejűleg is használták őket. Bizonyosnak látszik, hogy a szántalp alkalmazása építési hagyomány a délszlávoknál, amelyet a pásztor életmód hozott erre a vidékre és a gabona tárolása tekintetében egy sor gyakorlati előny éltetett tovább.

Az életmódbeli különbségeknek kell tulajdonítanunk, hogy a Pécs környékén élő sokacok nem ismertek szántalpas épületet. Az itt élő sokacokat Radonay Ignác püspök földművelőnek telepítette le a püspöki és káptalani birtokosa a XVII. század utolsó éveiben.¹⁰³ Ez a sokac csoport az áttelepülés után nem folytatta a pásztorkodást és elvesztette az ehhez az életmódhoz tartozó mozgatható épületeket is.

A második gabonakonjunktúra idején, amely együtt járt az extenzív állattartás visszaszorulásával, valószínűleg több szántalpas pásztorkunyhót gabonatartónak alakítottak át, vagy az előző mintájára újat építettek. A később ugyancsak szántalpra készített deszkahombárok látszólag indokolatlan szerkezete igazolja, hogy a Balkánon is használt és hosszú vándorutat megtett szántalpas hombár hagyományos elemként ágyazódott a Duna és Dráva környékén megtelepült délszlávok kultúrájába.¹⁰⁴

*

Vizsgálódásunk eredményeit a következőkben foglalhatjuk össze:

A szántalpas gabonatartó épületeket Bácskában, Baranyában és Szlavóniában elsősorban a sokacok használták és ambarnak, hambarnak nevezték. A múlt század második feléig fonottak voltak és náddal fedték őket. Az intenzív földművelés megindulásakor deszkából is készítettek hombárt, ugyancsak szántalpra, és cseréppel fedték őket. A vegyes lakosságú községekben és az érintkező területeken használták a szerbek, horvátok, bunyevácok és magyarok is. Számuk ma is nagy, azonban elsősorban ott találjuk őket, ahol sokacok laknak, vagy ahol korábban sokacok éltek.

A sajátos szerkezetű épület északra kerülése a délszlávok, köztük elsősorban a sokacok történetéhez kapcsolódik. Valószínűleg a Balkán különböző részéről, főleg Boszniából beköltöző sokacok magukkal hozták, mint életmódjukhoz szorosan hozzátartozó pásztorépületet. Az is valószínű, hogy már a beköltözés idején gabona tárolására is használták. Az épület díszítésében sok a balkáni elem, neve is a Balkán felé mutat.

A Déli-Kárpátok vidékén ismert szántalpas pásztorkunyhó és gabonás más úton került Erdélybe. Vándorló román pásztorok hozták őket a Balkánról, elterjedésük útját és gabonásként való alkalmazásuk idejét azonban közelebbről nem ismerjük.

A szántalpas hombár továbbélését a sokacok XIX. század végéig élő mozgó, legelőváltó pásztorkodása biztosította. Az intenzív földművelés és az árutermelés megindulása után a szántalpas építési hagyományként őrizték tovább. Alkalmazását néhány gyakorlati előny is előmozdította (mozgathatóság tűz, árvíz, költözés esetén; gabonatárolásra való alkalmassága stb.).

A szántalpas hombár a mozgathatóságot igénylő életmód megváltozása ellenére a kultúra tradicionális eleme lett, amelyet ma úgy kell tekintenünk, mint a Duna és a Dráva mellett élő délszlávok műveltségének egyik elhatároló elemét.

Füzes Endre

[Jegyzetek]

¹ Prof. Lechner, Zdenka (Osijek) szíves levélbeni közlése.

² Jankó János: Adatok a bács—bodroghmegyei sokaczok néprajzához. Ethn. VII. (1896) 151.

³ Bellosics Bálint: Adatok a bácsbodrogmegyei sokaczok tárgyi néprajzához. NÉ XIV. (1913) 297.

⁴ Uo. 298.

⁵ Uo. 299.

⁶ Uo. 300.

⁷ Prof. Lechner, Zdenka (Osijek), Dr. Pinterović, Danica (Osijek) és Prof. Gavazzi, Milovan (Zagreb) szíves levélbeni közléseit ezúton is hálásan köszönöm.

⁸ A gabonatartó épületnek nálunk nincs elterjedt és elfogadott köznyelvi terminusa. A régi magyar nyelvben élésháznak, életesháznak, gabonásnak, búzásnak nevezték. Később a hambár, hombár szó terjedt el, de ennek a szónak tájanként eltérő jelentésváltozata van, nemcsak gabonatartó épületet, hanem ládát, rekesztéket is jelent. Vö. BátkyZsigmond: Schier, Br.: Zur Lösung der Speicherfrage. NÉ XXIX (1937) 461. l. j. — E dolgozatban a hombár terminust természetesen mindig gabonatartó épület jelentéssel használjuk.

⁹ Balassa Iván: A magyar kukorica. Bp. 1960. 281.

¹⁰ Šteiner, V.: Volkswrtschaft des Königreich Kroatien und Slavonien mm Slandpunkt der Slovenen. Wien 1881. 183.

¹¹ Magyar Statisztikai Évkönyv. VI (1898) 64-65.

¹² Az idevonatkozó bő irodalom felsorolásától eltekintünk.

¹³ Fölker József: Mohács története. Mohács 1900. 139.

¹⁴ Uo. 123.

¹⁵ Beilosics i. h. 298.

¹⁶ Jankó i. h. 151. — Bellosics i. h. 299.

¹⁷ Jankó i. h. 151.

¹⁸ A Néprajzi Múzeum 1960. évi tárgygyűjtése. NÉ XLIII (1961) 93. 46. á.

¹⁹ Cs. Sebestyén Károly: A székely ház eredete. NÉ XXXIII (1941) 74.

²⁰ Vö. Gönczi Ferenc: Göcsej. Kaposvár 1914. 464—466. — Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása. Bp. 1943. 219—224.

²¹ Vö. Foltyn, Ladislav: Volksbaukunst in der Slowakei. Praha 1960. 36.

²² Bellosics i. h. 299.

²³ Mindkét adat Andrásfalvy Bertalan gyűjtése és szíves szóbeli közlése.

²⁴ Pinterović, Danica: Etnografske karakterislike hrvatskih sela u Baranji. Osječki Zbornik IV (1954) 81.

²⁵ Prof. Lechner, Zdenka (Osijek) szíves levélbeli közlése.

²⁶ EA. 1855. Tagán Galimdzsán gyűjtése, 1941.

²⁷ Pataky András, Kopács (Kopačevo), szíves levélbeli közlése.

²⁸ Tálasi István szíves szóbeli közlése.

²⁹ EA 1855. Tagán Galimdzsán gyűjtése, 1941.

³⁰ Balassa i. m. 278.

³¹ Vö. Jankó és Bellosics i. munkáit.

³² Magyarország vármegyéi és városai. Szerk: Borovszky Samu. Bács-Bodrog vármegye. Bp. é. n. I. 327.

³³ Bellosics i. h. 300. — EA 721. Gyűjtője ismeretlen.

³⁴ Bellosics i. h. 300.

³⁵ Rónai Sándor: Három nép egy megyében. Vasárnapi Ujság 1866. 559.

³⁶ Das Bauernhaus in Kroatien. Dresden 1911. — Lechner, Zdenka és Gavazzi, Milovan szíves levélbeni közlései.

³⁷ Lechner, Zdenka szíves levélbeni közlése.

³⁸ EA 1847. Dosztál József, 1913.

³⁹ Uo.

⁴⁰ Lovretić, J.: Otok Zbornik za narodni život i običaje II (1897).

⁴¹ Gunda Béla: Déli Kárpátok román népi műveltségének balkáni kapcsolatáról. Ethn. LII (1941) 40—41.

⁴² Új Magyar Tájszótár (UMTsz). Kézirat a Nyelvtudományi Intézetben. H. Kovács Mihály gyűjtése, 1926.

⁴³ Nagy Gyula: A gabona szemtermésének tárolása Orosházán. Ethn. LXXIV (1963) 97—100.

⁴⁴ Barabás Jenő: Népi építkezés Hódmezővásárhelyen a XVIII. században. Ethn. LXV (1954) 477—478.

⁴⁵ Kiss Mária Hortenzia: Kiszombor története. Makó (1940) 129.

⁴⁶ Magyarország vármegyéi és városai. Szerk. Borovszky Samu. Torontál vármegye. Bp. é. n. 142., 161., 166.

⁴⁷ Balassa i. m. 272.

⁴⁸ Gunda i. h. 40—41.

⁴⁹ Vö. Makkai László: I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631—1648). Bp. 1954. 562.

⁵⁰ Cs. Sebestyén i. h. 74.

⁵¹ Vö. Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Bp. 1892. 74. — Moldován G.: Alsó fehér vármegye román népe. Nagyenyed 1897. 133—134. — Bátky Zsigmond: Néhány adat Bánffy- hunyadnak és környékének népies építkezéséhez. NÉ VIII (1907) 70. — Cs. Sebestyén i. h. 71., 74.

⁵² Haberlandt A.: Die volkstümliche Kultur Europas in ihrer geschichtlichen Entwicklung. Illustrierte Völkerkunde. Szerk. Buschan, G. Stuttgart 1926. II. 427—428.

⁵³ Balassa i. m. 309.

⁵⁴ Uo. 270.

⁵⁵ Erre a fontos tényre Gunda és Tálasi is rámutatott. Vö. Gunda i. h. 40. — Uő: Balkanische Zusammenhänge der rumänischen Volkskultur der Südkarpateri. Archivum Europae Centro-Orientalis VIII (1942) 269. — Tálasi István: Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái. Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I (1944—45) 28.

⁵⁶ Bellosics i. h. 299.

⁵⁷ A nagycsalád felbomlása másutt is nyomot hagyott a ház és a gazdasági épületek fejlődésében, sőt a gabonatartó épületek tekintetében is. Az ormánsági kis kamrákat, amelyek korábban a fiatal házasok alvóhelyei voltak, a nagycsalád felbomlása után gabonatartókká alakították. Vö. Gunda Béla: A magyar népi műveltség keleteurópai helyzete. Néprajzi Tanulmányok. Szerk. Ortutay Gyula. I (1949) 6.

⁵⁸ Vö. Schier, Bruno: Hauslandschaften und Kulturbewegungen im östlichen Mitteleuropa. Reichenberg 1932. Speicher c. fejezet. — Weiss, Richárd: Häuser und Landschaften der Schweiz. Erlenbach-Zürich und Stuttgart (1959) 261.

^[59] Vö. Mohács és vidéke. XIV (1895) 13. sz.

⁶⁰ Pécsi Állami Levéltár. Mohács Város Tanácsa Közgyűlési Jegyzőkönyvei (a továbbiakban: PÁL Mohácsi Közgy. Jkv.) 1773. V. 21.

⁶¹ Fölker i. m. 133—134.

⁶² Uo. 134—136.

⁶³ Haberlandt i. h. 427—428.

⁶⁴ Gunda, Déli Kárpátok 42. 34. j.

⁶⁵ Meringer, Rudolf: Das Schlittenhaus. Indogermanische Forschungen XIX (1906) 409.

⁶⁶ Uo. 401—408. — Murko, Mathias: Geschichte des volkstümlichen Hauses bei den Südslawen I. MAGW XXXV (1905) 325.

⁶⁷ Wakarelski, Christo: Die bulgarischen wandernden Hirtenhütten. AEthn. V (1956), VI (1958).

⁶⁸ Moldován G.: A magyarországi románok. Bp. 1913. 462. — MN2 II. 212. — Gunda, Déli Kárpátok 40. — Wakarelski i. h. (1956) 73., 75.

⁶⁹ Holub-Pacewiczowa, Žofia: Pastierstvo v Nizkyh Tatrách. Sbornik Muzeálnej Slovenskej Společnosti 1933—34. 27—28.

⁷⁰ A Szlovákiában használt mozgatható pásztorépüleoteket Bednarik foglalta össze. Vö. Bednarik, Rudolf: Prispevok k problematike prvých dopravných prostriedkov a Bývania. Národopisný Sbornik XI (1952).

⁷¹ Wakarelski i. h. (1958) 2.

⁷² Bednarik i. h. 276.

⁷³ Uo. 290. — Itt jegyezzük meg, hogy Wakarelski a Szláv szántalpas lakás létét határozottan tagadja és a mozgatható pásztorépületek és a lakások közt sem lát semmilyen összefüggést. Wakarelski i. h. (1958) 33.

⁷⁴ Részletesen elemzi ezeket Wakarelski i. munkájában.

⁷⁵ Wakarelski i. h. (1958) 4.

⁷⁶ Bellosics i. h. 300.

⁷⁷ Használták például Skandináviában is. Vö. Berg, G.: Sladges and Wheeled Vehicles. Stockholm 1935. 82—83.

⁷⁸ Unyi Bernárdin: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Bp. é. n. (1947).

⁷⁹ Uo. 16—20.

⁸⁰ Czirfusz János: A baranyai sokacok eredete. A Pécsi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1957. 219.

⁸¹ Káldy-Nagy Gyula: Baranya megye XVI. századi török adóösszeírásai. Bp. 1960. (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 103. sz.)

⁸² A Szerbiában, Montenegróban, Hercegovinában és Boszniában használt szántalpas pásztorépületek adatait Wakarelski dolgozta fel. Vö. Wakarelski i. h. (1956) 60—69.

⁸³ Unyi i. m. 75.

⁸⁴ Uo.

⁸⁵ Uo.

⁸⁶ Várady Ferenc (szerk.): Baranya múltja és jelenje. Pécs 1896. I. 292—294.

⁸⁷ Unyi i. m. 76—77.

⁸⁸ Uo.

⁸⁹ Wakarelski i. h. (1956) 54.

⁹⁰ Gunda, Déli Kárpátok 42.

⁹¹ Például a bolgárok letelepedésük után mindjárt földet kezdtek művelni. Vö. Czirbusz Géza: A délmagyarországi bolgárok ethnológiai magánrajza. Temesvár 1882. 115.

⁹² Ezt a XVIII. század második felétől vezetett Mohácsi Közgy. Jkv. számtalan adata igazolja.

⁹³ Bellosics i. h. 300.

⁹⁴ Fölker i. m. 123. — Várady i. m. I. 294.

⁹⁵ PÁL. Mohácsi Közgy. Jkv. 1779. XII. 26.

⁹⁶ Uo. 1806. Kovacsits Ivánnak Reversalis Levele.

⁹⁷ Uo. 1806. Simanovits Stipan és Illia Egyező Levele.

⁹⁸ Wakarelski i. h. (1958) 4—5.

⁹⁹ Uo. 4.

¹⁰⁰ Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai. Bp. 1955. I/1. 216—217.

¹⁰¹ Wakarelski i. h. (1958) 4.

¹⁰² Kniezsa i. m. 257.

¹⁰³ Unyi i. m. 77.

¹⁰⁴ A kultúrelemek ilyen úton történő terjedéséről vö. Gunda Béla: Műveltségi áramlatok és társadalmi tényezők. Ethn. LXIX (1958) 573. — Barabás Jenő: Kartográfiai módszer a néprajzban. Bp. 1963. 107—108.