Bács-Kiskun megye múltjából 17. (Kecskemét, 2001)

Orgoványi István

A déli határsáv 1948 és 1956 között

A szovjet nagyhatalmi érdekek erőszakos érvényesítése miatt 1948-ban a Szovjetunió szembekerült Jugoszláviával. A Tájékoztató Iroda 1948. június 19-e és 23-a között tartott bukaresti értekezlete határozatban ítélte el a Jugoszláv Kommunista Pártot. Mivel Jugoszlávia nem volt hajlandó engedni a szovjet nyomásnak a kívülállók számára váratlan hevességgel kirobbanó konfliktusban, a magyar kommunista párt vezetőségének a szovjet orientációt kellett követnie, annak minden kül- és belpolitikai következményével együtt. A külpolitikai következmények közé tartozott, hogy a magyar pártvezetés alárendelte magát a szovjet nagyhatalmi érdekeknek, ezért a korábban mintának tekintett déli szomszéd ellenséggé vált, az addigi példaszerű kapcsolat a két párt között végletesen megromlott.¹ A belpolitikai következmények legfontosabbika a szovjet modell szolgai másolása lett az új rendszer kiépítése során, jóllehet Magyarországon az átmenetre vonatkoztatott „sajátos nemzeti út” illetve a „nemzeti kommunizmus” miatt Jugoszlávia népszerűbb volt a Szovjetuniónál.² Ugyanakkor a katonai szembenállás miatt nagyarányú hadseregfejlesztés indult el, ami a szovjet haditechnika magyarországi megjelenését vonta maga után. A szovjet katonai titkok védelme érdekében a szovjet katonai tanácsadók Magyarország határainak hermetikus lezárását javasolták. Legfontosabb javaslatuk az úgynevezett védőövezetek kialakítása volt: „a határ egy bizonyos sávjában, a legfontosabb helyeken csak tervszerűen kiképzett és szervezett, minden tekintetben „nemzethű” személyek lehetnek (szállodaigazgatók és szállodaalkalmazottak, vasúti állomások, őrházak beosztottai, hordárok, bérkocsisok, vendéglősök, pincérek, erdő- és mezőőrök), amelynek hálózata a határ megközelítését és azon való átjutást a nemkívánatos elemek részére igen megnehezíti.”³ Megkezdődtek a jugoszláv konfliktussal kapcsolatos koncepciós- és kémperek, és a szovjet modell kiépítésével párhuzamosan a parasztság üldözése. Ezekhez a folyamatokhoz kapcsolódik a déli határsáv létrehozása.

Előzmények

1950. január 3-án éjszaka Kiss Imrét, a Szeged melletti Lengyelkápolna, a későbbi Zákányszék volt párttitkárát egy tanyasi italozás után megölték. Kiss Imre 1948-ban lett a helyi MKP-szervezet párttitkára, de hamarosan le is váltották. Ezután a népi bizottság tagja és a munkaügyi bizottság elnöke lett.⁴ A helyi pártszervek és pártvezetők a valóságnak megfelelően köztörvényes bűncselekménynek tekintették az esetet, és hamar napirendre tértek felette, „…az ottani kommunisták a gyilkosságban, amelynek áldozata egyik pártfunkcionáriusunk volt, nem az élesedő osztályharc megnyilvánulását látták, hanem közönséges falusi bicskázást.”⁵ — mondta Rákosi Mátyás a KV 1950. február 10-i ülésén. Az államvédelmi szervek és a központi pártvezetők azonban meglátták benne a propaganda-lehetőséget, és a gyilkosságot a kulákok és a jugoszláv kommunista párt elleni gyűlölet felszítására próbálták felhasználni. „A pártszervek nem látják, az ÁVH véleménye szerint azonban terror van ezen a vidéken.”⁶ A Titkárság Ács Lajost küldte ki az eset kivizsgálására, aki 1950. január 11-i jelentésében így jellemezte Kiss Imrét: „Igen lelkes kommunista volt, aki éjt nappallá téve dolgozott, gyűlölte a kulákokat, és aktív harcot folytatott ellenük.” Ács Lajos a jelentésében kiemelte, hogy az eset a kommunista funkcionáriusok elleni kulák-terror egyik megnyilvánulása, és valószínűleg jugoszláv kém felbújtására történt. Érdemes részletesebben ismertetni az általa javasolt feladatokat is, ugyanis ez megvilágítja a pártvezetőség politikai célját, hogy az esetet ürügyként használják fel a Jugoszláviával határos terület lakosságának megrendszabályozására.

Feladatok:⁷

„1. A pártszervezetek megerősítése, felvértezése az ellenség elleni harcra.

a) A párttagság és vezetőség megtisztítása.

b) 8-10 napos tanfolyam a járási bizottság kiképzésére, a pártvezetőségi tagokat, párttitkárokat Rákosi és Dej⁸ beszámolói, Brankov⁹ vallomása alapján a jugoszláv trockista módszerekkel megismertetni. Rákosi és Dej beszédeit a pártszervezetekben megvitatni.

c) Az agitátorok részére ezekből speciális népnevelő brossúra készítése, ennek havonkénti megjelentetése.

d) A jugoszláv eredetű röpcédulákat felderíteni, propagandát folytatni ellenük.

2., Az agitáció segítésére az oktatási osztályon fejlett politikai munkatársakat beállítani.

3., A helyi sajtó szerkesztőségének leváltása.

4., A mai járási bizottságot le kell váltani, politikailag fejlett munkásokból erre a feladatra kiképzett, 5-7 tagú járási bizottságot kell beállítani.

5., Tsz-ek létesítése, megerősítése.

6., A megszilárdított pártszervek a tszcs-ékben teremtsenek szilárd bázist (földmunkások, kisparasztok), hogy a fegyveres erők mellett a lakosság tömegharca tegye lehetetlenné a titóista befolyást.

7., Jegyzőket, fasiszta, nyugatos, gyanús elemeket leváltani, helyükbe kommunista munkásjegyzőt állítani.

8., 3 héten belül kidolgozni az ÁVH, határőrség, katonaság, rendőrség együttműködését. Operatív bizottság létrehozása a fegyveres erők között a határszél biztosítására.

9., A kulákok ellen a legkeményebb rendszabályokat kell alkalmazni.

10., A délszláv kulákok leválasztása a délszláv közép és kisparasztokról, kulákok korlátozása.

11., A párt és a demokratikus szervek következetes védelme. A legszigorúbban meg kell torolni a gyilkosságot.

12., Lengyelkápolnán mindazokat, akiknek a legkisebb közük volt a gyilkossághoz, szigorúan meg kell büntetni.

13., Lengyelkápolnán és környékén a legszigorúbban el kell járni mindenféle kulákszabotázs ellen.

14., Lengyelkápolnán 3 héten belül a megyei titkár tartson beszámolót a gyilkosságról. 10 napon belül tegyen látogatást a megyei főispán, rendőrkapitány, az ügy jelentőségének kiemelésére.

adminisztratív intézkedések:

1., Váratlanul, 1 hónapon belül nagy erőkkel átfésülni a környéket az illegális, féllegális elemek összeszedésére.

2., Az exponált személyek kitiltása a határszélről (úribirtokosok, csendőrök, fasiszta katonatisztek).

3., Az ÁVH keretében felállítandó határőrségnek sokkal komolyabb határzárt kell megvalósítani.

Helyes volna, ha az eset tanulságait Bács, Baranya, Somogy, és Zala megyei bizottság titkáraival is megbeszélnék a szükséges intézkedések megtételére.”¹⁰

A legfelsőbb pártvezetésnek az üggyel kapcsolatos álláspontját kis cetlik, úgynevezett „sajtcédulák” őrizték meg. Ezek egyikéből kiderül, hogy a jelentést Gerő Ernő január 13-án olvasta, a javaslatok többségét helyeselte, megfogalmazásukat azonban kifogásolta. Rákosi Mátyás egy nappal később olvasta az anyagot: „Ács elvtárs megállapításai lényegében helyesek, javaslatai is. A Pártközpont és az ÁVH sem kezelte megfelelően a kérdést. Dobó fejére díjat kellett volna tűzni, az ügyet nyilvánosságra kellett volna hozni. Javaslom: hétfőn kommünikét adunk, az ÁVH, a Szervezési Osztály dolgozza ki a rendszabályokat, melyek 18-án a Titkárság elé kerüljenek.” Rákosi a sajtcédula tetejére odaírta, hogy lássa Gerő, Farkas, Kádár, Révai, Péter. Ők természetesen egyetértettek Rákosival. Kádár János január 16-án látta az anyagot, zárójelben odaírta, hogy „Péter elvtárssal megbeszélem.”¹¹ Január 17-ére kialakult a koncepció, amelyet Kristóf István terjesztett elő a Titkárság január 18-i ülésén. Eszerint a Nagy-Szegedhez tartozó egyik tanyán megöltek egy pártfunkcionáriust. A cselekményt kulákok követték el, akik egy jugoszláv ügynök vezetésével népi demokrácia elleni szervezkedést hoztak létre. Az áldozat ennek nyomára jutott, és ezért ölték meg. A Nagy-Szeged környéki falusi, tanyasi pártszervek titkárai nem elég éberek, egyes helyeken a pártszervek részéről vakság állapítható meg. Ennek oka, hogy a pártszervek elszakadtak a tanyasi, kisparaszti, szegényparaszti rétegektől, és az ellenség behatolt a pártszervekbe, egyes pártvezetőségekbe, a pártszervezetekben túl sok Jugoszláviából jött ember van. Bizottságoknak kell felülvizsgálni a tagságot és a vezetőségeket. Az agitációs-propaganda munka hiányos, a Tájékoztató Iroda határozatát a Tito elleni harcról és Dej elvtárs beszámolóját nem ismerik. „Ennek eredménye az, hogy a pártszervezeteket a politikai gondatlanság jellemzi, ávós elvtársak hívják fel a figyelmet arra, hogy a lakosságot a kulákok, fasiszták ideológiai terror alatt tartják.” A tanyavilágban meg kell szervezni a széleskörű agitációt, a tszcs-éket támogatni kell, és továbbiakat kell szervezni. A tszcs-ék elleni fellépést a legszigorúbban meg kell büntetni. A közigazgatásban lévő reakciós elemeket le kell váltani, a jegyzői funkciókba kommunistákat kell tenni. Mivel a határszélen nagy számban vannak jugoszláviai menekültek, horthysta elemek, és délszlávok (kb. 600 fő Szeged környékén), az úribirtokosokat, fasiszta katonatiszteket, csendőröket ki kell tiltani a határsávból. A jugoszláv menekülteket felül kell vizsgálni, a gyanúsakat szintén ki kell tiltani. A kulákokkal szemben erélyes korlátozó politikát kell folytatni. Meg kell valósítani a fegyveres erők (ÁVH, Határőrség) fokozott együttműködését a teljes határzár biztosítása érdekében. A pártvezetőségek és a tagok nem értették meg a Rajk-per tanulságait, ezért meg kell változtatni a jugoszláv határ mentén a helyzetet. Tanulmányozni kell a lefolyásra kerülő szegedi per anyagát, a tagságnak esti előadásokat kell szervezni belőle. A szegedi újságok állandóan nagy teret szenteljenek a Titó-klikk elleni harcnak, a jugoszláv munkások és parasztok kizsákmányolásának.

A gyilkosság tettesei elleni intézkedésekre Péter Gábor tett javaslatot január 18-án. Megerősítette a már korábban ismertetett koncepciót, amely szerint egy jugoszláv ügynök által vezetett illegális, demokráciaellenes kulákszervezkedés tagjai voltak a gyilkosok. Az áldozatot azért ölték meg, mert „Kiss Imre, a helyi MDP-szervezet legaktívabb pártmunkása már több kártevő kulákot tett ártalmatlanná, és juttatott a törvény kezére.”¹² Dobó¹³ és két társa, Császár Antal, Ördögh Imre a tettes. Péter Gábor a rögtönítélő bírósági eljárás megindítását javasolta a tettesek ellen. A rögtönítélő bírósági tanács elnökének dr. Kiss Dezsőt, a Szegedi Megyei Bíróság elnökét jelölte ki, a tárgyalás napjának január 20-át adta meg. A „szervezkedés” további 14 felderített tagja ellen szintén a bírósági eljárás megindítását javasolta. A megtorlás azonban itt még nem állt meg. Péter Gábor javaslatot tett az őrizetbe vett főbb bűnösök hozzátartozóinak a kitelepítésére is a határsávból. Eszerint a közös háztartásban élő hozzátartozókat a rendelet keltétől számított 48 órán belül vagyonelkobzás mellett, még a bírósági eljárás előtt áttelepítették az ország belsejébe. A kitelepítettek névsorát és a kitelepítés okát a határsávban közhírré tették. Kitelepítették Császár Jánosnét, Császár Józsefnét és három gyermekét, Nógrádi Vilmosnét és két gyermekét, Börcsök Gézánét és öt gyermekét, valamint Ördög Andrásnét.

A Titkárság 1950. január 18-i ülésén döntöttek a pártvezetők a déli határsáv létrehozásával kapcsolatos intézkedések kidolgozásáról, amit összekapcsoltak a lengyelkápolnai gyilkosság adta propagandalehetőségek kihasználásával. Az ülésen részt vett Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Kádár János, Révai József, Marosán György, Kovács István, Donáth Ferenc és a témához kapcsolódó napirendi pontnál meghívottként Kristóf István, Péter Gábor és Ács Lajos. A Titkárság határozatot is hozott arról, hogy a tizennégy embert, aki tudott a gyilkosságról, azonnal ki kell telepíteni családostól. A Nagy-szegedi pártbizottság és a járási pártszervezet összeállította annak a „húsz kuláknak a névsorát, akikkel politikailag már baj volt, vagy a legnagyobb birtokosok”, őket internálták, és a családjukat is elvitték. Kádár János, Péter Gábor és Kristóf István lett a tagja annak a bizottságnak, amelynek 6 hét alatt ki kellett dolgoznia az „egész jugoszláv határsávon létesítendő politikai és adminisztratív rendszabályokat.” Gondoltak arra is, hogy az internáltak és a kitelepítettek vagyonát ne hordják szét az emberek, birtokaikat az állami gazdaságok és a tszcs-ék kapták meg. A Nagy-szegedi pártbizottság feladata lett, hogy a környékben lévő öt-hat község pártszervezetét egy-egy komisszárral erősítse meg. A tettesek elleni perben 1950. február 2-án hozott ítéletet a rögtönítélő bíróság. Dr. Kiss Dezső az ítélet indoklásában nyíltan hangoztatta az osztálybíráskodást: „Bár jelentőségében a ma előttünk lefolyt és reprodukált események kétségtelenül elmaradnak a Rajk-perben megvilágosodott eseményektől, jelentőségük mégis nagy az egyre élesedő falusi osztályharc szempontjából.” Az öt fő vádlott közül hármat halálra ítéltek, ketten életfogytiglani börtönbüntetést kaptak. Bodó Istvánt és Császár Antalt még aznap kivégezték, az Ördögh Imrére kirótt halálbüntetést az Elnöki Tanács kegyelemből életfogytiglani börtönre változtatta. A Szegedi Népbíróság különtanácsa a további tizenegy vádlottat kettőtől tíz évig terjedő fegyházra vagy kényszermunkára ítélte, néhányukat örökre kitiltotta Szeged területéről.¹⁴ A kitelepítettek és a kitiltottak egy részének kényszertartózkodási helyéül Salgótarjánt jelölték ki, és rendőri felügyelet alá helyezték őket.¹⁵

A határsáv létrehozása

A Kádár Jánosból, Péter Gáborból és Kristóf Istvánból álló bizottság megkezdte a határsávra vonatkozó korlátozó intézkedések kidolgozását. A Jugoszláviával határos 15 járásról jelentéseket kértek a megyei pártbizottságoktól, valamint az ÁVH-tól, a Belügyminisztériumtól, a közigazgatási- és a rendőri szervektől. Kiküldtek hat napra az érintett megyékbe egy-egy bizottságot helyszíni vizsgálatra. A bizottságok vezetői a Szervezési Osztály megbízottjai voltak, tagjai pedig az ÁVH-t, a rendőrséget, és a közigazgatást képviselték. Ezek a bizottságok „a határmenti pártszervezeteknél politikai és szervezeti gyengeséget, jobboldali opportunizmust, számos helyen ellenséges beszivárgást tártak fel.” A jelentések alapján a Titkárság által felállított háromtagú bizottság kidolgozta a déli határsávra vonatkozó intézkedések 24 pontból álló tervét, amit a Titkárság 1950. április 12-i ülésén ismertettek a többi pártvezetővel. Az ülésen a bizottság tagjain kívül jelen volt Rákosi Mátyás, Szakasits Árpád, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Marosán György, Kovács István, Horváth Márton és Donáth Ferenc. A napirendi pont előadója Kádár János volt. Javaslata szerint a Jugoszláviával érintkező megyék területén (Csongrád, Bács-Kiskun, Baranya, Somogy, Zala megye és Vas megye Szentgotthárdi járása) az úgynevezett határsáv mélységét 15 kilométerben állapították meg.¹⁶ A 15 kilométeres sávba hat megye tizenöt járása került, és körülbelül 310 város, község, illetve számottevő település volt ezen a különlegesen kezelt területen. Ha a határsáv 50 000-nél nagyobb lélekszámú várost érintett, akkor a határsáv vonalát a város határán kívül kellett meghúzni. A határsáv így körülbelül 9000 km²-t „hasított ki” az ország területéből, amelyen mintegy 290 000-en laktak. Bács-Kiskun megye területén 3 járást és 22 községet érintett a határsáv. A Bajai járás területén Bácsbokod, Bácsborsód, Bácsszentgyörgy, Csátalja, Dávod, Gara, Hercegszántó, Nagybaracska, Vaskút és Bátmonostor, a Bácsalmási járás területén Bácsalmás, Bácsszöllős, Csikéria, Katymár, Kunbaja, Madaras, Mátételke, Mélykút és Tataháza, a Kiskunhalasi járás területén pedig Kelebia, Kisszállás és Tompa tartozott a 15 kilométeres zónába.¹⁷ 1950. július 1-jétől ezen a területen csak különleges igazolvánnyal lehetett tartózkodni. A határsáv állandó lakóit állandó tartózkodásra jogosító igazolvánnyal látták el, az egy alkalommal beutazók számára egy ettől különböző, ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolványt rendszeresítettek. Az igazolványt kezdetben a községi jegyző, majd a községi tanács vb adta ki. Az engedélyeket nyilvántartották, egy község lakóinak engedélyei sorszám szerint egymást követték, a városokban ugyanez volt a gyakorlat, csak utcák szerint. Letelepedési engedélyt csak politikai és erkölcsi megbízhatóság és indokoltság (munka, öröklés, házasság, stb.) esetén adtak. Az engedély elvesztése vagy gondatlanságból bekövetkező megrongálódása kihágási eljárást vont maga után. Az állandó engedély csak az adott megye területére volt érvényes, más megyébe csak ideiglenes engedéllyel lehetett átmenni. Az ideiglenes engedélyt az illetékes rendőrkapitányság adhatta ki legfeljebb 90 napra. A kérelmet személyesen kellett benyújtani, a személyazonosságot és az utazás szükségességét igazolni kellett. Az engedély csak a meghatározott helység területére volt érvényes, amit a legrövidebb úton kellett megközelíteni, és az ottani rendőrőrsnél, ennek hiányában a tanács vb-nél 12 órán belül jelentkezni kellett. Eltávozás előtt 12 órával ki kellett jelentkezni, és láttamoztatni kellett az engedélyt. A szerv erről nyilvántartást vezetett. A szabály megszegői ellen kihágási eljárást indítottak, súlyosabb esetben átadták az ÁVH-nak. Az utazónak az engedélyt állandóan magánál kellett tartania, rendőrnek, határőrnek felszólításra meg kellett mutatnia. Az ideiglenes engedélyt a lakhelyre való visszaérkezés után 24 órán belül vissza kellett juttatni a kiállító hatóságnak. Létfontosságú családi ügyben (halál, súlyos betegség) az utazás indokoltságát az illetékes helyi tanács vb utólag is igazolhatta, ezt a Jegyzet rovatba be kellett vezetni. Hivatalos kiküldötteknek is ideiglenes engedélyt kellett váltani. A kiküldő szerv vezetőjének aláírásával, pecsétjével ellátott igazolást is mellékelni kellett a kérelemhez. Az igazolás záradékában meg kellett nevezni az okot, miért szükséges a beutazás a határsávba. Ennek valódiságát a rendőrségen ellenőrizték. A hivatalos kiküldöttnek a járási rendőrkapitányság maximum egy járásra, a megyei rendőrkapitányság maximum két megyére érvényes engedélyt adhatott ki. Az egész határsávra érvényes engedélyek kiadásának jogát a belügyminiszter magának tartotta fenn. A beutazó szállást csak érvényes engedély birtokában kaphatott. A határsávbéli munkáltató csak állandó vagy ideiglenes engedéllyel rendelkező személyt alkalmazhatott. A határvonaltól számított két kilométeren belüli munkálatokat az ÁVH Határőrségnél kellett bejelenteni, a dolgozókat külön igazolvánnyal látták el.¹⁸ A határvonaltól számított egy kilométeren belül tilos volt vadászni. 500 méteren belül napkeltétől napnyugtáig dolgozni, legeltetni csak az ÁVH Határőrség illetékes szervének engedélyével lehetett, napnyugtától napkeltéig semmilyen mezei munkát nem lehetett végezni. Akinek ezen a zónán belül volt földje, annak az állandó engedélyére hatszögletű pecséttel rányomták: „Jogosult az 500 méteres sávon belül mezőgazdasági munkák végzésére.” Az 50 méteres sávon belül tilos volt épületet emelni és tartózkodni, a polgári személyek által végzett munkálatokhoz a határőrség parancsnokának engedélye kellett.¹⁹ Engedély nélkül tartózkodhattak a határövezetben az MDP KV Szervező Bizottsága által kiadott megbízólevéllel rendelkezők, az Elnöki Tanács tagjai, a miniszterek és helyetteseik, az országgyűlési képviselők. A megyei pártbizottság munkatársai a megyei titkár igazolásával, valamint a megyei tanács vezetői, de csak a működési területükhöz tartozó határsávban. Ugyancsak engedély nélkül tartózkodhattak a határsávban a fegyveres testületek tisztjei és tiszthelyettesei, a közlekedési vállalatok, és a mentőszolgálat alkalmazottai, de személyigazolvánnyal és valamilyen szolgálati igazolással nekik is rendelkezniük kellett.²⁰

A Központi Szervezési Osztálynak és a Káderosztálynak három hónap alatt felül kellett vizsgálnia a határmenti járások pártszervezeteinek vezetőit, a megyei pártbizottságoknak pedig a 15 kilométeres határsávban lévő községek alapszervezeteinek vezetőit, és a megbízhatatlan, a nem eléggé szilárd, vagy az ellenségesnek nyilvánított pártvezetőket el kellett távolítaniuk. A határmenti járások pártbizottságainak nem csak a titkárát, hanem minden tagját a pártközpontnak kellett jóváhagynia. Ezekben a járásokban a függetlenített funkcionáriusok mellé egy év időtartamra beállítottak még összesen 30 függetlenített pártszervezőt. Az érintett megyei pártbizottságok agitációs és propaganda osztályain külön felelőst rendszeresítettek a határvidék speciális agitációs és propaganda ügyeinek intézésére. A speciális szempontokat a Központi Agitációs és Propaganda Osztálynak kellett kidolgoznia. A határmenti járásokban kéthetes pártiskolákat szerveztek az alapszervezeti és tömegszervezeti funkcionáriusoknak, az iskolák különleges anyaggal való ellátása a Központi Oktatási Osztály feladata volt.

A javaslat külön pontban emelte ki, hogy a Délszláv Szövetség helyi szervezeteinek a működését a határ mentén fekvő megyékben jogszabály nélkül el kell sorvasztani. A Titkárság utasította a tömegszervezetek központjait, hogy a megyei pártbizottságokkal közösen vizsgálják felül a községi tömegszervezetek (MNDSZ, DÉFOSZ, ifjúsági szervezetek, stb.) vezetőségeit.

A járási pártbizottságok titkárainak hetente megbeszélést kellett tartaniuk a politikai területen szükséges tennivalókról az ÁVH kirendeltségek vezetőivel, a Határőrség helyi vezetőivel, a járási rendőrkapitányságok vezetőivel és a járási főjegyzővel. Négy határmenti járás élén régi főjegyző állt, helyükre kommunista főjegyzőket kellett állítani, a 22 járási jegyző közül 18-at szándékoztak politikailag megbízható „jó káderekkel” felváltani. A határmenti községekben 33 megbízhatatlan vezetőjegyzőt tartottak számon, az ő helyükre is politikailag megbízható embereket szándékoztak állítani, valamint a segédjegyzők körében is nagyarányú cserét határoztak el. Ugyanígy 33 községi bírót is le kellett váltani, és szegényparaszti származásúkkal betölteni a helyüket. Leváltás lett a sorsa a Siklósi Járási Rendőrkapitányság vezetőjének, a lenti, a csurgói és a bácsalmási rendőrkapitányság őrszemélyzeti parancsnokainak, továbbá másik 13 határmenti őrsparancsnoknak is. A határsávban szolgálatot teljesítő rendőrök számára külön pótlékot állapítottak meg azzal a szándékkal, hogy magasabb legyen a fizetésük a másutt szolgáló rendőrökénél, azt azonban kihangsúlyozták, hogy az ÁVH-nál beosztottak fizetését ne érje el a javadalmazásuk. A határmenti járőrözés rendszerét az ÁVH határőrség főparancsnokságának és a rendőrség illetékes szerveinek össze kellett hangolniuk. Az ÁVH Határőrség szerveinek káderhelyzetét megerősítették, és a Határőrség Főparancsnokságának és a rendőrség politikai osztályának különleges politikai anyagot kellett összeállítania a határsávban szolgálók számára. Az ÁVH határsávban lévő kirendeltségeinek számát és ezek létszámát felemelték. A jelentés időpontjában minden járás területén 1-3 fő, összesen 36 fő teljesített szolgálatot. A határsáv 10 olyan községében létesítettek új ÁVH-kirendeltséget, ahol eddig nem volt, és valamennyi kirendeltség létszámát felemelték 5-6 főre. Az ÁVH létszámát a határsávban így 100 fővel akarták növelni. A 100 fő kiválasztásába a megyei pártbizottságoknak is volt beleszólásuk. Ezeknek a kirendeltségeknek kizárólag ügynökök elhárításával kellett foglalkozniuk. A jugoszláv határ műszaki berendezésének tökéletesítését felgyorsították.

Az ÁVH feladata volt, hogy összeírja, és nyilvántartásba vegye a határsávban lakó, kommunista szempontból megbízhatatlan társadalmi réteghez tartozó embereket. Nyilvántartásba vették a volt vitézeket, csendőröket, 1945 előtti katonatiszteket, a volt fasiszta pártok tagjait, a polgári pártok aktív tagjait, az exponált jobboldali szociáldemokratákat, és az angol vagy amerikai zónából hazatért hadifoglyokat, az úgynevezett nyugatosokat. A legveszélyesebbnek ítélt 1500 személyt három hónapon belül el akarták távolítani a határsávból, és az ország belsejében lévő kényszerlakóhelyekre akarták telepíteni őket. A többieknek is ugyanezt a sorsot szánták a későbbiekben. A határsávban csak azok a papok és apácák maradhattak, akik bejelentett állandó lakással rendelkeztek az adott járás területén, és egyházi funkciójuk oda kötötte őket. Egyházi személyek nem költözhettek ide: „Erre a területre semmiféle vándor szerzetest, apácát beengedni nem lehet.”

A határmenti megyékben lévő ipari üzemek felső- és középvezetőit felülvizsgálták a párt és az iparügyi minisztériumok megbízottaiból álló különleges bizottságok. A nagy gyárakban rendszeresített gyári nyomozó csoportok mintájára a határmenti megyékben lévő középüzemekben is nyomozó csoportokat létesítettek, amelyek szoros alárendeltségben álltak az ÁVH helyi szerveivel.

A határmenti járásokban, de főként a 15 kilométeres sávban megerősítették a szocialista mezőgazdasági szektort, azaz felgyorsították a tsz-szervezést. Ekkor körülbelül 160 tszcs és 35 gépállomás volt ezen a területen, a tervezet szerint ezek számát a lehető legnagyobb mértékben kellett növelni. A magánszektorban lévő vendéglátóipari üzemek engedélyeit felülvizsgálták, és a megbízhatatlannak minősített tulajdonosoktól megvonták az engedélyt.

A Kádár János által előterjesztett tervezethez a Titkárság határozatai annyit tettek hozzá, hogy a járási pártbizottságok átalakításánál egészen kivételes esetektől eltekintve ipari munkások legyenek a párttitkárok, és a járási pártbizottságok tagjait a Szervezési Bizottságnak is jóvá kellett hagynia, valamint felvették őket a központi vezetőség nómenklatúrájába. A járási pártbizottságok titkárainak havonta egyszer kellett összehívniuk az ÁVH-kirendeltségek vezetőit. Az ÁVH létszámának 100 fős emeléséhez hozzájárultak, de három hónapon belül vissza kellett állítani az eredeti létszámot. A vendéglátóipari üzemek engedélyeinek megvonását az ÁVH javaslata alapján kellett végrehajtani. Vizsgálatot rendeltek el a pécsi délszláv tanítóképző ellen.

Balogh Béla államvédelmi alezredes május 25-én írásban számolt be a határozatok végrehajtásáról. Ebben jelentette, hogy a megjelölt négy járási főjegyzőt, a 18 járási jegyzőt, a 33 községi vezetőjegyzőt, valamint a 33 községi bírót, a siklósi kapitányság vezetőjét, és a 13 őrsparancsnokot leváltották, helyükre megbízható kádereket állítottak. Elkészült a határsáv létesítéséről szóló rendelettervezet és annak bizalmas végrehajtási utasítása, valamint a rendőrök kiegészítő illetménypótlékjára vonatkozó rendelkezés is. A kitelepítésre megjelölt 1500 személy összeírása megtörtént, és elkészítették a végrehajtási tervezetet is. Összeírták a kitelepítendő apácákat és szerzeteseket is, 246 férfi és 424 női szerzetesnek szánták ezt a sorsot június 1-jétől. A többi határozat végrehajtásának előkészítése is megtörtént. Egyedül a gyári nyomozócsoportok felállítására vonatkozó határozat megváltoztatását javasolták, ugyanis ezek a legtöbb helyen, így a határsáv üzemeiben is gyorsan dekonspirálódtak. Az erről szóló döntést el is halasztották későbbre.²¹

A Titkárság 1950. június 2-án Földes László jelenlétében és Hazai Jenő előadásában határozott, hogy összesen 30 új pártszervezőt állít be a 15 határmenti járásban. A határozat szerint a Bajai- és a Bácsalmási járás két-két, a Kiskunhalasi pedig egy funkcionáriust kapott erre a feladatra.²²

A Titkárság 1950. június 28-i ülésén két napirendi pont is foglalkozott a déli határsávval. A korábbi határozat értelmében felülvizsgálták a határmenti járások pártbizottságainak összetételét a politikai megbízhatóság, képzettség, gyakorlati munkára való alkalmasság és a jugoszláv rokoni kapcsolattal való rendelkezés szempontjából. A jelentés adatai szerint a járási titktári funkciók közül öt, a járási pártbizottsági posztok közül pedig 19 nem is volt betöltve. Általánosságban azt állapították meg, hogy a határmenti járások pártbizottságai a többihez viszonyítva igen gyengék, a tervszerűtlenség, kapkodás, önállótlanság és a politikai éberség teljes hiánya jellemezte őket: „az ellenség leleplezését ÁVH-ügynek tekintik.” A nemzetiségekkel kapcsolatban elmondták, „hogy nem látták, hogy válasszák le a délszláv és sváb kis- és középparasztokat a kulákokról, ezért a nemzetiségek egységes tömböt alkotnak, apróbb kérdésekből is nemzetiségi kérdést csinálnak.”²³ Az alaposabban megvizsgált nyolc járási párttitkár közül négyet tartott megfelelőnek a jelentés, de közülük is a két paraszti származásút másik járásba akarták áthelyezni, így csak a két munkás származású maradhatott a helyén. A 36 lekáderezett függetlenített járási pártbizottsági tag közül 21 maradhatott meg, hatot leváltottak, másik kilencet áthelyeztek megbízhatatlanságuk, jugoszláv rokoni kapcsolatuk, tapasztalatlanságuk vagy múltbeli tevékenységük miatt. Rajtuk kívül 34 nem függetlenített pártbizottsági tagot is megvizsgáltak, egy részüket „politikailag fejletlennek”, megbízhatatlannak találták. Donáth Tibor rendőr hadnaggyal, a bácsalmási rendőrkapitánnyal kapcsolatban például azt kifogásolták, hogy a „múltban mint futballistát a tőkések tartották el.” Leváltották a mohácsi, a tiszamelléki, a csurgói és a letenyei járási titkárt, a barcsi, a csurgói és a lenti járási káderest, a siklósi járási bizottság oktatási felelősét, a csurgói, mohácsi és siklósi járási bizottság adminisztrátorait, valamint Vuity Sándort, a bácsalmási járási bizottság szövetkezeti felelősét is. Tisztogatást tartott szükségesnek a jelentés a DÉFOSZ, az MNDSZ és a SZOT járási tikárai, és még az adminisztrátorok között is kispolgári magatartás, klerikális befolyás és jugoszláv rokonság miatt. A jelentés javasolta, hogy erősítsék meg a határmenti járási pártbizottságokat, töltsék be munkáskáderekkel az üres funkciókat, a megyei pártbizottságok emeljék a járási bizottságok elméleti színvonalát, adjanak segítséget, és „súlypontként kezeljék a határmenti járásokat”, főleg a parasztpolitika és a nemzetiségi kérdés területén. Július első felében a megyei és a járási pártbizottságoknak napirendre kellett tűzniük az éberség kérdését, különös tekintettel Jugoszláviára. További tisztogatásokat követeltek a járási tömegszervezetekben. Annyi engedményt tettek csak, hogy az egyébként megfelelő járási titkárokat nem kell csupán a paraszti származásuk miatt leváltani. Viszont tisztogatást határozott el a központi pártvezetőség a határmenti üzemek vezetői és üzembizottsági elnökei között is.

Az MDP Bács-Kiskun megyei pártbizottsága 1950. július 11-én foglalkozott a jugoszláv határ mentén lévő járások káderhelyzetével. Németi József megyei első titkár javaslatára elhatározták, hogy betöltik a három déli járásban az üresen lévő funkcionáriusi állásokat megfelelően kiválogatott káderekkel. Az érintett három járási titkár részére havonta értekezleteket tartottak. Instruktorokat neveztek ki a járások felügyeletére, így a Bajai járás instruktora Németi József, a Bácsalmási járásé Halanda István, a Kiskunhalasi járásé pedig Kocsa László lett, aki a járási párttitkárok továbbképzését is felügyelte. Elhatározták a tömegszervezetek vezetőségének megtisztítását az ellenséges elemektől. További tisztogatásokat terveztek a közigazgatásban és a postai alkalmazottak valamint az állami gazdaságok agronómusai és a pedagógusok között is. A határ mentén fokozottan akarták fejleszteni a tszcs-éket, az állami gazdaságokat és a gépállomásokat. Garán a „klérus befolyása alatt álló” székely telepeseket akarták megrendszabályozni, mert azok külön székely és külön délszláv tszcs-ét akartak létrehozni.²⁴

A Titkárság 1950. július 26-i ülésén Zöld Sándor beszámolt a testületnek az addig végrehajtott intézkedésekről. 1950. július 1-jén léptek életbe a déli határsávban a rendszabályok. Négy határmenti járási főjegyzőt, 18 járási jegyzőt, 33 vezetőjegyzőt, ugyanannyi segédjegyzőt és községi bírót leváltottak, helyükre politikailag megbízható és szakmailag képzett kádereket állítottak. A rendőrségtől egy járási kapitányt, 3 őrszemélyzeti parancsnokot, és 13 őrsparancsnokot távolítottak el. A határszolgálatot teljesítő rendőrök illetményét rendezték, külön pótlékot kaptak, de ezzel együtt is alacsonyabb maradt a fizetésük mint az ávósoké. A kiegészítő pótlékot 1950. június 1-jétől folyósították. A déli országhatár 15 kilométeres sávját az ÁVH június 1-jéig kijelölte. A határsávba Vas, Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun és Csongrád 15 járása és 300 községe került, a nagyobb városokat és vasúti csomópontokat lehetőleg kihagyták. A határsáv északi vonalán a bevezető fontosabb utakat 54 sorompóval zárták el június 28-ától. A határmenti terület járőrözését felülvizsgálták, és az ÁVH Határőrség parancsnokságával közösen módosították. Állandó, az egész területre kiterjedő járőrözést léptettek életbe 1950. május 15-étől. A határsávban szolgálatot teljesítő rendőrök politikai felvilágosítására a BM politikai osztály brossúrát adott ki. A 15 kilométeres sávban a magánszektorban lévő vendéglátóipari üzemek engedélyeinek felülvizsgálását végrehajtották, az ÁVH a megbízhatatlanok engedélyeinek megvonására javaslatot tett, a végrehajtás a jelentés idején folyamatban volt. Az állandó tartózkodásra jogosító igazolványok kiadása elhúzódott, ezért július 1-je és 10-e között az igazoltatások laza formában történtek. Július 15-éig az igazolványok 99%-át kiadták, ez 287 824 darabot jelentett. 3053 személy nem váltott igazolványt, főleg mert a mezőgazdasági munka miatt távol voltak a lakóhelyüktől.²⁵ Bács-Kiskun megyében a határkerületben a Baja-Katymár-Madaras, a Baja-Bácsalmás-Kelebia és Szeged-Baja-Pécs autóbuszvonalakat is fokozottan ellenőrizték.²⁶

A falusi pártszervezetek megerősítése

Mivel az MDP helyzetét nem találták elég szilárdnak a falusi lakosság körében, a Titkárság 1950. december 6-i ülésén határozatot hoztak függetlenített párttitkárok beállításáról a nagyobb községekben. Országosan összesen 540 községben akarták megerősíteni az MDP pozícióit. A ritkábban lakott, és nagyobb településekkel rendelkező 10 megyében a 2500-nál nagyobb lélekszámú településeken, és ahol legalább 100 párttag volt, függetlenítették a párttitkárt. Ebbe a kategóriába tartozott Bács-Kiskun megye is. Az inkább aprófalvas megyékben elég volt ehhez 1500 lakos és 100 párttag megléte is. Külön rendelkezés vonatkozott a jugoszláv és az osztrák határsávra. Itt azok a községek „kaptak” 1951. január 1-jétől főállású párttitkárt, ahol 1500-nál többen laktak, de elegendő volt 50 párttag községenként. Ez 49 községet érintett. A határsávban a megállapított kereten felül további 40 politikailag fontos községben lehetett függetlenített párttitkárt ültetni az emberek nyakára. A párttitkárnak helybelinek vagy járásbelinek kellett lennie, és amennyiben az eddigi párttitkár politikailag alkalmas volt rá, akkor őt kellett függetleníteni. A határozat gondosan felhívja a figyelmet arra, hogy fizetésüknek valamivel meg kell haladnia a községi tanácselnökök fizetését. Emellett telefont bocsátottak a rendelkezésükre, illetve rendbehozták a falusi pártházakat, hogy „külsőleg is fejezzék ki a párt vezető és irányító szerepét.”²⁷ Bács-Kiskun megyében ekkor a közvetlenül a határ mellett fekvő Csikéria, Tompa és Kelebia kapott független párttitkárt.

Házi Árpád belügyminiszter 1952. szeptember 1-jén a déli határszakaszon létesített határövezetet a nyugati határvonalra is kiterjesztette.²⁸ Az utasítást a határőrség tiszti állományának külön értekezleten kellett beható oktatás tárgyává tenni, és rendszeresen újból elővenni. A tiszthelyettesi és a legénységi állománynak speciális foglalkozásokat tartottak. A határőrség szigorúan ellenőrizte, hogy a helyi lakosság betartja-e a rendelkezéseket. Fokozott ellenőrzést végeztek a közutakon és a vasutakon. Ha elfogták az utasítás megszegőjét, akkor átadták a határőrkerület parancsnokságának, majd a felderítő alosztálynak, ahol kihallgatták. Ha nem történt határsértés vagy annak szándéka, a legközelebbi rendőrhatóságnak adták át, ahol eljárást indítottak ellene. Ha bebizonyosodott a határsértés kísérlete, az illetékes ÁVH szervnek adták át. A határőrizet megsértőiről nyilvántartást vezettek a határőr kerületeknél.²⁹ Mivel a déli határsáv belső határán felállított sorompók a kívánt célt nem érték el, ezeket 1952. szeptember 1-jétől megszüntették, és helyettük figyelmeztető táblát helyeztek el.

A kitelepítések

A határ melletti területekről az 1950 előtt is voltak már kitelepítések. Többek között határvédelmi okokból is sor kerülhetett erre, ha közvetlenül a határ mellett, az 50 méteres vagy a 200 méteres sávban lakott valaki. Ilyenkor a kitelepítés után az eltávolítottak házát is lerombolták. A csempészektől is így próbáltak megszabadulni a hatóságok. Hamarosan megjelentek azonban a politikai szempontok is. 1947 végén, 1948 elején is készült összeírás a határkerületekből kitelepítendőkről. Ekkor a határőrség főprancsnokának rendeletére 104 családot, összesen 592 embert írtak össze Szerencs és Sátoraljaújhely környékéről, a nyugati határvidékről, valamint a jugoszláv határról Makó-Battonya-Gyula körzetéből. Garáról és Tompáról négy-négy főt és családjukat jelölték ki ekkor kitelepítésre feketézés, lócsempészés, valutaüzérkedés, hamiskártyázás és egyiküket politikai megbízhatalanság miatt. A belügyminiszter azonban azzal az indokkal tagadta meg a kijelöltek intézményes kitelepítését, hogy annak mind jogi, mind gazdasági feltételei hiányoznak. A rendőrhatóságok csak a 8130/1939. ME. sz. rendelet lehetőségeit, vagyis az internálást és a rendőrhatósági felügyelet alá helyezést használhatták fel. „Ezeket a kényszerintézkedéseket a rendőri hatóságok természetesen csak konkrét bizonyítékok alapján hajthatják végre.”³⁰

Az MDP egyeduralmának megvalósítása és megerősítése után azonban egészen más volt a helyzet. A párt első számú vezetőinek utasítása szerint az ÁVH 1950. június 1-jére elkészítette a javaslatot a határsávban élő osztályidegen, ellenséges társadalmi csoportok, vagyis a vitézek, a csendőrök, a horthysta katonák, a fasiszta párttagok, a polgári pártok aktív tagjai, az exponált jobboldali szociáldemokraták és az amerikai vagy az angol zónából hazatért hadifoglyok, a nyugatosok kitelepítésére. Ezen kívül nyilvántartásba vették a délszláv származásúakat, a vegyes házasságban élőket, a jugoszláviai rokonokkal és ismerősökkel levelezőket, a kettősbirtokosokat, a Délvidékről 1945 után áttelepülteket, a délszláv tanítókat, a görög-keleti papokat, a kulákokat, ezen belül a hátralékosokat, illetve a rádiókészülékkel és fegyverrel rendelkezőket külön is felsorolták. Feljegyezték a Jugoszláviába disszidáltakat, a határ mellett fekvő plébániákat, és a határsávban élő politikai szempontból megbízhatatlannak ítélt személyeket, illetve azokat, akiknek az adott községben való tartózkodását nemkívánatosnak találta valamelyik államhatalmi szerv. Ez utóbbi kategória kínálta a legjobb lehetőséget a községi vezetőknek az önkényeskedésre és az egyéni leszámolásra, bosszúra.

1950. június 8-án a határsávban élő 894 szerzetest és apácát az ország belsejében lévő különböző kényszertartózkodási helyre telepítette át az ÁVH.³¹ A bajai cisztercita rendház szerzeteseit június 10-én éjszaka szállították egy leponyvázott teherautóval Kunszentmártonra, a karmelita zárdába. A ferences szerzeteseket szintén ezen az éjszakán vitték el, őket azonban Debrecenbe, az ottani ferencrendi kolostorba szállították. A három bajai női szerzetesrend tagjait Máriabesenyőre és Máriapócsra vitték. A szerzetesek szeptember közepén elhagyhatták kényszertartózkodási helyüket.³²

Két héttel később, 1950. június 22-én a legveszélyesebbnek ítélt 2446 személyt családtagjaikkal együtt az ÁVH az ország belsejébe, Hajdú-Bihar és Szolnok megyébe telepítette ki. Bács-Kiskun megyében Hercegszántón kezdték a kitelepítést, hajnal 1 és 2 óra között a rendőrök és az ávósok ébresztették az összeírt családokat. A családfőket a tanácsházára kísérték, ahol munkaszerződést írattak alá velük, ugyanis a Bánhalmai Állami Gazdaság kormospusztai telepére vitték őket, ahol a rizs- és gyapotföldeken kellett dolgozniuk. A vasúti szerelvény Hercegszántóról indult és Kelebián vette fel az utolsó kitelepítetteket. Ekkor mintegy 250 főt vittek el.³³ 1951. november 21-éről 22-ére virradó éjjel zajlott a második nagyobb kitelepítési hullám. Ekkor is Hercegszántóról indult a tehervonat, majd Bácsbokodon hosszabb ideig állt, bevárta a környékbelieket, utána indult a Debrecen melletti Ebesre. Ekkor körülbelül 80-90 főt vittek el.³⁴ 1951. december 19-én ismét kitelepítettek 6070 embert a déli határsáv Bács-Kiskun megyei szakaszából a Hajdúszoboszló mellett lévő Tedejpusztára, ahová december 21-én érkeztek meg.³⁵

1950-ben, 1951-ben és 1952-ben összesen 3456 16 éven felüli személyt, más adat szerint kb. 4000 főt³⁶ telepítettek ki a déli határsávból, közülük 510-en voltak Bács-Kiskun megyeiek.³⁷ A kitelepített volt apácák közül 1951-ben négy már visszatért Bajára, egy pedig Sükösdre.³⁸ A részletes kimutatások hiányában a kitelepítettek pontos számát nem lehet megállapítani. A hiányos források szerint 1950-ben főként a Szolnok megyében lévő Tiszagyenda-Kormospusztára vitték a kijelölteket. A teljesség igénye nélkül felsorolok néhány kitelepítettet. Bácsszentgyörgyről Harkai Mártont, Horváth Gyulát, Kubatov Istvánt, Dara Imrét és családtagjaikat telepítették ki Tiszagyenda-Kormospusztára. A későbbiek során kitelepítették még Kubatov Jánost, Kubatov Ferencet, Barna Imrét, Aranyos Istvánt, Kovács Jánost és Piukovics Lajost is.³⁹ Garáról kitelepítették Karagity Gyulát, Gégner Ádámot, Turi Tamást és özvegy Henrik Józsefnét, valamint Kühn Istvánt, Kubatov Ferencet.⁴⁰ Garáról kitelepítették a négy kocsmárost, akiket a fél falu kikísért az állomásra, sajnálták őket, különösen a rokonok. Garán egy szlovák kocsmáros maradt, az is szegény volt.⁴¹ Bácsborsódról Csizmadia Sándort, Igaz Györgyöt, Martinecz Györgyöt, Kovács Menyhértet, Schadt Józsefet. Érsekcsanádról Márity Jánost és családját, valamint Karajkó Lajost. Sükösdről Kuti Istvánt és feleségét. Bajáról Pál Györgyöt és családját,⁴² Krosmai nevű bajai lakost, Aliva nevű festő vejét és egész családját, Kalacsin Vilmost, Zsubori Bertalant.⁴³ Vaskútról Arnold Istvánt, Krix Istvánt, Dudler Pétert, Genál Ferencet, Grünfeld Vendelt,⁴⁴ Reile Gábort, Égi Mártonnét. Matos Jánostól és Péter Alberttól az italmérési engedélyüket vonták meg. 1951-ben kitelepítették Kovács Ferencet, Zority Miklóst, Lipták Istvánt, dr. Nagy Imrét és családját, Hubert Imrét és családját.⁴⁵ Csátaljáról Molnár Lőrincet, Barna Józsefet, Krisztmann Pétert, Hedrich Jánost.⁴⁶ Dávod községből Taszarik Józsefet, Szlobota Imrét, Kovalik Mihályt, később pedig Horváth Istvánt, Szlobota Józsefet, Burányi Mihályt, Burányi Pált, Brünner Mártont, Teszarik Mátyást és Rácz Mihályt.⁴⁷ A Bácsalmási járásból összesen legalább 174 embert telepítettek ki. A bácsalmásiak jelentős részét a Hortobágyra, a Hajdú-Bihar megyei Ebespusztára vitték. Más megyékben talán még rosszabb volt a helyzet. A kitelepítések következtében kialakult bizonytalan helyzetben a Baranya megyei tanács olyan rendeletet adott ki, hogy 24 óra alatt össze kell írni a délszlávokat, Mohácson éjjel is csinálták az összeírást. Rövidesen elterjedt az a hír, hogy kitelepítik az összes délszlávot.⁴⁸ Ez nem volt igaz, de az érintettek körében óriási riadalmat keltett, attól tartottak, hogy a svábok sorsára jutnak.

Az 1950-ben kitelepítettek 50 kg-os csomagot vihettek magukkal, akik a későbbiek folyamán jutottak hasonló sorsra, azok valamivel kedvezőbb helyzetben voltak, mert ingóságaik jelentős részét magukkal vihették. A hátrahagyott állatállományt, gazdasági felszerelést a tsz-ek, állami gazdaságok, az egyéb ingóságokat párt- és állami tömegszervezetek kapták meg, de a helyi párt- és állami funkcionáriusok is részesedtek belőle, illetve szereztek maguknak ezekből a javakból.⁴⁹ Sok házba tanácsi, és pártszervek dolgozói, rendőrök, államvédelmisták költöztek be, a házak nagy részét 1951-ben államosították. Leltárt és kiutalási határozatot csak szórványosan készítettek a helyi tanácsok. A földingatlan telekkönyvileg a kitelepített tulajdonában maradt, de a község kezelésébe ment át. A tanácsok részben tsz-eknek, részben kishaszonbérletbe adták ki ezeket a földeket, tagosítás esetén csereingatlant jelöltek ki. A ház és a belsőség szintén a kitelepített tulajdonában maradt, de a párt, a tanács, esetleg közületek, például óvoda, vagy magánszemélyek használatába került. Egyes esetekben ezeket államosították az 1952. évi 4. tvr. figyelembe vétele nélkül. A pénzügyminiszter egyik utasításában felszólította a tanácsokat, hogy készítsenek összesítő leltárt a visszahagyott ingóságokról, és a juttatottak fizessék be a kapott vagyontárgyakért megállapított árat. Ennek ellenére Baranyában a 867 608 Ft beterhelésből mindössze 278 668 Ft-ot fizettek be, máshonnan egyelőre nincs adat. Az utasítás szerint a befolyt pénzből rendezni kellett volna a kitelepítettek köztartozásait, a maradékból pedig 5000 Ft-ot kaphattak volna személyenként, de senki sem kapott.⁵⁰

A Bács-Kiskun Megyei Tanács VB 1950. július 31-i ülésén döntött arról, hogy a Garáról kitelepítettek ingatlanjait és ingóságait szétosztják. Az ülésen jelen volt Kulcsár Jenő elnök, Cseh László és Dobi István elnökhelyettes, Papp Géza titkár, Ónozó Ferenc belügyi kiküldött és a vb tagjai. Az üresen maradt lakások és ingóságok szétosztását egy bizottság végezte a helyi pártszervezettel egyeztetve. Juttattak a vagyontárgyakból a járási tanácsnak, a községi tanácsnak, a termelőszövetkezeteknek, és az MNDSZ-nek. A zongorákat a kultúrotthonoknak adták.⁵¹ A kitelepítés után sietve léptek be az emberek a tszcs-be. Bácsszentgyörgyön 1950. augusztus 20-án új tszcs alakult 28 taggal, közülük 12-en voltak délszlávok. Garán is alakult új tszcs. Katymáron új tszcs alakult 93 családdal, 65 százalékuk délszláv, közülük 4 középparaszt.⁵²

A pártközpontba küldött egyik jelentés szerint ekkoriban kezdtek elszaporodni a szekták Bács-Kiskun megyében és az Ormánságban.⁵³ Garán, Katymáron és Kunbaján főleg a jehovisták tevékenykedtek.⁵⁴ Baján az adventisták 38, a jehovisták 20, a nazarénusok 120, a baptisták 80 taggal rendelkeztek 1950-ben.⁵⁵

Közben az osztrák határvidéken is zajlottak a kitelepítések. 1951. augusztus elején egy négytagú bizottság javaslatára a nyugati határsávból is kitelepítettek 88 családot, összesen 293 főt. A javaslatot Piros László terjesztette fel Péter Gábornak, amely Farkas Mihály és Rákosi Mátyás egyetértését is elnyerte.⁵⁶ Novemberben újabb 86 családot telepítettek ki erről a területről. Az „operációt” november 13-án hajnali 1 órakor kezdték, és reggel 8 órakor fejezték be. Budapestről erősítés is érkezett, amely három napig maradt a helyszínen.⁵⁷

A délszláv lakosság helyzete

Az 1950-es években egy pártkimutatás szerint összesen 78 687 délszláv élt az országban. Közülük horvát nemzetiségű volt 66 627 fő, szerb 5 880 fő, szlovén pedig 6 180 fő. A jugoszláv határ mentén Vas megyében szlovének és horvátok, Zala, Somogy és Bács-Kiskun megyében főleg horvátok, Baranya megyében horvátok és kis számban szerbek, Csongrád megyében pedig szerbek éltek. Az ország más területén, pl. Békés megyében szerbek, Pest megyében szerbek és horvátok, Győr megyében horvátok éltek. Foglalkozási megoszlás szerint 90 százalékuk mezőgazdasági munkából, 8 százalékuk ipari munkából élt. Gazdasági helyzetük szerint a délszlávok 15 százaléka nincstelen paraszt volt, 1 és 5 kh közötti törpebirtokon gazdálkodott 20 százalék, 5-től 15 katasztrális holdig terjedő nagyságú földet birtokolt 60 százalék, és kuláknak számított 5 százalékuk.⁵⁸ Az itt élő délszlávok közül a szerbek görög-keleti, a többiek római katolikus vallásúak, és a jelentés szerint általában vallásosabbak voltak mint a magyar lakosság. Egy részük belépett a tszcs-be, és voltak délszláv termelőszövetkezeti községek is: Alsószentmárton, Csikéria, Újszentiván, Deszk. 70-80%-uk azonban egyéni gazdálkodást folytatott. A délszláv lakta területeken saját iskoláik voltak, az általános iskolától kezdve a pedagógiai főiskoláig, Budapesten egy gimnázium, egy tanítónőképző, egy óvónőképző és egy pedagógiai főiskola foglalkozott délszláv nyelvű oktatással. Pomázon egy önálló kollégiummal rendelkező általános iskola volt, Pécsett pedig egy délszláv gimnázium. Az országban 10 délszláv nyelvű óvoda működött. Horvát nyelvű általános iskola 27, a horvát nyelvet tantárgyként tanító iskola pedig 44 létezett. Kevés számú kiadványuk volt: a Nase Novine című hetilap, egy évente több alkalommal megjelenő kulturális útmutató (uputnyik), a Szabad Föld Téli Esték sorozatának horvát nyelvű változata, és a haladó jugoszláv írók antológiája jelentette a nemzetiségi sajtót. Évente egy horvát nyelvű naptárt is kiadtak. Ezenkívül pártszemináriumi anyagokat, plakátokat, brossúrákat, röplapokat adtak ki a nyelvükön. Sok községben volt délszláv kultúrcsoport, Bács-Kiskun megyében Hercegszántón, Garán, Katymáron, Bácsalmáson, Csikérián és Csávolyon. Két parlamenti képviselőjük volt az ebben az időszakban teljesen jelentéktelen országgyűlésben, társadalmi szervezetük a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége. A nemzetiségi tankötelesek létszáma jóval nagyobb volt mint a nemzetiségi iskolákba járók száma. Ennek oka, hogy a magyar iskolák általában magasabb színvonalúak voltak, a nemzetiségek általában kevéssé ismerték saját irodalmi nyelvüket, nyelvállapotuk a betelepítés idejét őrizte. Sokan pedig félelemből nem járatták gyermekeiket nemzetiségi iskolába.⁵⁹ A 9 000 délszláv tanköteles közül 750 járt délszláv iskolába, és volt olyan iskola, ahova csak 12 tanuló járt.⁶⁰ A pécsi főiskola délszláv tanszékén is csak 12 hallgató volt. A délszláv iskolákban kisegítő tanítók tanítottak, akik nyaranta 6 hetes tanfolyamon szerezték meg a tanítói oklevelet. A délszláv tankönyvek közül öt jelent meg, a hatodik, hetedik és nyolcadik osztályos könyvek még nem készültek el.⁶¹ Szintén az oktatást hátráltatta, hogy a délszláv tanítók közül sokat mint titóista kémet letartóztattak.⁶²

Letartóztatások a déli határsávban

A Titkárság 1951. február 14-én határozatot hozott, amely szerint az ÁVH-val közösen ki kell dolgozni egy pár kém-pert, ezeket a helyszínen vagy Budapesten nyilvánosan le kell tárgyalni. Az ÁVH ezután természetesen futószalagon gyártotta a kémügyeket. Az országosan propagált és ismert ügyek mellett ilyen váddal tartóztatták le Nokij Félix katymári MDP-titkárt, Vujevity József és Ispánovity János katymári lakosokat, Piukovics Gábor, Urbanovszky András, Piukovics Titusz, Petrity Péter, Vuity Sándor, Ternák József, Bende József bácsalmási lakosokat, Pertics Márkusz csikériai lakost, Rockov Miklós bácsalmási és Zegnál Márk katymári délszláv tanítót,⁶³ valamint Babity Alajos garai tanítót, Vuity Pált, Karagity Antalt, Svraka Ferencet és Tomity Mátyást is.⁶⁴ A kitelepítés mellett a letartóztatások is a lakosság megfélemlítését szolgálták. Bácsalmáson 1950. november 18-án elvitte az ÁVH Urbanovszky Andrást azzal a váddal, hogy titóista. Urbanovszky Andrásné tudomása szerint férje november 20-án meghalt a hatóság őrizetében.⁶⁵ 1951 novemberében Bácsalmáson és Garán elvittek néhány délszlávot, ez nagy nyugtalanságot keltett a többi községben is. Az ÁVH éjjel vitte el őket azzal az ürüggyel, hogy fegyvert rejtegetnek, de nem találtak náluk fegyvert. Az egyik letartóztatott jó munkájáról éppen aznap írt a megyei újság. A lakosság zaklatása és megfélemlítése általános volt. Katymáron a kútnál beszélő horvát asszonyokra rászólt egy katona, hogy beszéljenek magyarul, erre elszaladtak, és bezárkóztak a lakásukba. Bácsalmáson sírva panaszkodtak az asszonyok, hogy nem kulák férjeiket elvitték. Katymáron Bandik Frányó tanácstag elmondta, hogy őt is többször elvitték, utána Budapesten bujkált, mert újra el akarták vinni. Hercegszántón az egyik népnevelő azt mondta, ha az emberek autót látnak, elbújnak, annyira félnek.⁶⁶ Sokan nem várták meg letartóztatásukat, és disszidáltak Jugoszláviába. A biztos letartóztatás elől menekült el Garáról többek között Osztrogonácz Iván, Dujmov Mátyás, Babity Mátyás, Forrai Jenő, Órás László, Fekete Ferenc és Fekete Mihály is.⁶⁷ A rendőrség durva és ellenséges volt a délszlávokkal szemben. Gyakran vittek be délszlávokat a rendőrségre, megverték, két-három napig benntartották, aztán elengedték őket. A rendőrök az utcán gyakran rászóltak a délszlávokra, ha anyanyelvükön beszéltek. Katymáron egy parasztasszony azt mondta a községben tartózkodó Szentivánszky Sándornak: „Megbeszéltük, hogy felmegyünk Rákosi elvtárshoz, és kérni fogjuk, ha nem vagyunk megbízhatóak, akkor tegyenek át a határon, vagy teremtsenek nyugalmat számunkra.”⁶⁸

A kitelepítettek és a letartóztatottak foglalkoztatása

A Titkárság 1951. május 23-i ülésén a letartóztatottak, a rendőrhatósági őrizet alatt állók és munkahelyre bocsátandók foglalkoztatásával és a kényszerlakóhelyek létesítésével foglalkozott a központi pártvezetőség. Ennek előadója Vas Zoltán volt. A javaslat leszögezte, hogy minden letartóztatottnak és őrizetesnek kemény munkafegyelem, a biztonsági szabályok szigorú betartása és a raboknak kijáró bánásmód mellett az egyébként érvényes béreknél 20 százalékkal kevesebbért kell dolgoznia. A politikai és gazdasági életre káros elemek foglalkoztatásával kapcsolatban kijelentette a javaslat, hogy a tőkések, spekulánsok, munkakerülők, csavargók, káros elemek és kulákok számára munkakényszert és kényszerlakóhelyet kell előírni. A munkakényszer azt jelentette, hogy behívás útján jelöltek ki munkahelyet és időtartamot az arra kiszemelt embereknek, akik a kijelölt munkahelyet csak külön engedéllyel hagyhatták el. Nekik a kollektív szerződés szerinti munkabért kellett fizetni. A kényszerlakóhelyek létesítéséről azt mondta a javaslat: „A kulákok falvakból való fokozott kiemelésére, munkaerejük intézményes felhasználására részükre és családjuk részére kényszerlakóhelyet lehet kijelölni. Három-öt falut kell létesíteni tiszántúli, rossz, szikes földeken, ahol a kulákok a harmadik típusú tsz-rendszerben dolgozhatnak.” A közös típusépületekhez az anyagot az állam biztosította, de az építésről maguknak kellett gondoskodniuk. Felügyeletükről közigazgatási vezető és megerősített rendőrőrs gondoskodott. Állami gazdaságok és kőbányák mellett további öt-hat kényszerlakóhelyet jelöltek ki, ahol a kulákok alkalmazottként dolgoztak a fennálló rendelkezések szerinti bérért. A számukra kijelölt területen belül szabadon mozoghattak, ám a rendelkezések megszegése esetén rendőrhatósági őrizet alá helyezték őket. Személyes vagyontárgyaikat a kényszerlakóhelyre magukkal vihették. Termelőeszközeik államosításáról vagy használatukban hagyásáról az illetékes állami szerv döntött. A rendfenntartás, valamint a kulturális, szociális és egészségügyi szükségletek kielégítése az illetékes államigazgatási és biztonsági szervek feladata volt. Az ehhez szükséges őrszemélyzet biztosítása érdekében a büntetésvégrehajtási őrszemélyzet létszámát 600, az államvédelmi őrszemélyzet létszámát 300, az államrendőrségi őrszemélyzet létszámát 80 fővel emelték fel. A Titkárság a határozatban kiemelte, hogy a politikai elítélteket és a köztörvényes bűnözőket csak kivételes esetben foglalkoztathatták együtt, kivéve az internáltakat. A stilisztikához is volt érzéke a pártvezetésnek, előírták, hogy a rabmunka helyett a „letartóztatottak termelőmunkában való foglalkoztatása” kifejezést kell használni. A Népgazdasági Tanácsnak, a Tervhivatalnak, az Igazságügyi Minisztériumnak, a Belügyminisztériumnak és az ÁVH-nak 1951. november 1-jéig kellett kidolgoznia a részleteket, hogy 1952. január-l-jétől egységesítve legyen a letartóztatottak foglalkoztatása.⁶⁹

A propaganda

A határsáv lakói számára elfogadhatatlan és kegyetlen intézkedéseket kiterjedt ideológiai propagandával próbálta leplezni és megmagyarázni az MDP. A Központi Agitációs és Propaganda Osztály 1950 júniusában határozati javaslatot készített a jugoszláv határvidék, valamint a Jugoszlávia felé irányuló agitációs és propaganda munka megerősítésére. A téma előadója Komócsin Mihály volt, és meghívták az ülésre Gondos Lászlót és Szentivánszky Sándort is. A határsáv létrehozása, a bevezetett intézkedések egy része, és a lakosság vegyes összetétele miatt a kitelepítések főleg az ott élő nemzetiségek ellen irányultak. Az önálló, nagyobb gazdasággal rendelkező délszláv parasztok, kommunista szóhasználattal a kulákok, a jelentés szerint az ellenük hozott intézkedéseket — egyébként teljesen jogosan — nemzeti sérelemként élték meg. Ez nyilván erősítette az összetartozás tudatát, és a nemzetiségek szorosabbra zárták soraikat. „A délszláv dolgozó parasztok között az osztálybéke nacionalista nézete erősen hat”, ami a „mi, bunyevácok tartsunk össze” érzésében fejeződött ki. A pártvezetés ezt titóista agitációnak minősítette. A javaslat nyíltan hangoztatta, hogy az MDP vezetőinek fő célja „a délszláv nemzeti egység megbontása, a délszláv dolgozó parasztok szembefordítása a kulákokkal és a Titó-banda egyéb helyi ügynökeivel. Feladatunk a délszláv és magyar dolgozó parasztok szolidaritásának elmélyítése”⁷⁰, vagyis a nemzeti egység és szolidaritás helyébe az osztályszolidaritást akarták helyezni. Vádként hangoztatták, hogy a délszláv kulákok a Titó-féle rendszert, a kényszermunkát és a zadrugát⁷¹ akarják meghonosítani, és el akarják venni a felosztott földet. Opportunizmusnak minősítették és ezért felszámolták a jugoszláv zászlók használatát, a horvát nyelvű szemináriumok engedélyezését. Népszerűsíteni próbálták a néphadsereget és a határőrséget, valamint a Szovjetunió „békepolitikáját” és a „béketábor fokozódó erőfölényét”. Megerősítették a Jugoszlávia felé irányuló sajtó- és rádiópropagandát, a magyar rádió délszláv adását is fokozottan alárendelték ezeknek az elveknek. Nagy teret biztosítottak a jugoszláviai magyarellenes intézkedéseknek, fokozták „a Titó-banda magyarokat elnyomó politikájának ismertetését”, bizonyítandó, hogy „a nemzetiségi elnyomás a Titó-rendszer népellenes, fasiszta jellegéből adódik.” Az így felkorbácsolt horvát- és szerbellenes indulatok és hisztéria ellensúlyozásaként leszögezték azt is, hogy káros az az álláspont, mi szerint minden délszláv titóista. A revízionizmus elkerülése érdekében javasolta a jelentés, hogy lépjenek fel a magyar soviniszta megnyilvánulások ellen, amelyeket a párt, az ÁVH, a rendőrség és a közigazgatás apparátusában tapasztaltak. Az agitáció erősítésére az ipari bázissal is rendelkező határmenti járási központokban, tehát Szegeden, Baján és Pécsett politikailag fejlett magyar párttagokból, főleg ipari munkásokból álló különleges agitációs csoportokat szerveztek, amelyek a határmenti községekben a „felvilágosító” munkát végezték, és a helyi népnevelő csoportokat szervezték. A Központi Agitációs és Propaganda Osztály felülvizsgálta a Nase Novine szerkesztését és kiadói munkáját. A lap népszerűségét úgy akarták fokozni, hogy több képet és karikatúrát jelentettek meg benne, a terjesztés támogatását pedig a megyei pártbizottságok feladatává tették.⁷² A határozati részben annyi engedményt tettek, hogy felhívták a figyelmet arra, ha a sokác, bunyevác, vend szavak használatát sérelmezik az érintettek, akkor azokat az országos agitációban ne használják. Az agitációnak ki kellett hangsúlyoznia, hogy nem igazak azok a rágalmak, hogy a párt üldözi a délszlávokat nemzetiségük miatt. „Vigyáznunk kell azonban, nehogy agitációnk nacionalista vonalra csússzon, amit Titóék azonnal revíziós propagandaként állítanának be.”⁷³

A KV Agitációs és Propaganda Osztálya a határmenti megyékben a Szovjetuniót népszerűsítő és a „Titó-bandát leleplező” előadássorozatot szervezett, és ehhez kapcsolódó brossúrát adott ki magyar és délszláv nyelven. A határsávban megjelenő megyei lapok és a Nase Novine feladata volt, hogy Titó-ellenes cikkeket közöljön, valamint a népnevelő füzetekben is adtak ki ilyen anyagokat. 1951. március elején Központi Délszláv Csoportot alakított az Agitációs és Propaganda Osztály és a Káder Osztály, majd felülvizsgálta a határsávban megjelenő lapok szerkesztőségeit, a megbízhatatlan elemeket leváltották. Több megyei lapot is elért a tisztogatási hullám, köztük a Bács-Kiskun Megyei Népújságot is. A lap szerkesztőjét lemondatták, „helyére Welther Dániel került, akit viszont még 1949-ben megbízhatatlansága miatt eltávolítottak a megyei agitációs és propaganda osztály éléről.”⁷⁴

Az érintett megyei és járási pártbizottságok egyik politikai munkatársának kizárólag a délszláv kérdéssel kellett foglalkozni, és előírták, hogy lehetőleg beszéljen valamilyen szláv nyelven. Ennek ellenére 15 határmenti járásból 1951 közepén is csak 2-3-ban volt délszláv felelős.⁷⁵ A délszláv felelősök névsora: Koblor Erzsébet (Szombathely), Krenács Márton (Csongrád megye), Dolonec István (Somogy megye), Helt József (Baranya megye), Karajkó János (Bács-Kiskun megye), Matein János (Zala megye).⁷⁶ A központi apparátusból Matécz Jánosnak és Szentivánszky Sándornak előírták, hogy a következő pártkongresszuson szólaljon fel horvát nyelven.⁷⁷

1950. augusztus 8-án a központi agitációs és propaganda osztály jelentést adott a Titkárságnak a délszlávok között végzett propagandamunkáról. Tavasszal és a nyár folyamán kéthónapos és négyhetes megyei pártiskolákon alapszervezeti titkárokat, aktivistákat képeztek ki rohamtempóban, „akik az ellenség elleni harcban megállták a helyüket.” A négyhetes pártiskolák azt a célt szolgálták, hogy elsősorban délszláv „elvtársakat” képezzenek, akiket majd saját községükben politikai munkára használhatnak fel. A négyhetes iskolák előkészítése a jelentés szerint nem volt jó, a Bajai járásban a hallgatókat a tanfolyam előtti utolsó éjszaka szedték össze autóval. Vas megyében csak azt mondták meg a hallgatóknak, hogy speciális iskolára mennek, ezért azt hitték, diverzáns munkára fogják kiképezni őket. A pártiskolák számára kiadott délszláv nyelvű füzeteket a pártbizottságok helyesléssel fogadták, bár több helyről visszaküldték azokat, Bácsalmáson pedig eltitkolták a füzeteket, és nem adták oda a hallgatóknak.⁷⁸ Baranya és Bács-Kiskun megyében a délszláv községekben külön is szerveztek pártoktatást, ezért voltak délszláv nemzetiségű párttagok, akik politikai iskolát is végeztek. Azonban így is alacsony volt az arányuk, a Bajai járásban először nem is küldtek délszláv párttagot pártiskolára, és 1951-ben a 29 hallgatóból is csak három volt délszláv. A bácsalmási járási bizottság nyolc főt küldhetett volna tanfolyamra, de csak kettőt küldött. Nagyon kevés volt a nő is ezeken az iskolákon, Zala megyében mindössze egy, Vas megyében pedig három. Az előadók rosszak, készületlenek voltak, ezért nagy volt a lemorzsolódás. A magyar nyelvű oktatás és a délszláv nyelvű füzet együttes használata sokak számára nehézséget okozott. Garán például elkezdtek délszláv nyelven oktatni, de a harmadik foglalkozást már magyarul tartották, ezért a következő alkalommal már csak ketten jelentek meg a tanfolyamon. A jelentés szerint sok trockista megnyilvánulás volt a tanfolyamokon, a hallgatók például helyeselték a nemzetiségenkénti ifjúsági szövetséget, vagy hangoztatták, hogy a mostani áruló Tito nem azonos a partizán vezérrel, az már régen meghalt. A közigazgatási apparátusban dolgozó délszláv származású dolgozókat is felmérte a megyei pártbizottság. Egy kimutatás szerint a Bajai járási tanács apparátusában öt, a községi tanácsoknál tizenhét, a Bácsalmási járásban hatvannégy délszláv származású „elvtárs” volt. A Kiskunhalasi járásban nem volt a tanácsapparátusban délszláv dolgozó.⁷⁹

A Központi Előadói Iroda és a megyei előadói irodák nemzetközi szakcsoportjai által kidolgozott előadások alapján a megyei előadók propagandaelőadásokat tartottak a délszlávok által lakott községekben.⁸⁰ Közvetlenül az első kitelepítés után, 1950. július 27-én Katymáron a helyi békebizottság és a Délszláv Szövetség gyűlést tartott, amelyen körülbelül hétszázan vettek részt. A község 4300 lakosa közül 1800 volt délszláv. A jelentés szerint: „A délszláv dolgozók megértik és helyeslik azt a kormányintézkedést, amellyel közülük — nemzetiségre való tekintet nélkül — eltávolították az ellenség ügynökeit.” Az előadók egyenként leleplezték azokat az ellenséges elemeket, titóista ügynököket, akiket áttelepítettek. Mindenütt felhoztak példákat a magyar nemzetiségűek áttelepítésére, (csendőrök, volt katonatisztek), ezzel bizonyítva, hogy az áttelepítés nem nemzetiségi szempont szerint történt. A Délszláv Szövetség főtitkára, Hován Andrej húzódozott a katymári gyűlésen való fellépéstől, beszéde lélektelen és akadozó volt, ezért később újra felvették a beszédet, és azt adták le a rádióban.⁸¹

A Titkárság 1951. február 14-i ülésén a délszlávok között végzett politikai munkáról volt szó. A téma előadója Lakatos Éva volt, meghívottként megjelent Komócsin Mihály, Sándor József és Szentivánszky Sándor is. A jelentés szerint fejlődést értek el a jugoszláv határ mentén élő délszlávok körében. A békekölcsön jegyzése, a tanácsválasztások és a begyűjtés területén a határsávbéli községek jobb eredményeket mutattak fel a megyei átlagoknál. A tszcs-fejlesztési tervet pedig egyenesen túlteljesítették. Katymáron például 93 család lépett be a tszcs-be, és közülük 60 volt délszláv. Garán főleg délszláv parasztok új tszcs-t alakítottak.⁸² Az eredménynek a jelentés szerint három fő oka volt. Az első, hogy „az MDP nemzetiségi politikáját a délszláv lakosság megismerte a délszláv nyelven tartott gyűléseken, valamint a pártsajtón és a propagandisták, a népnevelők munkáján keresztül. A második a délszlávok saját tapasztalata, hogy a párt és a kormány gondoskodása gazdasági és kulturális téren egyaránt eredményt hozott számukra. A harmadik pedig, hogy a határvidéket az erőszakszervek szempontjából megerősítették, a legveszélyesebb ellenséges gócokat kioperálták”, vagyis egy bő félév alatt sikerült bizonyos mértékig megtörni a határsáv nemzetiségi lakosainak az ellenállását, ellenkezését.⁸³

A pártbizottságok adminisztratív eszközökkel, megfélemlítéssel próbálták az elégedetlenséget megszüntetni, emellett az agitáció fokozásával akarták a nemzetiségi lakosságot megnyugtatni. Az MDP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága 1951. március 27-én jelentést küldött a Központi Agitációs és Propaganda Osztálynak a délszlávok között végzett eddigi politikai munkáról és a további tervekről. Pártépítési ankétokat szándékoztak tartani, hogy több délszláv párttag és tagjelölt legyen. A Bácsalmási, Bajai, Kiskunhalasi járási és községi titkárokat összehívták, a délszlávok között végzendő politikai felvilágosító munka megtárgyalására. A pártbizottságok vezetésével el kellett távolítani az osztályidegen elemeket a tanácsokból, a gépállomásokról és a szövetkezetekből. Ezt a déli járásokban kezdték. Kéthetenként szerkesztőségi üléseket tartottak a Bács-Kiskun Megyei Népújságnál, és átmenetileg Zóka Béla, az agitációs és propaganda titkár vette át a lap irányítását mint felelős szerkesztő. Havonta brossúrát adtak ki a nemzetiségi politikáról. A Titó-fasizmus története című könyv alapján akarták leleplezni a széles tömegek előtt a Titó-bandát. A rendőrségnek nemzetiségi politikát szándékoztak tanítani.⁸⁴ Áprilisban jugoszláv emigránsok előadásokat tartottak a Bajai és a Bácsalmási járásban. Május 1-jétől a hat déli megyében 7 előadásból álló sorozatot indított be az Agitációs és Propaganda Osztály megyénként 7-10 helyen. A cél a Szovjetunió népszerűsítése, a Titó-banda leleplezése volt. Bács-Kiskun megyében Ásotthalmon, Bácsalmáson, Kunbaján, Mórahalmon tartottak előadást. A Bácsalmási járásban 17 propagandista dolgozott az oktatási évadban.⁸⁵ 1951-ben Bács-Kiskun megye három déli járásában speciális oktatásokat szerveztek a helyi kádereknek. Bácsalmáson Balla Kálmán iskolaigazgató és Koszecz László rendőr főhadnagy, Garán Gorjanácz József, Hercegszántón Kobos István iskolaigazgató, Vaskúton Reile Géza tanácselnök, Kiskunhalason Karaszi Márton főtörzsőrmester, Baján Szonda István rendőrfőhadnagy és Donáth Tibor járási rendőrkapitány volt a speciális tanfolyam csoportvezetője.⁸⁶

A határőrség a déli határsávban

A határőrség átszervezése

A Jugoszláviával megromlott viszony volt az egyik fő oka a határőrség sürgős fejlesztésének, ezzel párhuzamosan az ÁVH-ba való integrálásának is. A Tájékoztató Iroda határozatának anyagát a honvédséggel is alaposan feldolgoztatták 1948 nyarán, egyben a politikai egységének megszilárdítására is felhasználták.⁸⁷ Az ezt követő másfél évben az MDP KV Államvédelmi Bizottsága többször is foglalkozott a jugoszláv helyzettel, a határőrség átszervezésével, és a déli határvidék kérdésével. Az 1948. december 2-i ülésen Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Kádár János, Pálffy György, Révész Géza, Péter Gábor, Deszkás János, meghívottként Szalvay Mihály, Zöld Sándor, Veres József és Janikovszky Béla vett részt. A bizottság Kádár Jánost, Farkas Mihályt és Szalvay Mihályt bízta meg, hogy dolgozza ki a határvédelem átalakításának javaslatát. Janikovszky Béla alezredes már ekkor előállt egy javaslattal, amelyben összefoglalta a határvédelem megerősítésével kapcsolatos nézeteit. A javaslat nyilván az ÁVH vezetőjének kívánalmait is tükrözte. A magyar határvédelmet gyengébbnek ítélte mint a környező országokét. A határvédelmet ekkor két szerv végezte, a honvéd határőrség a tulajdonképpeni határőrzést látta el, a határrendőrség pedig a távolsági forgalom számára megnyitott vasúti és közúti átkelőhelyeken az útlevélellenőrzést folytatta. A határőrizet szempontjából Janikovszky Béla az ÁVH és a Katonapolitikai Osztály elhárító tevékenységének fontosságát hangsúlyozta. Kiemelte a Kádár János által az ÁVH korábbi aktívaülésén elmondottakat, hogy a határvédelem elsősorban ÁVH-feladat. A határőrségnek és az ÁVH-nak szorosan együtt kell működnie mindaddig, amíg az ÁVH képes lesz arra, hogy a határőrizet egységes irányítását átvegye. Követelte, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben valamennyi jogtalan határátlépőt adják át az ÁVH-nak, ítéljék súlyos elzárásra és vagyonelkobzásra, az embercsempészettel foglalkozókat tiltsák ki a határsávból. Sürgette, hogy a határőrség és a rendőrség fegyverhasználati jogát terjesszék ki, hogy bizonyos esetekben figyelmeztetés nélkül lőhessenek: „Pár ember agyonlövése és ennek újságokban való közzététele, illetve ilyen híreknek a lakosság körében való elterjedése meggondolásra fogja késztetni a határon átlépni szándékozókat. Ez azért is szükséges, mert például az 1948. év folyamán fegyverhasználat következtében a nyugati határon csak egyetlen haláleset történt.”⁸⁸ Javaslata szerint a mélységben történő határőrizet fokozására a vonatokat, pályaudvarokat, országutakat állandóan ellenőrizni kell, a határsávban gyakran kell igazoltatni. A határmenti városokban lévő szállodákban, szálláshelyeken sűrűn kell razziát tartani. Az ÁVH-n belül működő vasútbiztosító csoport létszámát fel kell emelni, valamennyi határ felé közlekedő vonatot ellenőrizni kell. Az embercsempészek felkutatására és likvidálására külön csoportot kell felállítani az ÁVH-n belül. Az előterjesztéssel egyetértettek az ülésen résztvevő pártvezetők, és a javaslatok többségét határozatba foglalták. A határozat szerint azonnal el kellett kezdeni a javíthatatlan illegális határátlépők összeírását és a határsávból való kitelepítését, az ÁVH-nak pedig a besúgóhálózat kiépítését. Megkezdték a határ megerősítését, a műszaki tervek elkészítését.⁸⁹

A kisebb határszéli forgalomról 1947-ben Szabadkán kötött egyezmény szólt a kettősbirtokosokról. A magyar-jugoszláv viszony megromlása után mindkét ország akadályozta, zaklatta az átjáró gazdákat. „A kettősbirtokos rendszer és az ezzel kapcsolatos kishatárszéli forgalom csak Közép-Európában divatos. Másutt ilyen nem létezik. Ezért szükséges volna a kettősbirtokos rendszer megszüntetésére a megfelelő lépéseket megtenni. Október hónapban a jugoszláv határon körülbelül 10 000 alkalommal jött át hozzánk kettősbirtokos, míg magyar részről csak 5 000 átlépés volt Jugoszláviába.” A kettősbirtokosok tehát nemkívánatossá váltak a rendszer szemében. Ezért a nyugati és a déli viszonylatban a kettősbirtokos rendszer felszámolását határozták el, addig is az átjárók számát mindenképpen csökkenteni akarták. Az ÁVH véleménye szerint a reakció elsősorban a kettősbirtokosokat szervezte be. Míg Magyarországról 1 850 fő járt át Jugoszláviába összesen 2 772 hold földet művelni, addig Jugoszláviából 4 397 fő jött át ugyanilyen célból.⁹⁰ A Szegeden kötött 1949. április 23-i helyi jellegű megállapodás után ismét átjárhattak a határon a kettősbirtokosok.⁹¹ Hamarosan azonban teljesen megszüntették ezt a lehetőséget. A határon lévő vendéglőket elkobozták a megbízhatatlanoktól, és a népi demokrácia számára feltétlen megbízhatóknak utalták ki. A pártszervek és az ÁVH szigorúan felülvizsgálta, hogy a határon lévő épületeknek van-e nemzetgazdasági és szociális szempontból létjogosultsága. Ezek tulajdonosait hamarosan kitelepítették, az épületeket pedig határvédelmi érdekekre hivatkozva lerombolták. Először a nyugati határt, ezután a hasonlóan fontosnak ítélt jugoszláv határvonalat erősítették meg.⁹²

A jugoszláv határszakasz 630 kilométer és 622 méter hosszú volt. A jelentés területileg öt szakaszra osztotta Nyugatról Keletre haladva. Földrajzi jellemzőit tekintve a Felsőszölnök és Csemec Dolni közötti szakasz sűrűn fedett, nehezen áttekinthető, erdős terület. A Csemec Dolni és Gyűrűspuszta közötti részen a Mura és a Dráva képezi a határt. Gyűrűspuszta és Udvar között nyílt, sík a terület. Udvar és Hercegszántó között jellemzően a Duna árterülete terül el, ez erdős, nádas, ingoványos szakasz. A Hercegszántó és Szeged-Oroszlányos közötti rész nyílt, sík terület. Egy-egy határőrs működési területe átlag 14 km határsávnyi terület volt, és az őrsök a jugoszláv határon 22 fősek voltak. A határőrségnél hiány volt tisztekből és tiszthelyettesekből, amit fokozott, hogy 10-15 százalékuk állandóan tanfolyamon volt, vagy elvezényelték őket. „A jugoszláv határon csak a befelé forgalom számottevő, a kifelé menő elenyésző. A jugoszláv oldalon a mi erőinknek a sokszorosa áll őrt, és szinte lehetetlenné teszi a bejutást Jugoszláviába, viszont ha akarnak, a mi erőnk elégtelensége miatt át tudnak tenni ügynököket. A mi 22 fős őrseinkkel szemben körülbelül 150 fős jugoszláv őrsök állnak.”⁹³ A nyugati és a déli határon az őrsök és a vezetési közegek létszámát Janikovszky Béla a duplájára javasolta emelni, mert „ma nem határőrizet van, hanem csak határmegfigyelés.” A határt 3 000 fő legénységgel és 100-150 fő tiszttel és tiszthelyettessel javasolta megerősíteni, miután a meglévő keretet teljesen feltöltötték. A szakképzett és politikailag megbízható kádereket gyakran elhelyezték a határőrségtől. A jelentés hangoztatta, hogy a másod- és harmadrendű káderek helyett jól képzett rendszerhű kádereket kell beállítani. Bevetésre kész, legalább százfős tartalékokat is rendszeresítettek, hogy a századparancsnok bármikor meglepetésszerű razziákat tarthasson a határkörzetben. A századparancsnokokat terepjáró motorkerékpárral, a végrehajtó szolgálatot ellátó egységeket pedig géppisztollyal akarták felszerelni. Az osztrák határon a terep alapján a határ egyötöd részén, azaz 70 kilométeren, a jugoszláv határvonalon pedig a határ egyhatod részén, vagyis 105 kilométeren kétsoros drótakadályt, és ezenfelül bukó dróthurok-akadályokat is létesítettek. A jugoszláv határon legalább 120 magasfigyelőt állítottak fel, fényszórókkal, sorozatfegyverrel és telefonnal látták el ezeket. A járőrkutyák nevelését azonnal el kellett kezdeni, és a nyugati és a déli határt járőrkutyákkal látták el. A Tiszán, a Dráván és a Murán rohamcsónak állomásokat létesítek, hogy éjjel-nappali portyázhassanak a határőrök.⁹⁴

Nem egészen egy év múlva, 1949. szeptember 29-én az MDP KV Államvédelmi Bizottsága határozatot hozott a határőrség átadásáról az ÁVH-nak és a déli határ műszaki lezárásáról. A bizottság tagja volt ekkor Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Marosán György és Péter Gábor. Rajtuk kívül Révész Géza, Sólyom László, Szalvay Mihály, Janikovszky Béla, Szűcs Ernő, Görgényi és egy szovjet tanácsadó, Prokovjev elvtárs vett részt az ülésen. A bizottság Szalvay Mihályt, Szűcs Ernőt, Janikovszky Bélát és Szabó elvtársat bízta meg a részletek kidolgozásával. A napirendi pont előadója Révész Géza volt.⁹⁵ 1949. október 1-jétől az ÁVH vette át a határvédelmet. A honvédség teljes egészében az addigi szervezésben, létszámmal, anyaggal adta át a határőrséget, és ezzel létrejött a „zöld ávó”. A szervezet létszámát 13 500 főben állapították meg, míg előtte a honvéd határőrség létszáma 11 493 fő volt.⁹⁶ Nem vettek át a honvéd határőrségtől körülbelül 150 tisztet és 400 tiszthelyettest. Az intézkedéseket a jugoszláv határra összpontosították. A sorozott állományt válogatták, és főleg ipari munkásokból igyekeztek behívni.⁹⁷ A határ minden szakaszán attól távoli vidékről való legénység teljesített szolgálatot.⁹⁸

Az ÁVH Határőrség és a lakosság viszonya

1950. január 1-je után, amikor az ÁVH hivatalosan is átvette a határőrséget, megbízható párttagokat csoportosítottak át más területekről a határőrség déli és nyugati egységeihez. Ezekre az őrsökre tiszti állományú politikai vezetőket rendszeresítettek. Az átnevelés azonban itt sem ment egyik napról a másikra: „Déli határainkon a jugoszláv határőrben nem a Titó-fasiszta rendszer megszemélyesítőjét, az ellenséget látják. Egyes beosztottak rendszeresen beszélgettek a jugoszláv határőrökkel, cigarettát, pálinkát fogadtak el tőlük.”⁹⁹ 1950-ben 38 határőr szökött át a határ másik oldalára, amit az akkori viszonyok között hazaárulásnak tartottak, és akként is büntettek.¹⁰⁰

Az ÁVH Határőrség és a Belső Karhatalom parancsnoka, Piros László 1951. március 22-én foglalkozott a határőrség és a déli határsáv lakosságának viszonyával.¹⁰¹ A határőrség a délszláv lakosságot ellenségnek tekintette, erőszakkal kényszeríteni akarták őket, hogy magyarul beszéljenek. Állandósult a határőrség és a lakosság közötti feszült viszony, mindennaposak voltak a zaklatások. Ezt nacionalista elhajlásnak minősítette a párt. Piros László parancsnok ezért megparancsolta, hogy meg kell változtatni a határőrök nacionalista beállítottságát. A szabadságra, eltávozásra menő határőrök figyelmét felhívták, hogy kerüljék a délszláv lakosság zaklatását. A parancsnoknak jelenteni és fenyíteni kellett minden délszlávok elleni atrocitást. Ennek ellenére a fegyveres erők vonalán így is gyakran csak egész őrsök kicserélésével sikerült csökkenteni az atrocitásokat. Ugyanakkor havonta egy politikai előadást tartottak a lakosságnak a határőrizet fontosságáról, fokozottan jutalmazták és népszerűsítették a határőrséggel együttműködő délszlávokat.¹⁰² A határmenti községekben hazafias csoportokat szerveztek a délszláv és a német lakosság körében. Ezek feladata a határőrség támogatása volt.¹⁰³ A Titkárság 1951. február 14-i határozata után, amelyik szintén ezzel a kérdéssel foglalkozott, bizonyos mértékig csökkent a lakosság zaklatása, terrorizálása. Megjavult a parancsnokságok és a pártbizottságok közötti viszony is, kivéve a Kiskunhalasi Határőrparancsnokságot, amely anélkül hajtott végre nagyszabású letartóztatásokat, hogy a megyei pártbizottságot előzetesen értesítette volna.¹⁰⁴

Az erőltetett fejlesztés

A Titkárság 1952. január 30-i ülésén Piros László jelentést terjesztett elő az ÁVH Határőrség helyzetéről.¹⁰⁵ 1951-ben 7 349 fővel nőtt az újoncok száma, kiképzésük után 1000 fővel emelték a határőrség létszámát a déli és a nyugati határon.¹⁰⁶ Ebből 12 új őrsöt, és 1 új tartalék szakasszal ellátott zászlóalj törzset állítottak fel. Ez utóbbi Tompára került, és 98 főt jelentett.¹⁰⁷ Ugyanakkor átszervezést és politikai tisztogatást is végrehajtottak, 168 régi tisztet és 248 tiszthelyettest távolítottak el a testületből. A jelentés idején a határőrség 1454 tisztjének 88,6%-a új tiszt volt, és 73%-uk párttag, további 10%-uk pedig tagjelölt. Délen és nyugaton a régi „horthysta” tiszthelyettes őrsparancsnokokat új tiszti káderekkel váltották fel, de a déli határon így is viszonylag sok régi, megbízhatatlannak számító tiszt maradt a kerületi parancsnokságok törzseiben. A felderítő szerveket délen és nyugaton fiatal, rövid tanfolyamot végzett káderekkel töltötték fel. A déli és a nyugati határon az őrsparancsnokok új káderek voltak, tapasztalatuk nem volt, és a gyakori áthelyezések miatt is nagy volt a bizonytalanság. A gyakori áthelyezést csökkenteni kellett, de ennek ellenére a határőrség vezető beosztottainak megtisztítását főleg délen és nyugaton be kellett fejezni 1952. június 30-áig. A jelentés szerint javulást értek el a hálózati, ügynöki munkában is, bár ez a déli és a nyugati határon még kezdetleges volt, különösen a határon túli felderítés. A határőrség felderítő parancsnokságai nem álltak szoros összeköttetésben az ÁVH megyei osztályaival. 1951-ben 1748 esetben összesen 2639 határsértőt fogott el a határőrség, ebből a déli határon 272 esetben 359 főt. A déli határon elfogottak 24,6%-át minősítették kémnek, ez az arány országosan viszont csak 4,3% volt. Állandóan magas volt a balesetek, fegyelemsértések, azaz a rendkívüli esetek száma. Ennek oka főként a határőrök leittasodása volt, és ezek többsége a déli határon lévő egységeknél fordult elő. „Többször előfordul, hogy egyes határőrök a kulákoknál lerészegednek, boron és kuláklányon keresztül kulákbefolyás alá kerülnek.”¹⁰⁸ A kimenő során a határőrök sokszor fegyelmezetlenek és durvák voltak, ami természetesen növelte az ellenük megnyilvánuló lakossági ellenszenvet. A határőrök még attól sem riadtak vissza, hogy különböző mulatságokon helyi pártfunkcionáriusokat bántalmazzanak.

A műszaki zár délen és nyugaton 1951-ben már elavult, mivel főleg 1948-ban és 1949-ben telepítették.¹⁰⁹ Az ellenség felderítette, és így nem jelentett teljes értékű akadályt a határsértőknek. A műszaki zár halálos áldozatokat is követelt. 1951 első felében például a Kiskunhalasi Határőrkerület területén kiszökési kísérlet közben aknarobbanás miatt egy ember meghalt.¹¹⁰ A műszaki zár rendszerét meg akarták erősíteni, főleg az elaknásított területeket akarták növelni.

Az erőltetett fejlesztés miatt a határon lévő őrsök védelmi megerősítését elhanyagolták, a védelmi támpontokat csak hiányosan építették ki. Ezek pótlásához nagyarányú földkisajátításokat határoztak el.¹¹¹ A Honvédelmi Minisztérium a déli határsáv által érintett megyékben, tehát Vas, Zala, Somogy, Baranya, Bács-Kiskun és Csongrád megyében, különböző munkálatokat végzett 1950 és 1953 között. Itt nyilván a határsávval kapcsolatos erődítési munkákról volt szó. Az adatok szerint 1952 végéig 9323 gazdasághoz tartozó 1416 kh földet vettek el ilyen indokkal a tulajdonosától. 1953-ban újabb 1750 kh földet akartak elvenni a gazdáktól, és ebből 1200 kh kisajátítása és beépítése meg is történt. Egy belügyminiszteri rendelet alapján a kisajátított földekért csereingatlant vagy pénzbeli kártalanítást kellett volna adni, a zöldkárt pedig pénzben kellett volna megtéríteni. A kisajátításokat és a kártalanításokat központi szinten az Országos Operatív Bizottság végezte, amelynek Matolcsi János volt a vezetője.¹¹² Helyi szinten a kisajátításokat egy erre a célra esetenként és konspirativ módon létrehozott háromtagú bizottság a községi párttitkár és tanácselnök bevonásával hajtotta végre. A csereterület birtokbaadása a helyi tanácselnök feladata volt. Ennek során sok igazságtalanságot és visszaélést követtek el a gazdákkal szemben. A megyei és a járási tanácsok a tulajdon- illetve a művelésiág-változást nem ismerték el, nem hagyták jóvá, ezért a kisajátított terület továbbra is a korábbi tulajdonos tulajdonában maradt papírforma szerint. Ez azzal járt, hogy a föld beadási- és adókötelezettségét továbbra is viselnie, és teljesítenie kellett a megkárosított parasztoknak, mert az elvett területek beadási kötelezettsége a községek begyűjtési tervében kötelezően szerepelt. Az igénybevett területek adó- és begyűjtés alóli mentesítése még 1954 végén sem történt meg. A kártalanítások, főleg a pénzbeliek, rendkívül vontatottan haladtak, az 1951-ben és 1952-ben igénybe vett földterületek kártalanítása csak 1952 végén történt meg. Ennek során 2671 esetben 961 kh csereföldet és 7709 esetben összesen 507 780 Ft pénzbeli kártalanítást adtak a megkárosított gazdáknak. Az 1953-ban elvett földek és a zöldkár megtérítése 1953 végén még meg sem kezdődött. Sokszor nem a tényleges tulajdonos kapta meg a kártalanítást, hanem olyan személy, akinek csak tervezték a földje kisajátítását, de az nem történt meg. Parasztság körében ez is elégedetlenséget és elkeseredettséget eredményezett. 1953. október 28-án került a Politikai Bizottság elé az a javaslat, amely a határkerületekben történő földkisajátítások szabályozását volt hivatott meghatározni. A PB végül nem döntött Matolcsi János előterjesztéséről, hanem a Honvédelmi Minisztériumot és a Belügyminisztériumot bízta meg azzal, hogy a parasztság jogos igényeit szem előtt tartva döntsön erről a kérdésről, de úgy, hogy „szüntessék meg a dolgozó parasztság zaklatását.”¹¹³ Utasítást adtak, hogy a védelmi célokra igénybevett földterületek adó- és begyűjtés alóli mentesítését és a kártalanítások kifizetését 6 hónapon belül végezzék el.¹¹⁴

Az erődítési csoportfőnök és Keleti Ferenc 1954-ben megvizsgálta a határsávban Csongrád, Bács-Kiskun és Baranya megye területén a védőkörleteket. Megállapították, hogy a hadsereg és a határőrség létesítményei rossz állapotban vannak, a természetes elhasználódásból adódó hibákat anyag, szerszám és pénz hiányában nem tudják elvégezni. A parasztok a földjeiken lévő katonai objektumokat nem érzik magukénak, a kisebb javításokat sem végzik el, a környéken lévő földek gyakran parlagon hevernek. Több védelmi körletben az árkok beomlottak, a létesítmények elhanyagoltak, víz alatt álltak és gazosak voltak. A honvédség a karbantartást nem végezte el, nem álcázta a létesítményeket, így azok messziről észrevehetőek voltak.¹¹⁵

Az amnesztia

A Központi Vezetőség az 1953. június 27-28-i ülésen határozta el az internálás megszüntetését. A Poltikai Bizottság ezután 1953. július 22-én, Erdei Ferenc előadásában tárgyalta az amnesztia kérdését, és július 25-én az Elnöki Tanács törvényerejű rendelettel részleges közkegyelmet hirdetett, amelynek értelmében amnesztiában részesültek a 2 évnél kisebb büntetésre ítélt politikai rabok. Július 26-án a minisztertanács határozatot hozott az internálás és a kitelepítések megszüntetéséről. Ekkor 5005 államvédelmi és 255 rendőrségi internált volt a táborokban. Közülük 579 főt bíróság elé szándékoztak állítani, a különösebb fogvatartási vagy eljárási indok nélkül internált 3111 főt pedig szabadon engedték. A 255 rendőrségi internáltat is szabadon bocsátották, kivéve a köztük lévő néhány jehovista vezetőt, akiket szintén bíróság elé állítottak. A Hortobágyon ekkor az irat szerint 7244 kitelepített élt.¹¹⁶ Őket a nyár végétől fokozatosan szabadlábra helyezték. Egyidejűleg a hortobágyi gazdaságokban toborzást folytattak, és szerződéssel próbálták visszatartani a szükséges munkaerőt. A rendőri felügyelet és a kiutasítás intézménye továbbra is fennmaradt. Azokat, akiket korábbi lakóhelyükön fokozottan veszélyesnek minősítettek, az eredeti lakóhelyükről kitiltották. Az idősek és a betegek egyéni elbírálás alapján az egyébként kiemelt városokban is letelepedhettek. A rendőri felügyelet alatt is álló volt kitelepítettek rendőri felügyelete nem szűnt meg automatikusan. Az eddig elrendelt rendőri felügyeleteket, ami vidéken 4741 embert érintett, általában feloldották, kivéve a társadalomra fokozottan veszélyesnek ítélt eseteket. A kitelepítettek a visszahagyott ingó és ingatlan vagyontárgyaikra, vagy lakásaikra vonatkozóan nem élhettek visszakövetelési vagy kártérítési igénnyel. A hortobágyi kitelepítettek elengedését augusztus 1-je és szeptember 30-a között kellett végrehajtani, úgy, hogy augusztusban azokat a munkaképteleneket, gyerekeket, öregeket, betegeket kellett elengedni, akik nem akarták bevárni velük élő hozzátartozóikat, vagy nem volt munkaképes családtagjuk. A kiszabadulok mielőbbi munkába állítása a gazdasági miniszterek, a helyi tanácsok és a Közérdekű Munkák Igazgatósága feladata volt.¹¹⁷ A kitelepítettek tehát nem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre, és semmit sem kaphattak vissza elvett földjeikből, házaikból, termelőeszközeikből, gépeikből, állataikból, ingóságaikból. Az ÁVH figyelemmel kísérte a szabadulókat, közülük 7438 személy került az ellenséges elemek nyilvántartásába, sokat hálózati operatív ellenőrzés alá vontak.¹¹⁸ Az amnesztia végrehajtásáról készült 1953. novemberi kimutatás szerint az internáló táborokból több mint háromezer embert engedtek szabadon, de közülük 697 személyt bíróság elé állítottak.¹¹⁹ A Politikai Bizottság az internáltak vitás ügyeinek tisztázására 1953. augusztus 19-én bizottságot hozott létre, amelynek Nagy Imre, Farkas Mihály és Gerő Ernő lett a tagja.¹²⁰

Az 1953-as amnesztia során a BM rendelete alapján a kitelepítettek a határövezetbe csak letelepedési engedély birtokában költözhettek vissza. A BM utasítást kapott, hogy csak a legkivételesebb esetben (öregkor, munkaképtelenség) adjon ki ilyen engedélyt. Az ellenséges kategóriába tartozó személyeket kitiltották a nagyobb városokból, így Pécsről, Zalaegerszegről, Nagykanizsáról, Szegedről és járásaikból. Ez összesen 887 tizenhat éven felüli személyt érintett. A Sellyei járásban mindössze három család kapott visszatérési engedélyt. Baranyában 80 fő kérte ingóságainak visszaadását, de a helyi tanácsok központi utasításra hivatkozva elutasították az igényeket. A helyi párt- és tanácsi szervek féltek a kitelepítettek visszatérésétől. A barcsi járási pártbizottság másodtitkára hangoztatta, hogy nem tudják megmagyarázni az érintetteknek a korábbi kíméletlen intézkedéseket, illetve a mostani feloldást, mert el kellene ismerniük a saját felelősségüket is. A községi tanácselnökök többsége kijelentette, hogy nem engedi visszatérni a kitelepítetteket, mert követeléseik zavart okoznának a községben. A kitelepítés idején zajló hangulatkeltést most nem tudták megmagyarázni azok, akik korábban azt elkövették. Ugyanakkor általában a párt- és a tanácsi funkcionáriusok is részesedtek a kitelepítettektől elvett javakból. Ugyanezért nagy volt a nyugtalanság a tsz-tagok között is, féltek, hogy vissza kell adniuk az elvett földet, épületeket, állatokat, gépeket, ingóságokat. A jogaikért fellépő kitelepítettek óvatosak voltak, inkább csak puhatolóztak, de voltak akik felkeresték lakásuk akkori használóját, és felszólították, hogy ürítsék ki a lakást, mert igényt tartanak rá. Voltak, akik megfenyegették a párttitkárt vagy a vagyonukat bitorlókat, de az ilyen esetekben büntetőeljárást indítottak ellenük.¹²¹

A kitelepítettek nagy számban tértek volna vissza lakóhelyükre. Volt olyan eset, hogy a visszatérők fogadására a község lakói a vasút- vagy buszállomáson csoportosan összejöttek, és részvétnyilvánítás közepette, ünnepélyesen fogadták őket.¹²² Zalából 597 családot telepítettek ki 1950-52-ben, 1953-ban pedig 350 személyt tiltottak ki a különböző járásokból, közülük 66 személy kitiltása időközben megszűnt. Nagykanizsán 600 volt kitelepített helyezkedett el. Az volt a közigazgatási gyakorlat, hogy a községi tanács a BM járási osztályához küldte a visszatérőt, ahol nem engedélyezték a visszatérésüket. Somogy megyében a megyei főosztály egyenesen utasította a járási osztályokat, hogy akadályozzák meg a kitelepítettek visszatérését, a megyei tanács pedig a községi tanácsokat, hogy ne teljesítsék a visszatérők igényeit. Zákányon az egyik visszatérőt, aki állandó lakosnak bejelentkezett, a járási osztály hivatalból visszajelentette addigi lakóhelyére. A visszatérőt, ha meg is kapta a letelepedési engedélyt, az ÁVH járási osztályai figyelemmel kísérték, és ellenséges megnyilvánulás esetén azonnal kitiltották őket. A mohácsi járásban viszont a kitelepítettek 80%-ának visszatérését engedélyezte a járási osztály, még a kitiltottaknak is. A megyei tanács viszont csak 8-10 embernek adta vissza a házát, a többiek kérelmét elutasította.¹²³

Tiszagyenda-Kormospusztáról 1953. augusztus 31-étől kezdve fokozatosan engedték el a Bács-Kiskun megyei kitelepítetteket, az ebesi táborból pedig az ősz folyamán szabadultak ki a rabok. Mivel a határsávba nem térhettek vissza, a kitelepítettek jelentős része Baján és Jánoshalmán telepedett le.¹²⁴

A rehabilitáció

A Politikai Bizottság 1956. január 18-án tárgyalt először a déli határsáv megszüntetéséről Piros László előadásában.¹²⁵ Tekintettel a magyar-jugoszláv viszonyban beállott pozitív változásra, nem tartotta indokoltnak déli viszonylatban a 15 kilométeres határsáv további fenntartását, és a megszüntetését javasolta. Az ehhez kapcsolódó BM-rendeletet 1956. február 29-éig kellett kidolgozni, és a minisztertanácshoz felterjeszteni. A déli határon elegendőnek tartotta az 500 méteres sáv, ezen belül pedig egy 50 méteres és egy 100 méteres szélességű szigorított zóna fenntartását. Itt a belügyi szerveknek szigorú ellenőrzést kellett gyakorolniuk, de úgy, hogy a lakosságot ne zaklassák.¹²⁶ Az MDP Központi Vezetősége 1956. április 6-án értesítette a megyei pártvezetőket, Dénes Istvánt (Zala megye), Tóth Istvánt (Somogy megye), Farkas Lászlót (Baranya megye), Daczó Józsefet (Bács-Kiskun megye), Némethi Károlyt (Csongrád megye), hogy a Minisztertanács a magyar-jugoszláv viszony rendeződése miatt március 12-én megszüntette a déli határövezetet. A belügyminiszter 1956. március 15-én rendelkezett a gyakorlati teendőkről. E szerint a 15 kilométeres határövezet és a kapcsolódó korlátozó rendelkezések megszűntek, kivéve a magyar-jugoszláv-osztrák hármashatárt. Az érintett megyék községeiben a letelepedésre és az ideiglenes tartózkodásra vonatkozó rendelkezések megszegése miatt indított szabálysértési eljárásokat megszüntették. A határövezetet jelző táblákat a tanácsok 1956. március 25-étől vonták be. A rendelkezéseket dobolás vagy hangszóró útján hirdették ki, valamint a sajtóban is megjelentették.¹²⁷

Az ORFK IX. osztálya 1956. április 10-én javasolta a határövezetben lévő főosztályoknak, hogy a visszatérést ne akadályozzák meg, ha a kitelepítettek lakása biztosítva van. A járási osztályok azonban fokozott megfigyelés alatt tartották a hazatérőket, ellenséges megnyilvánulás esetén pedig kitiltották őket, súlyosabb esetben eljárást indítottak ellenük. A tanácsi szervek alkalmazták a 760/1939. BM sz. rendelet 21. szakaszát, amely szerint a kitelepítés, kitiltás következtében elszenvedett vagyoni kár esetén kártérítés nem járt, kivéve a nem osztályidegen és a jugoszláv rokonság miatt kitelepítetteket.¹²⁸

Az MDP KV adminisztratív osztálya 1956. május 28-án jelentést készített a Politikai Bizottságnak a déli határsáv megszüntetése utáni vagyonjogi problémákról.¹²⁹ A jelentést Czinege Lajos készítette. A várható vagyonjogi problémák tanulmányozására a KV adminisztratív osztályának, a mezőgazdasági osztálynak, a Legfőbb Ügyészségnek, az Igazságügyi Minisztériumnak, és a Minisztertanács helyi tanácsok titkárságának megbízottaiból álló bizottság utazott Baranya, Zala és Somogy megyébe. A vizsgálathoz adatokat szolgáltattak a BM megyei főosztályok vezetői, államvédelmi és rendőri helyetteseik, a személyi igazolvány- és igazgatásrendészeti osztályvezetők, a járási osztályvezetők és rendőri helyetteseik, a megyei pártbizottságok adminisztratív osztályainak vezetői, a járási pártbizottságok titkárai, a megyei tanácsok vb-elnökhelyettesei és titkárai, valamint a járási tanácselnökök. A BM ORFK bizottsága Zala megyéről készített egy hasonló jelentést. Czinege Lajos javaslata még mindig azt hangoztatta, hogy a volt kitelepítettek megzavarnák eredeti lakóhelyükön a jelenlegi konszolidált hangulatot, ezért csak a nem osztályidegen, becsületes dolgozó, büntetlen előéletűek visszatérését kell engedélyezni. Erről nem nyilvános utasításban kell értesíteni a déli megyék közigazgatási és rendőri szerveit. Az osztályidegenek visszatérése nemkívánatos, a BM járási osztály tagadja meg visszatérésüket, a közben visszatérteket pedig ki kell tiltani eredeti lakóhelyükről. Tehát a párt és az ÁVH továbbra is szelektálhatott volna, hogy kit enged vissza a lakóhelyére. Bármilyen kategóriába tartozó kitelepített elvett ingóságai miatt kártérítési igénnyel nem léphet fel. A házingatlanok államosítását meg kell vizsgálni, túlkapás esetén vissza kell adni azokat, de a benne lakót nem lehet kilakoltatni. A nem államosított házingatlant és a földingatlant vissza kell adni, ennek akadálya esetén csereingatlant kell biztosítani. Az adminisztratív osztály április 23-i tervezetében olyan javaslat is szerepelt, hogy a délszláv nemzetiségű kitelepítetteket osztályhelyzettől függetlenül vissza kell engedni lakóhelyükre, a magyar nemzetiségű osztályidegeneket azonban nem.¹³⁰ Az Igazságügyi Minisztérium is foglalkozott a kérdéssel, Kovács Kálmán miniszterhelyettes 1956. augusztus 3-án fejtette ki a nézeteit. A vagyonjogi kérdéseket egy bizottság vizsgálta meg, amelyben Matheidesz István, Raum Frigyes, Szilbereki Jenő, Magyar Árpád és Bartha László vett részt. A bizottság nem találta indokoltnak, hogy megakadályozzák az osztályidegennek tartott kitelepítettek visszatérését. Javasolta az elvett ingóságok visszaadását, vagy a kártérítést is. A házingatlanok államosítás alóli mentesítése 1956. január 15-ével már lezárult. A bizottság javasolta a határidő meghosszabbítását, de csak a határsávban, és ügyészi óvás alapján. A vagyonjogi kérdések rendezését nem belső utasítással kell rendezni, mert a lakosság nagyon várja ennek megtörténtét.

A Politikai Bizottság 1956. augusztus 24-én tárgyalt a déli határsáv megszüntetésével kapcsolatos vagyonjogi intézkedésekről.¹³¹ A javaslatot Hegedűs András és Szabó János város és községgazdálkodási miniszter terjesztette elő. E szerint a déli határsávból kitelepített személyek a korábbi lakóhelyükre visszaköltözhettek. Ez mintegy 4000 fő tizenhat éven felüli lakost érintett. Annak elősegítésére, hogy a visszatérő kitelepítettek új egzisztenciát teremthessenek, családonként legfeljebb 5000 Ft segélyt kaphattak.¹³² A segély megállapítása és kiutalása a járási tanács vb hatáskörébe tartozott. Ez a segély volt hivatott pótolni a kitelepítetteknek az ingóságukban bekövetkezett károkat, hiányokat, mivel azt feltételezték, hogy a hiányok megállapítása nem lehetséges. Azoknak, akiknek a gazdasági munka megindításához vagy házuk rendbehozásához szüksége volt rá, családonként legfeljebb 10 000 Ft kölcsönt lehetett adni. A hitelt az OTP megyei fiókja a járási tanács végrehajtó bizottságának javaslatára nyújtotta. A kitelepítettek házingatlanait, amennyiben azokat az 1952. évi 4. tvr. rendelkezéseitől eltérően, tehát törvénytelenül államosították, a kitelepített tulajdonába visszaadták. Ez szintén a járási tanács vb hatásköre volt. Amennyiben az állam eladta a házat, határvédelmi okokból lebontották, megsemmisült, állami vagy társadalmi szerv költözött bele, a járási tanács vb hasonló értékű más házat adott az állami házalapból a kitelepített tulajdonába. Ha megfelelő csereingatlan nem volt, akkor egy másik, közeli községben kellett részére házingatlant adni. A tulajdonos csak akkor költözhetett be a házába, ha az üresen állt. Ha bérlő volt benne, tőle bérleti díjat követelhetett, a bérleti viszony megszüntetésére azonban a mindenkor érvényes lakásbérleti rendelkezések voltak érvényesek. A déli határsávba visszatérő volt kitelepítettek földingatlanukat is visszakaphatták. Ha a földet állami gazdaságok vagy tsz-ek területéhez csatolták, vagy azok területéhez közel esett, és ezek igényt tartottak rá, akkor nem adták vissza, hanem csereingatlant kellett adni helyette. Ha a földet kishaszonbérletbe adták, a volt kitelepített a földet tulajdonába visszakapta, de a bérletet annak lejártáig nem mondhatta fel. Erre az időtartamra a tartalék földekből hasonló értékű területet kellett a használatába adni. Amennyiben a visszatérő a földtulajdonát el akarta adni, erre lehetőséget adtak neki, és ekkor a megyei tanács mezőgazdasági osztálya az általános szabályoktól eltérően, kedvezőbben bírálta el az eladási szándékot. Amennyiben a volt kitelepített nem akart eredeti lakóhelyére visszaköltözni, akkor jelenlegi lakóhelyén kérhetett volt földje és háza után csereingatlant. A volt kitelepített távolléte alatt házát, földjét nem használhatta, ezért az erre az időre eső adót és beadási kötelezettséget törölték, a korábbi időkből származó hátralékot pedig a járási tanács vb a körülmények figyelembevételével törölhette. A pénzügyminiszter a segélyek kifizetéséhez a járási tanácsok rendelkezésére bocsátott 12,5 millió forintot. A határozat gyors és helyes végrehajtását a Központi Vezetőség és a Minisztertanács közös megbízottjaként Szabó János, a város és községgazdálkodási miniszter koordinálta és ellenőrizte.¹³³ Egyéb vagyonjogi kérdések is felmerültek. A német kitelepítésekkel érintett közös tulajdon (a házingatlan fele a német kitelepített után állami tulajdonba került, a házat csehszlovákiai magyar telepes kapta), a határmenti kettősbirtokosok tulajdona, jugoszláv tulajdont képező ingatlanok sorsa rendezetlen maradt. Őrtilos községben például 300 hold szőlő 70 présházzal teljesen elpusztult a kitelepítések és államosítások következtében. Ezeket a kérdéseket diplomáciai úton próbálták rendezni.

Bács-Kiskun megyében a délszláv lakosságot ért törvénytelenségek kivizsgálására 1956 augusztusában bizottság alakult, amelynek Monori F. Dezső, a megyei tanács igazgatási osztályának vezetője, Baski József, a megyei pártbizottság politikai munkatársa, és Pécsi László államvédelmi főhadnagy volt a tagja. Augusztus 8-a és 15-e között jártak a megye három déli járásának azon községeiben, ahol kitelepítések történtek. A bizottság megállapításait felhasználva 1956. szeptember 1-jén a megyei tanács jelentést küldött a Minisztertanács elnökének. A helyszíni vizsgálat során körülbelül harminc emberrel beszéltek, akiket annak idején kitelepítettek. Mindannyian dolgoztak, többnyire a helybeli állami gazdaságokban. Kifejezték kérelmüket, hogy teljes kártérítést igényelnek, a földet azonban kevesen kérték vissza, mivel nem volt mezőgazdasági eszközük, amivel megmunkálják. Pénzbeli kártérítés esetén szívesen vásárolnának mezőgazdasági felszereléseket, és gazdálkodnának. Voltak olyanok is, akiket a bíróság több évre elítélt, és amikor a rehabilitálásuk felvetődött, kijelentették, hogy nem tesznek ennek érdekében semmit, hanem aki jogtalanul elítélte őket, az intézkedjen.

A kitelepítettek házai kevés kivétellel állami tulajdonba kerültek azon a jogcímen, hogy a kitelepítettek nem laktak benne. Ezeket az érintettek most visszakérték. Garán és Hercegszántón a helyi tanács a bizottság javaslatára néhány esetben már engedélyezte, hogy a kitelepített visszaköltözhessen a házába. Az 1952. évi 4. sz. tvr. alapján államosított házak visszaadására 1955. december 15-ig volt lehetőség, és ez a folyamat lezárult. Javasolták, hogy az erről szóló rendeletet módosítsák, hogy a délszlávok is visszakaphassák házaikat. A visszaadást ki kell terjeszteni azokra is, akik kulákká nyilvánításuk miatt vesztették el házukat, de rehabilitálták őket, és házuk törvénysértően került állami tulajdonba.¹³⁴ Mivel a kitelepítettek nagy többsége 1956-ban még nem tért vissza régi lakhelyére, lehetővé kell tenni, hogy jelenlegi lakhelyükön kapjanak államosított házat illetve földjük után csereterületet az állami tartalékföldekből. A földingatlanok nagy részét kényszerbérbeadás útján hasznosították, ezek visszajuttatását a tanácsok saját hatáskörükben a következő gazdasági évben elintézik. Az időközben betagosított ingatlanok nagy részének kártalanítása nem történt meg, ilyen esetekben a tagosítási eljárásról lefektetett elvek szerint kell intézkedni. Az ingóságok kártalanítása minden családnál felvetődött, azoknál is, akiknek sem házuk, sem földjük nem volt. „Olyan személyekkel is beszélt a bizottság, akik megnevezték, hogy az ingóságaik melyik állami vagy szövetkezeti szerv használatában van. Természetesen megnevezték a magánosoknál lévő ingóságaikat is.”¹³⁵ Az állami-, párt-, és fegyveres erőkhöz került ingóságokat az igazolt tulajdonos visszakaphatja. Nagy számban voltak ingóságok magánosoknál, ezeket a tulajdonosaik felismerték, és kérték vissza. Különbséget kell tenni azok között, akik a tanács kiutalására vagy más szerv juttatására kaptak vagyontárgyakat, és azok között, akik eltulajdonították azokat. Egy-egy családnál a tanács rendelkezésére álló leltárak szerint az ingóságok értéke elérhette a 100 000 Ft-ot is. Voltak olyan esetek, hogy a kitelepítettek ingóságait a BÁV értékesítette, és az összeget befizette az illető adószámlájára. Ezek az összegek túlfizetésként jelentkeztek, mégsem kaphatták meg felsőbb rendelkezés nélkül a tulajdonosaik. A jogtalanul megvont nyugdíjakat is vissza kell adni. Sok embertől vonták meg a nyugdíjat azon a címen, hogy titóisták voltak.¹³⁶ A megyei tanács vb elnöke, Dallos Ferenc ugyanekkor utasította a Bajai, a Bácsalmási és a Kiskunhalasi járási és a városi tanácsot, hogy amíg a minisztertanácstól részletes intézkedés megérkezik, a saját hatáskörükben elintézhető sérelmeket a fentiek szerint orvosolják. A Pénzügyminisztérium 1956. szeptember 19-én 2 millió Ft póthitelt engedélyezett a határsávból kitelepítettek segélyezésére a Bács-Kiskun megyei tanácsnak.¹³⁷ A Bácsalmási járási tanács 300 000 Ft-ot kapott erre a célra.¹³⁸

A rehabilitálásokat Bács-Kiskun megyében Cseh László vb-titkár ellenőrizte a helyszínen. 1956. október 9-éig a Bajai járásban 38, többségében hercegszántói kitelepített adta be a rehabilitálási és kártérítési kérelmét. A járási tanács azonban még csak kettőnek a kérelmét bírálta el pozitívan, a többi esetet a községi tanács és a Népfront bevonásával vizsgálták. Baja város mindössze egy kérelmet kapott, ezt is vizsgálták. A Bácsalmási járásban 38-40 kérelmező fordult a tanácshoz. Közülük 25 kitelepítettnek ítéltek meg összesen 100 000 Ft kártérítést. Katymáron négy tulajdonost helyeztek vissza a házába. A Kiskunhalasi járásban 22 kérelmező volt október elejéig, 12 kelebiai, 8 tompai és 2 kisszállási. A helyszíni szemle megállapítása szerint vontatottan indult meg a rehabilitálás. A kitelepítettek ugyanakkor türelmetlenül várták, hogy visszakapják elvett vagyonukat: „a rehabilitálandó személyek fölkeresik a tanács által kijelölt tulajdonosokat, bérlőket, és zavarják azok munkáját. Mondván azt, hogy betolakodtak a házukba, jogtalanul használják földjüket. Nem egy esetben bitorlónak, csalónak, csirkefogónak nevezik ezeket az embereket.”¹³⁹ A kártalanításra és segélyezésre szánt összeg nem volt elegendő a kitelepítettek igényeinek kielégítésére. A Kiskunhalasi járásban például már 1957 januárjára elfogyott az erre szánt pénz. A megyei tanácshoz fordultak segítségért, ahol türelemre intették őket.¹⁴⁰ A Bácsalmási járásban 1956. október 12-éig összesen nyolcan tértek vissza eredeti lakóhelyükre, Bácsalmásra ketten, Katymárra négyen, Madarasra ketten. 35 család igényelt segélyt, közülük 26-nak ítéltek meg összesen 84 000 Ft-ot. OTP-kölcsönt 14 család igényelt, nekik 75 000 Ft-ot ítélt meg a tanács. Házingatlanukat 25-en kérték vissza, közülük 14-en visszakapták, vagy csereingatlannal elégítették ki őket. Földjüket 28-an igényelték vissza, és 19-en vissza is kapták. 1957 február 14-éig összesen 623 000 Ft segélyt és kölcsönt folyósítottak Bácsalmás, Bácsszöllős, Csikéria, Katymár, Kunbaja, Madaras, Mátételke, Mélykút és Tataháza 69 kérelmezőjének. 1957 márciusában a járási tanács már kiadott határozat alapján 51 000 Ft-ot, az elintézés alatt álló 8 kérvényre 35 000 Ft-ot, a még várható 11 kérvényre 140 000 Ft-ot igényelt a megyei tanácstól.¹⁴¹

A déli határsávból kitelepítettek rehabilitálását és segélyezését 1957 májusában leállították. A segélyek kifizetésének beszüntetése a folyamatban lévő ügyekre is vonatkozott.¹⁴² A forradalom után 1957 február 2-án a fegyveres erők minisztere visszaállította a déli határsávot. A korábban érvényben lévő szabályokat is újra életbe léptették. A forradalom utáni tömeges megtorlás lezajlása után 1960-ban a déli határsáv mélységét 15 kilométerről 8 kilométerre csökkentették azokon a szakaszokon, ahol folyóvíz képezte a határvonalat. Ekkor 112 község és Mohács városa került ki a határsávból. Bács-Kiskun megyében a Bajai járásban Bácsbokod, Bátmonostor és Vaskút, a Bácsalmási járásban Bácsalmás, Mátételke, Mélykút és Tataháza, a Kiskunhalasi járásban pedig Kisszállás szabadult fel a korlátozó intézkedések alól.¹⁴³ Miután normalizálódott Magyarország és Jugoszlávia viszonya, 1965. május 1-jei hatállyal véglegesen megszüntették a déli határsávot.

Irodalomjegyzék

HORVÁTH Ibolya — SOLT Pál — SZABÓ Győző — ZANATHY János — ZINNER Tibor szerk.

1992        Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez. Budapest.

IZSÁK Lajos — KUN Miklós szerk.

1994        Moszkvának jelentjük…Titkos dokumentumok 1944-1948. Budapest.

IZSÁK Lajos főszerk.

1998        Az MDP határozatai. Budapest.

OKVÁTH Imre

1998        Bástya a béke frontján. Magyar haderő és katonapolitika 1945-1956. Budapest.

VÁGVÖLGYI Ferenc, dr.

1998        Baja és vidéke a szovjet megszállás évtizedeiben. Kézirat.

RIPP Zoltán

1998        Barátból ellenség. In: A fordulat évei.
(szerk. Standeisky Éva — Kozák Gyula — Pataki Gábor — Rainer M. János) Budapest.

Rövidítések jegyzéke

ÁVH (Államvédelmi Hatóság)
BM (Belügyminisztérium)
DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége)
IM (Igazságügyi Minisztérium)
KV (Központi Vezetőség)
MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége)
MDP (Magyar Dolgozók Pártja)
MSZT (Mezőgazdasági Szövetkezetek Tanácsa)
MT (Minisztertanács)
ORFK (Országos Rendőr-főkapitányság)
OTP (Országos Takarékpénztár)
SZOT (Szakszervezetek Országos Tanácsa)

Jegyzetek

¹ RIPP Zoltán, 1998. 45.

² IZSÁK Lajos – KUN Miklós szerk. 1994. 200.

³ OKVÁTH Imre, 1998. 106.

⁴ Történeti Hivatal (a továbbiakban TH) V-16434. Bodó István és társai ügye.

⁵ IZSÁK Lajos főszerk. 1998. 101.

⁶ Magyar Országos Levéltár MDP-MSZMP iratok osztálya 1948-1989. (a továbbiakban MOL) Az MDP KV Titkársága jegyzőkönyvei 1948.1956. (a továbbiakban 276. f. 54. cs. 82.ő.e.) Az 1950. január 18- i jegyzőkönyve.

⁷ MOL 276. f. 54. cs. 82. ő.e.

⁸ Gheorghe Gheorghiu-Dej 1945-1954 között a Román Kommunista Párt főtitkára.

⁹ Lázár Brankov jugoszláv követségi tanácsos, a Rajk-per egyik vádlottja.

¹⁰ MOL 276. f. 54. cs. 82. ő.e.

¹¹ MOL 276. f. 54. cs. 82. ő.e.

¹² MOL 276. f. 54. cs. 82. ő.e.

¹³ Helyesen Bodó István.

¹⁴ TH V-16434. Bodó István és társai ügye.

¹⁵ TH V-14259. Nógrádi Vilmosné ügye.

¹⁶ MOL 276. f. 54. cs. 94. ő.e.

¹⁷ MOL A Határőrség Országos Parancsnokságának iratai 1945-1989. (a továbbiakban XIX-B-10.) IV./1.3,4,5-18/1952. 13.d.

¹⁸ MOL XIX-B-10. IV./l,3,4,5-18/1952. 13.d.

¹⁹ MOL XIX-B-10. IV./1,3,4,5-18/1952. 13.d.

²⁰ MOL XIX-B-10.IV./1,3,4,5-18/1952. 13.d.

²¹ MOL 276. f. 54. cs. 103. ő.e.

²² MOL 276. f. 54. cs. 102. ő.e.

²³ MOL 276. f. 54. cs. 106. ő.e.

²⁴ Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára (a továbbiakban BKMÖL) A Magyar Szocialista Munkáspárt Bács-Kiskun Megyei Bizottságának Archívuma (a továbbiakban MSZMP BKMB Archí­vuma) Az MDP Bács-Kiskun Megyei Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei 1948-1956. (a továbbiak­ban 36. f. 1. cs. 6. ő.e.) Az 1950. július 11-i ülés jegyzőkönyve.

²⁵ MOL 276. f. 54. cs. 110. ő.e. és MOL Rákosi Mátyás titkári iratai 1948—1956. (a továbbiakban 276. f. 65. cs. 182. ő.e.)

²⁶ MOL XIX-B-10. V.-4/1951. 26.d.

²⁷ MOL 276. f. 54. cs. 121. ő.e.

²⁸ MOL XIX-B-10.IV./1,3,4,5-18/1952. 13.d.

²⁹ MOL XIX-B-10. IV./l,3,4,5-18/1952. 13.d.

³⁰ MOL XIX-B-10. V./8-005/1948. 15.d.

³¹ MOL 276. f. 54. cs. 110. ő.e.

³² VÁGVÖLGYI Ferenc, dr. 86.

³³ VÁGVÖLGYI Ferenc, dr. 104.

³⁴ VÁGVÖLGYI Ferenc, dr. 118-120.

³⁵ VÁGVÖLGYI Ferenc, dr. 123.

³⁶ MOL Az MDP KV Politikai Bizottságának jegyzőkönyvei 1948-1956. (a továbbiakban 276. f. 53. cs. 300. ő.e.)

³⁷ MOL Az MDP KV Adminisztratív Osztályának iratai 1950-1956. (a továbbiakban 276. f. 96. cs. 89. ő.e.)

³⁸ TH O-9554//2.

³⁹ TH O-9557.

⁴⁰ TH O-9556/2.

⁴¹ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁴² TH O-9554/1.

⁴³ TH O-9554/7.

⁴⁴ TH O-9555/1.

⁴⁵ TH O-9555.

⁴⁶ TH O-9558.

⁴⁷ TH O-9560.

⁴⁸ MOL AZ MDP KV Agitációs és Propaganda Osztályának iratai 1950-1956. ( a továbbiakban 276. f. 89. cs. 113. ő.e.)

⁴⁹ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

⁵⁰ MOL 276. f. 96. cs. 89.ő.e.

⁵¹ BKMÖL A Bács-Kiskun Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága üléseinek jegyzőkönyvei. (a további­akban XXIII. l.a.) 9-20/1950. Az 1950. július 31-i jegyzőkönyv.

⁵² MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁵³ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁵⁴ TH O-9556.

⁵⁵ TH O-9554.

⁵⁶ MOL XIX-B-10. V.-16/1951. 26.d.

⁵⁷ MOL XIX-B-10. V.-17/1951. 26.d.

⁵⁸ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁵⁹ MOL 276. f. 89. cs. 293. ő.e.

⁶⁰ A tankötelesek száma a jelentés bevallása szerint is csak becslésen alapul.

⁶¹ MOL 276. f. 89. cs. 293. ő.e.

⁶² MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁶³ TH O-9528/l-a.

⁶⁴ TH O-9556/2.

⁶⁵ BKMÖL A Bácsalmási Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága közösen kezelt szakigazgatási szerveinek iratai 1957-1962. ( a továbbiakban XXIII.213.) 277/1958.

⁶⁶ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁶⁷ TH O-9556/2.

⁶⁸ MOL 276. f. 54. cs. 131. ő.e.

⁶⁹ MOL 276. f. 54. cs. 145. ő.e.

⁷⁰ MOL 276. f. 54. cs. 106. ő.e.

⁷¹ jugoszláv termelőszövetkezet

⁷² MOL 276. f. 54. cs. 106. ő.e.

⁷³ MOL 276. f. 54. cs. 106. ő.e.

⁷⁴ MOL 276. f. 89. cs. 113. ő.e.

⁷⁵ MOL 276. f. 89. cs. 113. ő.e.

⁷⁶ MOL 276. f. 89. cs. 35. ő.e.

⁷⁷ MOL 276. f. 54. cs. 131. ő.e.

⁷⁸ MOL 276. f. 89. cs. 113. ő.e.

⁷⁹ BK.MÖL MSZMP BKMB Archívuma 36. f. 2. cs. 122. ő.e.

⁸⁰ MOL 276. f. 89. cs. 113. ő.e.

⁸¹ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁸² MOL 276. f. 54. cs. 131. ő.e.

⁸³ MOL 276. f. 54. cs. 131. ő.e.

⁸⁴ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁸⁵ MOL 276. f. 89. cs. 186. ő.e.

⁸⁶ BKMÖL MSZMP BKMB Archívuma. Az Agitációs és Propaganda Osztály iratai 1950-1956. (a továbbiakban 36. f. 2 .cs. 122. ő.e.)

⁸⁷ MOL Az MDP KV Államvédelmi Bizottsága jegyzőkönyvei 1948-1950. (a továbbiakban 276. f. 84. cs. 4. ő.e.) Az 1948. június 29-i ülés jegyzőkönyve.

⁸⁸ MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e. Az 1948. december 2-i ülés jegyzőkönyve.

⁸⁹ MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e.

⁹⁰ MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e. Osztrák viszonylatban a létszámban nem volt ilyen aránytalanság. Ott 1 055 magyar állampolgár járt át 10 404 hold földet művelni, míg 1 273 fő osztrák állampolgár jött át a nálunk lévő 2 772 hold földjét művelni.

⁹¹ MOL XIX-B-10. V./1-2/1950. 27.d.

⁹² MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e.

⁹³ MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e.

⁹⁴ MOL 276. f. 84. cs. 13. ő.e.

⁹⁵ MOL 276. f. 84. cs. 20. ő.e. Az 1949. szeptember 29-i ülés jegyzőkönyve.

⁹⁶ 1945 előtt 25 000 fős volt a határőrség.

⁹⁷ MOL 276. f. 84. cs. 17. ő.e. Az 1949. április 26-i ülés jegyzőkönyve.

⁹⁸ MOL 276. f. 84. cs. 8. ő.e. Az 1948. augusztus 30-i ülés jegyzőkönyve.

⁹⁹ MOL 276. f. 96. cs. 98. ő.e.

¹⁰⁰ Belügyminisztérium Központi Irattára (a továbbiakban BM KI) 106-1-16. ő.e. A BM Kollégium 1953. november 10-i ülésének jegyzőkönyve.

¹⁰¹ MOL XIX-B-10. I./l, 2-28/1951. l.d.

¹⁰² MOL XIX-B-10. I./1, 2-28/1951. l.d.

¹⁰³ BM KI 106-1-16. ő.e.

¹⁰⁴ MOL 276. f. 89. cs. 113. ő.e.

¹⁰⁵ MOL 276. f. 54. cs. 178. ő.e.

¹⁰⁶ MOL XIX-B-10. IV./1-6/1951. 15.d.

¹⁰⁷ MOL XIX-B-10. IV./1-9/1951. 15.d.

¹⁰⁸ MOL 276. f. 54. cs. 178. ő.e.

¹⁰⁹ MOL XIX-B-10.1./1, 2-116/1951. l.d.

¹¹⁰ MOL XIX-B-10. IV./8,9,10-353/1951. 20.d.

¹¹¹ MOL 276. f. 54. cs. 178. ő.e.

¹¹² MOL 276. f. 53. cs. 144. ő.e.

¹¹³ MOL 276. f. 53. cs. 144. ő.e.

¹¹⁴ MOL 276. f. 53. cs. 198. ő.e.

¹¹⁵ MOL 276. f. 53. cs. 198. ő.e.

¹¹⁶ MOL 276. f. 53. cs. 127. ő.e.

¹¹⁷ MOL 276. f. 53. cs. 127. ő.e.

¹¹⁸ HORVÁTH Ibolya-SOLT Pál-SZABÓ Győző-ZANATHY János-ZINNER Tibor szerk. 1992. 428.

¹¹⁹ MOL 276. f. 67. cs. 124. ő.e.

¹²⁰ MOL 276. f. 53. cs. 132. ő.e.

¹²¹ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹²² MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹²³ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹²⁴ BKMÖL MSZMP BKMB Archívuma. 36. f. 1. cs. 36. ő.e.

¹²⁵ MOL 276. f. 53. cs. 266. ő.e.

¹²⁶ MOL 276. f. 53. cs. 266. ő.e.

¹²⁷ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹²⁸ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹²⁹ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹³⁰ MOL 276. f. 96. cs. 89. ő.e.

¹³¹ MOL 276. f. 53. cs. 300. ő.e.

¹³² Hegedűs András első javaslatában még csak 3000 Ft segély szerepelt, azzal, hogy a kitelepítetteket a 760/1939. BM sz. rendelet 29.§-a alapján az ingóságokban keletkezett károk miatt kártérítés nem illeti meg.

¹³³ MOL 276. f. 53. cs. 300. ő.e.

¹³⁴ „Kulákokkal nem szándékozott tárgyalni (a bizottság), de mégis előfordult, hogy olyanokat hívatott magához, akik ma is kulákoknak számítanak. Ilyen esetben a bizottság kijelentette, addig nem tud ne­vezett ügyében semmit sem tenni, amíg kuláksága fennáll.”

¹³⁵ BKMÖL MSZMP BKMB Archívuma. 36. f. 1. cs. 36. ő.e.

¹³⁶ BKMÖL A Bács-Kiskun Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának iratai. Elnöki iratok 1953-1978. (a továbbiakban XXIII.l.b.) 158/1956. és MSZMP BKMB Archívuma. 36. f. 1. cs. 36. ő.e.

¹³⁷ BKMÖL XXIII.l.b. 167/1956.

¹³⁸ BKMÖL XXIII. 206. a. Pénzügyi osztályvezetői iratok, (továbbiakban XXIII. 206. a.) 35/1957. ov.sz.

¹³⁹ BKMÖL XXIII.l.b. 167/1956.

¹⁴⁰ BKMÖL A Bács-Kiskun Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Titkárságának iratai. Általános iratok. 1950-1973. (a továbbiakban XXIII.2.c.) 839/1957.

¹⁴¹ BKMÖL A Bácsalmási Járási Tanács iratai. Elnöki iratok. 1955-1961. (a továbbiakban XXIII.202.C.) 2021/1957.

¹⁴² BKMÖL XXIII. 206. a. 50/1957. ov. sz.

¹⁴³ BM KI 106-1-16. ő.e. Az 1960. május 5-i ülés jegyzőkönyve.