A bellyei uradalomtól Béda-Karapancsáig

A Vácnál délre forduló és a Dunántúl keleti peremének süllyedékeiben hömpölygő Duna a torkolattól számított 1382-es folyamkilométer közelében találkozik a Drávával. A két folyó közti vidék – a Drávaköz – vizekkel szabdalt világa ma nagyrészt Horvátországhoz, kisebb része Magyarországhoz tartozik. (A Kárpát-medencében kialakult elnevezési szokások szerint két folyó találkozásánál a közrefogott terület – a köz szócska melléfűzésével – a kisebb után kapja nevét: pl. Bodrogköz.) A hazai terület a Duna-Dráva Nemzeti Park (DDNP) 1989-től védett 10 500 hektár kiterjedésű (ebből 3700 hektár fokozottan védett) Béda-Karapancsa tájegysége, amely a Drávaköz egykori bellyei uradalmának Trianon után határainkon belül maradt északi vége. Országhatár menti fekvéséből adódó korábbi elzártsága (1950 nyarától a rendszerváltásig) segítette a védett terület egyedülálló élővilágának fennmaradását. Párját ritkító értékeit a holtágak-morotvák, az évszázados szlavón tölgyekkel tarkított ártéri erdők, a technikatörténeti jelentőségű karapancsai szivattyútelep és a Habsburg-főhercegi család vadászkastélyai adják. Hazánkról Ottó freisingi püspök 1147-ben a következőket írta: „…belsejében nagy kiterjedésű síkság, melyet jeles folyók és vizek öntöznek. Erdőkben felette gazdag, erdei tele vannak a vadaknak mindenféle fajtájával, és felületének szépsége éppen olyan bájos, mint amilyen dús földjének termékenysége…” Ezek a sajátosságok még ma is jellemzőek erre a vidékre.

A szabályozások előtt Bátánál két ágra szakadó, majd Bezdánnál újra egyesülő Duna zárta közre a Mohácsi- vagy Margitta-szigetet, Béda-Karapancsa keleti részét. A nyugati ág Mohács mellett, nagyjából a mai nyomvonalon folyt, míg a keletit hívták Baracskai-Dunának. A folyó jobb partján fekvő bédai rész a Dunántúlhoz, a mohácsi-szigeti bal parti, karapancsai rész az Alföldhöz tartozik. A felszínt agyagos-iszapos folyóártéri hordalékrétegek borítják, amelyek magukon viselik a Duna felszínformáló tevékenységének nyomait.

A bellyei uradalmat I. Lipót magyar király és német-római császár 1697-ben adományozta a törökök Magyarországról történő kiűzése során elért sikerei, de különösen a zentai csatában kivívott döntő győzelme elismeréseképpen a francia főnemesi családból származó Savoyai Eugén hercegnek, a magyarországi császári csapatokat irányító főparancsnoknak, tehetséges hadvezérnek. A domínium nevét arról a Bellye nevű helységről kapta, ahol a tulajdonos 1707-ben erődítéssel megerősített kastélyt építtetett. Savoyai Eugént a katonáskodáson kívül főleg a művészet és a tudomány érdekelte. 1736-ban (73 éves korában), amikor örökös nélkül Bécsben elhunyt, uradalma visszaszállt a koronára. A hadvezér emlékét mai határainkon belül talán a legismertebben Budapesten a Budavári Palota előtt 1900-ban állított impozáns lovasszobra, a történelmi Magyarország területén pedig Bács-Bodrog vármegyeházának dísztermében – Zomborban – 1898-ban elhelyezett A zentai csata című monumentális (7×4 méteres), Savoyait is ábrázoló olajfestmény őrzi.

A koronabirtok nagy részét ezután évi 62 000 forintért Lázár Lukács és Kis Izsák nevű örmények bérelték. Változást az 1780-as esztendő hozott, amikor Mária Terézia magyar királynő lánya, Mária Krisztina megvásárolta a bellyei uradalmat. Az 1742-ben született főhercegnő 1766-ban ment feleségül III. Ágost lengyel király fiához, Albert szász herceghez; hozománya a magyaróvári uradalom és a tescheni hercegség volt. Mária Krisztina 1798-ban bekövetkezett halála után Albert örökölte a birtokokat, azonban fiú utódjuk nem lévén a herceg adoptálta a kiszemelt örököst: II. Lipót magyar király harmadik fiát, Károly Lajos főherceget (1771-1847), a Napóleont is legyőző tehetséges és sikeres hadvezért. Károly Lajos végrendeletében hitbizománnyá, azaz gyakorlatilag feloszthatatlanná tette a három (bellyei, magyaróvári és tescheni) domíniumot, halála után az örökös legidősebb fia, Albert (Albrecht) Frigyes főherceg (1817-1895) lett. A család egyik legkonzervatívabb tagjaként számon tartott Albert apjához hasonlóan a katonai pályára lépett. Számos háborús sikert ért el, forradalmakat vert le: karrierjének csúcsát az Osztrák-Magyar Monarchia fegyveres erőinek élére történt kinevezése jelentette. Most sem volt fiú utód, így adoptálta korán elhunyt öccse, Károly Ferdinánd főherceg (1818-1874) fiait, s közülük a legidősebbet, Frigyes főherceget (1858-1936) tette meg örökösévé. Albert halála után Frigyes (ő lett Teschen harmadik hercege) a Habsburg-birodalom egyik leggazdagabb emberévé lépett elő: az uradalmak és értékes ingatlanok mellett pl. birtokába jutott az Albertina, a Mária Terézia veje által alapított s azóta folyamatosan gyarapított, óriási értéket képviselő művészeti gyűjtemény. Meg kell jegyezni, Frigyes készült az előtte álló kihívásoknak történő megfelelésre: a birtok irányításához és az ottani termékek értékesítéséhez szükséges szakismereteket sajátított el, illetve vásárlásokkal növelte birtokainak nagyságát. Mindezek mellett – a családi hagyományoknak megfelelően – Frigyesnek elsősorban a katonai pályát szánták, ahol előkelő származásának és igyekezetének köszönhetően gyorsan haladt előre a ranglétrán. Amikor 1895-ben megörökölte a tescheni hercegi címet, már táborszernagyi rendfokozattal rendelkezett, de a hatalmas vagyon sem csökkentette a katonai pálya iránti elhivatottságát. Újabb fontos beosztások következtek, amelyek csúcsát az 1914 nyarán megkapott császári és királyi haderő-főparancsnoki tisztség jelentette (az idős Ferenc József ezt már nem vállalta). Frigyesnek a bellyei uradalomban rendezett vadászatok során II. Vilmos német császárral kialakult személyes kapcsolata, mondhatni barátsága az 1. világháborúban sokat segített a két birodalom katonai vezetése közötti súrlódások elsimításában. Ferenc József császár és király halálát követően IV. Károly magyar király átvette a főparancsnokságot, Frigyes helyettes főparancsnokká lépett vissza. Nem sokkal ezután rendelkezési állományba helyezték, majd 1918 végén nyugdíjazását kérte.

Az 1. világháború végi összeomlás Frigyes főherceget más szempontból is érzékenyen érintette, birtokait – a magyarországiak kivételével – elveszítette. Nem tudott belenyugodni óriási veszteségeibe, ezért az utódállamokkal szemben pereket indított visszaszerzésükért: a bellyei uradalom ottani részéért az új impériummal – az S.H.S. királysággal, a későbbi Jugoszláviával – szemben indított jogi eljárás évekig elhúzódott, majd sikertelenül végződött. Legfőbb érve szerint a békeszerződés a Habsburg családi vagyon elkobzásáról rendelkezett, s nem a családtagok magánvagyonáról. Ezek után „… Frigyes főherceg uradalma Jugoszláv korona-uradalom lett. Onnan természetesen azonnal kirúgták az egész magyar cselédséget…” – olvasható a domínium sorsáról Gyimesy Jenő Balázs Délvidéki emlékkönyv. Megtiportak…! című könyvében (Újvidék, 1942. 196. oldal). Az ottani földbirtokreform részleteiről szól Csuka János Akitől elvették a földet és akiknek odaadták című cikke (In.: Kalaneva 1940. 7,8.-9. szám, 334-351. oldal).

Frigyes főherceg 1878-ban a belgiumi Château de l’Hermitage kastélyban vette feleségül az ambiciózus Isabella von Croÿ- Dülmen hercegnőt. Nyolc leánygyermekük után született a várva várt fiú, Albrecht (1897-1955), aki a családi ág utolsó férfi tagja lett. A reménybeli örökös katonai pályán indult, majd a magyaróvári gazdasági akadémián szerzett oklevelet. Az 1920-as években bekapcsolódott a politikai életbe, és a szélsőjobb királyjelöltje lett. Talán azért is jutott a trianoni békediktátum azonnali revízióját követelő politikai körökbe, mert így látott leghamarabb esélyt az elveszített családi vagyon visszaszerzésére. Miután belekeveredett az 1925 végén kitört frankhamisítási botrányba, annak következményeként politikai aktivitása csökkent és inkább magánéletének eseményei keltettek feltűnést. Elvált asszonyt – Lelbach Irént – vett 1930-ban feleségül, ezért apja, Frigyes főherceg nagyon neheztelt rá. Hét év múlva elvált, újabb házasságot 1938-ban kötött a nemesi származású Bocskay Katalinnal (a frigyből két lány, Sarolta és Ildikó született). Frigyes főherceg 1938-as halálát követően a Délvidék és benne a baranyai Háromszög 1941 tavaszi visszafoglalása keltették fel Albrecht reményeit a bellyei uradalom Jugoszláviában lévő részeinek visszaszerzésére. Nem sikerült, sőt a 2. világháborút követő változásokkal összes hazai birtokát is elvesztette és nyugatra menekült Az ismételt válás után már az emigrációban, Dél-Amerikában kötötte harmadik, egyben utolsó házasságát Lídia Strauss-szal. Albrecht végül 1955 nyarán Buenos Aires-ben halt meg.

Az uradalom határainkon belül maradt északi részén az 1945. évi államosítást követő államerdészeti kezelők jogutódja az a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság Zártkörűen Működő Részvénytársaság, amely Béda-Karapancsán a gazdálkodást jelenleg is végzi.

Az uradalom

Vályi András Magyar Országnak leírása című, 1796-ban Budán megjelent könyvében az alábbiak olvashatók Bellyéről és az uradalom tagolódásáról. „Ezen helység feje egy 15 négyzet mfdre terjedő nagy uradalomnak, mellyet ezelőtt Albert „királyi herczeg, most pedig Károly austriai főherczeg örökösei birnak. Az egész 6 kerületre osztatik. Az elsőhöz tartoznak: Béllye, Kopács, Darócz, Eugeniusfalva, Laskafalu helységek, a mitvári és kohári pusztákkal s vendégfogadókkal. A másodikhoz: Vörösmarthi, Keő-, és Herczeg-Szőlős, Sepse, Czuza, Batina. A harmadikhoz: Darázs, Marok, Izsép, Bodolya, Dalyok; a csibogári korcsma és vámház. 4-ikhez: Nyarad, Májs, Szabár, Udvar; 5-dikhez: Villány, Lipova, Sárok, Szent-Márton. 6-ikhoz: Baranyavár, Monostor, Lucs, Sz.-István, Bán, Kisfalu helységek; Haranya, Latjka, Henye, Gösa, Lipovicza majorságok. – Ezen uradalom szinte arról nevezetes, miről a dárdai; t. i., hogy itt véghetetlen kiterjedésű mocsárok kiszáritattak s mivelhetőkké tétettek.” Később a gazdasági kerületeken változtattak, s mivel Bellye az óriási birtok déli szélén található, ezért 1827-ben az igazgatósági székhelyt áttették Herczeglakra.

A 109 010 kateszteri hold kiterjedésű domínium első részletes, a nagyközönség számára is hozzáférhető monográfia jellegű leírását az „országos magyar gazdaság egyesület” kiadásának köszönhetjük. Az Albrecht főherczeg Ő Fensége Béllyei uradalmának leírása című, 1883-ban megjelent 292 oldalas fametszetekkel, fényképekkel, táblázatokkal és egy színes kihajtható térképpel illusztrált könyv bemutatja az uradalom természeti adottságait, továbbá precíz részletességgel a gazdálkodásra és működésre vonatkozó adatokat. A későbbi változások nyomon követése céljából figyelemre méltó Várady Ferencz Baranya múltja és jelenje című 1896-ban megjelent monográfiája I. kötetének 523-528. oldala, ahol az uradalomra és a gazdálkodásra vonatkozó legfrissebb adatok kerültek ismertetésre. Az adatok összevetése alapján kitűnik, hogy a vízrendezési munkák következményeként a szántóföldek területe nőtt, a nádasoké csökkent, míg az erdőké közel azonos maradt. Az uradalom a 19. század második felére mintagazdaságnak is tekinthető agrárkomplexummá lett, ahol igyekeztek a gazdálkodást a lehető legintenzívebbé tenni. A jelentős fejlesztéseknek köszönhetően az uradalom korszerű gépekkel rendelkezett (1896-ban az összes gőzgép 671 lóerőt képviselt), a hagyományos mezőgazdasági termények mellett pl. 1865 óta komlót is termesztettek, jelentős volt a haszonállatok száma stb. A Villányon, Szabaron és Battinán művelt saját kőbánya megfelelő nyersanyagot szolgáltatott az építkezésekhez, az Albertfalván működő kendergyár termékeinek csak egy részét vette át az uradalom, a felesleget bel- és külföldön értékesítették. A tulajdonos uradalmainak tevékenységét összehangolva sokat fektetett az általa előállított termékeket feldolgozó gazdaságokba (pl. sörfőzdékbe, monopolhelyzetet vívott ki Bécs tejtermékellátásában), de akár ipari üzemekbe is (pl. gőzekegyárba).

A Duna a Mecsek nyúlványának, a Baranyai-dombságnak a lábait mossa a Mohács feletti jobb parton, míg alatta a kiszélesedő ártérben a kanyarulatok változatos felszínűre formálták a tájat. A gyakori jégtorlódások és árvizek nyomán hatalmas területek kerültek víz alá. A már a 18-19. század fordulóján megindult szabályozási munkák két fő elv mentén történtek. Az egyik a Mecsekből induló és többnyire a Drávaszög mocsaraiba vesző vízfolyások rendezése volt. A külvizeket a terület északi részén kelet felé fordították és új meder kialakításával a Dunába vezették, a régi medreket pedig belvízcsatornává alakították. Közülük a legnagyobb az öt ágból eredő Karasica-patak, amelynek szabályozása már 18. század utolsó évtizedének elején Mária Terézia lánya és annak férje költségén megtörtént Az elkészített Albrecht-Karasica-csatoma mintegy 12 km² mocsaras területet tett szárazabbá. A Borza-patakot több kisebb mellékvíz befogadása után az izsépi Holt-Dunába vezették. A másik törekvést az elfajult kanyarulatok átmetszése és az ártér töltésépítéssel történő szűkítése jelentette. Már az 1820-as években töltést építettek a főhercegi uradalom védelmére, amelyet Mohács biztosítása érdekében később a város meghosszabbított. A következő évtizedekben megtörtént a töltések magasítása, illetve a holtágak és a főmeder találkozásánál zsilipek, majd szivattyútelepek épültek.

A 19. század elejétől végzett vízszabályozási munkák a táj arculatát átalakították, ennek megfelelően megváltoztak a megélhetést addig biztosító hagyományos tevékenységformák, pl. a halászat lehetőségei. A terület szárazabbá vált, az eltűnt nádasok helyét felszántották, a rideg állattartást felváltotta az istállózó állattenyésztés, a mentett ártéren kivágott erdők pótlására a tulajdonos többnyire a hullámtérben ültette a „csereerdőt”, megjelent a gőzgép. Az ember környezetet átalakító tevékenysége nyomán megváltoztak a vadon élő állatok élőhelyei. Jóllehet az egyik legkívánatosabb vadászzsákmány, a gímszarvas évezredek óta közönséges a Kárpát-medencében, ezen a vidéken a 18. század végén még ritkán került szem elé. A Duna menti élőhely kedvezőbbé válása, a fő ellenséget jelentő farkasok elleni irtóhadjáratok és a mentett ártéren kívüli erdősültség csökkenése vezettek a szarvasok bevándorlásához. A szakemberek megfelelően gondozták a gyarapodó állományt: szakszerűen selejteztek, a vérfrissítés érdekében szarvasokat hoztak a Kárpátokból és Ausztriából stb. Előzőek mellett a magas szinten folytatott erdőgazdálkodás is segítette a populáció növekedését és a gímszarvas értékét meghatározó jó trófeaminőség elérését.

Béda-Karapancsa napjainkban

A birtokból Trianon után Karapancsa és Izabella-föld, a mai Béda maradt meg határainkon belül. A tájegység legszebb és ugyanakkor a Gemenc Zrt. legnagyobb vadászházát, az ún. nagykastélyt a Habsburg-főhercegi család emelte az 1900-as

évek első évtizedében Karapancsán. A bédai részen, Kölked-Erdőfű határában Frigyes főherceg a 20. század első évtizedében építtetett vadászházat, mellé a kezelő Gemenc Zrt. 1998-ban újabbat épített. Frigyes főherceg halála után fia, Albrecht a vadgazdálkodás irányítását gróf Széchenyi Zsigmondra bízta, aki mintaszerűen látta el feladatát.

A 2. világháborút követően tovább folytatott szakszerű vadgazdálkodás kiemelkedő sikerét mutatja az 1986. szeptember 3-án Karapancsán Bleier József fővadász által elejtett 14,5 kilogrammos agancsot viselő, és az értékelés szerint az akkori világranglista első helyét elfoglaló gímszarvas bika. Az elmúlt évtized politikai válsága idején a vad zavartsága miatt sok állat jött át magyar területre, számos aknamezőn sérült példányt is megfigyeltek. A 21. század elejére Béda-Karapancsán világviszonylatban is jó minőségű, de talán kissé túlszaporodott állománynagyságú gímszarvas-populáció alakult ki. A következő évek szelekciói és a folyóárterek revitalizációs munkái nyomán változó, talán megnövekedő hullámtér csökkentheti a jelenlegi élőhelyekre nehezedő nyomást, illetve javíthatja a trófeaminőséget.

A Karapancsán pályázati pénzek felhasználásával, a Gemenc Zrt. saját erejével, számos szakember és szervezet segítségével a közelmúltban kialakított vadászatot és ökoturizmust szolgáló központ méltó módon őrzi a Monarchia korának emlékeit, s bepillantást nyújt az egykor itt élt emberek mindennapjaiba és a táj egyedülálló élővilágába.

Dr. Nebojszki László