A Baja-Bezdáni tápcsatorna

„Ezen csatorna Bajánál kezdődik és Monostor, Baracska, Dautova, Szántova, Bereg, Kolluth helységek mellett elvonulva, Bezdánnál a régi Ferencz-csatornába ömlik. Czélja a hajózáson kívül főleg az, hogy a Ferencz-csatorna többi szakaszait úgy a hajózáshoz, mint az öntözéshez szükséges vízzel ellássa. A tápcsatorna a vizet az úgynevezett Sugovicza-dunaágból nyeri, mely duna-ág szintén csatornává van átalakítva. A csatorna részben ásott szakaszokból áll, részben az úgynevezett baracskai dunaág lett csatornává átalakítva oly módon, hogy ezen duna-ágnak élesebb kanyarjai átmetszettek, a fölhasznált meder sekélyebb részei kikotortattak. A csatorna egy tartányt képez; …

A hajózás közvetítését és a víztáplálást a tápcsatorna felső végén egy hajószekrénynyel ellátott nagy tápzsilip eszközli; a csatorna végén pedig egy szekrénynélküli zsilipes kapu építtetett, melylyel a tápcsatorna a régi csatornától elzárható.”¹ — ez olvasható Andrássy Gyula tanulmányában az 1870. évi XXXIV., majd az 1873. évi XVII. törvénycikk szerint módosított és a Sugovica átmetszéssel együtt megépült műről.

Az 1860-as évekre már bizonyossá vált, hogy az I. Ferenc magyar királyról elnevezett és 1802. május elején átadott régi csatorna vízellátását az 1854-ben Bezdán mellett befejezett új torkolati zsilip és védőgát nem képes biztosítani: az alacsony dunai vízállások a hajók közlekedésében fennakadásokat okoztak. A szakemberek a megoldást egy, a Duna felsőbb részéről — Baja mellől — kiágazó tápláló csatorna építésében látták.

Az előzményekről részben Eimann János ad képet, aki az alábbiakat írta a Ferenc-csatornáról: „Tehát csupa jóval bír ez a nagy mű első lapátnyi alapjának kiásása óta, eddig az óráig az egész környéket mozgásba hozta; és teljesen igaz, amit a nemes Kiss József úr, a csatorna kiötlője olyan gyakran mondott: a csatorna Isten áldása lesz Bács vármegyére, és azt, hogy ha nem is az első, ám a legelőkelőbb vármegyék egyikévé teszi.”² Eimann jól ismerte az állapotokat: korábban még nem volt kiépített köz- és vasúti hálózat Bács-Bodrogban, így a Duna és Tisza közötti vízi forgalom lehetőségének megteremtésével a Ferenc-csatorna szerepe jelentős lett. Legnagyobb áldást a partjainál fekvő települések életében hozta: a fellendülő kereskedelemmel az ott élők gyorsabban, emellett olcsóbban jutottak a különböző árucikkekhez, és a földek értékesebbé váltak.

A karbantartások elhanyagolása és a Duna mederváltozásai miatt a szabadalmi idő lejárta után a részvénytársaság át akarta adni a csatornát az államnak, ami csak 1841-ben sikerült. Az átvétel után hamarosan tárgyalások kezdődtek a szükséges munkálatokról, amelyek a korabeli történelmi események miatt csak késve fejeződtek be, emellett be sem váltották a hozzájuk fűzött reményeket. A kiegyezés után az Európa fejlettebb részéről hazatérő és az ottani gazdasági folyamatok tapasztalatával, továbbá fontos kapcsolatokkal rendelkező magyarok közül a Baján született Türr István ³ bácskai körútján azonnal látta Kiss József szavainak igazát. Külföldi mérnökökkel tett bejárásai után nemcsak a csatorna és műtárgyai rendbehozatalát tekintette fontosnak, hanem a kibővítésre vonatkozó elképzeléseivel meghatározta a továbbfejlesztés irányait, gondolt az öntözés feltételeinek megteremtéséből adódó várható előnyökre is.

Építés és felújítás

Elnevezéséről tudni kell, hogy Fridrik Tamás 1878-ban kiadott vármegyei térképe a Türr- vagy Tápcsatorna megjelölést használta, a környező települések lakói napjainkban Ferenc-tápcsatornának, vagy esetenként — hibásan — Ferenc-csatornának hívják, Szerbiában pedig Bajski-kanal (Bajai-csatorna) a neve. A bajai Sugovicából a Deák Ferenc zsilipnél kiágazó víziútból 32 csatornakilométer (cskm) esik magyar területre, ezután 2 cskm-en keresztül a tápcsatorna sodorvonala a magyar-szerb államhatár, majd 10,6 cskm — a Sebesfoki-zsilipnél lévő torkolattal — tartozik Szerbiához. A csatornarendszer új részeinek építését több körülmény hátráltatta. Nem kevés plusz költséget okozott például a Deák Ferenc-zsilip alapozása közben a feltörő vizek homokja, ami jelentősen megnövelte a kiemelendő földmennyiséget, emellett folyamatos odafigyelést és megerősített műszaki hátteret tett szükségessé. Az egyéb nehézségek ellenére az eredeti Ferenc-csatorna helyreállításával 1873-ban, a bővítés munkáival 1875 novemberében lettek készen. A következő évben rendkívüli tetőző vízállású és tartósságú jeges árvíz tette próbára a csatornarendszert és műtárgyait. A jégtorlódás a Deák Ferenc-zsilipben, a Mohácsi-szigetre kilépő és annak mélyebb részeit elöntő árhullám pedig a tápcsatornában okozott komoly károkat. A vízborítás mértékét jellemezte, hogy „… a csatorna irányát csak a távírda oszlopok jelezték.”⁴ Az árvízkárok többségét a csatornatársulat még 1876-ban kijavíttatta. Az 1877-es tavaszi árhullámmal ismét víz alá került a tápcsatorna alsó szakasza (a gondok az előző évinél kisebbnek bizonyultak), de komoly erőfeszítések árán sikerült használható állapotba hozni.

A vízkalamitások arra mutattak rá, hogy a végleges megoldást a Mohácsi-sziget ármentesítése, azaz a sziget nyugati partján építendő védőtöltés jelenti. Ez már felvetődött a tápcsatorna tervezésekor, azonban az állam akkor ezt a Mohácsi-sziget érdekelt tulajdonosaira hárította és a végleges elaborátumból törölte. Több eredménytelen törekvés, és az ismétlődő áradások következtében újra előálló veszélyes helyzet után a földművelési miniszter 1899-ben hivatalból alakíttatta meg a Margittaszigeti Ármentesítő és Belvízlevezető Társulatot, amely néhány év alatt végül megépítette a védőgátak legnagyobb részét, valamint megtervezte a belvízlevezetést is.

Aszályos években Bajánál esetenként hónapokon keresztül a Dunának alacsonyabb volt a vízállása a tápcsatorna üzemvízszintjénél. A gond kezelésére a Deák Ferenc zsilipnél 1914-1916 között szivattyútelep épült. Az üzemelési próbák bebizonyították, hogy a tápcsatorna laza talajszerkezete miatti szivárgási és a jelentős párolgási veszteségek következtében a vízállás a bezdáni Sebesfoki-zsilipnél kimutathatóan nem emelkedik. Így a telepet nem helyezték üzembe. Az első világháború után a Ferenc-csatornarendszer jelentős része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került. A tápcsatornán megszűnt a hajózás, csupán a tápzsilip vízbebocsátó funkciója maradt fontos.

A Deák Ferenc-zsilip a Baja és Mohács közötti dunai árvízvédelmi vonal kritikus része, amelynek állapotmegőrzése egy-egy nagyobb vízállás vagy több évtizednyi üzemelés után komoly odafigyelést igényel. Az 1930 tavaszán tartott szemle megállapításai alapos javításokat tettek szükségessé, melyeket Lampl Hugó tervei alapján és Vázsonyi Ádám irányításával végeztek el.⁵ Az 1939-es esztendő rendkívül hideg tele és az 1940-es év tartós tavaszi árvize komoly károkat okozott. A helyzet súlyosságát jelezte, hogy a Lampl Hugó vezetésével a helyszínre érkező bizottság javaslata alapján a zsilip alatt és felett azonnal zárógátat készítettek. A Délvidék visszatérése után a Ferenc-csatornarendszer ügyeiben ismét a Magyar Királyság lett a meghatározó, azonban az állandósult háborús állapotok miatt a munkák csúsztak, végül csak 1943 őszére fejeződtek be.

A második világháború után a tápcsatorna tulajdoni viszonyaiban visszaállt a korábbi helyzet és a bevételi források elapadása miatt a tápcsatorna Magyarországhoz tartozó szakaszán meder- és műtárgy-karbantartások rendre elmaradtak. Ebben az időszakban vált különösen aktuálissá a tápcsatorna nagy fesztávolságú fahídjainak rendbetétele. Anyagi források hiányában kénytelenek voltak azokat elbontani, használható anyagukból pontonhidakat készítettek. Vegetációs időszakban a tápcsatorna jelentős mértékben hínárosodott, ami vízminőségi szempontból még a hajózás hiányában sem volt szerencsés. A vázolt előzmények után az 1956-os esztendő tavaszán minden addig észleltnél nagyobb tetőző vízállású jeges árvíz tette próbára a Deák Ferenc-zsilipet (legmagasabb pontját 60 centiméterrel haladta meg).⁶ A műtárgyat a szakemberek és segítőik alapos felkészültsége, valamint rendkívüli helytállása óvta meg a teljes pusztulástól (a Baja alatti töltésszakaszon több szakadás történt, szinte a teljes Mohácsi-sziget víz alá került). Az 1960-ban befejeződött helyreállítások nemcsak a sérülések kijavítását, hanem a műtárgy árvízi biztonságának fokozását is szolgálták, így az 1965. évi nagy tartósságú dunai árvíz idején is sikerült megtartani a védvonal e fontos pontját. A későbbi évtizedekben több alkalommal végzett javítási munkák leginkább az állagmegóvásra és a védelmi képesség további javítására irányultak.

A XX. század végére kialakult vízhasznosítási igényeket jellemzi, hogy a tápcsatorna mentén megnőtt az öntözött területek nagysága, jelentős területen alakult ki intenzív halastó-gazdálkodás, a partjainál fekvő községek időszakos szabad strandokat működtetnek, a megfelelő fekvésű részeken hétvégi házak épültek, továbbá termálvizet felhasználó fürdő létesült Dávodon és Nagybaracskán. Előzőeken kívül új elemként megjelent a vízi turizmussal kapcsolatos igény. Különösen az 1980-as évek csapadékhiányos, aszályos időszakai mutattak rá ismételten a XX. század elején már jelentkezett gondra: tartósan alacsony dunai vízállásoknál nem lehetséges a gravitációs vízpótlás. A folyószabályozással a Dunaföldvár és a déli országhatár közötti Duna-szakasz 83 kilométerrel lett rövidebb. A vízállások csökkenésének oka a megnőtt eséssel elkezdődött intenzív mederbeágyazódási folyamat, azaz a folyó öneróziója. Ilyen természeti feltételek, és a sokrétű vízhasznosítási igények mellett az előrelépéshez minden részlet alapos mérlegelést igényel. Ebbe a folyamatba illeszkedik a magyar-szerb határvidék jövőbe mutató fejlesztését célzó — Jó szomszédok a közös jövőért mottójú — Magyarország-Szerbia IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program. Az Európai Unió társfinanszírozásában megvalósuló projekt első szakaszának feladata az Alsó-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság és a szerbiai Vode Vojvodine támogatásban részesülő pályázata alapján a Baja-Bezdáni tápcsatorna rekonstrukciós tervezése. A projekt elemei a tápcsatorna kotrási és a Deák Ferenc zsilip felújítási tervének elkészítése, továbbá a vízrajzi, vízbiológiai és vízkémiai monitoring fejlesztése.

A belvizek levezetése

A tápcsatorna egyik eredeti feladata a partjai mellett fekvő belvízöblözetek felesleges vizeinek levezetése. Tőle keletre fekszik az Igali-belvízrendszer, amelynek főcsatornája Baja déli részétől Vaskút, Gara, Csátalja és Hercegszántó települések területén áthaladva, az összegyűjtött felesleges vizeket torkolati zsilipen keresztül gravitációsan vezeti a tápcsatornába. Az egykor mocsaras völgyű Igali vízfolyás rendezésére már az 1880-as években megalakult a Szántova Bezdáni Lecsapoló Társulat, amely Hercegszántó területén és attól délre lecsapoló árokhálózatot épített ki. A vízfolyás belvízi főcsatornává történő átépítésére 1913-ban létrejött Igali Lecsapoló Társulat munkái az első világháború miatt elhúzódtak és csak az 1920-as évek közepén fejeződtek be. A befogadó magas vízállása idején az Igali-főcsatorna vizét a Klágya-Dunába vezetik, onnan a holtág északi végén a hercegszántói szivattyútelep 0,6 m³/s átemelő képességgel juttatja át a vizet a tápcsatornába. Az 1925-ös gyártási évszámú, kettős beömlésű csigaházas szivattyút eredetileg 40 lóerős szívógázmotor működtette, 1964-ben áttértek a villamos erőforrásra. A későbbiekben a telep vízátemelő képességét az ideiglenes szivattyúzás lehetőségének megteremtésével növelték. A régmúlt idők műszaki berendezéseit működőképesen megőrző telep teljes rekonstrukciójának anyagi feltételei napjainkra teremtődtek meg.

A Mohácsi-sziget belvízrendszere a Baja-Bezdáni tápcsatorna nyugati oldalán helyezkedik el, csatornáinak kiépítésekor három öblözetre osztották. Az északi rész Szeremle és Bátmonostor határából lefolyó vizei gravitációs úton vezethetők befogadójukba, a tápcsatornába. Ettől délre található a karapancsai öblözet: legfontosabb elemei a hasonló nevű szivattyútelep a Kadia-Duna alsó végén, a belvíztározóként a szivattyútelep üzemére kiegyenlítően ható említett holtág és a Karapancsai-főcsatorna (befogadója a Kadia-Duna). Az 1904-ben épült szivattyútelep két vízátemelő berendezésének meghajtását eredetileg fagázzal működő motorok biztosították, az 1930-as évek elején a műtárgyat megerősítették, 1958-ban áttértek a villamos meghajtásra, majd a 2000-es évek elején az épületek egészére kiterjedő felújításokat végeztek. Jelenleg a telep teljes vízátemelő képessége 5,7 m³/s. A harmadik öblözet a Mohácsi-sziget déli, már Szerbiához tartozó része. Az ottani vizeket a Bezdántól nyugatra fekvő, 1905-ben 0,75 m³/s vízszállítással kiépített kengyai szivattyútelep emeli át a tápcsatornába.

Séta a tápcsatorna mentén

A Sugovica — a Türr emlékművel együtt — a tápcsatorna szerves része. A Garibaldi altábornagya előtti tisztelgés mellett mostanában egyre több pár helyezi el a kilátó korlátvasain lakatjait. Úgy tűnik, a Pécsett néhány évtizede kialakult szokás áthagyományozódott Bajára is, a hely egyfajta zarándokhellyé vált.

A Deák Ferenc-zsilipnél épült szivattyútelep épületének alagsori gépterme 2001 óta múzeum: az építkezés pillanatait korabeli felvételek felhasználásával készült poszterek idézik, a kiállítás képet ad az 1956-os jeges árvízzel szembeni védekezés heroikus küzdelméről, az épület felső szintje konferenciaterem.

A Baja-Bátmonostor magaspart lábánál, az egykori Szurdok-ér medrének felhasználásával készült tápcsatorna a Sugovicát a Baracskai-Dunával köti össze. Félúton található Felső-Bácska legfontosabb és legrégibb búcsújáró helye, Máriakönnye-Vodica. A kegyhely szakrális építményein túl érdemes végigjárni a 2005-ben kialakított, majd 2011-ben felújított tanösvényt. A bemutató táblák a vidék múltjáról és jelenéről adnak információkat.

A Bátmonostor délnyugati, Pusztafalu elnevezésű határrészének egykori bencés monostora a mohácsi csata előtt a bátai Szent Vér Apátság grangiájának számított, amelyet a török hódoltság alatt szerb szerzetesek foglaltak el. A XVIII. század elején a kurucok feldúlták, és a kalugyereket elűzték. Az árvizek alatti nehéz megközelíthetőség miatt az itt élők később a falu jelenlegi helyére költöztek. A monostor falait 1761-ben felrobbantották, a használható kőanyagot a környék akkortájt épülő templomainál használták fel. Haynald Lajos kalocsa-bácsi érsek felkérésére és anyagi támogatásával Henszlmann Imre 1871-ben feltárta a romokat.⁷ Bátmonostortól nyugatra fekszik a korábbi Baracskai-Dunának a Dunától és a Baja-Bezdáni tápcsatornától mindkét végén elzárt része, a Fás-Duna.

A tápcsatorna további szakasza az egykori Baracskai-Duna Bátmonostor és Nagybaracska közötti átvágása, a holtág hivatalos elnevezése Füzeséri-Holt-Duna. Az átvágás mentén a terepadottságok kihasználásával halastórendszert alakítottak ki, a vizet a tápcsatorna biztosítja. A Nagybaracska belterületének délnyugati peremén hasonló módon létrejött Nagybaracskai-Holt-Duna (mondják Füzes-Dunának is) kedvelt horgászvíz. A település további vonzereje a déli részén, a Halászcsárda mellett található termálfürdő. A következő partmenti település Püspökpuszta: hajdani egyházi uradalmi státuszára nevén túl a templom és néhány régi épület emlékeztet. A jelenleg Dávod külterületének számító helység gyógy- és strandfürdőjéről vált ismertté.

Dávod alatt az egykori Baracskai-Duna újabb átmetszései találhatók: holtágai a Klágya-Duna és tőle délre a Kadia-Duna. Jelentős belvízbefogadók, előbbi vizét a már említett hercegszántói, utóbbiét a karapancsai szivattyútelep emeli át a Baja-Bezdáni tápcsatornába. A közelben épült fel a Habsburg főhercegi család két, egymástól néhány száz méterre fekvő kastélya.⁸

A Baja-Bezdáni tápcsatorna Szerbiában Béreg, majd Küllőd közelében halad el, végül Bezdántól nyugatra, a Sebesfoki-zsilippel torkollik a Ferenc-csatornába. A sokácok Béreget jellegzetes halmaztelepüléssé formálták; Küllődre a török idő után katolikus németeket telepítettek, akik a második világháború után távozni kényszerültek. Bezdán sajátossága, hogy vizek veszik körül.

Zárszó

Utunk méltó befejezése lehet a tápcsatorna bezdáni torkolata melletti Sebesfoki-csárdában elfogyasztott halászlé. A száraz akácfa lángjával forralt hallé elkészülte előtt néhány perccel a szakács a vendéget az ízek végső beállításához kóstolásra invitálja, majd jó időben a vízen ringatózó fedett pontonon megterített asztalon, rossz idő esetén a csárdaépületben tálalnak. A kulináris élvezeteket fokozandó a közeli Vörösmartról származó kitűnő bort kortyolva gondolkodhatunk el a „Tempora mutantur et nos mutamur in illis” (Változnak az idők és bennük mi is) igazságán, a vidék történelmén és jelenlegi állapotán-viszonyain.

Számos európai példa igazolja, hogy fejlett köz- és vasúti hálózat esetén is fontos szerepet tölt be a belvízi hajózás. Ennek megfelelően talán érdemes újragondolni azt a helyzetet, amelyet a tápcsatorna használatában a trianoni döntéssel megvont országhatár alakított ki, hiszen a változások régiók korábban fejlődést eredményező kapcsolatait lehetetlenítették el. Felvetődik, vajon miként tanulhatunk egy másik latin mondásból: „Historia est magistra vitae” (A történelem az élet tanítómestere). Tükrében természetesek azon törekvések, amelyek a régi — a Baja-Bezdáni tápcsatornához hasonlóan napjainkra korábbi jelentőségüket részben elvesztett — csatornák funkcióinak áttekintésével, rekonstrukciós tervezésével kapcsolatosak. Tudnunk kell: a múlt öröksége a jelenünk, amely napjaink igyekezetével a jövő felemelkedését alapozza meg.

Irodalom

Andrássy Gyula: A Ferencz-csatorna. In: Különlenyomat a „Magy. mérnök- és építészegylet közlönye” 1878. évi I. füzetéből. 1-30.

Eimann Johann: Der Deutsche Kolonist, oder die deutsche Ansiedlung unter Kaiser Joseph dem Zweyten in den Jahren 1783 bis 1787 absonderlich im Königreich Ungarn in dem Bácser Comitat. Pest, 1822

Faludi Gábor – Szádeczky Attila: Az 1956. évi jeges árvíz a Duna magyarországi déli szakaszán. In: Hidrológiai Közlöny. 2002. 5. szám, 293-304.

Henszlmann Imre: Magyarország ó-keresztény, román és átmeneti stylü mű-emlékeinek rövid ismertetése. Budapest, 1876.

Kovács András – Szabó Béla: A magyar-jugoszláv államhatár új felmérése. In: Geodézia és Kartográfia. 1982. 3. szám, 184-189.

Nebojszki László: Az alsó-Duna-völgyi vízivilág. In: Természet Világa. 2003. 9. szám, 396-400.

Nebojszki László: A Mohácsi-sziget. In: Természet Világa. 2007. 7. szám, 304-307.

Vázsonyi Ádám: A bajai „Deák Ferenc hajó- és tápzsilip” javítási munkálatai. In: Vízügyi Közlemények. 1933. 1. szám, 167-183.

Jegyzetek

¹ Andrássy Gyula 1878. 16.

² Eimann Johann 1822. 130-131.

³ Türr István életét feldolgozta Gonda Béla: Türr tábornok. Budapest 1925; Bálint László: A szabadság katonája. Baja, 2000; Pete László: Olaszország magyar katonája. Budapest, 2011.

⁴ Andrássy Gyula 1878.25.

⁵ Részletesen Vázsonyi Ádám 1933. 167-183.

⁶ Részletesen Faludi Gábor – Szádeczky Attila 2002. 293-304.

⁷ Henszlmann Imre 1876. 114.

⁸ Részletesen Nebojszki László 2003. 398-399. és 2007. 306.