Bács-Kiskun megye múltjából 5. – Oktatás-nevelés (Kecskemét, 1983)
Fehér Mária
A Bács-Bodrog megyei délszlávok alsó fokú oktatásának történetéhez
1945-1948
Bevezetés
Történetírásunk még adós a hazai nemzetiségek felszabadulást követő történetének teljes feltárásával, értékelésével. Az eddig megjelent menzetiségelméleti összegezések jórészt jelenlegi nemzetiség-politikánk tükrében készültek. A történeti munkák pedig a nemzetiségek főleg 1945 előtti viszonyaival és jogvédelmével foglalkoznak. Egy területen élő több nemzetiség, vagy egy nemzetiséghez tartozó idegen anyanyelvűek felszabadulást követő történetét megörökítő feldolgozásról — egy-két kivételtől eltekintve1 — alig olvashatunk. A helytörténészek feladata, hogy alapkutatásaikkal megadják a lehetőséget a történeti összegezések megírására. A regionális alapon történő kutatás konkrétabb képet nyújt az egyes nemzetiségek valóságos gazdasági-társadalmi szerkezetéről — nem utolsó sorban történetéről —, mint a tiszta anyanyelvi statisztikák alapján ,,előállított” absztrakt nemzetiségi társadalmak általánosító adatainak feldolgozása. Ennek a konkrétabb képnek a megrajzolásához kíván tanulmányunk hozzájárulni.
A korszakhatárok ugyan önmagukért beszélnek, mégis egy-két mondat erejéig érdemes kitérni a választás indoklására. A felszabadulással új korszak vette kezdetét az oktatáspolitikában is. A közoktatás új feladataiban nem volt minden kérdés egyértelmű a továbbhaladás útjának és módjának megítélésében, hosszú ideig véleménykülönbségek voltak a pártok és az államhatalmi szervek között. Az 1945-ös év a demokratizálódás útjának első lépcsőfoka. Ebben az évben hozza az ideiglenes kormány a nemzetiségekre vonatkozó első rendeletét, amely megveti a nemzetiségi anyanyelvi oktatás fejlődésének is az alapját. 1948 pedig a Kommunista Párt által meghirdetett oktatás-politikának a sikere, megteremtve az egységes, mindenkire kiterjedő 8 osztályos állami oktatás feltételét. Bár a nemzetiségi állami iskolákat korábban hozzák létre, mint a magyar iskolák államosítását, mégis ez az az időszak, mikorra a kezdeti szervezési ,,küzdelmek” lecsillapulnak, kialakul a működési forma, rendeződnek az anyagi és személyi feltételek. A magyar anyanyelvű tanulókkal minden tekintetben azonos szintű és szellemű általános oktatás valósult meg az idegen anyanyelvűek, így a délszlávok részére is hazánkban.
A mai Bács-Kiskun megye déli része — pontosabban három járása: a bajai, bácsalmási és a jánoshalmi járás — alkotta a 4343/1949./259/MT sz. rendelet megjelenése előtt Bács-Bodrog vármegyét. A vármegye területén a magyar lakosság mellett két nemzetiség élt jelentősebb számban a felszabadulás előtt is a trianoni határon belül: a német2 és a délszláv. A délszlávok nagyobb részét a horvátok alkották a megyében, szerbekkel egy-két községben elszórtan találkozunk Hercegszántó kivételével, ahol egy tömegben élt a szerbek 99%-a. Ezen a földrajzi területen a horvátoknak két ,,néprajzi csoportja” élt a bunyevácok3 és a sokácok. A horvát nemzetiségen belül a bunyevácok voltak többségben.
A magyar lakosság száma 1941-re nem valószínű, hogy a természetes szaporodás következtében növekedett több mint 6000 fővel, ugyanis az összlakosság növekedési mértéke csak három és fél ezer. Valószínűbbnek látszik az a feltevés, hogy több horvát anyanyelvű vallotta magát magyarnak, éppen az ellenforradalmi kormány nemzetiségi politikájának következményeként.
A vármegye egyes községeiben a nemzetiségek megoszlása az 1941-es adatok alapján (táblázat)7
A vármegye alispánjának 1945. évi jelentése alapján a délszláv lakosság száma (táblázat)8
Jellemző a megyére, hogy minden községben együtt éltek magyarok, németek és délszlávok. Nem egy községben a felszabadulás előtt nagyobb volt az idegen anyanyelvűek együttes száma, mint a magyaroké, pl.: Bácsalmáson, Katymáron, Kunbaján, Csátalján, Csávolyon, Garán, Vaskúton. A közös terület, az együttélés maga után vonta, hogy az egyik, vagy másik nemzetiség érdekében, vagy ellenére tett intézkedések hatással voltak a másik két nemzetiség magatartására is. 10% fölött volt a délszláv lakosság a megye 26 községe közül 7 községben (Csikéria, Katymár, Bácsbokod, Csávoly, Felsőszentiván, Gara, Hercegszántó), de jelentős délszláv lakosa volt még Bácsalmásnak, valamint Bajaszentistvánnak, amely közigazgatásilag Bajához tartozott. A megyének nem egy meghatározott részén éltek tehát a délszlávok, hanem szétszórtan, főleg a bajai és bácsalmási járás területén. Vizsgálódásainkat erre a területre korlátozzuk.
Az ellenforradalmi rendszer konszolidálódása után a hivatalos magyar nemzetiség-politika — bár alapjaiban reakciós és irredenta volt — olyan elveket hirdetett meg, amely az elszakadt nemzetiségek körében rokonszenvet kelthetett Magyarország iránt. Ennek a politikának egyik sarkalatos pontja volt a nemzetiségi anyanyelvi oktatás kérdése. A nemzetiségek oktatása az úgynevezett A, B, C nemzetiségi iskolatípusokban folyt. A legteljesebb anyanyelvi oktatástól, a „kisebbségi tanítási nyelvű iskolától (A típus), amelyben a magyar nyelvet rendes, kötelező tantárgyként tanították, a vegyes: kisebbségi és magyar tanítási nyelvű iskolán (B típus) át vezetett az oktatáspolitika útja a magyar tanítási nyelvű iskoláig, ahol a nemzetiségi nyelvet kötelező tantárgyként oktatták (C típus). A típusú iskolájuk a felszabadulás előtt csak a németeknek és a görögkeleti vallású szerbeknek volt a megyében. A 30-as évek közepére egy időre eltűntek a nemzetiségi nyelven oktató iskolák és bizonyos módosításokkal a vegyes típusúra emlékeztető rendszert vezették be. A 700/1941. ME sz. rendelettel — az ellenforradalmi rendszer utolsó ilyen tárgyú intézkedésével — azonban visszaállították a teljes anyanyelvi oktatású iskolákat, de csak a német nemzetiségűek részére.
Az ellenforradalmi kormányzat bármennyire is szerette volna megnyerni a nemzetiségeket és „visszahódítani” az elcsatolt területeket, soviniszta nemzetiség-politikája ezt nem tette lehetővé.
Bellér Béla munkáiban részletesen foglalkozik a két világháború közötti időszak kormányainak nemzetiség-politikájával, a hazánkban élő nemzetiségek jogvédelmi törekvéseivel.9
Az oktatás sohasem állott a társadalmi, politikai mozgalmak keretein kívül, mindig függvénye volt a politikai változásoknak. A megye politikai, társadalmi és közigazgatási viszonyainak felvázolásával, a miniszteriális szervek intézkedéseivel, ezek megvalósításának bemutatásával kívánunk alapot adni a nemzetiségi oktatás felszabadulást követő történetének megismeréséhez.
I. A megye délszláv nemzetiségének politikai-kulturális viszonyai
A fasiszta haderő fokozatos visszaszorítása, szétzúzása Bács-Bodrog vármegye területén 1944. november elején fejeződött be. A vármegye helyzete a felszabaduláskor kilátástalan képet mutatott. A közigazgatási apparátus teljesen széthullott, a vezető tisztviselők nagy része elmenekült, vagy az akkori kormány rendelete szerint a Dunántúlon kijelölt felvevőterületre vonult vissza. A városokban, községekben maradt demokratikus érzelmű emberek azonban szinte a felszabadulás pillanatában hozzáláttak az élet megszervezéséhez. Legkorábban Baján indult meg az önkormányzati szervek kiépítése, ahol október 20-a — a város felszabadulása — után dr. Takáts Endre városvezető és 20 társa „városi tanács”-ot alakított. A községekben, ha lassabban is, demokratikus csoportok kezdtek a szervezési munkálatokhoz. Ezek a csoportok 1944 októberében, novemberében még nem nevezték magukat nemzeti bizottságoknak (1945 elején találkozunk ezzel az elnevezéssel az iratokban), elképzelésük azonban világos volt: a fasizmus maradványainak felszámolása, a demokratikus átalakuláshoz a feltételek megteremtése.
A megyei központi igazgatás megszervezéséig a bajai városi tanács volt a községek felsőbb szerve.10 Ez a városi tanács szerveződött át 1945. január 27-én Nemzeti Bizottsággá és még hosszú ideig jelentős szerepet játszott a megyei közigazgatási szervek kialakításában, ellenőrzésében.
Fokozatosan jöttek létre a nemzeti bizottságok —az Ideiglenes Nemzeti Kormány felhívására — a megye községeiben is. Lassabban ment ezeknek a bizottságoknak a felállítása azokban a községekben, amelyek szerb partizánok megszállása alatt voltak. „1944. novemberétől 1945. márciusáig jugoszláv partizánok szállták meg a bajai háromszöget.”11 Tevékenységük nem volt mindig pozitív, akadályozták a magyar közigazgatás helyreállítását, befolyásuk alá vonták a magyarországi nemzetiségeket is. Délszláv közigazgatást szerveztek többek között Garán, Csávolyon és Hercegszántón. 1945. március 19-ig Hercegszántón „jugoszláv nemzeti felszabadító bizottság” (Odbor) néven alakult egy helyi szerv, amely az állami végrehajtó hatalom kizárólagos birtokosának tekintette magát. Fegyveres karhatalommal is rendelkezett (milícia), amely részben a helybeli szerb, részben a trianoni határon túli jugoszláv partizánokból tevődött össze.12 Ezeknek a népfelszabadító bizottságoknak a tevékenysége néhány helyen odáig terjedt, hogy pl. „Garán, Csávolyon és Hercegszántón kikiáltották a községeknek Jugoszláviához való csatlakozását”.13 Abban, hogy ezeknek az atrocitásoknak nem lett komolyabb következménye, nagy szerepe volt a szovjet katonai parancsnokságnak, amely, ha kellett fegyverrel is, megakadályozta a túlfűtött nemzetiségi megnyilvánulásokat.
A fegyverszüneti egyezmény aláírása 1945. január 20. után részben a magyar polgári hatóságok beavatkozására, részben pedig a határőrség megszervezése folytán14 ezek a népfelszabadító bizottságok és milíciák beszüntették működésüket és fokozatosan átengedték szerepüket a magyar közigazgatási, rendőri és katonai hatóságoknak. Hogy ez a „hatalomátadás” súrlódásmentes volt, a Kommunista Párt helyi szervezeteinek volt köszönhető. A párt már 1944. november 30-án Szegeden közzétett programjavalsatában követelte a tényleges nemzetiségi egyenjogúság megvalósítását, a nemzetiségek szabad részvételének biztosítását a társadalmi-politikai életben, művelődésügyük elhanyagoltságának felszámolását, a nemzetiségek szabad kapcsolatát a szomszédos országokban élő nemzetükkel.15 A pártnak ez a pozitív nemzetiség-politikája vonzotta a délszláv lakosságot és így az egyes községek kommunista pártszervezeteiben jelentős számban vettek részt délszláv nemzetiségűek (pl. Csávoly községben). A délszláv lakosság a Kommunista Párt és a nemzeti bizottságok révén helyet kapott a községi önkormányzatban. 1945. május elejére a vármegye minden községében — az egyetlen Gara kivételével — megalakultak a nemzeti bizottságok, a demokratikus fejlődés biztosítékai.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány az újonnan létrejött nemzeti bizottságok irányításával új önkormányzatok és a közigazgatás megszervezését rendelte el. A szervezés munkálatai csak 1945. decemberében fejeződtek be. Ekkorra minden községben megalakultak a képviselő-testületek.16
A községi önkormányzati szervek megalakulásával egyidőben, sok esetben azonban csak azok után szerveződtek a vármegyei közigazgatási hatóságok: járási főszolgabírói hivatalok, vármegyei árvaszék, számvevőség, gazdasági felügyelőség, államépítészeti hivatal stb. A vármegye új törvényhatósága az 1030/1945. M.E. sz. rendelet alapján 1945. június 28-án alakult újjá.
Az államigazgatás hagyományos szerveinek létrehozása mellett az Ideiglenes Nemzeti Kormány határozataira olyan új népi szervek alakultak meg, amelyek az ország demokratikus átalakulásának feltételeit voltak hivatva biztosítani. Így pl. igazoló bizottságok, termelési bizottságok, majd később földigénylő bizottságok, a népbíróság helyi szervei és az államrendőrség területi egységei.
A népi demokratikus hatalom alapjainak megszilárdításában döntő szerepe volt a földreform végrehajtásának. A megyében sorra alakultak a földigénylő bizottságok. A Kommunista Párt és a Földmunkások Szakszervezetének helyi szervei már 1945. március elején megkezdték a megye községeiben ezeknek a bizottságoknak az összeállítását. A földigénylő bizottságok összeírták a felosztandó földeket, többnyire az elmenekült nagybirtokosok és volksbundisták földjeit, és a földigénylőket. Az 1945. március 18-án megjelent ,,A nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földműves nép földhöz juttatásáról” szóló 600/1945. számú rendelet végrehajtásáról így számolt be Nagy Endre a vármegyei földosztó tanács elnöke az alispánnak írt jelentésében:
„Ki és mennyi földet kapott? (táblázat)17
A délszláv lakosság földosztásból való részesedési arányáról nincsenek kimutatások, utalásokkal azonban találkozunk arra vonatkozólag, hogy az elkobzott földekből őket is részesítették. Garán pl. a Földosztó Bizottság elnöke Szeghás Gergely a 3500 kat. hold bundista földből elsősorban a bunyevácokat részesítette. Vaskúton 3700 kat. hold kiosztásra került földből elsősorban a bunyevácokat, majd a magyarokat elégítették ki.18
Gondoskodni kellett a földosztásnál a telepesekről is, akik főleg Bukovinából menekültek és már 1945. január elején megtelepedtek a vármegye egyes községeiben. A belügyminiszter rendeletére Csátalján 824 fő, Garán 654 fő, Vaskúton 322 fő nyert elhelyezést március végére.19 A földreform döntő mértékben megváltoztatta a megye birtokviszonyait és osztály szerkezetét.20
1944—45-ben még jóformán a harcok közepette alakult meg a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja. Egységes országos szervezetként hozták létre, alakuló kongresszusát 1945. február 18-án tartották Battonyán.21 Ezt követően alakultak meg helyi szervezetei Bács-Bodrog megyében is. Az Antifasiszta Front szervezetei működtek Bácsalmáson, Csávolyon, Katymáron, Csikérián, Bácsbokodon, Felsőszentivánon, Garán, Hercegszántón és Vaskúton.22 A Front a népmozgalomból nőtt ki, tevékenysége hatással volt a délszlávok lakta vidékeken a helyi vezetőségek összetételére, nemegyszer munkájára is. Szervezeteikben a horvát, szerb és szlovén kommunisták voltak többségben. A Kommunista Párt támogatását maguk mellett tudva következetesen harcoltak a nemzetiségi jogok minél teljesebb megvalósításáért. Kezdeti tevékenységük a helyi önkormányzati és népi szervek munkájában való részvételre irányult. Kulturális téren céljuk a népi hagyományok ápolása, fejlesztése, az önálló sajtó megindítása volt, de lelkesen pártfogolták a nemzetiségi iskola gondolatát is.
Törekvéseiket, kívánságaikat időnként kiadott és terjesztett röpiratokban fejtették ki. Egy 1945. július 21-i röpirat tartalmáról így számolt be Barcsai Iván a vármegye alispánja a miniszterelnöknek: „A legutóbb kezembe került ilyen röpirat, amelyet a bajai háromszög népfelszabadító és antifasiszta mozgalom nevében, természetesen engedély nélkül adtak ki és terjesztettek a bunyevác lakosság körében, egészen mérsékelt hangon kifejezésre juttatja, hogy a tisztességes magyar nép és a becsületes magyar értelmiség a bajai háromszögben mindég a legnagyobb egyetértésben élt szláv testvéreivel és a két nép között sohse került volna ellentétre, soviniszta gyűlöletre vagy nemzetiségi bizalmatlanságra sor, ha nincsenek a feudális urak, ha nincsenek azok a fasiszta és reakciós elemek, akik ezt a gyűlöletet a szláv népek ellen kifejtették. A röpirat kifejezi továbbá, a bajai háromszög horvát (bunyevác) lakosságának azt a kívánságát, hogy a magyarokkal továbbra is testvéri egyetértésben akarnak élni … A röpirat követeli, hogy a bunyevácok által lakott községek iskoláiban a horvát nyelvet is tanítsák, követeli horvát nyelvű hírlap megindítását, kulturális egyesületek megalakítását és a nemzeti és kulturális élet minden tekintetben való kifejlődésének lehetőségét.”23
Voltak a vármegye délszlávok lakta községeinek népiskoláiban a felszabadulás előtt bunyevác tagozatok és tanítók, ezek azonban — a délszláv lakosság megítélése szerint — nem álltak e külön hivatásuk magaslatán és működésük igen gyakran ellenkezőjét váltotta ki a kívánt hatásnak. A meglevő kulturális egyesületek jelentéktelenek voltak és a megfelelő támogatás hiánya miatt céljaikat nem töltötték be. Horvát nyelvű újság a vármegye területén eddig nem jelent meg.24 A délszláv nemzetiség szószólói gyakran hivatkoznak a Jugoszláviában élő magyar nemzetiségek helyzetére. Az alispán tartott az összehasonlítás következményétől, mivel ezt írta a főispánnak: ,,… a két nép békés együttélésének veszélyeztetését hozhatja magával, sőt az elkövetkezendő béketárgyalásokon is hátrányos helyzetet okozhat”25, bár feltételezte, hogy a jugoszláviai magyaroknak sem elégítik ki maradéktalanul minden jogos nemzeti és kulturális kívánságát.
Az alispán a megyei önkormányzattal együtt maga is kívánatosnak látta a bunyevác lakosság nemzeti és kulturális törekvéseinek kielégítését. Nemcsak a miniszterelnöknek írt támogató hangú levelet, hanem a főispánnal egyetértve egy jugoszláv—magyar baráti egyesület létrehozásának útjait egyengették. Ennek szellemében Herboly Zoltán főispán a Bajai Nemzeti Bizottság 1945. április 23-i ülésén felvetette egy Baján megalakítandó magyar—jugoszláv társaság szükségességét, melynek a súrlódási felületek csökkentése mellett feladata lenne a kulturális, szellemi kapcsolattartás.26 Baján augusztus elején ki is jelölték a küldöttség tagjait (Risztics Miklós, Vuity Milusin, Szendi István), akik Zomborba utaztak volna a kapcsolatok felvételére. Sőt Tildy Zoltánné a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének elnöke, aki még 1945 elején Belgrádban járt a demokratikus nők küldöttségének vezetőjeként, kérte, hogy pártját is kapcsolják be a tárgyalásokba.27
Az 1945. júniusában kinevezett új főispán — Mezei Mihály —folytatta a nemzetiségek kulturális igényeinek támogatását, s a belügyminiszterhez írt levelében Magyar—Jugoszláv Kultúr Szövetség megalakítását és hetilap engedélyezését szorgalmazta, mert: ,,a felelőtlen szerb törekvések megfelelő ellensúlyozás, ellenhatás nélkül az itteni bunyevác lakosságot egészen a felkelésig hajszolják”.28 Ezt a veszélyt egy megfelelő lelkületet teremtő kulturális szövetség és egy bunyevác nyelvű sajtótermék oldaná fel a főispán szerint.
A délszláv nemzetiség képviselőivel tartott megbeszélés után azonban — a délszlávok javaslatára — elvetették a kulturális szövetség felállításának tervét, a szövetségnek szánt feladatokat egy időszaki sajtótermékkel kívánták megoldani.29 Ez azonban csak 1946. októberében realizálódott. Az anyanyelvi oktatás maradt tehát az a terület, ahol a nemzetiségek igényei legkorábban megvalósulhattak.
A főispán az ideiglenes nemzeti kormány felé is tett lépéseket a nemzetiségek érdekében, még 1945. augusztusában. A miniszterelnökséghez írt levelében véleményét összegezve kifejtette: „… kívánságaik kulturális tekintetben az elemi oktatás terén képezhetnek megoldandó feladatokat”.30 Az önálló délszláv tanítási nyelvű iskola felállítása azonban még váratott magára.
Kezdeményezések történtek a kulturális élet egyéb területén is a délszláv nemzetiség tényelges egyenjogúságának biztosítására. Bunyevác olvasókörök alakultak, vagy folytatták tevékenységüket 1945 után. Az újak szerveződése nem ment mindig zökkenőmentesen. A nemzetiségi igények megvalósulása függött maguknak a nemzetiségeknek tudatos és helyes állásfoglalásaitól is, és attól is, hogyan tudnak élni a számukra biztosított jogokkal.
Dr Horváth Zoltán bajai járási főjegyző már 1945. decemberében felterjesztette a Bácsbokodi Bunyevác Olvasókör alapszabályait, de még 1947-ben is csak az alapszabály felterjesztésénél tartottak. Az elhúzódás okát a főjegyző így indokolta: ,,… a felterjesztés csak azért történik most meg, mert az ügyben Bácsbokod községgel és azon keresztül az alakítandó olvasókör vezetőségével több mint tízszer kellett iratot váltani, sőt kintlétem alkalmával személyesen is a vezetőséget unszolni, hogy végre a saját ügyükben szükséges iratokat terjesszék fel”.31 Délszláv olvasókörök működtek Hercegszántón, Katymáron, Garán, Csávolyon, és Felsőszentivánon. OMLADINA egyesület működött Katymáron.32
A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának délszláv szekciója 1945. december 3-án tartotta I. Országos Konferenciáját Mohácson. A konferencia után a szervezet következetesebben lépett fel a nemzetiségi jogok biztosításáért, küldötteik tárgyaltak a miniszterelnökkel, a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, a koalíciós pártok vezetőivel. A pártok közül azonban egyedül a Kommunista Párt támogatására számíthattak. A Magyar Kommunista Párt fellépése a nemzeti egyenjogúságért és annak következetes megvalósításáért egyben a nemzetiségek szegény parasztságával való szövetség erősítését is jelentette. Az I. Országos Konferencia új helyi szervezetek megalakítását és a nemzetiségi jogok tényleges megvalósításáért folytatandó egységes harcot tűzte ki célul.
1946. február 27-én jugoszláv—magyar vegyesbizottság járt Bács-Bodrog vármegyében. A látogatás eredményeként a belügyminiszter 152 823/1946. III./9. sz. rendeletében utasította a főispánt, hogy azokban a községekben, ahol a község lélekszámának 20%-át kitevő szláv nemzetiségű lakos él, mind a községházákon és jegyzői irodákban, mind más középületeken a hivatalos feliratokat a magyar nyelven kívül az illető szláv nemzetiség nyelvén is egyenlő mértékben helyezzék el. „Általában biztosítani kell, hogy a községi igazgatás körében a szláv lakosság ügyeinek intézésénél a községi alkalmazottakhoz anyanyelvén fordulhasson.”33
A főispán nem nagyon sietett a rendelet végrehajtásával, mert csak március 20-án utasította az alispánt a szükséges intézkedések megtételére. Dr. Barcsai Iván alispán azonban nemleges választ adott, miszerint „hatóságom területén olyan község, ahol a község lélekszámának 20%-át kitevő szláv nemzetiségű lakosság volna —nincs.”34 Ennyire megváltozott volna a helyzet 1945-höz viszonyítva? Ekkor ugyanis még az alispán saját kimutatása35 szerint is legalább három olyan község volt a vármegye területén, amelynek délszláv lakossága meghaladta a 20%-ot (Katymár, Gara, Felsőszentiván).
A főispán — az alispán észrevételére alapozva — ha lehet még inkább eltorzítva jelentette tovább a belügyminiszternek, hogy a „vármegyében egyetlen olyan község sincs, ahol a szláv lakosság létszáma a 20%-ot elérné, vagy csak messziről is megközelítené”.36 Ezzel elintézettnek vette a kétnyelvű feliratozás kérdését, legfeljebb még annyit tett hozzá, hogy „a délszlávok közül mindenki kiválóan beszél magyarul. Azokban a községekben pedig, ahol jelentéktelen kisebbségben ugyan, de észrevehetően laknak délszláv anyanyelvűek, ott mindenütt olyan községi jegyző van, aki jól beszéli a délszláv nyelvet”.37
A magyar—jugoszláv vegyesbizottság jugoszláv tagjai kifogásolták a községi jegyzők bürokratikus intézkedéseit. Az a nézet merült fel, hogy a nemzetiségi hovatartozás nem megfelelő bevallása a kitelepítésről terjesztett rémhírek következménye volt. A kitelepítéstől nem minden ok nélkül és nemcsak a rémhírek miatt tartottak a délszlávok, ugyanis 1945-ben Dél-Bácskából jugoszláviai magyarokat telepítettek át szervezett keretek között Magyarországra, ekkor folyt a magyarországi német lakosság Németországba történő áttelepítése38, és 1946. február 27-én írták alá Budapesten a magyar—csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. A kormány ekkor rendelte el a délszláv nemzetiségű magyar állampolgárok összeírását.39 A hazai bunyevácok attól féltek, hogy az összeírást hasonló intézkedés követi a magyar kormány részéről, mint 1945-ben Jugoszlávia részéről történt. A belügyminiszter a helyzet megoldására javasolta, hogy „mindazok a községi (kör) jegyzők és egyéb községi alkalmazottak, akik 1941—1944-ig jugoszláv területen teljesítettek szolgálatot, a szlávok lakta községekből, más községekben nyerjenek elhelyezést”.40
Egészen augusztusig húzódott az ügy. Augusztusban a főispán lezártnak tekintette az ügyet azzal a jelentéssel, hogy egyedül Bácsalmás községből kellett áthelyezni a fenti indokkal a jegyzőt, mert a tisztviselők egy része már a létszámcsökkentés során kénytelen volt megválni hivatalától.41
A Magyarországi Délszlávok Antifasiszta Frontja 1946. május 19—20-án Baján tartotta I. Kongresszusát. Ez a kongresszus választotta meg a Front központi végrehajtó bizottságát, melynek tagjai lettek a bajai háromszög képviseletében: Karagity Antun, Galics Ljubinkó, Szabovljev Jozo, Garics Vita, Samen Andrija, Obranovszkij Andrija, Hjukovics Gábor, Tomics Alekszander, Vujics Pavle, Vidákovics Mariska, Rajics Mikola, Gyukics Vince.42 A kongresszus után a nemzetiségi jogok biztosításáért folytatott küzdelemben a hangsúly most már nem új szervezetek megalakításán volt, hanem a már meglevők továbberősítésén. Politikai tevékenységük most már arra irányult, hogy mint szervezet legyenek képviseltetve a községi nemzeti bizottságokban és a helyi közigazgatásban, hogy ismerjék el őket a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front pártjaihoz hasonló demokratikus szervezetnek. Az elismertetésért való „küzdelem” jellemezte tevékenységüket egészen 1948—49-ig.
Az Antifasiszta Front közbenjárására oldódott meg a középületeken való kétnyelvű feliratok alkalmazásának kérdése. Bassola államtitkár aláírással expressz távirat hívta fel a főispán figyelmét, hogy a délszláv nemzetiségű magyar állampolgárok összeírásával kapcsolatosan az ellenőrző biztosok kijelölésébe a magyarországi antifasiszta szlávok frontjának helyi szervezeteit mindenütt be kell vonni … minden községben közhírré kell tenni, hogy a nemzetiség szabad bevallásának senkire semmiféle hátrányos következménye nem lesz.43 1946. december 28-án a főispán már ilyen értelemben utasította a községi elöljáróságokat, hogy a hivatalos helyiségekben (a községháza és a délszláv iskola) a hivatalos feliratokat bunyevác nyelven is ki kell tenni. Sőt a hivatalos hirdetéseket, dobolásokat bunyevác nyelven is foganatosítani kell.
Ugyancsak 1946. december végén találkozunk azokkal a törekvésekkel, amelyek célja, hogy a bunyevácok számarányuknak megfelelően legyenek képviseltetve a nemzeti bizottságokban és a községi elöljáróságokban. Elsőként Felsőszentiván bunyevác lakossága állt elő ilyen igénnyel, majd 1947. februárjában a Magyarországi Szlávok antifasiszta Frontja bácsalmási szervezete fordult a főispánhoz azzal a kéréssel, hogy a bácsalmási igazoló bizottságba küldhessenek képviselőt. Kérésüket a következőkkel támasztották alá: „szervezetünk úgy helyben mint vidéken számottevő baloldali, demokratikus alapokon nyugszik és a kijelölt szocialista elvek irányvonalán halad. Ezek szerint úgy hisszük, hogy általánosságban a közügyek irányításában jogosan óhajtunk részt venni”.44
A főispán az 1080/1945. ME. sz. rendelet 6. §-ára hivatkozva utasította el a kérést. Szerinte a rendelet expressis verbis kimondta kik lehetnek a tagjai az igazoló bizottságnak, felsorolva a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült pártokat.
Márciusban már a katymári szervezet (ANTIFAŠISTIĆKI FRONT SLOVENA U MADJARSKOJ — KAĆMAR) intézett határozott hangú levelet a községi elöljárósághoz, melyben hivatkozva a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja 1947. február 12-én megtartott „kerületi konferenciá”-jának határozatára — mint a demokratikus szláv nemzetiség hivatalos képviselő szerve —, követelte részvételi jogát a községi képviselő testületben, a nemzeti bizottságban, a termelő bizottságban stb., községi ügyek vezetésében egyenlő szavazati, állásfoglalási és bírálati joggal a többi pártok mellett.45 A községi elöljáróság nem érezte hivatottnak magát a kérdés eldöntésére, ezért továbbította azt a főispánnak, aki viszont a belügyminiszternél olyan rendelet hozatalát sürgette, amire hivatkozva a kérdést elintézhetné. Az addig megjelent kormányrendeletek ugyanis a délszlávok ügyében — ebben a kérdésben — nem tartalmaztak utasításokat.46 A főispán később azt az utasítást adta a főjegyzőnek, hogy ebben a kérdésben egyedül a kormány rendelete az irányadó, miután a szervezet nem tartozott a Függetlenségi Frontba tömörült pártok közé, nem vehettek részt sem a községi képviselőtestületben, sem a nemzeti bizottságban.47
Az 1948-as esztendőben azok a törekvések, amelyek a délszláv szervezetek különböző bizottságokban és testületekben való képviselet megszerzésére irányultak — csökkentek. Helyette (vagy mellette) olyan fellépések kerültek előtérbe, amelyek egy-egy községi képviselő testületi, vagy elöljárósági személy ellen irányultak, amiért nem megfelelően képviselte a délszlávok érdekét, vagy éppen nem beszélte a szerb-horvát nyelvet.
1948. januárjában például Hercegszántón a Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és a délszlávok szervezetének képviselői együttes ülésük határozata értelmében azzal fordultak a főispánhoz, hogy váltsa le a vezetőjegyzőt, a bírót és a bírót támogató elöljárósági tagokat azzal az indokkal, hogy a vezetőjegyző nem bírja a kisebbségi szláv nyelvet, holott a község lakosainak 50%-át a délszlávok alkotják, s így hivatalának nem tud eleget tenni. A bíró ellen politikai megbízhatatlansága miatt volt kifogásuk.48 Tiltakozásuk eredményeként a vezetőjegyzőt áthelyezték, a bírót felfüggesztették állásából, a többi elöljárósági tagot pedig pénzbüntetésre ítélték. Az ilyen fellépések egy-két esettől eltekintve — hasonló eset fordult elő Garán és Csávolyon — nem voltak általánosak.
A jugoszláviai helyzetre a vármegye községeinek délszláv lakossága általában nyugodtan reagált, s a főispán jelentése szerint ,,a magyar kommunista álláspont helyessége mellett foglalt állást”, kivéve Hercegszántón.49 Nem kis szerepe lehetett ebben az egyesült munkáspárt — a Magyar Dolgozók Pártja — programnyilatkozatában megfogalmazott nemzetiségi-politikai elveknek, amelyek hangsúlyozták: ,,Az országban élő nemzetiségek (délszlávok, románok, szlovákok stb.) számára a párt — a teljes állampolgári egyenjogúság biztosítása mellett — haladó nemzeti kultúrájuk szabad fejlesztéséért, a szomszéd országokban élő anyanemzeteikkel való kultúrcsere és érintkezés szabadságáért száll síkra.”50 Ugyancsak szerepe lehetett annak, hogy 1948 elején alakultak meg a Magyar-Jugoszláv Társaság helyi csoportjai.
Bár a párt 1948-ban helyesen adott választ a nemzetiségi kérdés megoldására, a Magyar Népköztársaság nemzetiségi politikája 1948 után néhány évig ellentmondásos volt, legalábbis a délszláv nemzetiségekkel kapcsolatban. Egyrészt a Tájékoztató Iroda 1948. évi Jugoszláviával, illetve a Jugoszláv Kommunista Párttal kapcsolatos határozatai után szinte az egész délszláv lakossággal szemben hátrányos megkülönböztetést alkalmaztak. Ugyanakkor viszont az 1949. évi alkotmányban az internacionalizmus szellemében garantálták a kisebbségi jogokat és azok védelmét:
„(1) A Magyar Népköztársaság polgárai a törvény előtt egyenlőek és egyenlő jogokat élveznek.
(2) A polgárok bármilyen hátrányos megkülönböztetését nemek, felekezetek vagy nemzetiségek szerint a törvény szigorúan bünteti.
(3) A magyar Népköztársaság a területén élő minden nemzetiség számára biztosítja az anyanyelvén való oktatásnak és nemzeti kultúrája ápolásának lehetőségét.”51
II. A megye délszláv nemzetiségeinek alsó fokú oktatása
A Vörös Hadsereg 1944. október végén, november elején szétzúzta a fasiszta erőket a megye területén. Baján és egyes községekben így már október végén, több helyen novemberben, de legkésőbb 1945 januárjában az iskolákban megindulhatot a tanítás. A háború után a magyar közoktatás még a korábbihoz hasonlítva is rosszabb helyzetbe került. Az iskolai épületek, felszerelések a harci események során súlyos károkat szenvedtek. A rendkívüli körülmények miatt még 1945 elején is szünetelt az oktatás egy-két iskolában, mivel az iskolák épületét katonai célokra foglalták le.
Bácsbokodon például 1944. szeptember 4-én kezdődött a tanítás a római katolikus elemi népiskolában, de október 9 — november 3. és november 20—30-a között szünetelt.52
Különösen nehéz volt a helyzet Baján, ahol még januárban is csak a belvárosi iskola működött a református egyház tanácstermében, mert a többi iskola épületeit más célokra vették igénybe.53 Márciusra azonban már Baján is megindult a tanítás, egyelőre magánházakban és csökkentett időtartammal.
A rendkívüli szünetek miatt a tanulmányi félévet egy hónappal hosszabbították meg. Az iskolák február elseje helyett február 28-án igyekeztek félévi értesítőt (bizonyítványt) adni. A tanulók nagy része ruha és cipőhiány miatt téli hónapokban nem járhatott rendszeresen iskolába. A tanítók közül sokan teljesítettek katonai szolgálatot, mások elmenekültek, de a tanítók közmunkára rendelése is akadályozta a tanítás rendszerességét.54
A harci események megszűnése után a népiskolák felügyeleti rendszere is újjáéledt. Bács-Bodrog vármegye és Baja thj. város tanfelügyelői hivatala — amely a Pécsi tankerülethez tartozott továbbra is —1944. október 23-tól működött, vezetője 1945. január 22-ig dr. Szitányi Pál tanügyi s. titkár, majd január 23-tól a hivatalt egészen a tárgyalt időszak, 1948. végéig dr. Juhász János vezette.
Egy 1945 elején készült kimutatás szerint a következő képpen oszlott meg a vármegye 82 népiskolája fenntartói szerint:
| állami népiskola | 21 |
| községi népiskola | 2 |
| róm. kat. népiskola | 57 |
| református népiskola | 1 |
| görög-keleti népiskola | 1 |
| Összesen: | 8255 |
Az ideiglenes kormány és a gróf Teleki Géza vezette Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egészen 1945 tavaszáig nem tett kezdeményező lépéseket a közoktatásban demokratikus reformok bevezetésére. Mint az élet számos más területén, a demokratikus pártok hozták nyilvánosságra a felszabadulás első napjaiban köznevelési programjaikat. A legkorábban a Kommunista Párt szorgalmazta a közoktatás demokratikus átszervezését és 1944. október elején elkészült programjában helyet kapott a nemzetiségek anyanyelven történő oktatásának követelése is. „A népköztársaság a népoktatást és nevelésügyet nemzeti közérdeknek nyilvánítja. Bevezeti az ingyenes elemi oktatást az összes társadalmi osztályok és rétegek számára … Az államháztartás költségén gondoskodik megfelelő számú és fokú iskola kiépítéséről minden nemzetiség számára … Nemzetiségi iskolákban az oktatás az adott nemzetiség nyelvén történik, az adott nemzetiség történelmi és kultúrális hagyományainak szellemében, de mindenkor összhangban a magyar népköztársaság demokratikus elveivel. Nemzetiségi iskolák, tanerők kiképzése, nemzetiségi társadalmi és kultúrintézmények ugyanolyan elbírálásban részesülnek, mint a magyar nemzetiségieké.”56 A programtervezet végleges megfogalmazására ugyan nem került sor és az 1944. november 30-i kommunista párti programjavaslatban — ami később a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja lett — már nem ilyen részletességgel foglalkoztak a nemzetiségeknek biztosítandó jogokkal, mégis ezt a politikát a Kommunista Párt következetesen képviselte. A párt fellépésének volt köszönhető, hogy 1946 végére nemzetiségi tanítási nyelvű népiskolák sora létesült.
Bács-Bodrog vármegye délszlávok lakta területén a felszabadulás előtt is folyt anyanyelvi oktatás. Hercegszántó kivételével, ahol a görög-keleti vallású szerbeknek teljes anyanyelvi oktatása már korábban megvalósult — egy-két népiskolában tantárgyként, vagy külön tagozaton oktatták a szerb-horvát nyelvet. Nemzetiségi oktatás volt Felsőszentivánon, Csávolyon, Garán, Hercegszántón, Katymáron, Bácsbokodon és Bácsalmáson.
Felsőszentivánon a róm. kat. elemi népiskolában már az 1940/41., 1941/42. tanévtől bunyevác és német tagozat működött rendszeresített tanítói állások biztosításával. A háborús időszak hozta áthelyezések folytán azonban nem mindig töltötték be ezeket az állásokat. Közvetlen a felszabadulás után megfelelő tanerő hiányában ,,a nemzetiségi nyelv tanítása olvasás-írás és hittanra szorítkozott”.57
Bácsbokodon 1944. decemberében a községi iskolaszék az elöljárósággal állapodott meg — minden központi intézkedést megelőzve — két bunyevác osztály felállításában: I—IV. osztály 22 tanulóval, V—VIII. osztály 21 tanulóval.58
Csávolyon 1945. január elején egy menekült tanítót osztottak be a szláv tagozat vezetésére.59
Hercegszántón a délszláv nemzetiségű szülők az 1944/45. tanévben a nemzetiségi tagozat megszervezését kérték arra hivatkozva, hogy 410 tanuló közül kb. 90 sokác.60
A többi délszlávok által lakott községek elemi népiskoláiban is megkezdték, vagy folytatták a nemzetiségi nyelv tanítását. A bevezetés módja és rendszere azonban községenként igen eltérő volt.
A Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja és a Kommunista Párt fellépésének eredményeként a vármegye vezetői is sürgették a délszlávok kulturális igényeinek, többek között az anyanyelv oktatásának biztosítását a kormánynál. A főispán 1945. augusztus végén a miniszterelnöknek írt levelében az alábbiakat javasolta:
,,Az írás, olvasás és hittan horvát nyelven való tanítását a következő községekben kellene bevezetni:
Vaskút
Felsőszentiván
Csávoly
Bácsalmás
Bácsbokod
Mátételke
Baja város két külterületi részében.
Teljes horvát nyelvű tagozatú elemi iskolai oktatásról kellene gondoskodni a magyar iskolákon kívül, vagy azokban párhuzamosan:
Katymár
Gara
Hercegszántó községekben.”61
Az ideiglenes kormány 10.030/1945. M.E. sz. rendelete október végén jelent meg a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatása tárgyában. Ennek értelmében: ,,… azokban a népiskolákban,62 ahol a jelenlegi oktatási nyelv megváltoztatására irányuló kívánság merül fel, legalább 10 tanuló szülőjének (gyámjának) kérésére, a nemzetiségi anyanyelvű tanulók szülői titkos szavazással döntenek abban a tekintetben, hogy gyermekeik számára:
1. anyanyelven folyó oktatást kívánnak-e a magyar nyelvnek, mint tantárgynak tanításával, vagy pedig
2. az anyanyelvet csupán külön tantárgyként tanítsák.”63
A szülők tehát szavazhattak az anyanyelvi oktatás formájáról, s ha a szavazás eredményeként az anyanyelven történő oktatást választották, 20 egy nemzetiséghez tartozó tanuló jelentkezése esetén a rendelet engedélyezte a nemzetiségi tanítási nyelvű népiskola megnyitását. A szavazásokat 1945. december 31-ig kellett lefolytatni.64
A tankerületi főigazgató65 azonnal felszólította a tanfelügyelőket, hogy a szavazás megtartásáról megfelelő tapintattal intézkedjenek, bár személy szerint feleslegesnek tartotta a szülők megszavaztatását, mivel a sajtóból arról értesült, hogy a kormány a nemzetiségeknek kötelező anyanyelvi oktatást kíván bevezetni még 1945 végén, vagy 1946 elején.66 Mindenesetre a szülőkkel ismertették a rendeletet és biztosították a megye minden szláv lakosú községében a szavazás feltételeit.
Katymáron 1945. december elején a szülők a magyar nyelvű tanítás mellett döntöttek, anyanyelvüket pedig a rendeletben megszabott óraszámban kívánták taníttatni.67
Garán és Csávolyon a szülők külön levélben kérték, hogy szavazhassanak az anyanyelvi oktatásról, Hercegszántón december 22-én kérelmezték ezt. Baja kül- és belterületén — a tanfelügyelő állítása szerint — a szülők nemhogy kérték volna a bunyevác nyelv tanítását, hanem egyenesen tiltakoztak annak bevezetése ellen azzal az indokkal, hogy ,,a bunyevác nyelvtudással csak a szomszéd állammal vehető fel a kapcsolat és ezt a nyelvet a gyermek otthon is megtanulhatja”.68
A rendeletben előírt oktatási feltételek biztosítása érdekében a tanfelügyelő jelentést kért arról, hány szerb-horvát nyelvet beszélő tanító van a megyében. A megye 11 községéből — ahol a délszláv nyelv tanítását bevezették — 6 népiskolából — Bácsalmás, Csikéria, Gara-Györgypuszta, Tompa és Vaskút — azt jelentették, hogy a szláv anyanyelvű tankötelesek oktatása 1945 végén még nem volt biztosítható délszlávul tudó tanító hiánya miatt. Tanítóhiány volt az 1944/45., de még az 1945/46. iskolai évben is. Öt községben viszont: Bácsbokodon, Csávolyon, Felsőszentivánon, Hercegszántón és Katymáron az anyanyelvi oktatás megindulhatott.69 A nemzetiségi oktatás ügyének rendezését tárgyi feltételek hiánya is nehezítette.
Bajaszentistvánon például a róm. kat. népiskolában csak egy teremben volt pad, a táblát egyes osztályokban egy darab fekete táblamaradvány, vagy fekete papíros helyettesítette. Olvasókönyv gyanánt — még a magyar gyerekek is — szakácskönyvet, mesekönyvet, napilapot használtak, falitérkép sem volt.70 Tompán egy szülő többszöri felhívásra sem járatta gyermekeit a délszláv tagozatra azzal az indokkal, hogy „nincs tankönyv, nem érdemes iskolába járatni a gyermekeit”.71
A tanítóképzés is akadozott. A Bajai Magyar Állami Líceum és Tanítóképző Intézetben 1945 előtt a német nyelv mellett második idegen nyelvként a horvát nyelvet tanították. A horvát nyelv tanítása azt volt hivatva szolgálni, hogy a horvát, bunyevác, sokác vidékek a nemzetiség anyanyelvén beszélő tanítókat kaphassanak. Ezt a tanítási rendszert azonban a felszabadulás után megszüntették, mert a 37.000/1945 V.K.M. sz. rendeletben a horvát nyelv nem szerepelt a tanítható élő idegen nyelvek között. Az intézet igazgatója és a tankerületi főigazgató közötti huzamos levélváltások sem oldották meg a kérdést.72 Így a délszláv területek népiskoláiba egy darabig nem került szakképzett, az anyanyelvet is beszélő tanító. A hiányzó tanítói létszámot menekült tanítókkal töltötték be. A megyében 40—50 menekült állami tanítót osztottak be, nemcsak nemzetiségi tagozatba. Még így is magas tanulólétszám jutott egy-egy tanítóra, általában 50—60, néhány helyen 100 gyereket is tanított egy tanító. Így az elmélyült oktató-munkára nem igen volt lehetőség.
A délszláv nyelvet is tanító népiskolák szláv tanítói ellátottságát az alábbi kimutatás világítja meg: (táblázat)73
1946. elején a vallás- és közoktatásügyi miniszter — az 1945. novemberi nemzetgyűlési választások óta Keresztúry Dezső, a Nemzeti Parasztpárt tagja — a kormánnyal közösen újabb (330/1946. M.E. sz.) rendeletében a nemzetiségi községekben az anyanyelvi oktatást kötelező érvénnyel rendelte el:
„1.§. A nemzetiségekhez tartozó tanulókat anyanyelven folyó oktatásban kell részesíteni. Az anyanyelvi oktatást állami iskolák létesítésével és fenntartásával, illetőleg államsegély nyújtásával kell biztosítani.”
A végrehajtási utasítás még meg sem jelent, a szakminiszter már táviratilag intézkedett a tankerületi főigazgató felé, hogy azokban a délszláv népiskolákban, ahol „legalább 10 szláv anyanyelvű iskolára utalt tanköteles van, azonnal be kell vezetni az anyanyelvi oktatást”.74
A rendelet végrehajtási utasítása csak egy hónappal később — február 15-én — jelent meg, és 15 egy nemzetiséghez tartozó tanköteles jelentkezése esetén rendelte el a nemzetiségi iskolába való beíratást.75 A délszlávoknak tehát a többi nemzetiséghez képest a kormány messzemenően biztosította az anyanyelvi oktatást.
A beíratást haladéktalanul meg kellett kezdeni, de legkésőbb a tanévi rendes beiratkozáskor kellett befejezniük.
A kormányrendelet jelentősége a korábbiakhoz viszonyítva abban foglalható össze, hogy míg eddig nemzetiségi tanítási nyelvű iskola létesítését, vagy már fennálló iskolába a nemzetiségi tanítási nyelv bevezetését a szülőknek kellett kezdeményezniük, addig ezentúl a kormány köteles a nemzetiségi tanítási nyelvű iskoláztatás lehetőségéről, feltételeiről gondoskodni. Az új rendelet 14.§-a megadta a lehetőséget arra is, hogy a magyar tanítási nyelvű iskolákban minden fokon — ha megfelelő számú (15) nemzetiségi szülő azt kívánta — a nemzetiségi nyelvet tantárgyként tanítsák.
A délszláv tanítási nyelvű népiskolák tekintetében a végrehajtás a megállapított létszámhatáron is túl ment és mindenütt megnyitotta — már 10 tanuló esetén — a délszláv iskolákat, ahol azt a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja kívánta.
A délszláv iskolákba való beíratás helyéről, idejéről magyar és délszláv nyelvű falragaszokból és dobszó útján értesültek a községek lakói. Bácsbokodon ugyan a megjelent szülők azt mondták az iskolafelügyelőnek, hogy nem hajlandók gyermekeiket délszláv iskolába adni,76 de 1946. március 15—20 között 11 bunyevác lakta községben történt meg a gyerekek beíratása a nemzetiségi iskolába. Bár mindenhol befolyás- és zökkenőmentesen folytak a beiratkozások, a pécsi tankerületi főigazgató alábbi jelentése szerint azonban a szülők egy része nem jelent meg a beíratást végző bizottság előtt.
Tompa-Csajkássoron 12 bunyevác tanköteles szülei közül kettő jelent meg, anyanyelvi oktatást kérve gyermekeik részére, 10 tanuló szülei nem jelentek meg. Csikérián a 24 tanköteles közül hármat írattak nemzetiségi tanítási nyelvű iskolába, egy tanköteles részére az anyanyelv tantárgyként való oktatását kérték, a többi szülő nem jelent meg. Felsőszentivánon 57 tankötelesből 35-öt nemzetiségi tanítási nyelvű iskolába, 3-at magyar iskolába írattak, ahol tantárgyként kérték az anyanyelv oktatását. 19 gyerek szülője nem jelent meg. Csávolyon 34 beíratott tanuló közül 22 tanulót nemzetiségi iskolába, 3-at magyar iskolába írattak (itt az anyanyelvet tantárgyi oktatás keretében tanulták), 9 szülő nem jelent meg. Gara községben 81 tanuló közül 38-at délszláv iskolába, egyet magyar iskolába írattak be. 42 tanköteles szülője egyáltalán nem nyilvánított véleményt. Gara-Györgypusztán 13 tanköteles gyermek volt, akiknek szülei nem kértek anyanyelvi oktatást, 4 gyermek szülője az anyanyelv tantárgyként való oktatását kérte. Bácsbokodon 45 beírt tanuló közül 15 részére az anyanyelv tantárgyi oktatását kérték, 30 tanköteles szülője nem jelent meg a beíratáson. Hercegszántó községben 91 tankötelesből 64-et a szülők nemzetiségi oktatási nyelvű iskolába írattak, 27 szülő nem jelent meg. Vaskúton 12 bunyevác tanköteles gyerek közül 10-et magyar iskolába írattak a szülők, de kérték az anyanyelv tantárgyként való tanítását. Bácsalmáson 45 tanköteles közül 14-et bunyevác tanítási nyelvű iskolába, egyet magyar tagozatra írattak. 30 szülő nem jelent meg. Katymáron 127 tanköteles gyerek közül 27-et írattak délszláv nyelvű iskolába. 90 gyerek szülője nem jelent meg.77
Tehát a szülők 51%-a nem jelent meg, vagy nem nyilvánított véleményt a beíratások alkalmával, pedig ezeknek a tanulóknak jó része eddig is nemzetiségi tagozaton tanult. Ennek okait a tanfelügyelő a pécsi tankerületi főigazgatóhoz írt levelében abban látta, hogy ,,a szülők félnek a németekkel kapcsolatban történt és történő események megismétlődésétől. Másrészt a szülők idegenkednek az új iskolai rendszertől, mert gyermekeik — úgy vélik — az anyanyelvi oktatás mellett az állam nyelvét nem sajátítják el kellő mértékben.”78
A vallás- és közoktatásügyi miniszternek továbbított jelentésében a tankerületi főigazgató a rendelet végrehajtását összegezve arról írt, hogy nemzetiségi tanítási nyelvű tagozatot és nem önálló iskolát hoztak létre Felsőszentivánon, Csávolyon, Garán, Hercegszántón, Katymáron és Bácsalmáson. Magyar tanítási nyelvű népiskolában — a rendelet 14.§-ában foglaltak szerint — a nemzetiségi nyelvet tantárgyként tanítják Bácsbokodon, Gara-Györgypusztán, Vaskúton.79
Az oktatási kerület vezetője tehát nem rendelte el a nemzetiségi iskolák felállítását egyrészt, mert az eddigi bunyevác tagozaton járt tankötelesek szüleinek 51%-a véleményt nem nyilvánított, másrészt a szülők tagozat felállítását kérték és az önkényes iskolafelállítás ,,a községek békéjére lett volna kártékony hatással, valamint, mert egyes köröknek magyar ellenes propagandájához szolgáltatott volna alapot.80” Egyes községekben a már felállított szláv anyanyelvi tagozatba se járatták a szülők a gyerekeiket, hanem ragaszkodtak a magyar tagozat keretében való oktatáshoz (pl. Vaskúton).81
A nemzetiségi tanítási nyelvű önálló iskolák felállítására nem került tehát sor az 1945/46. iskolai évben. A szülők nem mertek, a megyei iskolafelügyeleti szervek pedig nem tudtak élni a rendeletek biztosította jogokkal. Így az anyanyelvi oktatás a (községi, állami és egyházi) népiskolák külön tagozatán, vagy tantárgyszinten oldódott meg (lásd. 1., 2. sz. táblázatot).
1. táblázat – Kimutatás azon népiskolákról (tagozatokról), ahol tiszta nemzetiségi tanítási nyelvű oktatás folyik
2. táblázat – Kimutatás azon magyar tanítási nyelvű népiskolákról, ahol a nemzetiségi nyelvet tantárgyként tanítják
A lefolyt beíratások és azok eredményei végül is általában megnyugvást keltettek a délszláv lakosság körében, csak a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja nem volt teljesen megelégedve az elért eredménnyel, nem mindig megalapozottan, hiszen sok olyan iskolában is folyt a délszláv nyelv oktatása, ahol még a 10 főt sem érte el a nemzetiségi tanulók száma. Csikérián 4, Gara-Györgypusztán 4, Tompa-Csajkássoron 2 nemzetiségi tanuló volt, ugyanakkor pl. Jánoshalmán 250 magyar tanulót egy tanító tanított.82
Viszont jogosan kifogásolta a szervezet a délszláv tagozaton oktató tanítók nyelvtudását és követelte, hogy a nemzetiségi tanítókat délszláv anyanyelvű tanítók tanítsák. A minisztérium a nemzetiségi igényeknek azzal kívánt eleget tenni, hogy még 1945 októberében Pécsett felállított egy délszláv tanítási nyelvű tanítóképző intézetet. Az oktatás itt is nehezen indult be, csak a harmadik évben népesedett be némileg kielégítően (21 növendék, többnyire első évfolyamos volt).83 Az azonnal jelentkező tanítószükséglet kielégítéséről más módon kellett sürgősen gondoskodni már csak azért is, mert az 1946 tavaszán a megye déli részébe látogató jugoszláv-magyar vegyesbizottság is kérte a nem megfelelő tanítók leváltását, a hiányzók pótlását.84
A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, hogy a kívánságoknak eleget tegyen 1946 nyarán (június 17. — szeptember 1.) Pécsett kisegítő tanítóképző tanfolyamot rendezett legalább 6 népiskolai osztályt végzett (19. életévüket betöltött) délszláv nemzetiségű magyar állampolgárok részére. A tanfolyamon negyvenen végeztek, akik kisegítő tanítóként kerültek a délszláv tagozatú népiskolákhoz.85
A nemzetiségi nyelv oktatásának jellege az 1946/47. tanév elején sem változott. Anyanyelvi tagozaton tanulták a szerb-horvát nyelvet hat községben (Bácsalmáson, Csávolyon, Felsőszentivánon, Garán, Hercegszántón és Katymáron), hat község népiskoláiban pedig a délszláv nyelvet tantárgyként oktatták (Bajaszentistvánon, Bácsbokodon, Csikérián, Gara-Györgypusztán, Tompán, Vaskúton lásd. 3. és 4. táblázat).
3. táblázat – Kimutatás a tiszta anyanyelvi iskolákról
4. táblázat – Kimutatás azon magyar tanítási nyelvű iskolákról (tagozatokról), amelyek az 1200/1946. sz. rendelet 14. §-a szerint működnek
Kisebb-nagyobb nehézségek azért adódtak a tanév megkezdése körül még ebben a tanévben is. Bácsalmáson még szeptember végén sem volt tanító, nem állt rendelkezésre tankönyv se. 1946 nyarán Davidovics Radivoj az Autonóm Vajdaság kultuszminisztériumának főnöke Budapesten járt Keresztúry Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszternél és megbeszélést tartottak a magyarországi délszláv nemzetiségek művelődési helyzetéről, többek között a magyar-jugoszláv tankönyv csere lehetőségeiről.86 de az új tanév elején még mindig magyar tankönyveket használtak a tanítás alapjául.
A délszláv nemzetiségű tanköteles gyermekek anyanyelven történő oktatásának lehető legteljesebb biztosítása céljából a vallás- és közoktatásügyi kormányzat — egyrészt a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontja, másrészt a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál működő jugoszláv katonai misszió sürgető kívánságára — 1946. októberében délszláv tanítási nyelvű állami népiskolák felállítását határoztak el. A terv nem kis elégedetlenséget váltott ki egyházi —különösen a róm. kat. — körökben. A megye 10 községéből, ahol délszláv állami iskolát kívánt az állam felállítani, 9 helyen eddig a róm. kat. népiskolában folyt a nemzetiségek oktatása. Keresztúry Dezső miniszterhez írt levelében a kalocsai érsek (Grősz József) tiltakozásának adott hangot, bár elismerte a körülmények kényszerítő voltát:
„Miniszter Úr e rendelkezésével kapcsolatban tisztelettel közlöm a következőket: a délszláv anyanyelvű lakosság anyanyelvi oktatását róm. kat. iskoláim is megoldották, amennyiben az elmúlt tanévben Miniszter Úr rendelkezésére a szláv nyelvű tagozat felállítása érdekében a szülők megszavaztatása az egyházi főhatóság nélkül teljesen állami keretben megtörtént, s amennyiben, s ahol a szülők a szláv nyelvű tagozatba íratták a gyermekeiket. Általános tapasztalat az, hogy a szülők nagyon csekély mértékben, vagy egyáltalán nem kívánták gyermekeiket a szláv nyelvű tagozatba járatni, s így érthetetlen előttem, hogy miért kell a szülők akarata és kívánsága ellenére állami iskolát felállítani az érdekelt községekben …
Az állami iskoláknak az érdekelt községekben való felállítása igen súlyosan érinti a r.k. egyháznak az illető helységekben eddig szerzett és mindeddig sértetlenül meghagyott iskolafenntartói jogát, ezért az államosítási törekvést nem támogathatom, de kijelentem azt is, hogy a körülményekre való tekintettel egyelőre nem is kívánom megakadályozni.”87
A bácsbokodi egyháztanács is, mint iskolaszék nagyon fájdalmasnak tartotta, hogy a kérdést állami iskolával oldották meg.
Az 1946. október 18-án kelt — minden érintett iskolának külön küldött — határozataival a vallás- és közoktatásügyi miniszter állami délszláv tanítási nyelvű népiskola szervezését rendelte el Bácsalmáson, Bácsbokodon, Bajaszentistvánon, Csávolyon, Garán, Hercegszántón, Katymáron, Felsőszentivánon és Vaskúton. Magyarország területén összesen 38 délszláv iskolát állítottak fel, ebből 29-et a pécsi tankerületben.
Csikérián a rendelet egy tanerős délszláv tanítási nyelvű tagozat szervezésére adott utasítást, az állami népiskolában.
Ezzel a lépéssel a kormány a délszláv nemzetiségek oktatását teljesen állami feladatnak tekintette, kötelezettséget vállalva azok fenntartásáról, működéséről, a legmesszebbmenő jogokat biztosítva a délszláv nemzetiségeknek a nemzetiségi kultúra ápolására, fejlesztésére.
A nemzetiségi oktatás állami felügyelet alá vonásával a magyar kormányzat elsősorban az iskolaügy terén igyekezett elősegíteni a kulturális barátságot, a két állam — Jugoszlávia és Magyarország — közti együttműködés egyik feltételét: a nemzetiségek méltányos kezelését és teljes egyenjogúságának biztosítását.
Az oktatáspolitika a társadalmi, politikai változások függvényeként jelentkezett a felszabadulás után is. A koalíciós pártok ellentétei a nemzetiségi oktatásban nem éleződtek ki annyira, mint a magyar oktatásügy területén. Ezért is valósulhatott meg korábban a nemzetiségi iskolák állami irányítása, mint a magyar iskolák államosítása. A Magyarországgal Párizsban 1947. február 10-én megkötött békeszerződés aláírására a magyar küldöttség már ennek a külpolitikailag is jelentős fegyverténynek a birtokában utazhatott.
Bács-Bodrog vármegyében az állami délszláv népiskolák azokban a községekben alakultak meg, ahol eddig tagozaton folyt a szerb-horvát nyelv oktatása, és ezek váltak az önálló iskola alapjává. A rendelkezés a községi képviselő testületre bízta az iskola anyagi, valamint jogi kérdéseinek rendezését. A dologi szükségletek biztosításán kívül egyelőre egy tanterem elhelyezéséről és bebútorozásáról kellett gondoskodniok. A tankerületi főigazgató az együttműködés, továbbá az esetleges tárgyi támogatás biztosítása céljából megkereste az egyházi főhatóságot és kérte, hogy ameddig az anyagi féltételek új iskolák építésére nem állnak rendelkezésre, átmenetileg ezek az állami iskolák a rom. kat. népiskolák (illetve általános iskolák) épületében maradhassanak.
Az új iskolákba a beiratkozások november hónapban folytak. Minden délszláv nemzetiségű szülőnek jogában állt november 30-ig tanköteles gyermekét az újonnan létesített iskolába, illetve tagozatba átíratni. A beíratásról szabályszerű jegyzőkönyvet vettek fel. A vallás- és közoktatásügyi miniszter szem előtt tartotta a szülők iskoláztatási szabadságát, ezzel kapcsolatban utasította a tanfelügyelőt: „ügyeljen egyúttal arra is, hogy sem a beíratást megelőzően, sem a beíratás tartama alatt a lakosságot a szabad elhatározásában senki sem szóval, sem tettel ne befolyásolja”.88 A beíratást — vagy a magyar népiskolából való átíratást — végző bizottságban az antifasiszta front is képviseltette magát.
Az állami délszláv iskolába való beíratások eredménye (táblázat)89
Bajaszentistvánon a délszláv iskola a róm. kat. népiskola régi, használaton kívül álló épületében helyeztetett el, amit Baja város rendbe hozatott, padokat az állami tanítóképző intézettől kaptak.
A garai délszláv népiskola az egyházi iskola egy helyiségében kezdte meg működését november 4-én.
Hercegszántón a tanítást november 7-én megkezdték a rom. kat. iskolaszék által felajánlott ún. „felső iskolá”-ban.
Csávolyon szintén a rom. kat. iskola egyik tantermében kapott helyet a délszláv népiskola, majd a község egy kitelepített német család házát (Folkman-ház) alakította át iskolaépületté.
Bácsbokodon is először a róm. kat. iskola egy tantermében indult a délszláv iskola, amelyet 1947 elején szintén egy volt német házba költöztettek át. A külön épület biztosítását a délszláv iskolák részére —a Szlávok Antifasiszta Frontja kérésére — miniszteri rendelet is sürgette.
Csikérián, mivel itt állami népiskola működött, a délszláv tagozatot az állami népiskola helyiségeiben helyezték el.90
A létesített állami délszláv iskolák osztatlan népiskolák voltak, ugyanis az iskolák többségében egy tanító tanított (Felsőszentivánon, Katymáron, Garán, Hercegszántón 2—2), többnyire azok a kisegítő tanítók, akik 1946 nyarán elvégezték Pécsett a tanfolyamot.
Az első önálló délszláv iskolák tanítói között találjuk: Bácsalmáson Rockov Milost, Bácsbokodon Mándics Máriát, Felsőszentivánon Kovacsics Mátyást. Csávolyon Dácsin Danicát, Garán Majsztrovics Istvánt, Vidakovics Annát, Katymáron Babics Alajost, Hercegszántón Vélin Istvánt és Filákovics Márkot, Vaskúton Szubotity Demetert, Csikérián Crnkovics Lukácsot.
Az új állami délszláv tanítási nyelvű népiskolánál megtartott beíratások után az egyes magyar iskolákban továbbra is maradtak délszláv tanulók.
Első élő idegen nyelvként tanították a szerb-horvát nyelvet a következő magyar iskolákban 1947. elején:
| Baján | 17 tanulónak |
| Bajaszentistvánon | 83 tanulónak |
| Bácsalmáson | 37 tanulónak |
| Bácsbokodon | 37 tanulónak |
| Csikérián | 33 tanulónak |
| Katymáron | 120 tanulónak |
| Tompa-Csajkássoron | 9 tanulónak |
| Vaskúton | 40 tanulónak91 |
A tanulók szüleit az átíratástól — a tankerületi főigazgató értesülései szerint — egyrészt az tartotta vissza, hogy az eddig magyar tanítási nyelvű népiskolába járó tanulók nem rendelkeztek megfelelő anyanyelvi alapismeretekkel, másrészt a szülők már beszerezték az 1946/47. tanévre a magyar tankönyveket és a nehéz gazdasági viszonyok között újabb anyagi megterhelést nem bírtak vállalni,92 de voltak aggodalmaskodó szülők is.
A kormány mindenképpen törekedett arra, hogy az aggodalmakat eloszlassa — és amire alig akadt példa a nemzetiségi-politika történetében — a nemzetiségi oktatás érdekében valóságos propagandát folytatott. Falragaszok hívták fel a szülők figyelmét az iskolák megnyitására és a szabad iskolaválasztásra.
1947. márciusában Ortutay Gyulát nevezték ki vallás- és közoktatásügyi miniszterré, aki egyik legfontosabb feladatának az általános iskola teljes megvalósítását tartotta. A délszláv iskoláknál is jelentkezett olyan igény, hogy a népiskolát általános iskolává fejlesszék. A tankerületi főigazgató a miniszterhez írt levelében ennek adott hangot: „az érdekelt délszláv szülők részéről az a kívánság merült fel, hogy az állami délszláv tanítási nyelvű iskolák ne népiskolaként, hanem általános iskolaként működjenek. Ebből a célból szükséges lenne, hogy az egy tanerős iskolák legalább kéttanerősek legyenek”.93 Az antifasiszta front is ilyen tartalmú kérést juttatott el a miniszterhez.
A minisztérium a tanítók képzése és pótlása érdekében 1947. július 1-től augusztus 31-ig 37 délszláv kisegítő tanító részére továbbképző tanfolyamot szervezett Pécsett, amelyen Bács megyéből tizenhármán vettek részt.94
A kormányzat gondoskodott a délszláv iskolák felügyeleti rendszeréről is. 1947. március 1-én kezdte meg Jancsics Miklós okleveles tanító a munkáját, mint a délszláv tanítási nyelvű iskolák felügyelője. Ezzel az intézkedéssel a tanügyi kormányzat az anyanyelvi oktatás jó színvonalát kívánta biztosítani.95
1947. márciusában kezdték használni az iskolákban az első szerb-horvát nyelvű ábécés könyvet, június 1-én jelent meg a 2. osztályos horvát olvasókönyv, de tárgyalt korszakunk végéig a felső osztályosok részére horvát nyelvű tankönyv nem jelent meg.96
Az 1947/48. iskolaév szeptember közepén kezdődött a délszláv iskolákban. A beiratkozás, az iskolakezdés a korábbiakhoz képest sokkal szervezettebb, nyugodtabb körülmények között folyt.
Az 1947/48. tanévre beíratott tanulók (táblázat)97
Az iskolák nagy része még most is osztatlan, egytanítós volt. A 388 délszláv gyereket 15 tanító tanította. A tartalmi munkát nehezítette, hogy kevés volt a tanszer, rossz volt az iskolák állapota, felszereltsége. A téli hónapokban még mindig akadt olyan iskola, amelyben tüzelőanyag hiánya miatt kényszerszünetet tartottak.
Nagy jelentőségű esemény volt a nemzetiségi oktatás színvonalának emelésében a nemzetiségi tanítási nyelvű népiskolák tantervének életbe léptetése 1947 novemberében. Elsőként a délszláv nemzetiségi tanterv készült el, a magyar pedagógus szakértőknek, a délszláv nyelv és irodalom ismerőinek, a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége98 megbízottjának bevonásával. A szerkesztők nemcsak az 1946-ban megjelent magyar tantervet vették figyelembe, hanem tekintettel voltak a délszláv nyelv és irodalom kívánalmaira, az érvényben lévő jugoszláv tantervre is.
A tanterv a magyar iskolák feladata alapján összegezte a nemzetiségi iskolák előtt álló feladatokat: „A magyar tanítási nyelvű általános iskola feladata, hogy a tanulót egységes, alapvető, nemzeti műveltséghez juttassa, minden irányú továbbnevelésre, és önnevelésre képessé tegye és közösségi életünk tudatos és erkölcsös tagjává nevelje.
A nemzetiségi tanítási nyelvű népiskola, általános iskola ezt a feladatát a tanulók nemzetiségének állandó figyelembevételével, a tanítási anyagnak a tanulók anyanyelvén való megtanításával és a magyar nyelvnek szóbeli és írásbeli elsajátításával végzi el.”99
1947. október 15-én Belgrádban magyar—jugoszláv kulturális egyezményt írtak alá, amely nemcsak a két nép kulturális javainak cseréjét segítette elő, hanem nagy szerepet játszott a hazai délszláv nemzetiségek kulturális igényeinek minél színvonalasabb kielégítésében is. Elősegítette, hogy magyar egyetemen szerb-horvát tanszék létesüljön, lehetővé tette nemzetiségi iskolák oktatóinak és tanulóinak jugoszláviai tanulmányútját és mindennemű iskolában folytatandó tanulmány és szakképzés kölcsönös támogatását. Ezzel lezárult a kezdő, kevésbé rendezett kapcsolatkeresés szakasza a két szomszédos nép között.
1947 végén még mindig jelentkezett igény újabb délszláv tanítási nyelvű iskolák felállítására. A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége — Rob Antun100 országgyűlési képviselő közreműködésével — kérelmezte ilyen iskola felállítását a megye területén Baja-Homokvárosban. Ennek az iskolának a felállítására az 1947/48. tanévben nem került sor. 1948 elején ugyanis a vallás- és közoktatásügyi miniszter olyan értelmű rendelkezést adott ki —2100/1948. VKM sz.r. —, amely szerint délszláv tanítási nyelvű iskola megnyitására irányuló kérelmet csak az iskolaév kezdetén, legkésőbb december 1-ig tette lehetővé. Ezzel az intézkedéssel a tanügyi kormányzat az oktatás eredményességét kívánta elősegíteni, hiszen a korábbi évek iskolakezdései a szervezések miatt elég rendszertelenek voltak és az oktató-nevelő munkára is kedvezőtlenül hatottak.
Az 1947/48. iskolaévben nagyobb figyelmet fordíthattak az iskolákban a tartalmi munkára, magára az oktatásra. A tanulmányi munka mellett — az iskola keretén belül — ifjúsági egyesületek szerveződtek. Amíg a magyar iskolákban ezek az egyesületek kezdetben szakirányú és sport-jellegűek voltak (Vöröskerszt, Kaptár stb.), a délszláv iskoláknál megjelentek az úttörő szervezetek. A V.K.M. már 1947. január 8-án kelt rendeletével (17 — 491/1947. III. sz.) engedélyezte az úttörő mozgalom szervezését és működését az iskolákban. Az elsők között 1947. március 5-én alakult ilyen úttörő szervezet Garán „Pioniri” elnevezéssel, Csávolyon május 20-án (30 taggal), Bajaszentistvánon szeptember 1-én 20 taggal. 1948-ban újabb úttörő csapatok alakultak a délszláv iskolákban. Felsőszentivánon május 10-én ,,Szentistváni pionírok” néven 34 fővel, Bácsbokodon április 26-án 16 fővel szerveződött a ,,Matija Gubec”101 nevét viselő úttörőcsapat. A gyerekek szláv és magyar dalokat, színdarabokat tanultak és mutattak be. Hetenként jöttek össze, 1—11 órás foglalkozásra. Vezetőjük általában a délszláv iskola tanítója volt.102 Ezek az ifjúsági szervezetek is alapjait képezték az iskolaügy demokratikus átalakításának.
1948. június 16-án Ortutay Gyula — vallás- és közoktatásügyi miniszter — az országgyűlésen beterjesztette a nem állami iskolák fenntartásáról és az állam által való átvételéről szóló törvényjavaslatot. A törvényjavaslat beterjesztéséig hosszú volt az út: általános iskolák szervezése, ingyenes oktatás bevezetése, egységes tanterv kiadása, egységes állami tankönyvek biztosítása, anyagi támogatás az állam részéről stb. A nevelés demokratikus átalakulásához azonban elengedhetetlen szükség volt arra, hogy demokratikus állami tanügyi hatóságok irányítsák és ellenőrizzék valamennyi iskola oktató-nevelő munkáját. A törvénytervezet elfogadását hosszú viták előzték meg az egyházzal is —különösen a róm. kat. egyházzal. Április végén már a felekezeti nevelők is tömegesen követelték az iskolák államosítását. A törvényjavaslatot a koalíciós pártok egyhangú javaslata alapján tárgyalták meg, s az országgyűlés 1948. június 16-án általánosságban is részleteiben is: törvényként (1948. XXXIII.) fogadta el.
A demokratikus nevelés egységes szellemének biztosítása, amely a Magyar Dolgozók Pártja programnyilatkozatának egyik fő követeléseként szerepelt, megvalósult. A nemzetiségi iskolák esetében a kormány az 1946. októberében életre hívott állami iskolákra alapozhatott, s teremtette meg most már az országban élő magyarok és nemzetiségek számára az egységes nemzeti műveltség alapját.
1948. szeptemberében Bács-Bodrog vármegyében már közösen tartották meg a tanévnyitókat a magyar állami általános iskolák és a nemzetiségi — köztük a délszláv tanítási nyelvű — állami iskolák.
IRODALOM
BÁLINTNÉ MIKES Katalin—SZABÓ Sándor: Így kezdődött … Dokumentumgyűjtemény Bács-Kiskun megye 1944—45. évi történetéhez. Kecskemét 504 1.
A Kommunista Párt Központi Bizottságának programtervezete a háború utáni időkre. Bp. 1944. okt. 2. In: A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt határozatai 1944—1948. 2. kiadás.
KŐVÁGÓ László: A nemzetiségi kérdés a Magyar Népköztársaságban, (tanulmányvázlat) In: Nemzetiségi kérdés — Nemzetiségi politika. (Szerk.: Csatári Dániel) Az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. Kossuth, Bp. 1968. 9—57. o.
LÁSZTITY Lyubomir: A Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének története a felszabadulástól a fordulat évéig (1945—1948). In: Iz nase proslosti (Múltunkból) Tanulmányok az évforduló jegyében 1—2. köt. Tankönyvkiadó Bp. 1979.
MÁNDICS Mihály: Fejezetek Csávoly község krónikájából 1944—1964. Csávoly. 1969. 186 1.
Jegyzetek
1 Szőreg szerb lakosságának felszabadulást követő helyzetéről is képet kapunk Nagy István tanulmányában. Nagy István: Küzdelem a néphatalom megszilárdításáért Szőregen (1944. október 9.—1947. augusztus 31.) Szőreg és népe (Tanulmányok) Szerk.: Hegyi András Szeged, 1977. 227—248. o.
A szlovák nemzetiségek viszonyairól írt az 1940. február 27-i csehszlovák—magyar lakosságcsere-egyezmény kapcsán Lázár György. Lázár György: A népek barátságáért, a reakció és a sovinizmus ellen. Az együttélést választó magyarországi szlovákok harca a kitelepítés ellen.
Tiszatáj 1981. 35. évi. 11. sz. 24—31. o.
2 A német nemzetiség felszabadulás utáni története, az anyanyelvi oktatás alakulása egy másik tanulmány tárgyát képezheti. Ez a tanulmány erre a feladatra nem vállalkozik.
3 MÁNDICS, 1969, 43. o.
„A hagyományok szerint a bunyevácok ősei Raguzától ÉNY-ra a Chlum hegység körül, a Buna folyó mellékén éltek, s az innen elvándorolt családok nevezték magukat Buna-vidékinek, azaz: a maguk nyelvén bunyevácoknak. Ebben a népcsoportban évszázadokon át megmaradt az egykori összetartozás tudata. Növelte a zavart körülöttük, hogy hivatalos szervek nem tettek különbséget sokác és bunyevác között, sőt még a szerbekkel is egy kalap alá vették őket. A zavart az is fokozta, hogy nyelvüket a tudományos munkák meggondolásai alapján illír nyelvnek, őket magukat meg dalmatáknak kezdték nevezni, vagyis „dalmáciai emberek”-nek. Dalmácia lakosságának nemzetiségi hovatartozása a történelem során sokszor változott, bár a dalmata az egyik illír törzs neve volt, egyáltalán nem állíthatjuk azt, hogy a bunyevácok tulajdonképpen „dalmaták”, csupán azt, hogy a horvátok egyik néprajzi csoportja.”
4 Az 1930. évi népszámlálás, demográfiai adatok. Statisztikai Közlemények. 1932. 41. o.
5 Az 1941. évi népszámlálás. 2. köt. Demográfiai adatok községek szerint. Történeti Statisztikai Kötetek. Bp. 1976. 184—187. o.
Az 1941. évi népszámlálási statisztika a mai Bács-Kiskun megye területére vonatkozó adatokat közöl. Ezekből a Bács-Bodrog vármegyei adatokat a korábban Bács-Bodrog vármegyéhez tartozó községek számadatainak összegezésével állapítottam meg. (Anyanyelvként azt a nyelvet kellett megjelölni, melyet az illető személy a saját nyelvének vallott és a legjobban és legszívesebben beszélt.
6 Bács-Kiskun megyei Levéltár (továbbiakban BKmL) Bács-Bodrog vármegye alispánjának iratai 1.650/1945. A kimutatást Barcsai alispán küldte a bajai városparancsnoknak. (Az eredeti iraton a vármegye össz. lakossága: 96.397 — téves összegezés miatt.)
7 Az 1941. évi népszámlálás adatai.
8 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 1.050/1945.
9 Bellér Béla: A Magyar Népköztársaság és a Tanácsköztársaság nemzetiségi kultúrpolitikája. In: Történelmi Szemle, 1969. XII. évf. 1—2. sz. 1—22. o.
Bellér Béla: Az ellenforradalmi rendszer első éveinek nemzetiségi politikája. In: Századok 97. évf. 1963. 6. sz. 1279—1318.
Bellér Béla: Az ellenforradalmi rendszer nemzetiségpolitikájának kiépítése (1923—1929). In: Századok 107. évf. 1973. 3. sz. 645—685. o.
10 Baja th városi tanácsa 3. sz. jegyzőkönyv Baja 1944. nov. 15. In: BÁLINTNÉ—SZABÓ 95. o.
11 MÁNDICS, 1909. 58. o.
12 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 408/1945.
13 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 624/1945.
14 Határőrsöket állítottak fel Hercegszántón, Garán, Kelebián, Csikérián és Tompán. Az összes határőrs létszáma 263 fő volt. Hamar helyreállt a két állam között a határral kapcsolatos megállapodás. A 4340/40—1945. M. B. sz. rendelet értelmében a határt csakis a B. M. által kiállított érvényes útlevéllel lehetett átlépni. Ez a rendelkezés nem vonatkozott a kettős birtokosokra, akik „határszéli útiigazolvánnyal” a járási jegyző engedélyével léphették át a határt.
15 KŐVÁGÓ, 1968. 20. o.
16 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 1.231/1945.
17 A megyében 7 db 1000 kat. holdon felüli, 19 db 100—200 kat. hold közötti (úri) birtokot osztottak fel. A községi földigénylő bizottságok tagjai földművelők voltak. 218 db mezőgazdasági gépet koboztak el, azokat az új birtokosok közös használatára bocsájtották.
A minőség szerint kiosztásra került:
| szántó | 49 232 kat. hold |
| legelő | 374 kat. hold |
| rét | 1 103 kat. hold |
| erdő | 13 kat. hold |
| kert | 99 kat. hold |
| szőlő | 1 389 kat. hold |
| mocsár | 327 kat. hold |
| összesen: | 52 537 kat. hold |
BÁLINTNÉ—SZABÓ, Kecskemét, 371. o.
21 LÁSZTITY Lyubomir, 1979. 195. o.
22 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 65/1948.
23 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 2.700/1945.
24 A szlovákokkal közösen szerkesztett és kiadott „Sloboda” c. hetilap és a rövid életű csak szerb-horvát nyelvű „Novi Svet” után 1940. október 20-án jelent meg az első állandó délszláv hetilap a „Nase Novine” első száma. LÁSZTITY, 1979. 197. o.
25 BKmL. Bács-Bodrog vm. alispánja 2.700/1945.
26 BKmL. Baja Nemzeti Bizottsága 1945. évi jegyzőkönyvei 19. az. jegyzőkönyv 1945. ápr. 23.
27 BKmL. Baja Nemzeti Bizottsága 1945. évi jegyzőkönyvei 31. sz. jegyzőkönyv 1945. alig. 1.
28 BKmL. Bács-Bodrog vni. főispánja 613/1945. aug. 29.
29 BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 613/1945. aug. 29.
30 BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 613/1945. aug. 29.
31 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 10.742/1948.
32 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 10.742/1948. Sajnos az egyesületek, olvasókörök működésére, létszámára vonatkozóan nem tükröznek semmit az iratok.
33 BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 184/1946.
Mindezt a belügyminiszter — Nagy Imre — így indokolja:
„Igen fontos érdek fűződik ahhoz, hogy a magyar—jugoszláv jóviszony megszilárdítása minden rendelkezésre álló módon és eszközzel megtörténjék.”
34 BKmL. Bács-Bodrog vm. alispánja 7.003/1946.
35 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 1.656/1945. lásd 5. old.
36 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 184/1946.
37 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 184/1946.
38 A 12.330/1945. M. E. sz. rendelet a magyarországi német lakosságnak Németországba történő áttelepítéséről 1945. december 29-én jelent meg. A német nemzetiségű lakosság első csoportjai 1946. január elején indították el Budaörsről Németország nyugati részébe. 1946. augusztus 1-ig — a Szövetséges Ellenőrző Bizottság által megjelölt időpontig — a magyarországi németek kitelepítését nem lehetett megoldani. 1946. szeptember 1-én külön megállapodásban rögzítették a kitelepítések folytatását 1946. decemberig.
39 A nemzeti kormány 2.280/1946. M. E. sz. rendelete a délszláv nemzetiségű magyar állampolgárok kulturális és egyéb nemzetiségi jogainak hatékonyabb biztosítása érdekében végrehajtandó nemzetiségi összeírás tárgyában.
40 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 324/1946.
41 BKmL; Bács-Bodrog vármegye főispánja 324/1946.
42 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 282/1946.
43 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 200/1946.
44 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 90/1947.
45 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 211/1947.
46 A belügyminiszter válasza vagy nem érkezett meg, vagy nem is válaszolt, mindenesetre az iratok között nem szerepel.
47 BKmL. Bács-Bodrog vármegye főispánja 211/1947.
1947. október 5-én és 6-án tartották meg Bácsalmáson a II. Országos Kongresszust. Ekkor változtatták meg a Magyarországi Szlávok Antifasiszta Frontjának elnevezését a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségére. A konferencián a politikai nevelő munka és a közművelődés problémái voltak napirenden.
48 BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 22/1948.
49 BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 573/1948.
„Hercegszántón a Kommunista Pártot majdnem teljes egészében az Antifasiszták alkották, vagyis a szlávok. Most a helyzet változásával a szlávság legnagyobb része az Antifasisztákkal, de elsősorban a Kommunista Párttal szakított és valóban alig maradt a Kommunista Pártnak tagja Hercegszántón …”
BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 420/1948.
50 KŐVÁGÓ, 1968.
51 A Magyar Népköztársaság Alkotmánya 49. §.
52 Bács-Kiskun megyei Levéltár (továbbiakban BKmL.) XXIV. 503. Bács-Bodrog vármegye és Baja thj. város tanfelügyelője 2040/1945.
53 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 533/1945.
54 Csátalján például a róm. kat. iskolában egy tanító sem maradt, ezért egy menekült állami tanítót osztottak ide decemberben, Felsőszentivánon a 7 tanítós róm. kat. iskolában 4 tanító maradt.
55 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 941/1945.
56 A Kommunista Párt Központi Bizottságának programtervezete a háború utáni időkre. Bp. 1944. október 2. 1979. 28. o.
57 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 244/1945.
58 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 233/1945.
59 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 533/1945.
60 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 2046/1945.
61 BKmL. Bács-Bodrog vm. főispánja 613/1945.
62 Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. augusztusában elrendelte — a demokratikus pártok követelésére —, hogy a népiskola 1—8. és a gimnázium, valamint a polgári iskola 1—4. osztálya helyett „általános iskola” elnevezéssel új 8 osztályos iskolát kell szervezni.
(6650/1945. M. B. sz. rendelet) Ennek kiépítése fokozatosan történt.
63 Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 10.030/1945. M. E. sz. rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatása tárgyában. Ez hatálytalanította a 11.000/1935. M. E. sz. rendeletet és annak végrehajtási utasítását, valamint a 700/1941. M. E. sz. rendeletet és annak végrehajtási utasítását.
64 A szavazás iránti kérelmet a tanfelügyelőnél írásban, vagy az iskola igazgatója előtt szóban kellett előterjeszteni. A szavazás bizottság előtt folyt. (68.800/1945. V. K. M. sz. rendelet a 10.030/1945. M. E. sz. rendelet végrehajtása tárgyában. Magyar Közlöny 1945. 168. sz.).
65 A közoktatásügyi igazgatás rendje maradt az 1935. VI. tc. szerinti.
Az ország területe 8 tankerületre tagozódott: .
1. Budapesti tankerület
2. Budapest vidéki tankerület
3. Székesfehérvári tankerület
4. Szombathelyi tankerület
5. Pécsi (Baranya m., Bács-Bodrog m., Somogy m., Baja és Pécs thj. város) tankerület
6. Szegedi tankerület
7. Debreceni tankerület
8. Miskolci tankerület
66 Baranya megyei Levéltár (továbbiakban BmL.) XXIV. 501. Pécsi tankerületi főigazgató 2333—3/1945— 46.
67 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 180/1946.
68 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 2725/1945.
69 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 2333—3/1945—46.
70 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 9/1947.
71 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 934/1946.
72 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 548/1945—46.
73 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 2333—3/1945—40.
74 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 180/1946.
75 A vallás- és közoktatásügyi miniszter 1200/1946. V. K. M. sz. rendelete a nemzetiséghez tartozó tanulók nemzetiségi oktatásáról szóló 330/1946. M.E. sz. rendelet végrehajtása tárgyában. (Magyar Közlöny 1946. 42. sz.)
76 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 180/1946.
77 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 2826/1945—46.
Bajaszentistvánon később történt a beíratás (ápr. 7-én).
78 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 2828/1945—46.
79 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 2828—6/1945—46.
Csikérián (ahol 13 bunyevác tanköteles volt) és Bajaszentistvánon késett a beíratás. Ezért a tanítás rendjéről nem történt intézkedés. A megyei tanfelügyelő Baján azért nem rendelte el a beíratást, mert az összeírások alapján 4 bunyevác tanköteles volt. Amikor azonban egy jugoszláv katonai misszióból és a magyar külügyminisztérium küldöttjeiből álló vegyes bizottság Bajaszentistvánon járt — talán az ő kezdeményezésükre — elrendelte Juhász tanfelügyelő a beíratást. Bajaszentistvánon 16 tanköteles közül a szülők 11-et nemzetiségi tanítási nyelvű iskolába, ötöt magyar iskolába írattak, ahol az anyanyelvet tantárgyként oktatták.
80 BKmL. Bács-Bodrog vm. tanfelügyelője 567/1946.
81 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 2333—4/1945—46.
82 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 3026/1945—46.
83 Köznevelés 1948. IV. évf. 6. szám 100. o.
84 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 4210/1945—46.
85 Új délszláv tanítási nyelvű iskolák szervezése — A művelődéspolitika hírei. Köznevelés 1946. II. évf. 23. szám 12. o.
86 A művelődés-politika hírei
Köznevelés 1940. II. évf. 18, szám 9. o.
87 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 1707/1940—47.
88 BKmL. Bács-Bodrog vármegye alispánja 503/1940.
89 BKmL. Bács-Bodrog vármegye tanfelügyelője 902/1947.
90 BKmL. Bács-Bodrog vármegye tanfelügyelője 2158/1940.
91 BKmL. Bács-Bodrog vármegye tanfelügyelője 42/1947.
92 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 1494/1946—47.
93 BmL. Pécsi tankerületi főigazgató 4477/1940—47.
94 Iz nase proslosti 1979. 105. l.
95 A művelődés-politika hírei
Köznevelés 1947. III. évf. 11. szám márc. 15. 4. o.
96 A közművelődés hírei
Köznevelés 1947. III. évf. 11. szám márc. 15. 4. o.
97 BKmL. Bács-Bodrog vármegye tanfelügyelője 2444/1947.
98 lásd 47. jegyzetben LÁSZTITY, 1979. 197. o.
99 Függelék a 156.000/1947. V. K. M. sz. rendelethez.
A nemzetiségi tanítási nyelvű népiskola vagy általános iskola feladata (= Köznevelés 1947. III. évf. 21. szám nov. 1.)
100 Az 1947. aug. 31-i parlamenti választásokon a magyarországi horvátok, szerbek és szlovénok képviselői a Magyar Kommunista Párt listáján indultak. Közülük, az akkor még Front főtitkárát Rob Antunt a magyar parlament első délszláv képviselőjévé választották. LÁSZTITY, 1979.
101 Mattja Gubec — Gubec Máté (? — Zágráb, 1573. február vége) a horvátországi parasztfelkelés vezére.
102 BKmL. Bács-Bodrog vármegye tanfelügyelője 2934/1947.