A babás asszony

Jó asszonyaim, jó embereim között több az írást tudó. Néhányuk kék füzetekbe rótt életét volt szerencsém nyilvánosság elé segíteni. És mi történt utána? A szerepléstől forrásuk ihatatlanná vált, szépelegni, tetszelegni kezdtek. Életük írásában még a hűség és őszinteség volt a mérce, ám amikor versbe vagy elbeszélésbe fognak, a legrosszabbakat utánozzák. Faggatásomra egytől egyig azt bizonygatják: ezt szeretik az emberek, nem a valót. Ebbe a kútba esett volna a babás asszony is?

Babás asszony? Hiába mondom Hercegszántón, hogy Vöő Györgynét keresem. mindenki csak úgy igazít útba, ha rákérdeztem: A babás asszonyt? Így ismerik, babát, népviseletet látni járnak hozzá a gyerekek, fordult meg szobájában a fél falu és a külföldiek sokadalma. A babaszobában előttünk is „felvonult” a magyar és a sokác násznép, két teljes esküvő, népviseletbe öltöztetett menyasszony, vőlegény, vőfély, koszorús lány — mindenki, akiket így már aligha lehet az életben látni. Velin Marin, a hercegszántói hagyományok, népművészet tanár gyűjtője, ápolója bizonyítja: cipőtől a hajviseletig hűséges, néprajzilag pontos minden. Örzse asszony aztán kiegészíti: padlásra, szekrényzugba szorult, most újból felkapott, megdrágult régi anyagokból, ruhákból, blúzokból, hímzésekből szabja-varrja, kicsinyíti az öltözeteket. Napokat bíbelődött például, hogy felidézze, a szomszédban hogyan fonták iskolatársa haját. Ha kell, végigkérdezi az öregeket: ez hogy volt, az hogy volt, miként is öltöztek. Elment a bajai múzeumba is, sokác viseletet nézni, s morog, mert „szegedi papucsot tettek alája, az nem való!”

— Volt babája?

— Csutkából.

— Gyerekük?

— Három lány lett volna. Az egyik egynaposan, a másik egyhónaposan meghalt a tanyán, ahol éltünk. Egy maradt, egy lány, ez az unokám képe.

— Mikor varrta az első babát?

— Az csak rongybaba volt, a kislányomnak készült. Már a betegségem idején. Valamit kell csinálni, munka nélkül nem bírok nyugodni.

— Szántón szőnek azasszonyok, Vöőné miért babázik?

— Én tudom!? …Szerettem volna varrónő lenni, de szüleimnek nem futotta gépre. Szeretem a népiviseletet, inkább a sokácot. Mondják is: magyar asszony, sokác baba? Hibát mondjanak! A legjobb, hogy a babázás olyan sokféle: fodrásznak, cipésznek, papucsosnak, varrónőnek is kell lenni! S mutatja is a babákon.

A vőlegény szótlanul, sőt mosolygós szemmel nézi, hogyan forgatjuk a párját, bizonyságot szerezve róla, hogy az alsóneműje is híven megvan. Közben már csalásairól, önbecsapásairól beszél Örzse asszony: mivel éjszaka csinálja a babákat, néha az órát is visszacsavarja, hogy férje se, maga se érezze, milyen mérhetetlenül sok idő kell egy-egy babára.

A vőlegény még mindig mosolyog. A menyasszony is. Az egész násznép. Sosemvolt pozsgás arcokon ül a műmosoly, ez lebeg az egész babaszoba fölött.

— Alvós vőlegény? Ez sem lesz jó házasság.

— Lány ez is, csak megnyírtam a haját. Fiú babafej nincs, de így elfogadják. Csak alvós legyen, azt szeretik. Ha nem pislog, nem kell.

Pislog hát. Göbös harisnyák, mezei virágos szoknyák, csipkés ujjak fölött viaszmosolyú, pislogó, gép ontotta fejek. Örzse asszony, ha csak sokasodó kiadásait akarja megtéríteni, akkor sem tehet egyebet: felvarrja a csicsás fejet. A vevőnek az álhűség, a mosoly kell, neki a páratlan kézimunka csak ráadás, tisztaszobába való dísz.

PÜNKÖSTI ÁRPÁD