Religio – 1899-03-29 / 25. szám

EGYHÁZI TUDÓSÍTÁSOK.

Bácska. A hitehagyott sokáczok. —

Szomorú hirhedtségre vergődött Szántova, Bácsmegye egyik szerény községe azon botrány révén, melynek végeredménye 897 rom. kath. vallásu sokácznak ünnepélyes hittagadása lett. Az egész ország sajtója több-kevesebb elfogulatlansággal hozzászól e megdöbbentő tényhez, mely a szerb nemzetiségi köröket érthető örömmel és reménységgel tölti el, hiszen a szegény hitehagyottak most már a görög keleti egyház hívei. Hogy kellőleg megértessük magunkat, voltakép mit nevezünk ebben az egész dologban botránynak, itt közöljük illetékes forrásból a sokáczok hitehagyásának hiteles adatokra támaszkodó összes előzményeit.

A szántovai (Bács vm.) plébánia keletkezésekor (1715.) a hivek majdnem kivétel nélkül sokácz ajkuak voltak. Idővel magyar ajkuak is telepedtek oda, s ezeknek száma évről-évre annyira felszaporodott, hogy 1791-ben már minden 3-ik vasárnap magyar szentbeszédet kaptak. Az 1830-ik évi visitatio canonica, ugyancsak tekintettel a magyarok felnövekedett számára, elrendelte azután, hogy az istenitisztelet minden 3-ik vasárnap, és a nagyobb ünnepek (karácsony, husvét stb.) második napján is az övék legyen. Ezen szó „istenitisztelet“ alatt, vonatkozással a sokáczokra és magyarokra, azt kell érteni, hogy oly napokon, melyek a magyarokéi voltak, a kántornak éneke a kóruson, a szt. mise, litánia vagy körmenet alatt, és a papnak szentbeszédje magyar nyelvű volt; és viszont a sokácz napokon sokácz nyelvű.

Nagyobb részt kértek és némi csekély mérvben nyertek is a magyarok, különösen a nagyobb ünnepeket illetőleg 1873-ban, mikor az 1882 sokáczczal szemben már 976-an voltak. A magyaroknak ekkor adott ez a csekély kedvezmény is már nyugtalanitotta ugyan a sokáczokat, de azért béke volt egész 1892-ig. Ettől kezdve azonban a magyarok 1896-ig (ez évben a számarány: sokácz 1900, magyar 1650 volt) nem szűntek meg az érseki hatóságot oly czélból ostromolni, hogy az istenitiszteletnek fele az övéké legyen. Kívánalmuk jogosultságára való tekintetből azután úgy határozott az érseki hatóság, hogy 1897-től kezdve a két ajku hivek egyenlő mértékben részesüljenek az istenitiszteleti nyelvrendben.

Ezen határozatot rosszlelkü emberek lelkiismeretlen izgatása következtében nem fogadták el a sokáczok, sőt nem átallottak az apostasiával fenyegetőzni. Sem intés, sem jóakaratu rábeszélés nem használt semmitsem; Császka György érseknek Szántovára történt személyes és békéltető lemenetele is eredménytelen maradt. Ily körülmények között megtette az érseki hatóság azt, amit a legvégsőig menve még megtehetett. Kimondotta az érseki hatóság, hogy minden vasár- és ünnepnapon két énekes (nagy) mise, és két szentbeszéd tartassék, s hogy hétköznapokon is két orgonás mise mondassák, illetve énekeltessék. Evvel a sokáczok nemcsak hogy nem veszítettek semmitsem, hanem még nyertek is, mert igy minden vasárnapon kaptak nagymisét és prédikácziót, és minden hétköznapon orgonás misét, holott azelőtt minden harmadik vasárnap, és illetve minden harmadik hét kizárólag a magyaroké volt.

Mindezekből láthatja mindenki, hogy a sokáczokkal szemben nemcsak jogtalanság nem történt, hanem, hogy a magyarokkal együtt ők is nagyobb előnyökben részesültek. S így az is világos, hogy a szerencsétlen sokáczokat — a plébánosi jelentés szerint 897-en jelentkeztek apostasiára — nem megsértett vallási vagy nemzetiségi érzetek; hanem egyedül a magyarok iránti vak gyűlölet kergette a hithagyásba, amely kárhozatos lépésökért Isten és emberek előtt egyedül ők* felelősek.

Az érseki hatóság tehát azzal a szigoru lelkiismeretességgel és alkut nem ismerő párlatlansággal járt el, mely az anyaszentegyház kormányzatát ily kérdésekben mindig és mindenütt jellemzi. Az üdvösség igéit a maga anyanyelvén hallgatni: elvitázhatlan joga van az anyaszentegyház minden tagjának. S mikor az hiveinek e jogát rendületlenül védi, sz. kötelességet teljesit. S mivel Magyarországon soha, első sz. királyunk apostolkodása óta, a nem magyar nemzetiségü hivekre ráerőszakolni a magyar nyelvet nem akarta, mégérthető, ha e miatt a nemzeti politika elveiért rajongó u. n. soviniszták az egyházat túlzott szigorusággal és szinte szükségtelen óvatossággal vádolják. De merőben indokolatlan és felháborító, hogy e pártatlansága miatt a magyar állam másnyelvü polgárai támadnak ellene.

A szántovai hittagadás előzményei azt bizonyítják, hogy a sokáczok mit sem vesztettek jogaikból. Nem is ez fájhatott hát nekik, hanemcsak az, hogy a szaporodó magyarság is számarányának megfelelő jogokban részesül.

Az fájt a sokáczoknak, hogy Magyarországon a magyar nyelvű polgárok is ugyanazon templomi jogokban részesülnek mint ők, a sokácz nyelvűek, akik — mellékesen szólva — magok is jórészt értenek, sőt beszélnek is magyarul.

De ne beszéljünk mi róluk, a szerencsétlen hitehagyottakról! A viszonyokkal ismerős előtt napnál világosabb, hogy az egész botrányban annak a 879 gör. keleti szerb vallásra tért sokácznak legkevesebb a bűne. Még csak izgató sem támadt közöttük. S a görögkeleti vallásról nem sokkal többet tudtak ők, mint akár az „üdv hadseregéről.”

Egyik bácskai lap megnevezi a főizgatót Matkovics Mihály tanító személyében, kit izgatásai miatt az érseki hatóság Szántováról el is mozditott. Egy másik bácskai lap, melynek igazságérzetéhez szó sem férhet, kijelenti, hogy az izgatókat Szabadkán, a csábitókat Zomborban kell keresni.

K.N.

________________________

* Illetve: az izgatók.