Egyetlen könyve jelent meg életében, de az nagyot szólt

Minden idők egyik legnépszerűbb amerikai regényében a legszeretetre méltóbb fekete ember is néger majom. Akár a gonoszok. Vajon miért kelt el az Elfújta a szélből több mint 30 millió példány a nagyvilágban? Állítólag, ha inflációt is beleszámolják, a belőle készült film minden idők legtöbb bevételét hozta a mozikban. A rasszista rabszolgatartó társadalomba vágyik vissza a világ? Vagy a kegyetlen élettel kegyetlen célratöréssel megküzdő southern belle, a végzetes déli szépség története ilyen megejtő? A szerző, Margaret Mitchell 75 évvel ezelőtt, 1949. augusztus 16-án halt meg. Egy részeg sofőr ütötte el

Margaret Mitchell ír és skót ősei a 18. században vándoroltak be Amerikába. Georgiában telepedtek le, annak közéletében és gazdaságában játszottak fontos szerepet. Az írónő is Georgiában, híres regénye színhelyén élte le az életét. Sokgyerekes nagycsaládok álltak Margaret mögött. Felmenői harcoltak, sebeket szereztek a függetlenségi háborúban, majd a polgárháborúban. A déliek oldalán természetesen. Közülük többen rabszolgatartó ültetvényeken élték le az életüket. Volt köztük jó néhány sikeres kereskedő, vállalkozó.

Margaret nagyapja a sharpsburgi csatában sérült meg súlyosan. Ő aztán tudta és nyilván mesélte, milyen volt, amikor a fájdalomtól őrjöngő, megcsonkult, haldokló, könyörgő sebesültek tömegében kell helytállniuk az ápolónőknek, miként azt az Elfújta a szélben olvashatjuk. Ez a nagyapa éppen az unokája által oly szörnyűnek leírt rekonstrukciós időszakban növelte nagyra a vagyonát, amikor fát szállított a gyors ütemben újjáépülő Atlantába. A nagyapa 13 gyermeke közül a legidősebb nemzette az írónőt.

Anyai nagyapja szintén a polgárháború után gazdagodott meg mint ingatlanfejlesztő és az atlantai öszvérvasút egyik befektetője. Neki 12 gyermeke volt.

Apja jogi diplomát szerzett és ügyvédként tevékenykedett. Anyja egy jó nevű internátusban nevelődött, az Atlantai Női Intézetben folytatott magasabb fokú tanulmányokat, a nők szavazati jogáért küzdő szüfrazsett volt és katolikus aktivista.

Az ő családjuk már nem volt nagy. Az 1900 novemberében megszületett Margaretnek csak egy bátyja maradt. A másik kisgyerekként, az ő születése előtt meghalt.

Margaret Atlanta külvárosában, Jackson Hillben nevelkedett. Fiús leány volt. Nadrágban járt, Jimmynek szólították. Egy konföderációs veteránnal járt naponta lovagolni. A tirannus természetű, mocskos szájú nagyanyja mesélt neki a polgárháborúval eltűnt, régi szép időkről, a harcokról, az újjáépítés megalázó éveiről.

A fiús úrilány családja Georgia prominenseihez tartozott. Sok polgárháborús veterán tartozott a baráti köréhez. Kiskorától rengeteget meséltek neki a háborúról, csak arról nem esett szó, hogy a sok dicső harc vége vereség lett. Amikor tízéves korában megértette, hogy Lee tábornok elbukott, a háborút elvesztették, nem is akarta elhinni. Sokkolta őt ez az információ.

Anyja az Atlantai Szüfrazsett Liga elnöke, a Női Szavazók Ligája atlantai szervezetének alapítója a lányát is szüfrazsettnek nevelte. Hordta őt tüntetésekre. Margaret „Szavazz a nőkre!” feliratú transzparenst lóbált, miközben anyja szónokolt. Tizenkilenc éves volt, amikor a nők szavazati jogot kaptak az Egyesült Államokban.

Jackson Hill végében volt a feketék lakta „Darktown”. 1906-ban a helyi lapok arról cikkeztek, hogy „négerek” megerőszakoltak fehér nőket. Ebből semmi nem volt igaz, de a felbőszített fehérek rárontottak a feketékre és több tucat embert megöltek. Elterjedt a hír, hogy a feketék fel akarják gyújtani a fehérek házait Jackson Hillben. Ez sem volt igaz, de Margaret apja karddal a kezében várta a gyújtogatókat, mert lőfegyvere nem volt. A gyújtogatók nem jöttek, de a páni félelem élményét a hatéves kislány magával vitte. A fehér lányok akkoriban úgy nőttek fel, hogy rettegtek „az erőszakoló néger szörnyetegektől”.

Pár évvel később a család elköltözött Jackson Hillből.

Margaret falta a könyveket. A fiús kalandregényektől a Dél „aranykorát” és bukását tárgyaló művekig. Már híres írónőként azt írta Thomas Dixonnak, hogy gyakorlatilag az ő könyvein nőtt fel. Dixon regényei a fehér felsőbbrendűség romantikus apoteózisai, a Ku-Klux-Klan dicsőségének hirdetői.

Margaret Mitchell, amint megtanult írni, azonnal történeteket írt állatokról, mesés hősökről, szerelmesekről, mindenről. Tinédzser korában filmre dramatizálta Dixon egyik regényét. Férfi szerepet osztott magára, Ku-Klux-Klan-jelmezt is készített a szerephez.

Tizenhat éves korában írt egy romantikus regényt, amelyet egy barátjának küldött el. Annak halála után négy évtizeddel, a hátrahagyott iratai között találták meg 1994-ben és 1996-ban publikálták. Még abban az évben kiadták magyarul is. (Elsüllyedt múlt; Alexandra, Pécs, 1996) Egy másik fiatalkori regényéről is tudunk, amely viszont alighanem örökre elveszett. Az Elfújta a szél volt az egyetlen irodalmi műve, amely életében megjelent.

Margaret Washingtonban érettségizett az Egyesült Államok akkor legjobbnak tartott leányiskolájában. Tizennyolc éves korában beleszeretett egy Harvardon végzett hadnagyba, aki eljegyezte, mielőtt elhajózott volna hadakozni Franciaországba, ahol elesett.

Margaret a Smith College-ban tanult tovább, de nem volt elégedett a tanulmányaival, a saját képességeivel. Az írói tehetségét sem tartotta sokra, és amikor édesanyját elvitte a spanyolnátha, otthagyta a főiskolát, és átvette a háztartás vezetését.

Egy jótékonysági bálon apacstáncot adott elő, amelyhez hozzátartozott a végén egy csók a partnerével. Ebből botrány lett, kitiltották a Junior League-ből, szájára vette őt a város, a lapok cikkeztek az ő gyors lejáratú viszonyairól.

Beleszeretett egy szeszcsempészettel foglalkozó fiúba, és 1922-ben a család heves rosszallása ellenére hozzáment. Az erőszakos és alkoholista férfitől két év múlva elvált, s nem sokkal később házasságot kötött John Marshsal. Ezidőtájt hagyta el a katolikus egyházat. Második házasságát már egy unitárius felekezetben szentesítették.

1922-ben elszegődött újságírónak az Atlanta Journalhez. Írt a világon mindenről, divatról, könyvekről, sikeres nőkről, szüfrazsettekről, háborús veteránokról stb. Interjút készített a kor nagy filmsztárjával, Rudolf Valentinóval.

A Marsh házaspár és baráti köre érdeklődött a „szexuális önkifejezés mindenféle formája” iránt. Margaret erotikus tartalmú könyveket is gyűjtött és fölöttébb szabadszájú, szexuális tárgyú levelezést folytatott egy Harvey Smith nevű barátjával.

1926-ban ott hagyta a lapot és főállású feleség lett. Háztartásbeliként kezdte írni az Elfújta a szelet, amellyel elbíbelődött majdnem egy évtizedig. Egy ideig egy billegő ágy lábát támasztotta ki a kézirat egy részével. 1935-ben nyújtotta be a regényt a Macmillan Pulishershez egy kisregénnyel együtt, amelyben egy déli fehér lány egy félvér férfiba szeret bele. A kisregényt visszadobták, a nagyot kiadták.

Az Elfújta a szél 1936 júniusában jelent meg.

A történet a polgárháború első napján kezdődik és tizenegy évet fog át. Hősnője, Scarlett O’Hara egy ültetvényes elkényeztetett 16 éves leánya, aki a szomszéd földbirtokos fiába, Ashley-be szerelmes, de az mást vesz feleségül, ő meg bosszúból férjhez megy szerelme sógorához. A férje meghal a háborúban. Fölbukkan egy szívdöglesztő kalandor, Rhett Butler, aki időnként igen nemes, máskor igen elítélendő dolgokat művel. Segít és megcsal, de általában minden szituációt megold. Scarlett Atlantában igyekszik Ashley közelében maradni. Atlanta elesik: sebesültek tömege, ápolónői hőstettek és kudarcok, lángoló város, menekülés. Scarlett minden nehézséggel megküzdve, az élettől megedzve hazaérkezik az ültetvényre, amelyet kifosztottak a jenkik, édesanyja pedig meghal.

Scarlett hősiesen küzd, mindent megtesz Taráért, a birtokért. Még egy ellenséges katonával is végez.

Újabb szerelemtől mentes házasságot köt, lecsapva húga kezéről a jómódú vőlegényét. Ezt a férjét meggyilkolják. Közben Scarlett Atlantában egy vállalkozás keretében kegyetlenül kizsákmányol, illetve kizsákmányoltat. Majdnem erőszak áldozata lesz. Végre igent mond a szívdöglesztő kalandornak, akivel viszont nem lesz boldog a házassága, mert Scarlett igazából csak Ashley-t szereti. Helyette ment férjhez a másik háromhoz. Ashley feleségének halálakor Butler elhagyja, hogy végre ahhoz köthesse az életét, akit igazán szeret. Ám ekkor Scarlett rájön, hogy voltaképp Butlert szereti igazán. Butler azonban mégis elmegy, és az olvasót kétségek között hagyja a szerző, hogy végül is összekötődik-e majd kölcsönös szerelemben az életük vagy sem. Két kemény és nehéz ember, ki tudja, legyőzi-e a szerelem a keménységüket és a nehézségeket.

A regényben borzasztó dolgok történnek az északiak győzelme nyomán. A felszabadított rabszolgák szörnyetegek lesznek és boldogtalanok.

„…a szabad néger kutyát sem ér… dolgoznak egy-két napig, aztán lustálkodnak, míg el nem költik a pénzüket… milyen ostobaság volt őket felszabadítani./…/ Ha pedig az ember csak egyszer is rájuk förmed, vagy üt egyet a hátuk közepére, jön a Felszabadítottak Irodája, és olyan lármát csap, hogy… /…/ egy jó verés a legtöbbnek csak használna”. Így beszél Scarlett O’Hara, kinek szélmalmában a kegyetlen üzletvezetője által agyonhajszolt, megkorbácsolt és éheztetett rabok termelik az extraprofitot.

Mitchellnél a feketék jóságos majmok vagy arcátlan majmok, de mindenesetre majmok: alsóbbrendű lények. A világ kifordul a medréből, ha nem a felsőbbrendűek vannak felül és az alsóbbrendűek alul. Mammy, a rendíthetetlenül hűséges, jóságos és alázatos öreg szolgáló arcán „a majmok kifejezhetetlen, titokzatos szomorúsága ül”. Más majmokról meg ezt olvassuk: „Hogyan mernek ezek a fekete majmok rajta nevetni? Scarlett O’Harán, Tara kisasszonyán! Mindet megkorbácsoltatná, hogy vér serkenne a hátukon.”

A regény kirobbanó sikert aratott. Néhány hónap alatt 600 ezer példányban kelt el. Pulitzer-díjjal jutalmazták.

Az írónő néhány évig élvezhette békében a világsikert, aztán kitört a második világháború. Margaret Mitchell a Vöröskereszt önkénteseként tevékenykedett. Kórházi köpenyeket varrt, nadrágokat foltozott, hadikötvényeket árult, jótékonysági akciókban vett részt. Két hadihajót szponzorált, levelek tömegét írta a katonáknak.

1949. augusztus 11-én Atlantában, az utcájukban, a Peachtree Streeten elütötte őt egy részeg taxisofőr, aki felrobogott a járdára az autójával. A 49 éves írónő öt nappal később a kórházban belehalt a sérüléseibe.

A magyar sajtóban pár hónappal a könyv megjelenése után bukkant fel először az írónő neve és a regény címe, egyelőre még csak angolul: „Hangosan sisteregnek a reklámrakéták a könyv körül. Ilyenformán hirdetik. ‘Ha a Gone with the Wind eddig megjelent köteteit egymásra raknánk, 91 és félszer olyan magas tornyot kapnánk, mint az Empire State Building …, s ha a kötetek lapjait egymás mellé helyeznénk, háromszor és egyharmadszor körülérnék az egyenlítőt…’ A Gone with the Wind körül egész kis iparág fejlődött ki. Többszöri váltással, éjjel-nappal szakadatlanul dolgoznak rajta a nyomdászok és a könyvkötők …” (Magyarország, 1936. december 16.) 

A Nyugat clevelandi recenzense nem rajongott különösebben a műért: „A legtöbb szereplő vagy határozottan jó, vagy pedig elidegenítően rossz. Míg olyik fejezetben az írónő elfogadható fölénnyel ragadja meg anyagát s a fejezeten belül a művészi egység elvét nem szegi meg, a maga egészében a regény borzasztóan bőbeszédű./../ Könnyű olvasmány, a mai kor végzetes problémáit elfeledtető.” (Nyugat, 1936/10.)

A megjelenés után 16 hónappal már Magyarországon is megjelent a közel 1000 oldalas regény Kosáryné Réz Lola fordításában, a Singer és Wolfner kiadásában. Herczeg Ferenc lapjában ezzel a szöveggel harangozták be a művet: „Különös, megértő rokonszenvvel olvassuk ezt a hatalmas művet, a ‘déliek’-nek a mienkhez annyira hasonlatos helyzetét, élményeit. Mintha Scarlett O’Hara élete a mi életünk volna, sorsa a mi sorsunk. Ez a regény nem csak szép és maradandó értékű irodalmi alkotás, de kultúrhistória is: megtaláljuk benne egy kor lelkét, életét.” (Új Idők, 1937. szeptember 12.)

Nemcsak az Újság, a Pesti Napló, a liberális lapok, de a szociáldemokrata Népszava (1937. október 31.) is méltatta a regényt: „ami benne történik az egy kicsit történelem, egy kicsit mai háborúellenesség, mindvégig becsületes társadalomlátás, ahol a szegények és gazdagok ellentéte nincs elkendőzve.”

Nagy Lajos az első – négy évvel a magyar fordítás megjelenése után –, akinek „problémája van” a regény „társadalomlátásával”: „Szép és jó azután például Margaret Mitchell regénye, Elfújta a szél. Az amerikai Észak és Dél polgárháborújáról szól, de van benne szerelem, csupa gazdag ember a szereplője, Scarlett kisasszony, majd asszony, az első száz oldalon legalább húszszor vált ruhát, a ruhái gyönyörűek, finom és drága anyagból valók, részletesen le vannak írva, a díszítéseikkel együtt. Az urak is mind elegáns emberek, igazi férfiak és hősök, egyikük sem kutatja a sárgaláz okozóját, hanem merészen harcolnak a pénzért, a vagyonért, kalandokba bocsájtkoznak, a mellékalakok csupán kiszolgálják az urakat, nem felfogadott, bért igénylő cselédek ők, akiknek vasárnapi kimenő is jár, hanem rendes néger rabszolgák. És mégis hűségesek, még szeretik is a gazdáikat, akiket csak szeretni lehet. Valóságos tündérvilág: mindenkinek van birtoka, vannak hintói, lovai, a nőknek is, hátaslovaik és szolgáik, de nem ám bejáróasszony-rendszer. A gazdagság mérhetetlen, az anyagbőség óriási, ahogy lenni kell, a mulatságok kápráztatóak, a lakomák pazarok, nincs hiány semmiben, nincs zsírjegy, aki akarja, fél kiló cukorral ihatja a kávéját. Eszményi társadalom ez a rabszolgatartó délieké, szebb, mint a polgárosult északiaké, az írónő maga is szeretettel, nosztalgiával rajzolja meg, szerinte is idilli, mosolyos patriarchalizmus.” (Nyugat, 1941/6.)

A világháború után, a koalíciós években nem sok szó esett a regényről. Az Új Idők hirdette annak új kiadását. A regény kiátkozására a pártállami diktatúra kiépítése után került sor: „Elfújta a szél, a legnagyobb könyvsiker volt a felszabadulás előtti években, de még 1945 és 1946 elején is bestseller. Az amerikai írónő könyve a jenkik faji felsőbbrendűségét hirdeti. Regényének ellágyult lírai részeiben sem feledkezik meg a rabszolgatartók dicsőítéséről. A felszabadulást követő két évben a fasiszta írók könyveit ‘elsöpörte a szél’, de az akkor még magántulajdonban lévő könyvkiadók berkeiben új szelek kezdtek fújdogálni és a könyvkereskedések kirakatai megteltek az új fasizmus feltámadásának útját egyengető írók munkáival.” (Világosság, 1951. január 16.)

A regény tehát az „újfasiszta” művek közé sorolódott, és évtizedekre betiltották Magyarországon.

Nem így Tito Jugoszláviájában. Az ottani magyar lapok, a Híd, a Magyar Szó lelkesen írnak a műről 1954-ben, és hirdetik annak első teljes magyar kiadását, amiben benne van az is, amit a háború előtti kiadásokból kihagytak.

Még Romániában is előbb jelenhetett meg a regény (újra) magyarul, mint Magyarországon. Ott 1976-ban, itt csak 1986-ban.

És azóta persze sokszor.