A bárányoknak kuss van

Felkerül egy lórúgásnyi kereszt a felszabadulási emlékmű talapzatára is; ott még eddig nem volt, hely van, mi mást is lehetne odarakni. Mászkál a Keresztet Tüsszentő Hapcibenő az országban, és taggel mint hülyegyerek a festékesflakonnal. Nem érdekli, hogy metrókocsit, villamost vagy szobrot csúfít el, feszíti őt az önkifejezés.

Egyszerűbb lenne visszarakni oda az orosz katonát, dobtáras kereszttel a kezében.

Ebből meg az általában előadott ájtatosságból úgy tűnhet, hogy most jó lenni kereszténynek. Menten látni fogjuk, mennyire nincs ez így. Hogy a keresztény alapokon nyugvó erős krisztusi állam, a normalitás bástyája úgy hagyja cserben a híveket, mint kamion a varangyosbékát.

Eleve nem gyakran hallunk olyasmiről, hogy maguk a hívők nyilvánulnának meg, holott a fejükbe lett verve, hogy a hitük közügy. A vallással kapcsolatos híreket az egyház és a kormány generálja: avat, szenteskedik, véleményezi az ökölvívás szabályrendszerét, filmeket, könyveket és újságokat, továbbá kereszteket aggat a szabad felületekre.

Múlt szombaton viszont több százan tüntettek Győrben a plébánosukért. Magyarországon szerény, egy számjegyű a rendszeresen templomba járók aránya, tehát ők a parázs utolsó őrzői. Azok, akik komolyan veszik az egyház előírásait, benne azt, hogy időnként el kell menni abba a hegyes épületbe, és ott meghallgatni a papot. Nehezebb pálya, mint amikor csak a libsik gyűlöletében nyilvánul meg az odaszenteltség, de hát Krisztus se attól lett menő influencer, hogy zsidózott orrba-szájba. Hülyén is vette volna ki magát.

Szóval kiállt ez a pár száz ember azzal, hogy kérik vissza a papjukat, Benkovich Ferencet, akit idén nyugdíjba küldött az illetékes püspök – mellesleg Veres András, a püspöki kar elnöke. Nem gyújtogattak, nem vertek be kirakatokat, de jelezték, hogy ragaszkodnak az atyához, és tartanak a változástól. Ritka esemény ez. Nem sok pap maradt már, akit ilyen látványosan szeretnek. Beer Miklós nyugalmazásával, Hodász András kiugrásával talán már csak Pál Feri látszik a nyilvánosságban papként, és nem hibrid politikusként. Az ilyen spontán szeretetrohamokra épeszű cégek kampányt építenek: a bolt előtt éjszakázó vevőkre, a jegyért sorban álló rajongókra. Ám az egyház és a jobboldal konokul hallgat.

Azt gondolhatnánk, hogy tizennégy év imádkozósáska-kurzusa kiterjedt, virgonc keresztény médiát épített ki, van egyházias és civil hívő nyilvánosság, ahol az ilyesminek híre megy. Tévednénk.

Média, az van, dögivel. Csak Budapesten kettő katolikus rádiónak is jutott a szűkös frekvenciakincsből, amiből a Klubrádiónak pont nem. Egyik sem említette, nemhogy a tüntetést, de Benkovich nyugdíjazását sem. Szíveskedünk eltartani adónkból a KDNP házilapját, a Vasárnap.hu nevű magazint. Ez az utóbbi hetekben behatóan foglalkozott bokszolók nemiségével és Oroszország körbeszopkodásával, Benkovich Ferenc neve viszont még sosem bukkant fel náluk. Ugyanez a helyzet az Új Emberrel, az egyház hivatalos lapjával, és a jobboldal komplett, igen kövér médiaportfóliójával. Egy szó sincs a Magyar Nemzettől a Mandinerig, Híradótól a Hír TV-ig, megyei lapokig – semmi egyáltalán. A karantén olyan hermetikusan zár, mint a Borkai-ügy első öt napjában. Amikor a tüdőnket kiröhögtük attól, ahogy ezek a tacskók toporogtak a kottára várva.

Egyedül a Magyar Kurír hoz egy rövid közleményt, miszerint Benkovich atya kuratóriumi elnök is volt az alapítványában, és ezt tiltja a kánonjog. Durva érdekes ez a kánonjog! Kiss-Rigó László megyéspüspöknek valamiért nem tiltja a kurátorkodást, havonta milliókért!

Ám a karantén, ahogy Borkainál, véget ér ott, ahol a szolgaság. Mit tehet a győri katolikus, vagy bárki, akit érdekel az ügy? Kinyitja a dollármédiát. A szuverenitásunkat veszélyeztető, keresztényellenes lapokat. Mert azokban csudálatos módon benne vannak a hírek. Nyilván ördöngösséggel érik ezt el, hiszen a kereszténykonzervatív sajtóbirodalom képtelen utánuk csinálni. Nem képesek tudósítani arról, hogy katolikus hívek az utcára vonulnak a papjukért.

Kár. Olyan ez, mint juszt se nézni a napfogyatkozást. Nem sokszor lesz már ilyen. Többek között épp miattuk. A hitre, a kétezer éves hagyományra telepedő igénytelen és kényszeresen hazudozó jobboldal miatt. Ki akarna ide tartozni? Azok biztosan nem, akik hetente meghallgatják, hogy az igazság szabaddá tesz. Hiszen látják, hogy a keresztény kurzus első áldozata az igazság. Nagyokat röhögve feszítik meg. A tüntetésetek meg sem történt.

Hát ennyi a keresztény politika. Keresztek a kommunista szobrokra aggatva purhabbal. Nincs itt semmiféle újjászületés. Egyetlen történetet szeretnek az egész Bibliából: amikor Jézus kötéllel ütlegeli a kufárokat. Azzal tudnak azonosulni, de ehhez lenne egy csomó ókori hadisten, aki tényleg csak ezzel foglalkozott. Jézus viszont nem a piacon meg a jeruzsálemi utcákon esett a kereskedőknek. Hanem a templomban. Azokat csapkodta meg, akik Isten nevében akarták eladni a büdös, romlott cuccaikat. És a templomban nem a libsik üzletelnek manapság.

Lennék pók a falon, amikor ezek gyónnak. Még inkább lennék kötél.

A világrendszerváltáshoz magyar nagystratégia kell. Ahol nagy a szükség, közel a segítség: a stratégia már készen is van. De nem mutatja meg. Előbb le kell fordítani parasztra. Most még túl értelmiségiül van. Be kell tömni a kolbásztöltőbe, és amikor abból kijön annyi, hogy Stop Ellenség, akkor lesz piacképes.

Van stratégiája, csodaszép és okos, csak másik suliba jár.

Az államférfi eddigi kis stratégiája ugyanis az volt, hogy módszeresen elüldözött a pártja közeléből mindenkit, aki nem sudribunkó. Ez a megállapítás – mármint hogy a Fidesz a hülyék pártja – általában sértődött nyüsszögést hoz ki belőlük, de ez nem a nagyképű libsik rágalma. Pokorni Zoltán, az ősidők tanúja ezzel magyarázta, hogy a párt elveszítette a kerületet. „Nem új dolog, hogy a Fidesz támogatottsága csökken a kerületben, ez már évtizedes trend. Itt sok a diplomás, magas kvalitású, magas szociológiai státuszú polgár… nagy különbség van a Hegyvidék és egy falusias országrész szociológiai összetétele között.”

Hát igen. Kérdés, hogy a falusias országrész egyáltalán összeegyeztethető-e a nagystratégia fogalmával. Eddig nem úgy tűnik. A falusias országrésznek elhúzott nóták következtében épp akkora lyuk tátong a költségvetésén, hogy nemcsak közösen lapátolja a vizet az egész ország, de kínai segítségre szorul. Ugyanis a falu kurjongatva tapsolta meg, hogy sikerült összevesznünk a szövetségeseinkkel, csak hát emiatt most onnat nem jön a pénz. Ami nem hitel lenne ám, hanem ajándék.

Nem kellett volna zseninek lenni ahhoz, hogy hozzáférjünk; elég nem építeni diktatúrát, nem trollkodni feleslegesen – ez is stratégia, az európai országok túlnyomó többsége vidáman elvan vele. És nem, nem fagytak meg. Kinek mit intézett a kormánya. A miénk egymilliárd eurós kínai uzsorahitelt.

Egy erős nemzet nem más pénzén él – dörögte a géniusz ugyanennél az asztalnál 2017-ben, amit a Lázadás Éveként jelzett előre, totál tévesen, ahogy azóta is. Megdicsérte magát, amiért hazaküldte az IMF-et, megmutatta az összes kamerának az erős nemzet muszkliját. Most pedig a szőnyeg alatt, békemisszió keretében szaladt koldulni Pekingbe. Erős ez a nemzet, és nem is vak, hanem bátor.

Az évtizedes nagystratégiának a főtengelye az, hogy Donald Trump nyer, majd még két ciklus trumpizmus következik. És ebben a kurzusban Magyarország valahogy jól jár – hogy miért, azt homály fedi még, bizonyára túl értelmiségiül van. B tervről nem esett szó. A látnoknak arra nincs megoldása, ha folytatódik a demokrata kormányzás odaát. Viszont gőzerővel dolgozik azon, hogy lehetetlen helyzetbe manőverezze magát ebben az egyre kevésbé kizárt szcenárióban.

A nagystratégiáról annyit tudunk, hogy továbbra is a lehető legmélyebben fogunk benyalni azoknak a diktatúráknak, amelyeknek nem büdös a miénk. Ezt egyelőre konnektivitásnak hívjuk értelmiségiül. Valóban, a falu tehénkéjére nem azt szokás mondani, hogy a Julis igen konnektív fehérnép. És azt sem lesz egyszerű lefordítani, hogy Nyugat felé mintha mostanában nem működne a konnektor.

Volna pár apró részletkérdés, nagyuram, ha be lehetne még gyömködni a kolbásztöltőbe, mielőtt véglegesítjük az ezeréves birodalom alaprajzát. Tényleg kicsinységek, nem csoda, hogy kimaradtak a nagy ecsetvonásokból. De mivel elhangzott, hogy szükség lesz fiatalokra, akik befejezik a nagy művet, talán nem érdektelen, mi az, ami őket foglalkoztatja. Már ha nem egyszerűen lefizetni akarjuk őket.

Itt van ez a gyanús, balos konteó, ez a szójalattés fantazmagória, a klímaváltozás. Ne húzza fel magát, nyilván nincs is ilyen, csak ha legalább érintőlegesen… tudja, a gazdák is morognak már, meg negyven fokok vannak, le kéne csapni ezt valami jóízű góbésággal. Kicsit ciki, ha Európa vezérhatalma meg se mukkan az ügyben. Olyat is hallani, hogy struccpolitika!

Aztán szokták az efféle stratégiákban említeni az oktatást is. Biztos azért, mert van valami köze a jövőhöz. Hogy a szegény, de tehetséges gyerekből hogyan lesz Nobel-díjas tudós. Ezt azért is illene belefűzni, mert a büdöskomcsiknak erre volt válaszuk, meg még most is van.

Piros bogyó, harmadik pont. Kicsikét talán lehetne hanyagolni a bibliai hivatkozásokat. Hogy azért vannak nemzetek, mert írva vagyon, satöbbi. Nehéz így fiatalokat toborozni, vezérem… vannak erről számok, le is lehet fordítani népnyelvre, de csúnyán fog hangzani.

És végül hallani olyasmit ezektől a… fiataloktól, hogy nem annyira jó, ha begyepesedett, korlátolt vénemberek akarják megmondani, ki kit szeressen, hogyan éljen, meg mit gondoljon az olimpia megnyitójáról. Hogy egyszer csak elfogy az az okosság, amit a nyolcvanas évek focipályáin fel lehetett szedni.

Szóval… mikor tervez nyugdíjba vonulni? Ez a magyar nagystratégia kulcskérdése. A többit megoldja a nemzet önerőből.