Ami hiányzik

Hat héttel ezelőtt leírtam azt a harciasnak szánt mondatot, hogy „Egészséges ( = demokratikus) országban a kormány belebukna” ilyen pocsék kormányzásba. Lapunk Facebook-oldalán, a cikk ajánlása alatt egy olvasó ezek után joggal kérdezte meg, hogy mi az a demokrácia, és mi az, hogy egészséges. Erre mondanák udvarias interjúalanyok, hogy kiváló kérdés, ugyanis alkalmat ad rá, hogy az ember ne csak szenvedéllyel kösse az ebet a karóhoz, hanem definiálja is az ebet, illetve a fogalmait.

Kezdjük a demokráciával.

Magyarországon a köz, ezen belül a középosztálynak a közösségi médiá­ban totális magabiztossággal nyilatkozó szegmense általában csak annyit tud a demokráciáról, hogy az „a nép uralma”, arról pedig, hogy ez hogyan valósul meg, annyit, „hogy az van, amit a többség akar”. És mindenkinek az jut először az eszébe, hogy az ókori athéni demokrácia milyen szép és romlatlan volt. Az inkább közvetlen, mint képviseleti demokráciának ez a fajtája azonban egyáltalán nem garantálta a jó kormányzást, nagy emberek halálába, száműzetésébe, birodalomépítésbe, véget nem érő háborúzásba és demagógiába, s végül Athén megalázó vereségébe torkollott. Az újkori demokráciák viszont ideális esetben a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló liberális képviseleti rendszerek, ahol nem minden pillanatban és nem minden kérdésben az valósul meg, amit a többség akar, sőt ezt a helyzetet, a többség zsarnokságát módszeresen igyekeznek elkerülni. Az „ideális” szó itt nem valami elérhetetlen eszményt jelent, hanem azt, hogy ha egy demokrácia nem liberális és nem képviseleti – akármennyi hibával is –, akkor egyrészt nincs biztosíték a jó kormányzásra, másrészt elég nagy annak a veszélye, hogy megszűnik egyáltalán demokráciának lenni.

Másfelől nézve, Magyar és Madlovics meghatározása szerint, a demokráciát két dolog különbözteti meg az autokráciától is, a diktatúrától is: „(1) a kormány békés, civilizált procedúrával leváltható, (2) szilárdak azok az intézmények, amelyek együttesen garantálják a leválthatóságot” (Madlovics Bálint – Magyar Bálint: A posztkommunista rendszerek anatómiája, Noran Libro, Bp., 2021, 659.). Az, hogy ez a két feltétel Magyarországon hiányzik, nem valami buta, defetista dogma, amivel mindent finnyázó nagyokosok akarják elvenni az emberek kedvét – például – Magyar Péter támogatásától, hanem tény. Túl azon, hogy a választások nem tisztességesek – a kormányoldal összehasonlíthatatlanul több pénzbeli és kommunikációs erőforrást használhat föl, mint az ellenzéki erők együtt és külön-külön –, a kétharmad birtokában még a többpárti játszma szabályait is a kormányoldal határozza meg, kénye-kedve szerint. Úgy módosítja a választási törvényt a kétharmad birtokában, ahogy az neki jó. Gondoskodni tud róla, hogy választáson leválthatatlan legyen. Demokráciában ez nincs így. Aki ezt nem hajlandó észrevenni, az becsapja önmagát.

De maradjunk a nép uralmának kérdésénél. Azt jelenti, hogy a hatalom birtokosa „a nép” – a politikailag aktív polgárok közössége –, nem pedig egyetlen ember vagy egy szűk, zárt elit. A hatalom egy kézben való összpontosítása ellen pedig két garancia van. Az egyik a központi kormányzat leválthatósága békés eszközökkel, a másik az alkotmányban rögzített, vagyis alapjában sérthetetlen hatalommegosztás. Itt pontosítanunk kell. A szabványos magyar fordítás – „a hatalmi ágak szétválasztása” – kicsit megtévesztő. Az eredeti irodalomban ugyanis „a hatalmak szétválasztása” a terminus (séparation des pouvoirs, separation of powers), tehát nem ugyanannak a hatalomnak a különböző ágairól van szó, amiket valamilyen jótékony erő szétválasztott, mert így látta helyesnek, hanem külön-külön, egymástól független hatalmakról. Amelyek egymást fékezik és ellensúlyozzák. Másodszor, mint arra már a fékek és ellensúlyok fogalmának megalkotója, James Madison is utal, nem jó, ha az egyes hatalmak osztatlanok. Célszerű például, ha „a köztársasági kormányzásban szükségszerűen legerősebb” hatalom, a törvényhozás más-más módon megválasztott és más cselekvési elvek alapján működő ágakra (kamarákra) oszlik.

Magyarország egyedül van a nyugati világban azzal (is), hogy a hatalom majdnem tökéletesen egységes. A parlament nem a legerősebb hatalom, és végképp nem fék vagy ellensúly, hanem a Várszínháznak, az egy kézben összpontosuló végrehajtó hatalomnak az akarat nélküli eszköze (már amikor nem spórolják meg a procedúrát, és a „háborús helyzetre” hivatkozva nem kormányrendelettel pótolják a törvényeket). Ugyanez a Várszínház a bírói hatalomra is igyekszik minél jobban rátenyerelni, nem független tőle sem az Alkotmánybíróság, sem a Kúria. De a végrehajtó és törvényhozó hatalom másképpen is osztatlan. A köztársasági elnök szerepe nem ceremoniális vagy szimbolikus, hanem nincs. Vertikálisan sincs megosztás: a települési önkormányzatok a központi államháztartás, azaz a kormány kiszolgáltatott függvényei; területi („vármegyei”) önkormányzatok pedig csak dísznek vannak. Az egészet egy leválthatatlan központi erő irányítja, melynek minden eszköze megvan a saját hatalma fenntartására és erősítésére. Magyarország nem demokrácia. De hogy miért nem egészséges? Egyrészt mert a politikai közössége, tisztelet a kivételnek, ezzel a helyzettel nem képes és nem mer szembenézni. Másrészt a szembenézés hiányának oka is egyedi. Birodalmak fölemelkednek és elbuknak, nemzetek születnek, virágzanak és hanyatlanak, ideológiai divatok jönnek és mennek, de az emberiség történetében van egy visszafordíthatatlan folyamat: a technikai fejlődés. Amit egyszer feltaláltak, azt nem lehet nem létezővé tenni és végképp elfelejteni.

A technikai fejlődésnek van két, szintén visszafordíthatatlannak látszó társadalmi következménye: a városiasodás és a városi középosztály megerősödése. Ez univerzális jelenség, érvényesül még az olyan, borzalmas oligarcharendszerrel sújtott országban is, mint Ukrajna (ahol győztek a színes forradalmak), vagy az olyan nyílt diktatúrában, mint Belarusz (ahol vérbe fojtották a színes forradalmat). A városi középosztály pedig utálja, ha szabadságában és a jobb életre törekvésében korlátozzák, s az érdekeit még áldozatok árán is megpróbálja érvényesíteni. Magyarországon azt se tudja magáról, hogy ő városi középosztály, és azt sem, hogy joga lenne a saját érdekei érvényesítéséhez. Hozzászokott, hogy nem demokráciában él, még csak elképzelni sem tud egy valóban demokratikus állapotot. És a kör bezárul.