Néhány náci apokrif

Heinrich Himmlernek, az SS vezetőjének árja örökséget kutató tudósairól az utókor általában úgy vélekedik, hogy futóbolondok vagy imposztorok gyülekezetéről van itt szó, akik kiszolgálták Himmler hagymázos őstörténeti projektumait. Például azt, amelynek révén Ernst Schäfer expedíciója (1938–1939) úgymond megtalálta Tibetben az elsüllyedt Atlantiszról elmenekült árják leszármazottait.

Az SS égisze alatt működő Ahnenerbe, az 1935 és 1945 között működő ősörökségi intézet zsoldjába szegődött tudósok (úgy másfél százan) talán képesek voltak elválasztani egymástól mítoszt és valóságot, de az „igazságnak” egy ideológiával átitatott környezetben alig van jelentősége. Hitler a Mein Kampfban rámutatott arra, hogy a történelem olyan stúdium, amelynek feladata az ifjúság hazafias nevelése és a nemzeti büszkeség ápolása. A történelem ilyen értelemben valóban az élet tanítómestere, Cicero csak abban tévedett, hogy a históriát mindig az igazság fénye (lux veritatis) világítja meg. Nevelő erejük az anekdotáknak is lehet, bár ezek legtöbbször nem igaz történetek. Lényeges csak az, hogy a narratívák összeférjenek a nemzetiszocialista ideológiával. Egy anekdota néha jól beilleszthető az ideológiai építménybe. Például a lándzsához, amellyel egy római katona átszúrta a megfeszített Krisztust, számos csoda köthető, de a legnagyobb mégis az volt, amikor 1909-ben az ifjú Hitler meglátta azt egy kiállításon, révületbe esett, és egy pillanatra megvilágosodott előtte az ő magasztos történelmi küldetése. Remek történet. A lándzsa egyébként ma a bécsi Hofburg kincstárában tekinthető meg.

A nácik törődtek az ideológia és a történelem harmóniájával. Például a Mein Kampf 11. fejezetében a Führer átvette H. S. Chamberlain hármas felosztását, miszerint van egy kultúra­teremtő faj: ez az árja (germán), de vannak kultúrarombolók is: itt főként a zsidókra kell gondolnunk. Továbbá léteznek még kultúra­hordozó (Kulturträger) „fajok”, azaz nemzetek is. Ha ezen elgondolkodunk, akkor disszonanciának tűnik, hogy a régi görögök és rómaiak kultúrája, írásbelisége időben megelőzni látszik a germánt. A Führer ezt a problémát a déli országok kedvező klímájával magyarázta 1942. július 7-én egy „asztali beszélgetésében”. Az élelmes Himmler azonban már 1937-ben megtalálta azt a klasszika-filológust, Franz Altheimet (1898–1976), aki képes volt akár ősi germán rúnafeliratokat is felfedezni Itáliában (Val Camonica, Lombardia).

Egyébként az Ahnenerbe egyik alapító atyja, a történész Herman Wirth szerint az ősgermán árják írásbeliséggel is rendelkező kultú­rá­jának a kialakulása jóval megelőzte a görög-római antikvitást. Wirth úgy vélte, az árja faj genezise helyileg valahol a messzi északon keresendő, és talán az őshaza tenger mélyére süllyedése lehetett a történelmi alapja az Atlantisz mítoszának (Der Aufgang der Menschheit, 1934), amelyről addig csak Platón dialógusaiból tudott valamit a világ. „Az árják Atlantiszának” legendája Himmler, Alfred Rosenberg és Karl Georg Zschaetzsch számára a fontos nemzetiszocialista doktrínák egyike volt – Zschaetzsch 1922-ben meg is jelentetett erről egy könyvet Atlantis, die Urheimat der Arier (Atlantisz, az árják őshazája) címmel, amely a náci korszak második legnagyobb bestsellere volt.

A 20. század elején „az árja faj őshazáját” Thulének is nevezték. A Thule név a régi görög és római kultúrában Héraklész oszlopain (a Gibraltári-szoroson) messze túli, ködös-legendás északi szigetre utalt: az elérhetetlen messzeség metaforája volt. Németországban 1918-ban megalakult egy Thule-Gesellschaft, amely támogatta a Nácipárt (NSDAP) elődszervezetét, illetve megindította azt a lapot, amelynek utódja a Völkischer Beobachter lett: ez volt 25 éven át a nácik legfontosabb orgánuma. A Thule több száz tagot számláló, szélsőjobboldali, pángermán szellemiségű és véresen antiszemita szövetség volt, amely a szervezetében, ezoterikus külsőségeiben és ceremóniáiban emlékeztetett olyan hagyományos titkos társaságokra, mint a szabadkőműveseké. Sok vezető náci kezdte a politikai karrierjét a Thuléban (így Hitler helyettese, Rudolf Hess és Alfred Rosenberg is).

Heinrich Himmler, aki szigorú római katolikus nevelésben részesült, sokszor beszélt arról, hogy a győzelem után helyre kell állítani az ősi germán istenek kultuszát. Mindazon­által Himmler bármely vallás ereklyéit gyűjtötte, és Wewelsburgban, egy vesztfáliai város kultikus főhadiszállássá átalakított kastélyában állította ki ezeket. Idekerült volna a Szent Grál is, amelyről annyit biztosan tudunk, hogy legkevésbé sem a germán ősvallás ereklyéje. Az egyik hagyomány szerint ez az a kehely, amelyből Jézus ivott az utolsó vacsora során, és Arimathiai József ebben a kehelyben fogta fel a megfeszített Jézus vérét. Más hagyomány szerint a grál a letaszított Lucifer koronájából kiesett mágikus smaragd. Himmler nem Chrétien de Troyes-nak a 12. század vége felé megkezdett műve (Perceval le Gallois ou Le conte du Graal), hanem Wolfram von Eschen­bach Parzival című, a 13. század elején született műve alapján egy csodás követ kívánt megkerestetni (vö. Parzival V. és IX. rész) az erre alkalmas személlyel.

Ez a személy csakis Otto Rahn (1904–1939) lehetett, aki az 1933-as Kreuzzug gegen den Gral (magyarul Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen, 2015) című munkájában azt állította, hogy sokáig a Dél-Franciaországban élő kathar (albigens) eretnekek birtokában volt a grál. Amikor azonban 1244-ben Montségur vára is elesett, és a keresztesek mind egy szálig lemészárolták, illetve élve elégették a katharokat, az eretnekeknek még sikerült elrejteniük a grált a hegy egyik barlangjában. Ezekben a barlangokban kutatott Rahn, amikor Himmler magához rendelte. Beléptette a filológust az SS-be, a havi fizetését ezer birodalmi márkában állapította meg, és közölte vele, hogy ő majd fedezi Rahn kutatásainak a költségeit. Rahnnak havonta kellett jelentenie, hogy hol is tart a grál felkutatásában.

Amikor 1937-ben megjelent Rahn második könyve, a Luzifers Hofgesind (magyarul Lucifer udvartartása, 2014), Himmler a mű 200 példányát osztotta ki az SS tisztjei között. De a grál még nem volt sehol, és Himmler kezdett türelmetlen lenni. Pedig Rahn SS-karrierje ígéretesen alakult: előbb Dachau, majd Buchenwald táborában volt szolgálati praktikumon. Elő is léptették. Közben a faji ügyekben illetékes SS-iroda felszólította Rahnt, hogy váltsa ki az árjaigazolványát: ennek híján senki nem lehetett az SS tagja. Rahn 1939 februárjában beadta a leszerelési kérvényét: a döntése okát Wolff SS-Gruppenführernek szóban adta elő. Homoszexuális volt és zsidó.

Néhány nappal később Tirolban, Rahn a nagy hidegben egy üveg whiskyvel és nagy mennyiségű altatóval vágott neki a hegyoldalnak. A Völkischer Beobachter május 18-án közölte Rahn nekrológját: „Márciusban egy hegyi hóviharban tragikusan életét vesztette Otto Rahn SS-Obersturmführer. Siratjuk néhai bajtársunkat, egyben tudós történelmi művek jeles szerzőjét. Wolff SS-Gruppenführer”