444.hu, 2024. július 26.
UJ PÉTER
204.0.1. Amikről nem lesz szó itten és mostan:
204.1. Sör, szocrock, szotyi II. (Újra szól a sör-szocrock-szotyi)((Sör, szocrock, szotyi újratöltve))(((A sör, szocrock, szotyi visszatér)))
204.1.1. Szemüveges fiatalember („fiatalember”) szólított le a Dürer Kert udvarán, Agnostic Front előtt, nem is volt annyira fiatal persze, inkább negyvenes; és nem is egyedül, hanem ketten voltak, de valahogy csak egyetlen arcra emlékszem hirtelen (egy hónapja történt – nagy idő!), mindegy is, az a lényeg, hogy mondták, ők (vagy ő?) a Jurij zenekar tagjai (tagja), és emlékszem-e még, hogy annak idején írtam róluk, és hogy csináljunk már egy közös képet.
Persze, emlékeztem. Arra ugyan nem, hogy pontosan melyik fesztiválon láttam őket, elsőre a mezőtúrira tippeltem, de gyorsan megbeszéltük, hogy a tokaji Hegyalja volt, huszonhárom éve. Azóta sem hallottam a zenekarról, de a tokaji koncert hangulata nagyon megmaradt. Eléggé rengeteg rockkoncerten voltam életemben, de a befülledt topkaji sátorban randalírozó Jurijt két és fél évtized után is azonnal föl tudtam idézni magamban. A látvány – félmeztelen gimnazisták, filctollal összefirkált felsőtestek, vad kispálozás – és a hangzás (amatőr, de nagyon rakenrol) meg a közönség által üvöltözött zseniális szlogen/refrén/szám- vagy albumcím, „sör, szocrock, szotyi” beégett. Tényleg micsoda Proust-pillanat a Dürer Kert murváján: ötvenöt évesen annyi minden fontos kép, arc, hang, szöveg emléke törlődött az agyamból, néha két héttel ezelőtti fontos ügyekre, nevekre, dátumokra sem emlékszem, a leggyakrabban használt magyar szavakat is újra és újra meg kell néznem a helyesiras.mta.hu-n a magas hangrendű hosszú magánhangzók miatt, de egy nyíregyházi (ha jól emlékszem) gimnazista (kábé olyan korban voltak akkor) zenekar 23 évvel ezelőtti tokaji koncertje rögtön megvan.
Még az is, hogy vettem akkor egy kazettát tőlük, amolyan zenekartámogatásiból (magnóm még volt talán, de már nem hallgattam, a CD is kezdett éppen kikopni, düborgött az mp3, csúcson volt a Napster), azóta is megvan valahol a garázsban bedobozolva.
204.1.2. Meg arra is emlékszem, hogy a Népszabadság-cikkre írt nekem az egyik tag – mint most kiderült: a dobos; mindig dobosokkal akasztok bajuszt – valami háborgó válaszlevelet, amin eléggé meglepődtem, mert egyébként bírtam a Jurijt, konkrétan ez volt a cikk lényegi része (Népszabadság, 2001. július 18.: Sör, szocrock, szotyi):
„Félmeztelen gimnazisták ugrálnak benn, egy osztálynyi csapat, néhány mellkason piros filccel a szlogen kétharmada: Sör, szocrock; a szotyi valamiért lemaradt, még nem igazodom ki a zenekari mitológiában annyira, hogy tudjam ennek az okát, az indokoltnál lelkesebbnek tűnő közönség a számok közötti szünetekben mindenesetre a hármas jelszót üvölti a színpad felé: sör, szocrock, szotyi! A színpadon pedig négy darab ember, négy darab gimnazistaforma tinédzser, négy darab, matrózgalléros blúzát vesztett Steinmann, mind a négy szemüveges, két kicsi tüskehajú gitáros, egy partvisvékony kétméteres, hosszú hajú basszgitáros, és egy elkeseredetten kalimpáló dobos, utóbbi kettő félmeztelen, mellkason piros filccel: Sör, szocrock.
Leírhatatlan látvány, ahogy a négy Steinmann összesen negyven dioptriával izzadtan zúz a színpadon, ahogy előttük tombol az osztály, és leírhatatlan a zene is, gátlástalan tinglitangli, polbeatoperett, pofátlan (és többnyire rossz) gimnazistapoénok. Egy korai Kispál-paródia lehetne, Buddy Holly és a Sex Pistols perverz násza, Dinnyés Józsi és a Neoprimtív találkozása egy dadaista táncházban; hamisan, súlyos ritmusproblémákkal, Uhrin Benedek junior.
Hanem: ez a rockandroll. Kompromisszummentes, gátlástalan és pofátlan izé.
Pofon a sorsnak, ahogyan Najmányi László, a legjelentősebb magyar rockandroll-gondolkodó fogalmaz legendás rockdefiníciójában.
Ha volna rendes rockandroll ebben az országban, akkor a nyíregyházi Jurij zenekarnak kellene vezetnie a Mahasz-listát, jövőre pedig már a Roskilde fesztiválon játszania a Radiohead előtt, ilyen arcoknak muszáj lenne világsztárrá lenniük.
Persze nem lesznek soha. Sör, szocrock, szotyi – drága magyar testvéreim, ti már ezzel a szlogennel meg ezzel a koncerttel megtettétek azt, amit követelt a haza. Sör, szocrock, szotyi — itt állunk, izzadtan, bambán, szédülünk, teljesen be vagyunk rúgva, pedig nem ittunk egyetlen kortyot sem.”
204.1.3. És ha jól belegondolok – márpedig jól belegondolok, mert a Dürer-találkozás óta gyakran eszembe jut –, rá köll erősíteni, huszonhárom év után duplán is az utolsó bekezdésekre, mert egy zenekar, ha akár amatőrke korában is, ha gimnázistaszerűként is, ha csak egyszer is, akárhogy, képes arra, hogy két és fél évtized múltán visszaidézhető hangulatot, izzadt ugrálást, fülledt, részeg ordítozást, mindösszesen: rockandrollt produkáljon, az a rockzenekar már megtette, amit rockzenekar megtehet, sőt, amit művész megtehet, az már nem volt hiába, az már bizonyos értelemben egy polcra tehető Iggy Poppal, Liszt Ferenccel, Marcel Prousttal és Leonardo da Vincivel.
204.1.4. Egyébként nyilván rákerestem, és nagy meglepetésemre kiderült, hogy a Jurij létezik, illetve alig egy éve még biztosan létezett, vannak fönt számok is, Spotifyon egész sok.
204.2. Tovább a szibér sarkinyúlüregbe II. – Nagy galiba Kolimában
204.2.1. A múltkor ugyebár elnyúlüregeztem magamat Szibéria legkeletibb végéig, Magadanig. Hát persze, hogy előkerült ösmerős, sőt a jó memóriájú 444-olvasóknak is ösmerős, mert 2015-ben, aztán 2021-ben is néhány hónapig ideigelenesen szerkesztőségünkben tartózkodott Dél-Szudán-szakértő, világutazó barátunk, aki 2007-ben három hónap szibériai vonatozás (transzszibériai, transzbajkál, Bajkál–Amúr, végül az Amúr–Jakutszk fővonal) után, Jakutszkból kamiont stoppolva jutott el Magadanba és vissza, mondjuk csak a Jakutszk–Magadan 1836 kilométer közúton, ez kábé ugyanannyi, mint Budapest–Moszkva, kilométerben tizeneggyel kevesebb, időben meg sok órával több, gondolom, remek utak lehetnek arrafelé. A szemtanú szerint Magadan tényleg annyira valószínűtlen hely, hogy „ahhoz képest Jakutszk, de még a világ legnagyobb külszíni szénbányája, egyben a világ egyik leghidegebb helye, Nyerjungri is kozmopolita világváros”.
204.2.2. Még tovább lökött a nyúlüregbe ceus származású olvasónk, aki Varlam Salamov műveit, egész pontosan a két éve megjelent Kolimai történeteket ajánlotta. Az orosz irodalomban sokan Salamov írásait tartják a legjobb, legkíméletlenebb Gulag-műveknek (igen, jobbnak, mint Szolzsenyicin világhírű regényét), hát letöltöttem az elektronikus kiadást, tényleg egészen vérfagyasztó szöveg. Szenvtelen, pontos, eszköztelen és brutális.
Vagy ahogy a fülszöveg szkazál: „A Salamov-szövegeket olvasva az erkölcsi felháborodáson túl, amelyet az orosz kommunizmus kegyetlensége vált ki belőlünk, mi is átérezhetjük azt a mély esztétikai és morális dilemmát, amely a szerzőt egy egészen újfajta prózastílus kialakításához vezette. Szerinte »a művészetnek nincs joga többé az igehirdetésre«, az irodalomnak meg kell szabadulnia minden feleslegestől, hogy ábrázolni tudja azt az irracionális világot, amely lehetővé tette a Gulag létrejöttét…
Rég volt mindez, mondhatnánk; ám ennek az irracionális kegyetlenségnek, mint napjainkban látjuk (amikor Oroszországban a Gulag áldozatainak sorsát kutató Memorial Társaságot is betiltották), olyan mélyek a gyökerei, hogy ma sem vagyunk védettek vele szemben. ”
204.2.3. Az egyébként hithű kommunista Salamovot politikai nézetei miatt háromszor ítélték el, összesen tizenkét évet töltött a legkeményebb fegyenctelepeken a Kolima régióban. 1953 után rehabilitálták, az orosz irodalmi életben is részt vehetett, de a szibériai munkatáborokról szóló írásait haláláig, 1982-ig nem adták ki Oroszországban (a Szovjetunióban). Csak 1987-ben, Gorbacsov idején jelenhettek meg az első novellák. Salamov összesen hat kötetre való Kolima-történetet írt, magyarul talán az írások harmada olvasható.