Egzisztencia a határon

Tamás Gáspár Miklós alábbi írása a bukaresti Kriterion Könyvkiadó gondozásában 1977-ben megjelent Iskola a határon utószava. A március 25-én, a TGM-hatás konferencián Selyem Zsuzsa előadásában felbukkanó szövegről a szerző elmondta, hogy az Aczél György irányította irodalmi mezőben ugyan forgalmazták a Kriterion köteteit Magyarországon is, de azzal az indoklással, hogy nem szorulunk kisebbségiek utószavaira, szigorúan az utószó nélkül. Ezt most pótoljuk. Az utószóhoz Sipos Balázs írt előszót.

Az alább olvasható utószó „témája” az egzisztencia szabadságigénye. A szerző életművének ismeretében ez aligha lep meg bárkit. „Stílusa” is eksztatikus. Meghökkentő jelzős szerkezetekkel, zaklatott mondatritmusban, evidenciaként kezelt megkülönböztetésekkel töri a gondolkodás útját. „Brontoszaurusz-legyintések”. „Eszelős ujjongás”. „A nagy mutatvány izomszakító látszatkönnyedsége”. Magáról (is) beszél, nem (csak) arról a nagyon nagy regényről, amelyből kivezetést nyújt.

„Téma” és „stílus”: ez a szembeállítás szervezi az utószót. Eszerint Ottlik klasszikus szerző, amennyiben elválasztja témáját (a szabadságot) és stílusát (mint a benne kifejeződő magatartást: saját hűvös, udvarias, fölényes attitűdjét). Tehát anélkül tematizálja a szabadságot, hogy fölszabadítaná beszédmódját is. Így, visszás módon, megteremti ugyan a szabadság lehetőségét mint elvontságot (absztrakt stiláris kompozíciót) – és ez igenis vigasz, és mint ilyen, ujjongva és eksztatikusan átélhető –, anélkül azonban, hogy dekonstruálná az egzisztencia eredendő hasadtságát (lényegre és formára, lélekre és magatartásra, magra és héjra). Vagyis érzéki értelemben az Iskola a határon nem szabadít fel.

A méltató utószó zárlata, igencsak szokatlan módon: brutális kritika.

Az utószó azonban, saját kritériumai szerint, nem klasszikus. (Akkor? Modern?) Szabadon szól (a) szabadságról. Nem mint alapvető (kikövetelendő) emberi jogról, ahogyan a majdani kelet-európai rendszerváltó mozgalnak; hisz minden jog elvont általános. Nem is mint adottságról vagy faktumról, ld. a sartre-i definíciót. („Az ember szabadságra ítéltetett”. Pontosan ennek a sartre-i mondatnak az eltérő értelmezésében érhető tetten Kis Jánosnak és Tamás Gáspár Miklósnak, az elmúlt fél évszázad talán két legjelentősebb magyar bölcselőjének elemi különbözősége; előbbi magára veszi, utóbbi tagadja a sartre-i diktumot. Lásd KJ tavaly a Kalligramnál megjelent életútinterjúját.) Nem is mint kvalitásról (emberi minőségről vagy tulajdonságról), nem is mint egzisztenciáléról (létjellemzőről), nem is mint potenciális birtokunkról. Hanem mint dinamikus létfenoménről: a szabadság geneziséről beszél. De nem is úgy beszél róla, mint tárgyáról – inkább előállítja: szavaival megidézi.

Vagyis ez a rövid utószó is, mint megannyi későbbi esszé, értekezés, tanulmány, gondolatkísérlet, a szabadságot mint valamennyi létező elemi törekvését ragadja meg. Szabadság nincs. Nem adott. Nem azért nem adott – vagy adatott meg –, mert diktatúra van. Azért nem az, mert szerkezete eseményszerű. Habár főnév nevezi meg, valójában történés. Mint ilyen, radikálisan szinguláris. Nietzsche villámlása. Sem tényszerűen nem létezik, sem nem tekinthető kulturális vagy természetes képződménynek. Nem a szabadság természetes, hanem a vágya, a rá irányuló törekvés.

A „permanens lázadás” ontológiai állandó, írta nemrég. „Lehetetlen, hogy az egzisztencia, az emberi lét minimuma megmaradjon önmagában”, írta negyven éve. Fölfelé törekszik a növény. Fölrepül a madár. Két lábra áll az ember. Ellenáll a fizikai nehézkedésnek; szembeszáll az elvontság általánosító erejével.

„Megváltást; kinek?” „Kinek?” „Mindenkinek.”

Sipos Balázs

Egzisztencia a határon

„Mélységesen okos és vigasztaló könyv. Nagy könyv” – írta a bécsi Arbeiter Zeitung, a nagy szociáldemokrata napilap kritikusa 1963-ban. „Ennek az időnek legjobb és legfontosabb magyar regénye az Iskola. A legnagyobb dolog, ami ez alatt a harminc év alatt a magyar prózában történt: Ottlik. […] Anyád, nagyanyád, Uszály utcai strigók épkézláb, rendes budapesti nyelvéhez Jókai Mór után Ottlik volt, akitől magyarul tanulhattál. Leírt nyelvét fogadhattad élő, hús-vér beszédként, kézzelfogható anyai és anyagi valóságként” – írja Lengyel Péter fiatalabb korosztálybéli magyar író (Mozgó Világ, 1976 február). Ennyit a regény jelentőségéről.

Miről is szól az Iskola a határon? Ugyanis ez az a könyv, amely szól valamiről, amely nemcsak egyszerűen szól, nemcsak evokatív általánosságának önműködően a leírást és tárgyi világát bűnrészesítő metaforája; nem. Ottlik Géza regénye valamiről szól, élesen kiválik és elválik itt a téma a megformálástól, a tárgy a szerzőtől, az élmény a poétikától. Tudatik, hogy Ottlik Géza a – ha jól emlékszem – kőszegi katonai alreáliskola növendéke volt. Növendék Ottlik. Növendék Törless. A Törless az a könyv, Musil zseniális regénye, amely minden hasonlatban bosszantóan visszatér. Nos igen: a Törless és az Iskola témája valóban hasonló, mindkettő – bizonyos megszorításokkal – a szervezett erőszak nevelési regénye. Csakhogy. A Törlessben a téma nem a klasszikus regények módjára különül el: a téma mindössze az az eléggé erős jelképi erővel rendelkező matéria, aminek alkalmasnak kell lennie a kifejezés lehetőségét határhelyzetekig elvinni és ott kipróbálni. A Törlessben legalább olyan fontos a növendék matematikai kérdések kapcsán fölmerült ismeretelméleti kételye és botorkáló Kant-recepciója, mint az erőszakon belüli erőszak szadista és gyermeteg orgiái. Ott arról van szó, mit bír ki az öntudat.

Ottlik Gézánál arról van szó, hogy mit bír ki az egzisztencia. Éppen az egzisztenciára, az emberi létre mint le nem bontható végsőre figyelő írásmódja kényszeríti – végső soron roppantul egyszerű – poétikai újítására: téma és stílus klasszicista szembeállítására, összhangban ezzel a klasszicista kiindulóponttal, de kívül az azt biztosító emberi állapoton, amely önnön összhangja tudatában kellemes és vonzó föladatnak érezte az összhang megteremtését. Ottlik Géza azzal a munkával kellett hogy megbirkózzék, hogy világszemléletéből következő stílusával elsajátítsa a – minden lehetséges emberi és művészi világszemlélettől végtelenül távol eső – témát. És itt van a punctum saliens, itt van a döntő különbség: a klasszikus regény (Stendhalig, Flaubert-ig) témája éppen az volt, ami a művész helyzetének alapeleme is volt, lehetett: az önálló vagy éppenséggel magányos individuum útja a zajos világon, „a hiúság vásárán” keresztül. De az, ami Ottlik regényének témája, az túl van azon a helyzeten, ahol az emberi egyéniség, az individuális személyiség bármiféle lehetőségéről egyáltalán komoly szó eshet. Stílusa azonban rendkívül kidolgozottan, kiművelten, kiküzdötten szubjektív: ennek a stílusnak, amely úrias fölényében semmi egyébre nem enged következtetni, csak némi barátságos humanitásra, meg kell küzdenie a személytelenség legnehezebb alakzatával: az ostobasággal. A korlátolt, céltalan, idióta gépezettel, amelynek csapásai, brontoszaurusz-legyintései alatt elhull az értékes ember, de amelyről nem mondhatni semmit, mert maga nem mond semmit, legföljebb annyit mond, amennyi a mondás ellenszeréül még ostobán kimondható: kuss.

Mit ír le itt a stílus? A működést? Hiszen az csupa ismétlődés, nem történik tehát, hiszen nem változik, nem fejlődik. A gépezet áldozatainak reagálását? Hiszen az csak gépiesen rebben egyet-egyet a gépezet többé-kevésbé tudatos, annyira-amennyire szembeszegülő részeként. Minden áll. Nincs fejlődés. Nincs változás. Ezt csak fölrobbantani lehet, csak megszökni belőle, csak elfelejteni, és aztán – mint a könyv egyik hőse, a narrátor, Both Benedek, Bébé – harminc évig boldogan lélegezni a cigarettára gyújthatás, a villamosra szállhatás, az úszómedencébe merülhetés, a céltalan ácsoroghatás szabadságának fájó gyönyörétől.

Mit tehet a stílus azzal, ami csak a puszta egzisztencia, ami kizárja az igazi alanyi mozgást, az igazi reflexiót, az igazi viszonyt ember és ember között, amelynek a lényege éppen a lefokozottság, a hibernáció, a kínos félálom? Hogyan lehet ezt regényben rögzíteni? Van-e még itt értelme a regisztrálásnak?

Ottlik Géza bemutatja azt, hogy ennek igenis van értelme. Éspedig: maga a stílus. A stílus hűvös, úrias, fölényes, barátságos humanitásában, amely tartózkodásával valami eszelősen ujjongót nyilvánít ki: azt, hogy lehet. Ez a lehet pedig egy lehetetlenség: lehetetlen, hogy az egzisztencia, az emberi lét minimuma megmaradjon önmagában. Mindenre lehetséges valamilyen – például művészi – reflexió. Nem megoldás. Az egzisztencia minimumában sínylődő árnyékemberek számára persze az nem közvetlen megoldás, hogy lényegileg kimondhatatlan létezésükre is reflektál a művészetnek egy olyan egyéni és megismételhetetlen változata, amely potenciálisan – nyilván – valamiféle megváltást is jelenthet. Megváltást; kinek? Megváltást; milyen jogon?

Kinek? Mindenkinek. Mindenkinek, hacsak szokott regényt olvasni, hacsak kiadják a regényeket, hacsak élvezni szokta, tudja, akarja a jó magyar stílust, hacsak következménnyel jár egyéni élete számára mindaz, ami a magaskultúra elemeként egy igen bonyolult társadalmi szövevénybe fonódik, s a közvetítések kuszaságából neki magának kell kibonyolítania. Tehát: elvont lehetőség ismét. Megint és folyton: magának a művészetnek a lehetőségén múlik minden. Ennek a lehetőségét pedig csak a forma feszességével, viszonylagos szilárdságával, állandóságának tagolt reményével nem lehet fönntartani. Mégis: sokan próbálják. Nem tudom, kinek volna jobb receptje.

Milyen jogon? A helyzet jogán, a világállapot jogán, az emberi állapot jogán. Ha van az egzisztenciának minimuma, ha lehetséges olyan állatiasan tompa, bárgyú, céltalan, imbecillis erőszak, amely nem lehet senki szubjektivitásának alkatrésze, csak téma, csak külső, akkor a stílusnak joga van finnyás fönsőbbséggel birtokába venni, hogy kipöccinthesse oda, ahová való: a nemlétbe. Természetesen a stílus csak egyféleképpen penderítheti a semmibe az ostoba borzalmat: ha mégis leereszkedik odáig, hogy viszonyt alakítson ki vele, vagy legalábbis: hozzá. Ez a kapcsolatfölvétel meglehetősen veszélyes. Lehet belőle pusztán lírai monotónia, az ismétlődés korlátolt ütemességének megfelelően – és lehet belőle reflektált, másodfokú szadizmus, a hóhér kiterítése (élve persze) a boncasztalra. Pszichológiával tehát és puszta költői erővel semmire sem megyünk. Más kell ide. Valami nagyon egyszerű, valami nagyon végletes. Az, amit Lengyel Péter – idézett esszéjében – zoom-technikának nevezett, egyszóval: a nagyítás. A minimumra csökkentett egzisztencia fagyában kevés történik. Ottlik, a megfigyelő Gulliver, lehajol a lét törpéihez: pontosan leírja, mi történik velük. Ami történik, kevés. Mélyhűtve tartalmazza azonban az autentikus emberi cselekvés csíráit. Itt jön létre az első párhuzam stílus és téma között. A stílus lezser emberiessége afféle sprezzaturával, a nagy mutatvány izomszakító látszatkönnyedségével utal a szabadság eksztázisára, a stílusban lehűtve, de nyugodt biztonsággal mozog a szabad emberi akarat – a téma: maga a lehűtöttség, a lefokozottság. Ahogyan ezek a szegényes moccanatok, félbetört gesztusok olyan figyelmes, aprólékos és hajszálpontos leírás tárgyaivá válnak, úgy válnak láthatóvá a kényszer – tehát a normális mindennapi élet – körülményei között létező emberek cselekvésük, érzéseik és erkölcsük kegyetlen elvontságában. Ottlik Géza megmutatja, hogy az elvontság: szegénység.

A modern művészet kiváltképpeni tárgya pedig az emberi gazdagság (Marx). A meghatározottságok harmonikus sokrétűsége, változataik sokasága, a közöttük való választás szabadsága: mindez hiányzik a regényből. Ottlik Géza regénye egyetlen néma állítás. Egyszerű kimondásával nem szabad banálissá tennünk. Ugyanis az állítás a maga némaságában csöppet sem banális. A stílus elsajátítja a témát – mondottuk. A következmény: az attitűd elsajátítja a világot. Ez nem a polgári művészet, hanem a polgári társadalom alapelveire emlékeztet. A művészetben – ez esetben: az Iskola a határon című regényben – az alapelvek nem idealizációk, hiszen a mű maga is idealizáció, következésképpen az alapelv maga de facto része a dolognak. A világ stiláris elsajátítása pedig egyetemessé teszi (a mű univerzumában) a stílus kifejezte magatartást. Ez a magatartás, ha magvát tekintjük: a szabadság absztrakt, ujjongó, empatikus átélése. Nyugodjunk meg abban, hogy ez biztonságot adhat: hiszen láttuk. Az a tény azonban, hogy a szabadság érzése itt negatívum (megszabadulás), másrészt pedig egyéni attitűd magva (elvontság), figyelmeztet: az egzisztencia még mindig mag és héj – legalábbis, Goethe figyelmeztetése ellenére, még mindig így látjuk, így kell látnunk. A művészet azonban az egyedi műalkotás individualitásában, egyszerűségében föloldja ezt az elvontságot, érzékiségében föloldja a puszta negativitást.

De középpontjában, szívében ott tátong a sötét üresség.

Tamás Gáspár Miklós