Gáz

Szokott lenni itt a városban egy Élet Menete nevezetű különös esemény, híres és hírtelen emberek fölvonulnak, hogy emlékezzenek a deportálásra, a zsidók ellen elkövetett tömeggyilkosságra, transzparensekkel és kék-fehér, Dávid-csillagos zászlókkal. Egy ízben én is vonultam a többiekkel, meghallgattam egy beszédet, amelynek a lényege Izrael Állam jelenlegi politikájának teljességgel kritikátlan magasztalása volt, és szenvedélyes elátkozása mindenkinek – így nekem is –, aki ellenzi ezt a politikát, s aki nem tűri az apartheid és a nemzeti elnyomás semminémű formáját, akárkitől jön, s akármilyen ürügyekkel igazolják. S ha van ürügy, amely hallgatásra kényszeríti az embert, az a népirtás meg – általában – a zsidóság több évezredes, szakadatlan szenvedése. Úgyhogy többször nem mentem.

Az idén valamiféle „nemzeti motorosok” (ez szerintük nyilván a „gój motorosok” szinonimája) az Élet Menetével egyidejűleg bőgve-harsogva keresztülrobognak majd Pesten. Az ő menetük jelmondata a következő:

„Adj gázt!”

Ez világos beszéd.

Évekkel ezelőtt már megírtam, hogy kár vesződni a holokauszttagadással, amikor a helyét már régen átvette a holokauszthelyeslés.

Nemzeti motorosok, lovasok és gyalogosok nevettetőnek és lelkesítőnek érzik a gondolatot, hogy zsidókat elgázosítanak és elégetnek. Ők – eleven, egészséges, jókedvű fiatalemberek – a honfitársaink és felebarátaink, teljes jogú tagjai politikai közösségünknek, véleményük kifejezésének szabadságát az ország még mindig érvényes alkotmányos alaprendje szavatolja, s ugyanezt garantálják az alapjogokra vonatkozó nemzetközi szerződések és egyezségokmányok. Amit művelnek, az megengedett, és én nem is óhajtom, hogy a törvény vagy a hatóság tiltsa.

A népirtás derűs igenlése – nem annyira a zsidók, mint a cigányok vonatkozásában – meglehetősen elterjedt érzelem, a „pénz számolva, asszony verve jó”, a gyerekeknek lekevert nyakleves pedagógiai hasznának és a melegek átnevelésének népies hiedelmeivel együtt. A velük szembeni humanista közhelyek mindegyike a nemlétig kopott. Az Auschwitz-Birkenau, Treblinka, Sobibor és Buchenwald iránti forró rokonszenv – ebben az egyértelmű formában – azért viszonylag ritka. De azért itt van, elég sűrűn találkozunk vele a pesti utcán és a magyar nyelvű internetes forgalomban.

A fölháborodás helyét átvette a melankolikus beletörődés. A nácik – komor fenyegetőzés helyett – már tréfálnak. Biztosak a dolgukban. Dévaj szójátékokat eszelnek ki. Adj gázt! Hehe.

Menjek el az Élet Menetére? Izraeli zászlók alatt? Amikor az univerzális botrányra a hivatalos antifasiszták etnikai választ adnak? Meg „felekezeti” választ? Kényszeríthetnek rá a nácik, hogy megfeledkezzem a palesztinok elnyomatásáról és fenyegetettségéről? Milyen zászlók alatt kellene hömpölyögnie az antifasiszták százezres, milliós menetének?

Semmilyen zászlók alatt.

És a botrány univerzalitása miatt feledkezzem meg róla, hogy nem az emberiséget gázosították el, hanem a zsidókat? „Nagyon sajnáljuk, hogy európai államok meggyilkolták a nagymamátokat” – mondják az antináci humanisták. Még mindig nem mondják azt, hogy „nagyon sajnáljuk, hogy megölték a nagymamánkat”. Mindegy.

Valami hétköznapit, érzékleteset, irodalmit kellett volna írnom. Majd, ha lehet.

Tamás Gáspár Miklós