Avant-garde

Ezt a szót magyarul még le se lehet írni. A mai helyesírás arra utasít, hogy így írjam: „avantgárd”, az urak szerint ez fonetikus átírás, holott a „d” néma, s ha már a „-gárd” utótagban kiteszik az ékezetet (amely egyszerre kvantitás – azaz jelzi a magánhangzó hosszúságát – és önálló hangzó), akkor az elején is ki lehetne rakni. Írták úgy az 1960-as években, hogy „avangard”, de hát ez is túlzás a sok zord magyar „a” miatt. (Volt a német, a kötőjelet kiiktató, szintén kissé abszurd írásmódot – „Avantgarde” – utánozva „avantgarde” is az 1940-es és 50-es években.) Helyesen, a magyar helyesírás elvei szerint írni – „ávangárd” – akríbia volna s szokatlan. A túlságba vitt korrekt irály nevetséges.

Úgyhogy én emiatt mindig egyszerűen franciául írom, általában dőlt betűvel. Evvel meg azt sugallom akaratlanul, hogy afféle külföldi fakszni.

Az avant-garde, hasonlatosan a non-person helyzetéhez, non-word magyarul. Ortográfiai s ennek folytán nyomdászati kiátkozottsága föltűnő. Mintha jelezne vele valamit. Régi polgárasszonyok rutinírozottan csúfolkodtak az olyan alpári ejtéseken, mint a „goblejn” és a „rökamié” (ez utóbbi ún. hiperurbanizmus, amikor a beszélő franciásabb akar lenni, mint a francia). De hát a „reneszánsz” se különb (két súlyos s egy enyhébb fonetikai hiba van három szótagban). Tehát az avant-garde sem egyedülálló eset.

Használata nem természetes.

Olyannyira nem, hogy érezni lehetett a megkönnyebbülést az 1980-as évtizedben, amikor némelyek – minden különösebb reflexió nélkül – elkezdték mondogatni, hogy az avant-garde-ot „fölváltotta” a „posztmodern”. S ezt abban az osztályfőnöki vagy (urambocsá) „magyartanári” szellemben, amely jámborul hiszi még ma is, hogy létezik külön „szépirodalom”, amelytől elválik az értekező próza, az esszé, a kritika meg a többi. Próbálják elmagyarázni az illetékeseknek, hogy Pascal vagy Rousseau nem tartozik „a francia irodalomhoz” vagy Nietzsche a némethöz.

Mi több, a „posztmodern” a magyar műbírálatban afféle stílusnak tetszett (már az avant-garde se volt az), amolyan késő XX. századi rokokónak vagy góngorizmusnak. Nem nagyon vették észre, hogy a posztmodernről társadalomtudós (Lyotard), filozófus és földrajztudós (David Harvey) és politikai esszéista (Perry Anderson) írta a legfontosabbakat, de ÁGI NÉNI, a nyúlánk, nagy szemű magyartanárnő jól tudta, hogy az expresszionizmus sajátja a sok nagybötű, fölkiáltójel meg „ó, ember!” kiáltás. A posztmodernben meg sok a pastiche, az álidézet, „vendégszöveg” és bennfentes tréfa. ÁGI NÉNI azt is tudta, hogy van benne palimpszeszt és cento is, de ne terheljük túl a gyerekeket. Az egész olyan relativisztikus (egyik kutya, másik komondor, hehe), meg vége – tudjátok, lányok – a „Nagy Narratívának”. „A Nagy Narratíva” vagy „Nagy Elbeszélés” olyan kommunista-konzervatív dolog volt egykoron, amely szerint az idő (a temporális szekvencia) ment valahonnét valahová, volt neki teleológiája (azaz iránya és szubsztanciája), volt neki üdvcélzata s ennek folytán: tanulsága. Úgy föstött, hogy ráadásul még minőségileg is különböztek az események akkoriban, voltak jobbak meg rosszabbak, s így aztán – fölöttébb sajnálatosan – BELEKEVERTÉK A POLITIKÁT A MŰVÉSZETBE, s így elkobozták ez utóbbinak a szuverenitását. Így volt ez régen, de most, posztmodern („gyorsuló, globalizálódó”) korunkban – ne piszkálj most, figyelj az ÁGI NÉNIRE! – szimultán jelentkeznek különféle irányok, nincsen közöttük kivételezett vagy kitüntetett, ezért hát aztán alapvetően a művészetnek meg a szépirodalomnak az autonómiája érinthetetlen, nem lehet mintegy kívülről rákényszeríteni „más logikát”, mint aminő a sajátja.

Szóval minden a legnagyobb mértékben pöpec.

Bezzeg az avant-garde!

Hát hiszen az avant-garde mindenekelőtt ÁT volt politizálva.

Bezzeg a Szentjóby!

„MN: A következő teremben sötét van, csak a szélén lehet végigmenni, a végén egy »Streik macht frei!« felirat látható. Miért nem használtad ki ezt a hatalmas termet?

STT: Ki van használva. Sztrájkhasználatban van. Ez a Rosa Fluxemburg tér. Egyrészt: a rendszerváltás előtti, az ún. szocialista állam által kiforgatott, elhazudott, elnyomott tervünk, illetve a rendszerváltás utáni, a kapitalista állam által meggyalázott, megrágalmazott, elsikkasztott tervünk foglalja el ezt a teret. A Rosa Fluxemburg tér sötét, kopott, kopár falai adekvátan illeszkednek a helyzethez. Ahhoz, amelyben a TNPU a teljes felelősséget magára vállalja a civilizálatlan, szakmaiatlan, provinciális Ludwig múzeumi viszonyok, az alkotmánytalan, puccsista, fékevesztett, országos, Übü apónyi giccskultúra és a kollektív, globális, egyre terjeszkedő Big Brother-brutalitás miatt. A Rosa Fluxemburg tér a polgári engedetlenség tere. Másrészt: szemnek kedves színek és formák, tehát művészet alig van ebben a kiállításban, itt főként nem-művészet-művészeti dokumentációk vannak. »Ars est celare artem.« (»Az igazi művészet titkolja, hogy művészet.« — K. T.) A nem-művészet-művészet ezt nyíltan tagadja.” (magyarnarancs.hu)

Mármost az ÁGI NÉNI tanítványai itt zavarba jönnek, mert egyrészt UGYE a lelkiismereti, szólás-, vallás-, gyülekezési, vélemény-, továbbá művészeti szabadság rítusa nem nagyon teszi lehetővé, hogy a művészet szuverenitását BEkorlátozó – nem tudom, megfigyelték-e, hogy van igekötődivat? – öt éve azt mondták, „leelőz”, arra, ami manapság „beelőz” [helyesen: megelőz] – vagy LEkorlátozó politikai-történetelméleti fejtegetést nyilvánosan kiiktassák a legitim művészeti szöszmötölés autonómiaesztétikai lángköréből, így hát marad a mindenkori uralkodó osztály egyik legalapvetőbb cenzúraeszköze. A humor. A Szentjóby nyilván tréfál: szürreális élc.

Csakhogy a Szentjóby nem mondja, hogy tréfál, márpedig a posztmodern nem pusztán tréfál, hanem mondja, hogy tréfál, amikor a fókuszba löki a vakablakot. Az avant-garde nem mondja, de megszülethet az a rémületes vélelem, hogy egyáltalán nem is élcelődik, hanem a „sztrájkon” azt érti, hogy: sztrájk!

A börtönviselt roma verekedők bicepszére szokták tetoválni, hogy: ÜSS! (Strike!)

Ők ezt halál komolyan, szó szerint értik.

Lehetséges netán, hogy az avant-garde művész csakugyan…? Ha komolyan vesszük azt, hogy „Rosa-Fluxemburg-Platz”, és visszaállítjuk a normális szó- és betűhasználatot, akkor mi történik? Ha a Fluxemburgból elvesszük az „f”-et, marad Luxemburg. Ha a „fluxus”-ból vesszük el az „f”-et, marad a luxus.

Tréfált az avant-garde?

Ez itt a kérdés.

A netáni komolyság – és Szentjóby majdnem elárulja magát, amikor „elhazudott” és „elsikkasztott” TERVÜNKről beszél, miféle terv ez, St. Auby Turba Tamás elvtárs, hány éves terv, hm? – egyértelműen megmutatja, hogy a TNPU modern, tehát per def. elavult.

Tamás Gáspár Miklós