Litera, 2013. június 3.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
„Álarcosan jövök” vagy: „álarcban járok” – Descartes mondata a modern filozófia első kijelentése.
Maga a kijelentés nem modern.
Az eszmetörténet egyik alapvetése Leo Strauss pár lapnyi írása – nagyobb hatású volt, mint sok ezer lapos életműve –, az Üldöztetés és az írás művészete (1941). „…Az üldöztetés sajátos írástechnikát, ezáltal különös irodalmi műfajt hív életre, amelyben kizárólag a sorok között jelenik meg az igazság a legfontosabb dolgokról. A sorok közötti üzenetek csak a megbízható, értelmes olvasókhoz szólnak. [Ez a műfaj] biztosítja a személyes kommunikáció minden előnyét, ugyanakkor kiküszöböli legnagyobb hátrányát: nem csak az író ismerősei férhetnek hozzá az új gondolatokhoz. Biztosítja a nyilvános közlés minden előnyét, de kiküszöböli a legnagyobb hátrányát: az írót fenyegető halálos ítéletet. De miféle szemfényvesztéssel lehet úgy szólni nyílt színen valamely kisebbséghez, hogy közben a publikum zöme nem vesz észre semmit? Axiómával lehet megadni a választ: a gondolkodni rest olvasók fölületes olvasók, és csak a gondolkodó olvasók alapos olvasók. Ezért ha az író kizárólag a gondolkozó olvasóhoz kíván szólni, akkor nem kell többre vállalkoznia, mint úgy írni, hogy csak a nagyon alapos olvasók hámozhassák ki a mondanivalóját.” (Lánczi András fordítása; magyarítva.)
Ez kétségkívül jellemző a régiekre. Kritikai és kontextuális olvasatok földerítik azokat az elméleteket, amelyekért súlyos büntetés járt annak idején: a rejtett ateizmus például sokkal elterjedtebb volt, mint gondoltuk volna, ennek pedig pallos a hagyományos honoráriuma.
Persze Descartes nem csak erre gondolt, bár főleg erre. Az ő esetében már nem pusztán a büntetéstől, az inkvizíciótól, a betiltástól, a kiközösítéstől kellett félni (azaz az egyháztól és az államtól), bár ezért emigrált Franciaországból Németalföldre, hanem a közvéleménytől is, ezen belül pedig az akkor még ifjú szubkultúrától: a tudományos közvéleménytől. A heterodox vagy „pogány” vélemény kifejezése akkor is veszedelmes volt kicsit később, Spinoza esetében, ha a korban a szabadelvűség maximumát megtestesítő Németalföldön az őt kiátkozó portugál-zsidó közösségnek nem volt állami autoritása, azaz pallosjoga; a tágabb közvélemény mint ateistát és demokratát bélyegezte meg, pedig művei név nélkül vagy posztumusz terjedtek, vagy sehogy se. Descartes azonban a filozófus személytelenségére is gondolt, illetve a szerzői persona filozófiai célú megkonstruálására (ebben Descartes a későbbi rövid elbeszélés, a novella – máig romantikus műnem – egyik korai előfutára).
Az álarc – természetesen – elrejt és kifejez.
Elrejtheti „a valódit”, de arra is szolgálhat, hogy (mivel az empirikus én elégtelen), hogy valami jobbat, igazabbat, magasabbrendűt jelenítsen meg. (Nem föltétlenül azért, hogy jobb képet mutasson a gondolkodóról, mint amilyet megérdemelne.) A személytelenség erős retorikai fegyver: a gondolkodó gondolatát az objektív világrend önreflexiójaként ábrázolja („tárgyi igazság”), s így a leghatalmasabb tekintélyt adja a kezébe (ennek az előde a próféta isteni inspirációja). Másrészt a gondolkodót az objektív világrendről szóló „tárgyi igazság” szolgájának, beszélő eszközének – instrumentum vocale – tünteti föl, azaz önzetlennek. És elfogulatlannak.
Mindazonáltal más használata is van a filozófiai álarcnak, amely – a polgári (liberális) alaprend esetében – a „karaktermaszkok” (Marx) egyike abban a társaslélektani helyzetben, amelyet túlzás nélkül manipulált konformitásnak (világnézetileg kiélezve: konformizmusnak) kell neveznünk. Itt a heterodox (radikális, szubverzív/fölforgató, nem konvencionális) nézet nem a büntetést kockáztatja, hanem a félreértést. Bármit mond a filozófus, az uralkodó értelmezési sémák szinte automatikus működése révén nézete belesimul az általánosba, mindenképpen a szokványos, a „mainstream” egyik változatának értetődik.
Ez ellen harsány, rikító gesztusokkal lehet védekezni: ekkor azonban a radikális gondolat azonnal „szubkultúrának” minősül, s mint ilyen, „szubjektív” különösség, sőt: különcség lesz, amelyre a tolerancia (vagyis az irrelevancia) főszabálya alkalmaztatik.
Vegyünk egy különösen szubtilis, bár nem elsőrendűen filozófiai példát.
Amikor az 1980-as években kialakult Pesten az akkori rendszer kezdetben főként intellektuális ellenzéke, ezt – lengyelországi példa nyomán – „demokratikus” ellenzéknek nevezték. Ez részben föltárta a természetét (hiszen ellenezte az akkori „puha” diktatúrát), részben eltakarta (mert a rendszer üresen pozitív szavai közé tartozott a „demokrácia”, már nem is a „népi” vagy „szocialista” demokrácia hatástalan retorikai alakzatában). Evvel a demokratikus ellenzék jelképesen bemutatta, hogy nem a Horthy-rendszert akarja visszahozni. A kifejezés a maga lebegő kétértelműségében kihívás is volt („nem ti vagytok demokraták, hanem mi”), meg nem is („mindennek ellenére mi demokraták vagyunk, nem reakciósok, ahogy ti se”). Visszamenőlegesen viszont eltakarja/elrejti , hogy szemben a ma általános benyomással, a demokratikus ellenzék kurta létének csak a vége felé lett liberális, a történet elején és közepén nem volt az. (Ebben kezére játszik, hogy az utóbbi negyedszázad szóhasználatában a „demokrácia” a liberalizmus szinonimája, eszme-, művelődás- és politikatörténeti szemszögből tévesen.) A demokratikus ellenzék kezdetben a helyi új baloldal volt. Így szólt a róla keletkezett első komolyabb nyugati beszámoló címe is: Die Neue Linke in Ungarn, írta „Gabriel Becker” (azt hiszem, Bence György). A rendszerváltás után elterjedt a közhely, amely szerint „semmi nem került elő az asztalfiókból”. Ebből egyetlen árva szó se igaz, ámde ami előkerült, az a „szovjetellenes” kritikai marxizmus hagyományából származik (meg van egy kis anarchista füzet is), s ez mélységesen idegen volt a demokratikus ellenzék vezető elméinek intencióitól 1987/88 után. Ezért a szerzők bűnsegédletével a demokratikus ellenzék intellektuális szubsztanciáját elrekkentették. A kortársi és az utólagos osztályozás/besorolás – a két ellenkező irányból – megsemmisítette a talán legjelentősebb magyar kritikai áramlatot, és „múlt nélkülivé” tett néhány jelentős gondolkodót, hiába „tudjuk” névlegesen, hogy írtak korábban ezt-azt.
Ma is van olyan magyar szerző, akinek a jelenlegi munkássága élesen válik szét exoterikus és ezoterikus részre, bár álláspontját voltaképpen nem titkolja (inkvizíció nincs, csak konformizmus – ne feledjük). Ez a szerző nagy példányszámú lapokban és portálokon valaminő radikális-egalitárius, részvételi demokrata nézeteket terjeszt és népszerűsít Magyarországon, ám angol nyelven marxista elméleti műveket ír, amelyek megjelennek más nyugati nyelveken, főleg németül, de szerbhorvátul és románul is (hiszen a Balkánon és a volt Szovjetunió némely részein van radikális baloldali szubkultúra, szemben Kelet-Közép-Európával, közelebbről „a visegrádi országokkal”), ilyes természetű videói és szövegei főleg tőlünk keletre és délre terjednek. Ezek a hajlandóságai tulajdonképpen kiderülnek exoterikus – magyar nyelvű – publikációiból, de csak alapos olvasás esetén. Még akkor is „liberálisnak” vagy ilyesminek nézi a legtöbb olvasó (a mainstreaming jelensége miatt), ha olykor bevallja – Magyarországról nézve ezoterikus – tendenciáinak meglétét exoterikus kontextusokban. Is.
Az álarcot ezúttal nem a szerző helyezte föl a fejére, hanem a körülmények – de hiszen ez általában így van és így volt.
A huszadik század közepén összesen hárman tudták – Theodor W. Adorno, Max Horkheimer és a szavaikat följegyző Gretel Adorno –, hogy a kritikai elmélet két alapítója politikailag mit gondol. 1956 nyarán beszélgettek, a följegyzést a Horkheimer-összkiadás mindenféle apróságot tartalmazó függelékében rejtették el megtévesztő cím alatt, s csak 2011-ben derült ki – amikor a londoni Verso önálló könyvecskében (Towards a New Manifesto) angolul kiadta – , hogy a konzervatív-pesszimista kultúrakritikusnak számító szerzők kommunisták voltak vagy maradtak, „noha már nincsen Párt”. Horkheimer és Adorno (még az új baloldallal szemben is fönntartott) politikai szkepszise nem változtatta meg szubsztanciális meggyőződését. A radikális kritika lehetőségének – mint kiderült, sikeres – életben tartása volt a két ember stratégiája a represszív-konzervatív Nyugat-Németországban, de ennek a negatívumnak a visszája titokban maradt mostanáig.
Nincs – még – olyan társadalom, amelyben az álarc nélkülözhető lenne. De a maszk legalább nem öregszik.
Tamás Gáspár Miklós