A balos gyerek nem érti

A szüleim baloldali emberek voltak, ültek is emiatt a háború előtt és alatt. Ezt csak azért említem, mert ők ellenzékben lettek baloldaliak, és mindenféle okokból és módokon különböztek a többi kelet-európai párttagoktól, és inkább hasonlítottak későbbi vagy akár mai gauchiste értelmiségiekhez. Például apám elvitt nyaralni, hogy anyám addig pihenhessen másik üdülőhelyen. Vagy egyszerűen otthon maradtunk, amíg anya elment Călimăneşti-re vagy Borszékre. Meg apám főzött. Meg csöndben kellett lenni, ha anyám olvasott, pedig apa volt a magasabb státuszú (anyám műtősnő volt a kolozsvári vasúti kórházban, apám főszerkesztő meg színigazgató meg ilyenek). Valami régi sláger dallamára szokták volt énekelni: „feminista közgyűlésen dikciózik a mamáááád!…” Hát ők nem dikcióztak – de lehet, hogy feministák voltak titkon?

Mindez az ötvenes és a korai hatvanas években. El nem tudják képzelni, hogy ez milyen kivételes volt egy vidéki nagyvárosban, a Román Népköztársaságban.

Voltak a dolognak hátrányai. Nem ismertem a valódi életet. Lehet, hogy még mindig ennek köszönhetem lankadatlan és elpusztíthatatlan fölháborodási – vagy legalább: megütközési – képességemet.

Második elemista voltam, amikor K. Sanyi – aki a legjobb barátom volt az osztályban – édesanyja meghívott ebédre. (Akkor csak déli tizenkettőig jártunk iskolába.) Játszottunk a kis előkertben (a Hét Vezér tér környékén, a vasutas telepen, a sorházakban), amikor Sanyi édesanyja kijött, és szólt: „Gyertek, gyerekek, kész az ebéd!” Sanyi annyit mondott, hogy: „Mindjárt.” Erre az anyja lekevert neki egy nagy pofont.

A baj csak az volt, hogy én nem tudtam: gyerekeket szoktak verni.

Már nem emlékszem rá, hogyan éltem túl az ebédet, de arra igen, hogy hazamentem, és követeltem a szüleimtől, hogy járjanak el, hogy intézkedjenek, hogy intézzék el: K. Sanyi ezentúl éljen nálunk, hiszen az anyja gonosz. Tudom, hogy nem azt gondoltam: bolond. Hanem azt, hogy gonosz.

A szüleim elmagyarázták, hogy ez sajnos nem lehetséges. Hogy a jog ezt nem engedi. Hogy még súlyos testi sértés esetén is bizonytalan lenne, tehetünk-e valamit.

És igen, igen: sajnos bizony vannak emberek, akik szokták ütni-verni a gyereküket.

MICSODA?

Igen, bizony sajnos még előfordul – mondták a kommunista szülők.

A GYEREKÜKET?

Igen.

Nem értem. Ez hogyan lehetséges? Hiszen ők kisebbek.

Nyolcéves kislányom ma elmesélte, hogy az egyik osztálytársa kapott egy óriási frászt az apjától, mert nem találta a teremben a pulóverét. Aztán eszébe jutott ez a történet, és újra elmeséltette velem. Mondtam neki, vannak olyan férfiak, akik még a feleségüket is megverik.

Az nem olyan nagy baj – mondta a kislányom. „Miért?” – kérdeztem. „Mert a nő elválhat a férjétől, de a gyerek nem válhat el a szüleitől.” Ebben, látod, igazad van – mondtam a kislányomnak. Aztán megkértem, aludjék már, mert a litera.hu várja a cikkemet, és még azt se tudom, mit írjak.

„Hát írd meg ezt” – mondta a kislányom.

„Talán” – feleltem. Megírtam, de ő nem tud róla, mert már mélyen alszik.

Tamás Gáspár Miklós