A lírai hős

Az iskolában úgy tanítottak bennünket, hogy némely költeményeknek van lírai hősük, akiről a vers „szól”, vagy aki a versben „beszél”, a költő nevében vagy se, de a költőtől megkülönböztetetten.

Fölhajtott gallérral ácsorog az esőben. Lehunyt szemű arcát odakínálja a bágyadt őszi napfénynek. Kinéz a vonat ablakán. Kigombolja a blúzát. (A lírai hősnő mindig erotik.) Firkál a füzetébe. Fölemeli a borospoharát. Eloltja a villanyt. Koporsóján dübörögnek a rögök.

Tetszik tudni.

Még mindig, ha belenéznek a lapokba, amelyek „irodalmi” szövegeket közölnek, a legtöbb a „lírai hős” pozíciójának rögzítésével kezdődik, ül, áll, fekszik, és följegyeztetik meteorológiai helyzete is. Igen gyakran bámul a tükörbe, és öregedő arcát látja (a legtöbb publikáló szerző középkorú).

Mivel a lírai hősök elsöprő többsége az emberiség (the common man) metaforája, bármilyen a pozíciója – többnyire csak a hangulata – , beszéde, ha „stilizáltan” is, de kollokviális. Evvel a szerző mentesül a kínos föladat alól, hogy lírai hőse intellektuálisan nehéz, bonyolult föladatokat tűzzön ki és oldjon meg – hiszen hideg van, és a lírai hősnek el kell mennie hazulról, viszi a 47-es villamos. (Kiáll a garázsból. Várja, hogy a motor fölmelegedjék. Fölmutatja útlevelét a röpülőtéri ellenőrző pultnál.) Eszébe jut a gyerekkora. (Benne a magyaróra a lírai hősről.)

A kelet-európai tárcanovella, publi, rövidvers, jegyzet, karcolat kiinduló helyzete az érzelmes öniróniával szemlélt lírai hős (modernebb magyarórán: lírai Én). Ebbe a puha iróniába van belecsomagolva a konfesszió: „Szemerkélt az eső, amikor megpróbáltam megcsókolni a sógornőmet. Eltolt magától. A nyaka köré kanyarította a sálját, s azt mondta: – Ha Zsuzsa kérdez, majd hívom később. Ne légy már hülye. Szevasz.” „Kicsit másnaposan írtam a kérvényemet, hogy fölvegyenek a pártba. Gyula megmondta kereken, hogy másképp nem lehet. Márpedig én föltettem magamban, hogy eljutok Dél-Amerikába. Különben is úgy éreztem mindig, hogy azért van valami a ruszkikban.” „Már vagy két éve nem beszéltem a barátommal, a fene tudja, miért, amikor megláttam a megállóban. Hátizsák volt rajta meg edzőcipő, de így is hajlott hátú öregembernek nézett ki. Ott álltam a kapualjban, nem indultam el. Meg fogunk halni.”

Satöbbi.

Minél többet esik az eső a lírai hős pozíciómeghatározásakor, annál rosszabb a politikai helyzet. Ha némi habozás után elindul, a helyzet javul. Ha fekve marad, s befordul a fal felé, a helyzet katasztrofális. Nincs az a cenzúra, amelyen a lírai hős nem fog ki. Mostanában a magyar, délszláv, orosz lírai hős gyakran vásárol be és főz (a legtöbb publikáló szerző elvált, középkorú férfi). Elszántan prózai. Grillkolbászról esik szó meg sárgaborsó-főzelékről. A lírai hősök Kelet-Európában már csak sört isznak, és nem gyújtanak rá merengve, tragikusan, lemondón. A lírai hősnek újabban nincs explicit világnézete (ha már rá se gyújt a presszó esőverte, kihalt teraszán). Így is jó, úgy is jó, de mindenképpen rossz. A lírai hős számára van másnő, aki erotik, de a másnő csakugyan másnő: a középkorú férfihős utópiája egyre inkább a leszbikus szex, ez izgi, de magányát nem zavarja.

Emblematikusan bukkan föl a divatból kiment, félig elfelejtett („Záray János”* – írja a Népszabadság glosszistája, nem tréfából) sláger, minél gázabb, annál tutibb. Una lacrima sul viso. Non ho l’età. In ginocchio da te. A lírai hős egyre camp-abb.

Mindez alapjában semmit se változott az Esti Hírlap „hírfeje” óta, anno 1959.** A „magas irodalom” átvonul, a lírai hős marad. Egy-egy arc. Megbánás, nosztalgia, szelíd gúny. Ez az anyag zöme. Mindenki ezt olvassa, de nem törődik vele senki.

Fölébred fél ötkor, lámpát gyújt, zörög a gyűrött újságpapír. (Régebben ilyenkor megszólalt a bőrgyári sziréna, de már nincsenek gyárak. Tülkölt egy-egy gépkocsi, de már tilos dudálni. Mitévő legyen az irodalom?) Kibotorkál a konyhába, maradt vodka az üveg alján. Bekapcsolja a rádiót.

______________________

*Fiatal és hatuma olvasóinknak: Záray Márta és Vámosi János a helyes megfejtés.

**Mit vagy úgy oda? (Vö. „önmegszólító verstípus”.) Elvégre ez a lutheránus és janzenista ágostonossággal kezdődik (írtak erről itt is a Le Dieu caché örvén pl., nem igaz?), ami a kései sztoára utal vissza; nézd meg századszorra Rembrandt önarcképeit, olvasd újra Bethlen Miklóst, de aztán ott van a romantika, egészen addig az eget-földet rengető közhelyig, hogy aszongya, „egyedüli példány”, így megy ez négyszáz éve legalább. Igazán nem újdonság, hogy a nyugati polgári individualizmus régi formái vulgarizálódnak, kommercializálódnak, kiürülnek, majd elpusztulnak. Minek ez a lamento?

Tamás Gáspár Miklós