Tamás Gáspár Miklós: Elmentem a falig I.

’68 nem ért véget ’68-ban, „az álom, amely egyidős az emberiséggel” még eltartott egy darabig, azt hittük, fölébredtünk belőle 1989-ben, de azt is szoktuk álmodni, hogy alszunk és fölébredünk, miközben valójában alszunk és álmodunk tovább. –  Nagyinterjú Tamás Gáspár Miklóssal. Első rész.

GA: Kérlek, kezdjük a felmenőid nagyszülői generációjával ezt az élettörténetet.

Anyai nagyanyám még élt a háború alatt; megölték Auschwitzban, meg az egyik nagybátyámat és nagynénémet; őket nem ismerhettem, két nagyapám még a háború előtt meghalt, de ismertem az apám anyját, aki nem nagyon szeretett bennünket. Szellemes, okos, kegyetlen, kemény asszony volt, de én észrevettem rajta kisgyerekként, hogy nem szerette az apámat, a saját fiát, és ezért haragudtam rá, úgyhogy nem voltunk jóban.

JL: Milyen kulturális övezet jellemezte a nagyszülői generációt?

Az apai nagyapám szabómester volt Székelyudvarhelyen. Paraszti származás (nagyanyám is), őseink között sokan szénégetők voltak. Elég különleges szabómester lehetett, a mesterséget ugyan Németországban, Ausztriában tanulta tovább, ahogy annyian – de hogy miként lehetett ennek a három elemit járt embernek tele a könyvespolca az orosz irodalommal, Turgenyevekkel meg Tolsztojokkal meg Dosztojevszkijekkel meg Gorkijokkal? Fogalmam sincs. Nem volt olyan ember, akit ilyesmiről meg lehetett kérdezni. Kedves, derék, jóságos ember volt, de zárkózott. Nem lehetett tipikus, gondolom, Székelyudvarhelyen a kisiparosok körében Turgenyev és Tolsztoj olvasása. Majdnem csak orosz regényirodalmat olvasott, ezt szerette. Apám úgy nőtt föl, egyszerű házban (ma is megvan, talán az utolsó emeletes faház Udvarhelyen), hogy ott volt Csehov, apám nagy kedvence, mint egyébként sok magyar értelmiséginek. Érdekes egyébként, hogy egész Nyugat-Európában Dosztojevszkij, Magyarországon Csehov. Igen, a kisebb kanavász… Egyszerűbb. Éles szemű nagy művész, filozófia nélkül.

JL: Apádnak ez a környezet lehetőséget adott egy első generációs értelmiségi induláshoz.

Nagyapám örült neki, hogy egyetemre akar menni, iszonyatos nehézségek között elérték, hogy egyetemre menjen. Közben jött a gazdasági válság. El tudjátok képzelni, hogy a gazdasági válság alatt ki csináltatott öltönyt magának Székelyudvarhelyen. A nagyapámnak volt segédje, el kellett bocsátani, apám tandíját épp, hogy ki tudták fizetni. Apámnak elemi egzisztenciális nehézségei voltak. Egy ízben profi labdarúgó volt. Úgy kell elképzelni, hogy a Kolozsvári Vízművek csapatánál játszott, és az volt a profi benne, hogy kapott ebédet az üzemi konyhán. Kapott ebédet, reggelit nem, legalább egyszer egy nap evett meleget. Iszonyú sovány volt, vannak képek róla, éhezett rendesen. Erős fiatalembernek napi egy étkezés nem elég. Neki csak ennyi jutott Kolozsváron. Az első állásajánlatra otthagyta az egyetemet, csak a háború után fejezte be. Magyar-latin szakos volt, valahogy lakott egy darabig olcsón, kedvezménnyel a „Szent Jóskában”, aminek a hivatalos neve Báthory-Apor Szeminárium, bentlakása volt a katolikus diákoknak Kolozsváron (a nagyanyám volt református). Újságíró lett.

GA: Annak is készült?

Dehogy készült annak. Író akart lenni.

JL: Az édesapád figurájáról az ÉS-ben, Apa száz éve címmel jelent meg a magyar aparegényekhez méltó prózád. Ebben hangsúlyosan említed, ami Magyarországon nem közismert, és minduntalan eltakarja a politikai propaganda, hogy a kisebbségi magyar értelmiség jelentős része baloldali volt, mi több, a kommunista párt meghatározó alakjai közé tartozott.

Hogy hívták a Kommunisták Romániai Pártjának a főtitkárait? Köblös Elek, Breiner Béla, Fóris István. Magyarok voltak. Az egész világon a kisebbségek csatlakoztak a kommunista pártokhoz. Különösen, ahol apró radikális, földalatti pártok voltak. Például minden jelentős egyiptomi kommunista kopt volt. Keresztyén. Szíriában is. Szír katolikusok. Libanoni maroniták. És így tovább. Romániában „magyar pártnak” számított a kommunista párt, a bázisa többek között a székelyföldi faiparban volt. Ott volt az egyetlen erőszakos kommunista lázadás Kelet-Európában a két világháború között, 34-ben, Gyimesben. Fegyveres fölkelés. Mindenféle központi bizottsági jóváhagyás nélkül a helyi kommunista szervezet klasszikus középkorias fölkelést rendezett ott. Sok magyar volt, sok zsidó, azok másutt is voltak a kommunista meg a baloldali pártokban, Romániában főleg magyar zsidók és besszarábiai, jiddisül beszélő vagy bukovinai német zsidók. Apám kezdetben az ottani magyar népi baloldali kezdeményezésekben vett részt, földműves lapot szerkesztett. A Magyar Dolgozók Országos Szövetsége (MADOSZ) a kommunista pártnak volt a magyar nemzetiségi szervezete, épp most jelent meg róla Főcze János érdekes könyve. És sok helyen nagyobb volt, mint a párt maga. Jelentős taglétszámmal, még több szimpatizánssal és befolyással. Dolgozott apa a nagy liberális lapnál, a Brassói Lapoknál, az a legnagyobb erdélyi magyar napilap volt. Kacsó Sándor volt a főszerkesztő, akit jól ismertem. Mindenkit jól ismertem… Kacsó Sándort már akkor, amikor már öregember volt, feküdt az ágyban és egész nap sírt. Agyvérzés miatt, de valahogy mégis szimbolikus: egész nap sír. Csurogtak a könnyei egyfolytában szegénynek. Törölgették selyemkendővel. Apám a galaci várbörtönben töltött néhány hónapot, ahol a fő probléma az volt, hogy a korrupt fegyőrök ellopták a rabok ételét. Negyven kilóval jött ki onnan. És akkor kapott valami állást a szatmári Szamos című világlapnál…

JL: Periodikában.

Nem, nem periodika volt, napilap. Három napilap volt Szatmáron. Budapesten harminc. Ők csak hó végén fizettek, a hó elején kellett belépni, és nem volt egy fityingje sem. Elment Szatmárra, még volt annyi pénze, hogy a vonatjegyet megvegye, és akkor ott érdeklődött még aznap délután, hogy nincs-e valami baloldali rendezvény, ahol esetleg van szendvics vagy valami. Éhes volt. A zsidó kórháznak az alagsorában volt ilyesmi, oda elment, és meglátta az anyámat. Mint afféle vidéki szeladon, az apám nem fog odamenni egy szép nőhöz, és azt mondani, hogy kurva éhes vagyok, adjon már egy szendvicset, mert ez nem férfias és úri dolog, hanem kért egy pohár likőrt. Éhgyomorra. Nem evett már két napja. Elvesztette az eszméletét. Az anyám ápolónő volt, rögtön megállapította, miről van szó. Leguggolt mellé, megemelte a fejét, és azt mondta neki: „Maga marha”. Ez volt az első mondat kettejük között, ebből kiváló házasság lett. Bejött a magyar hadsereg 1940-ben, mesélte apám, hogy éppen Sepsiszentgyörgyön volt a nem is tudom melyik lapnál, valami megmoccant benne, mégiscsak bejön a magyar hadsereg. Ez addig tartott, amíg egy kéz nehezedett a vállára, és azt mondták: „Tamás Gáspár?” „Igen.” „Velünk jön.” Ennyi volt az elérzékenyülés az országgyarapítás ügyében. Lecsukták, aztán kiküldték az első vonalba. Meg is sebesült, súlyos aknaszilánkokat kapott a talpába szegény, úgyhogy egész életében bottal járt. Megvan a botja, most is itt áll az előszobában.

GA: Ha már a börtön: nemrég Tompa Andreával készítettünk Nagyvizitet, és ő mesélte, hogy a nagymamája…

Aki az én gyerekorvosom volt…

GA: Együtt volt börtönben a te édesanyáddal, és úgy tudja, úgy mesélte, hogy a börtönparancsnok a partraszállás hírére nem indította el a vonatukat Auschwitzba.

Ez romantikus történet. Egyszerűen annyi történt ugyanis, hogy amikor közeledtek az oroszok, akkor a fegyőrök meglógtak, és otthagyták a rabokat. Nota bene, akkor még a nyilasok uralkodtak Észak-Erdélyben: életveszélyes helyzet volt. Fegyőrök már nem voltak, a kommunista rabok ki voltak szolgáltatva a zűrzavaros erőszaknak. Anyámnak is el kellett rejtőznie, a börtön után még vagy három napig bujkált. És gondolom, a többiek is. Hogyne, nagyon jól emlékszem; Tompa Andrea nagymamája, aki a gyerekorvosom volt, és akit valamiért mindenki úgy hívott: Kocka. Jóval később megállított engem az unitárius kollégium (akkor már Brassai Sámuel Középiskola) előtt, a Kossuth Lajos utca és a Dávid Ferenc utca sarkán, és azt mondta nekem: „Látom, mivel foglalkozol, meg hallom, miket csinálsz, de az embernek a szívét is nevelni kell, Gazsikám, nem csak az eszét, s van három könyv, amit minden fiúnak el kell olvasnia. Turgenyev: Egy vadász feljegyzései, Dickens: Kis Dorrit, Gottfried Keller: Zöld Henrik. Szervusz.” Ezt hagyta rám tizenhárom éves koromban a mozgalom.

Apám is ült börtönben, hazakeveredett, visszakeveredett a frontról, és akkor újrakezdődött az élet. Furcsa élet volt, hiszen a szovjet parancsnokság Észak-Erdélyből kiparancsolta a román államot, nem akartak konfliktusokat a front hátában. Úgyhogy Észak-Erdélyben majdnem egy évig a helyi kommunisták, közelebbről a helyi kommunista értelmiség volt hatalmon. Szegények azt képzelték, hogy ez mindig így lesz. Demeter János, aki aztán a magyar egyetem rektorhelyettese lett később, volt a polgármester, egy másik barátja apámnak, a Teofil Vescan nevű román fizikus, aki úgy beszélt magyarul, mint ti meg én, a társ-polgármester. Megalakult a magyar egyetem meg a román egyetem, nemzetiségi szempontból elkezdődött egy szerény újjáépítés, mert semmi pénzük nem volt ’45 március 6-áig, amikor megalakult a Groza-kormány, és bevonult a román közigazgatás. Addig ők csinálták ott a dolgokat, ahogy elképzelték a weimari köztársaságból származó tapasztalataik és ausztromarxista eszméik, a vörös Bécs (1918-1934) története alapján. Nem tudták, hogy Sztálin generalisszimusz nem egészen így gondolja. Nem voltak információik. Nem járt közülük senki a Szovjetunióban. Párizsban, Bécsben, Prágában, Berlinben ismerkedtek a marxizmussal (vagy Szabédi Strasbourgban). Voltak már akkor is bizonyos problémák azokkal az elvtársakkal, akik ellenezték a Molotov-Ribbentrop paktumot 1940-ben.

Óriási szerencséje volt a családomnak, hogy bár a szüleim előtt nyitva állt a politikai „karrier”, mégse törekedtek rá. Anyám világéletében műtősnő akart lenni, és volt üres állás a vasúti kórházban. Elment oda dolgozni, a nyugdíjig ott is maradt. Ez volt az egyik, a másik, amikor fölkínáltak nekik egy villát, apám hajlott volna rá, hogy elfogadja, de anyám azt mondta, erről szó sem lehet. Mert meg fogják kérni az árát. Nem. Úgyhogy másfél szobás lakásban laktunk világéletünkben. A konyhában volt elkerítve kartonfüggönnyel az ágyam. Ott aludtam, amikor már nagyobb lettem.

GA: Amit elmeséltél édesapádról, az térben nem, de időben ugyanakkor zajlik, mint amit Nádas Péter ír meg a Világló részletekben a saját szüleiről – csak az az érdekes, hogy pont ezeken a pontokon vesz aztán nagyon más irányt az ő történetük: ők közel kerültek a politikához, és a villát is elfogadták.

Igen, ez anyámnak köszönhető, aki igazi forradalmár volt, és igazi puritán. Szigorú moralista volt, és minden szempontból egészen rendkívüli egyéniség. A műtő nagyon nehéz munkakör. A vasútnál mindig súlyos balesetek voltak, pláne a régi időkben. Az nem úgy van, hogy valaki délután négykor hazajön. Ha nagy műtét van, akkor nem jön haza. Azért, hogy velem lehessen, foglalkozhassék a kisfiával, a legkorábbi időpontot vállalta el: bement hajnal ötre meg négyre. Olyankor még nem járt a busz. Emlékszem, télen gyalog ment be a hófúvásban, a nagy hárászkendőjében – a hegyek közel vannak, nagy telek voltak. És ment, hogy velem lehessen. Sok szempontból hős volt. Én elég kései gyerek vagyok, ő negyvenegy éves volt, amikor születtem, azelőtt háború volt. Szokatlan házaspár lehetett, apám hét évvel fiatalabb volt anyámnál. Akkoriban hallatlan. Jött anyám értem az iskolába fehér hajjal – nagyon korán őszült –, és mondták, hogy itt van a nagymamád. Ezt merték mondani az én szép fiatal anyámról. Nagyon élénken emlékszem, mennyire bántott. A kislányom is megkapta ezt nem is olyan rég, a nagyapjának néztek, ősz vagyok én is: kései gyerek Hanna.

Apám egyébként nagyon jó apa volt, a korhoz képest kifejezetten feminista. Anyám mindig egyedül nyaralt, mert azt mondta apám, hogy ha hárman nyaralunk, akkor megint az lesz, hogy rólunk gondoskodsz, Erzsikém. Tehát tessék elmenni egyedül nyaralni! És akkor apám meg én kirándultunk kettesben. Én azért is ismerem jól Erdélyt, mert gyerekkoromtól kezdve elvitt minden jeles helyre. Jött a botjával sántítva, föl a hegyoldalon.

GA: Édesapád a háború utáni években a sajtóban maradt?

Egészen 1958-ig, amikor a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója lett. Pár hete voltam Kolozsváron, Tompa Gábor, a színház mai igazgatója meghívott beszélgetni. Ez ugyanaz a szoba, az apám igazgatói szobája. Hihetetlen, de ebben a szobában hatvan éve – hatvan éve! – semmi nem változott. Tizenkét éves voltam. Hihetetlen. Ugyanaz a színházi szag, fűrészpor, gyanta, enyv, vászon.

JL: A történeteket, amelyek a családi mitológiának a részei, az édesapádtól tanultad és tudtad meg, ő mesélte el ezeket neked?

A régi dolgokat igen, a többit meg átéltem.

JL: Itt nem voltak elhallgatott övezetek, néma tartományok…

Ez nem volt Magyarország.

JL: Nagyon lényegesnek érzem ezt a különbséget.

Harmincéves koromban megérkeztem Budapestre, és mesélte egy csomó liberális értelmiségi, hogy neki felnőttkorában mondták el a szülei, de leginkább véletlenül derült ki, hogy ő zsidó. Nem tudtam, hogy ez létezhetik. Arról, hogy ez titok lehet, soha nem hallottam. Otthon is rengeteg zsidóval voltunk körülvéve, soha föl nem merült, hogy letagadják vagy elhallgassák. De ez Magyarország. Ilyesmi sehol e széles világon nincsen.

JL: Miben látod ennek az okát?

Ezen gondolkoztam már, tehát nem most rögtönzöm. Az asszimilációs (belső) kényszer egy többnemzetiségű országban, mint Románia, egyszerűen nem volt olyan súlyos. Olyan országban, ahol magyarok laknak és románok, mit mond egy magyar zsidó? Hogy ő román? Vagy ő magyar? Az erdélyi zsidók korábban magyarrá asszimilálódtak, ugyanakkor azonban a lakóhelyük Románia lett, a magyar lakosság pedig nem volt irányukban barátságos; nem volt hova asszimilálódni, nem volt mit titkolni. Nem volt mese, ha szabad így fogalmaznom. Meg hát különben is, a széleken nem volt olyan erős az asszimiláció, mint Budapesten.

Én rengeteg zsidót ismertem, akiknek nem volt magyarosítva a nevük. Rosenbergek és Kaufmannok és Rosenfeldek. Egy tipikus magyar zsidót Magyarországon úgy hívnak, hogy Vámos, de Erdélyben meg úgy, hogy Berger. A romániai zsidóság a Kárpátokon túl egyáltalán nem volt asszimilált. A moldvai zsidóság nem nagyon beszélt románul, hanem jiddisül meg oroszul – illetve németül Bukovinában s Bukarestben itt-ott ladinót beszéltek a szefárdok. Nem volt erőteljes az asszimilációs nyomás, és nem volt erős az össznemzeti ideológia, ami ma is hibátlanul működik Magyarországon, és ami sehol a világon máshol nem létezik. Hogy arról írnak meg beszélnek, hogy a zsidók magyarok vagy nem magyarok vagy mennyire magyarok, vagy mi a jó magyar. A cigányok is magyarok. A német és szlovák kisebbség tagjai is magyarok. Miközben utálják is a kisebbségeket, amelyek egyébként érzelegnek a magyarságukról. Ha valaki ezt mondaná Norvégiában vagy Németországban, azt felelnék rá, hagyjuk ezt a náci dumát, apuskám. A „befogadás” gőgje és paternalizmusa tisztán etnicista (rasszista vagy sovén), de öntudatlanul vagy képmutatóan. No és hát persze a mintát a többi kisebbség számára is az erdélyi magyarok jelentették, akik nem asszimilálódtak a románsághoz, máig se.

A második világháború előtt nem voltak magyar nyelvű állami iskolák. Nem volt magyar egyetem, nem volt semmilyen kétnyelvűség. Ezt mind a kommunista rendszer teremtette meg. 1990-ben, amikor a magyarok megfogalmazták először a követeléseiket – területi autonómia Székelyfölddel és magyar nyelvű állami egyetem, a Bolyai Egyetem –, ezek voltak azok, amiket a Magyar Népi Szövetség (a volt MADOSZ) és a Román Kommunista Párt megteremtett 1947/50-ben. Magyar egyetem Kolozsváron 1945-ben lett, az apám nemzedéke és barátai teremtették meg. Csőgör Lajos, Gaál Gábor, Balogh Edgár, Csehi Gyula, Bányai László. Emlékszem, embernek olyan mély basszushangja nem volt, mint Gaál Gábornak (ha nem tudnák, a legfontosabb és legjobb magyar marxista folyóirat, a kolozsvári Korunk szerkesztője volt 1929 és 1940 között), nem tudom elfelejteni. Kisfiú voltam, amikor láttam, ágyban feküdt, szívrohamot kapott, mert kizárták a pártból. Nagyon féltem abban a szobában, ahol később éveket töltöttem G. G. (így emlegették) könyvtárában, mert Anna, a lánya volt a legjobb barátom. Blochtól Az utópia szellemét az 1918-i kiadásban olvastam sötétbarnára színeződött, rossz háborús papíron. Meg Lukácsot, a Történelem és osztálytudatot a Malik-Verlag 1923-i kiadásában, dedikálva „Gaál Gábor barátomnak és elvtársamnak”. Elhozta, érdekes módon megmentette a könyveit. És szerkesztőként kapta az összes folyóiratokat. Hogy mik voltak ott… döbbenetes dolgok, például az összes Tanu. (Rövid „u”-val!) Meg a Századunk, a Munka, a Cobden, a Szocializmus, a Gondolat évfolyamai. Volt új magyar értelmiség, amely a puszta létét is ennek köszönheti, 1944/48-nak és 1945/50-nek, hiszen a két világháború között nem volt magyar egyetem Erdélyben, magyar ember nem lehetett állami hivatalnok, érettségizni az Anghelescu-féle törvény miatt csak románul lehetett. Persze aztán utálták Sztálint meg féltek az állambiztonságtól, mint másutt, de ugyanakkor az eredete a dolognak mégiscsak ez volt. A pártközpontoktól független, elég naiv, elég illuzórikus kommunista kísérlet, amely létrehozta azokat a magyar nyelvű állami intézményeket (fölsőoktatást, állami színházakat, operát, könyvkiadást, sajtót stb.), amelyek a 2010-es évekig meghatározók voltak, a struktúra most átalakulóban van. Magyarországon a hatvanas években műveltebb emberek már nem gondolták, hogy „a Párt”-ban lehet bármiféle fantázia. Erdélyben viszont csak az én nemzedékem volt az első, amelyik már fütyült erre az egészre.  

GA: Miként változott apád életszemlélete, hangulata az ötvenes években? Csalódott volt, kiábrándult?

Néztek ki anyámmal a redőny résein, hogy jön-e a fekete autó. Mint mindenki. A terror nem kímélte a helyi párttagokat, sőt.

GA: Mi volt erre a túlélési stratégiájuk?

A rettegés. Semmilyen túlélési stratégiájuk nem volt. Senkinek se. Totalitárius rendszerben milyen túlélési stratégia van? A vakszerencse. Miután a színházból kidobták, Marosludasra helyezték apámat a művelődési házba valamiféle tisztviselőnek. Az tiszta román mezőváros. Apám semmit nem tudott románul, egy szót se. Úgy élte le Romániában az életét, hogy nem tudott románul. Anyám se. Anyám megtanult pár kész mondatot a kórházban, hogy „forduljon meg”, „most megkapja az altatót”. És akkor ott volt szegény apám, és nem jöhetett be Kolozsvárra. Elutaztam hozzá azon a rémes, felejthetetlenül rémes vonaton. A helyi tanács vendégházában lakott. Azt úgy kell elképzelni, hogy hat ágy volt a szobában. Jöttek a részegeskedő elvtársak a tartományi központból, Marosvásárhelyről, és ott éjszakáztak, és apámnak ott kellett lennie velük. Ő volt az egyetlen állandó lakó, a többiek meg cserélődtek. Nem hagyták aludni.

MB: Mennyire ábrándult ki már ekkor a pártból, már ha egyáltalán kiábrándult?

Ó, nagyon korán kiábrándult. Először, amikor berendezkedett a román állam, aztán utána jött a kommunista párt a nacionalista diskurzusával. Ezt nem várták a szüleim, hogy magyarellenes dolgok is lesznek. Anyám azt mondta, milyen szocializmus az, hogy határ van meg útlevél? Hogy soha nem láthatja Budapestet, az mégiscsak nevetséges. Sose volt Pesten. Éjszaka megszállt ott átutazóban. Párizsban évekig élt anyám, de Budapestet sosem látta, vagy Prágát. Szeretett volna egy-két dolgot megnézni, és lezárják a határt a szocialista országok között? Aha, mondták a szüleim. Szóval így. Meg az egész spicliskedés, meg a följelentések meg a figyelés meg a lecsukások. Azokat az elvtársait és barátait, akiket nem öltek meg ’45-ben, azokat elvitték ’49-ben. Minden barátunk ült, mint Méliusz, a költő, Csőgör, az orvos, Balogh Edgár, a publicista, vagy kitelepítették, mint Csehi Gyulát, az irodalomtörténészt. Kurkó Gyárfás, a falusi származású lakatos, a kommunista magyar szervezet, a Magyar Népi Szövetség országos elnöke, akinek a parasztregénye sajtó alá rendezésében segített apám (még Brassóból ismerte), tizenhárom évet – tizenhárom évet! – töltött magánzárkában. Elképzelhetetlen, mégis megtörtént. A sötét kétségbeesés és a mély csalódottság uralkodott. Mi más? Nem voltak alternatív elképzeléseik, de az volt a véleményük, hogy „a dolog nem sikerült”. Ez prózaian hangzik, de itt a világtörténelem legnagyobb utópikus projektje vallott kudarcot, ahogy Illyés mondta, az álom, amely egyidős az emberiséggel. Miatta vállalták a börtönt, miatta haltak vértanúhalált a barátaik, miatta zúdultak föl százmilliók Sanghajtól Újpestig. Nekem soha nem mondtak erről semmi biztatót. Megmaradt a szimbolikus lojalitás a mozgalmi rituálék meg az ünnepek iránt – május elseje nekünk is nagy dolog volt –, de hogy ez nem az, aminek lennie kellene, világos volt mindenkinek. Explicit. Ezt nem kellett megtanulnom. Sose tagadta értelmes ember. És azt hiszitek, nem tudta a szüleim tragikus nemzedéke – amúgy az apám derűs, szellemes ember volt, csodálatos társalgó és történetmondó, nagy nevettető –, hogy 1956 után a kommunista Déry a fegyházba került, viszont a vele akkor egyetértő Németh László (az európai fasizmusnak Ernst Jünger, Ernst von Salomon, Céline, Ezra Pound, Drieu la Rochelle, Carl Schmitt, Giovanni Gentile, E. M. Cioran mellett a legnagyobb szellemi alakja) ugyanakkor Kossuth-díjat kapott a Kádár-kormánytól…? Ugyanazért! Ki az, aki nem érti? Kicsoda és micsoda kerekedett itt fölül? Romániában a kitüntetésekkel és díjakkal elhalmozott, egykor kommunista parasztíró, Marin Preda, a Román Akadémia tagja, a Nagy Nemzetgyűlés képviselője (nagy solohovi regénye A Moromete-család, magyarul is, Kormos Gyula fordításában, 1956) már 1975-ben, Delirul c. regényében rehabilitálta Antonescu marsallt. Ez NEM az 1989-i demokratikus forradalom, a rendszerváltás után történt, hanem jóval előtte.

GA: A szüleid azok a típusok voltak, akik javasoltak neked könyveket?

Soha. De nem is kellett, inkább én kértem tőlük, nekem cipelték haza kérésre a könyveket. És egy csomó emberrel jó kapcsolatban voltam. Például barátságban voltam Kós Károllyal. Körülbelül tízéves lehettem. Kós Károly látta, hogy baktatok hazafelé az iskolából. Lekiabált, hogy Gazsika, gyere föl. Unatkozott. Mesélt. Rengeteget tudok a régi dolgokról Kós Károlytól.

JL: Akkor a Varju-nemzetséget te élőben hallottad.

Igen, sok mindent, de nem a középkorról. Röstellem, hogy itt ülök a domboldalon Kós Károllyal, és nem olvastam a könyveit, mert otthon nem voltak meg, csak egy-két kisebb dolog. Miről mesélt nekem? Hogyan határozta meg az erdélyi irodalom történetét Szilvássy Karola, gróf Bánffy Miklós barátnője. Báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola. A nagy szépség, aki a szerelme volt egész életében Bánffynak, de nem tudta elérni, hogy elváljon a férjétől. (Túl bonyolult lett volna a birtokmegosztás, és a férj nem volt nagylelkű.) A gróf Bethlen György és gróf Bánffy Miklós közötti rivalizálás határozott meg ott nagyon sok mindent, és Kós elmondta, hogy ki kinek volt az embere, hogyan folytak az intrikák, és ő, aki ettől meg akart szabadulni, hogyan esett két szék között a pad alá, és vesztette el az Erdélyi Helikon szerkesztését. Megtanultam, hogy milyen szerepe lehetett egy befolyásos, gazdag és hatalmas ember szeretőjének akár a világpolitikára. Ez csak kis kolozsvári politika volt, de úgy folyt pontosan, mint a XVIII. század eleji Párizsban vagy a viktoriánus Londonban. Ilyesmiket beszélt meg Kós Károly egy tízéves kisfiúval.

Úgyhogy könyvek után nem kellett nagyon szaladgálni, de a föltétel az volt, hogy elolvassa az ember a dolgokat, ami teremtett persze kasztos különbséget, aminek én nem voltam tudatában: egy csomó dolog ugyanis nem volt lefordítva. Én azonban tudtam mindenféle nyelveken. Rám ragadnak a nyelvek, én nem voltam tudatában, hogy ez privilégium. Vagy kasztos stigma. Voltak emberek, akik bizonyos dolgokat nem tudhattak, mert megszokásból csak magyarul olvastak, még ha tudtak is külföldiül, ezek a dolgok ma már elképzelhetetlenül nagy távolságokat teremtettek. A művelődéstörténetben is bizonyos eszmék recepcióját a fordításokhoz kötik, ami 1962-ben épp úgy naivság volt, mint 1762-ben lett volna, csak az akkori nemzedékről mindenki tudja, hogy olvas latinul meg németül meg franciául. S mivel magyar könyvkiadás még nem nagyon volt, ez a távolság se volt – de valójában az érintkezés soha nem szűnt meg, mint a középkorban, utazók kalandos körülmények között elhozták Nyugatról a könyveket, a legtilalmasabbakat is. Meg 1968-tól kezdve minden megvolt a könyvtárban.

JL: Olvasva tanultad a nyelveket?

Igen. Illetve franciául megtanított az anyám. Játékból. Úgyhogy tudok is harmincas évekbeli francia sanzonokat meg régi forradalmi dalokat. Le temps des cerises… Miatta volt két cseresznye a régi Cseh- és Morvaországi Kommunista Párt címerében, pedig ez alapvetően szerelmes népdal… Les belles auront la folie en tête,/Et les amoureux le soleil au cœur…

GA: A mi szüleink generációját ekkortájt az ifjúsági kultúra sodorta magával, a te életedből viszont ez mintha teljesen kimaradt volna.

Ez túlzás, hogy teljesen. Házibulik voltak…

JL: De azért a konflis járt.

A fiáker. Nem sokkal korábban még járt, igen. Este feküdtem az ágyban, tavasz volt, nyitva volt az ablak, és hallottam, ahogy a patkók koppannak. Apám minden este alkudott a kocsissal, ugyanazzal a kocsissal jött minden este. Ugyanazon a távon. Ez rítus volt, igen. Jó szaga volt a fiákernek. Lószaga. De kicsit később, a ’60-as évek végén, a ’70-esek elején persze én is rengeteget táncoltam, meg voltam mindenféle házibulikon.

De mindeközben egy teljesen konzervatív és szépségesen romantikus házasságot kötöttem, úgyszólván gyerekek voltunk még, Anna meg én. Ez volt egyben életem vallásos korszaka, egy csomó konzervatív jelleggel, a XIX. századra jellemző motívumokkal. Ott virrasztottam Nietzsche fölött, hogy vajon Nietzschének van-e igaza, vagy az Újtestámentomnak. Az ilyen töprengéseket ismerjük a XIX. századi regényekből, ahol ezeken kínlódtak égő szemű ifjak a felleghajtó köpönyegükben az almafák alatt: ezek a kérdések foglaltak le engem is. Nietzsche szerint az, ami nekem a legkedvesebb volt (a szókratikus görög filozófia és az Újszövetség), az gyávaság és gyöngeség, illetve az erő, a méltóság és a büszkeség elvetése, a kiválóság, a hősiesség és a művészet megcsúfolása. Az „ész” hitványság. Ez nagyon megrázott, de – éppen nietzschei szellemben – meg is erősített. Nem hittem neki, de hálával tartozom. Háttérben az egész nyamvadt világnak és az úgynevezett szocialista rendszernek a krízisével, amellyel kapcsolatos, eleve kialakult álláspontom egyszer s mindenkorra megszilárdult 1968. augusztus 21-én, amikor bevonultak a Varsói Szerződés csapatai Prágába. Kereken húszéves voltam. Attól kezdve az attitűdöm nem sokat változott a korábbi rendszerrel, „a létező szocializmussal” kapcsolatban, ez kétségtelen. Ekkoriban rengeteget kellett vonatoznom Bukarest és Kolozsvár, illetve Temesvár között, mindig nálam volt a Schleiermacher-féle Platón-fordítás, a bibliapapírra nyomott Insel-kiadásban. Puha bőrkötésben. Több évre kaptam kölcsön, de aztán vissza kellett adnom a tulajdonosának, Schuller Rudolfnak. Most megint Platónnál és Schleiermachernál tartok, mert hogy megint válságba került minden, ami nagyszabású és magasrendű volt az elszállt emberöltőben, ami maradt belőle, az paródia, pastiche, tudatlanságból táplálkozó, bágyadt ponyva. Ötlettelen búbánat, gondolattalan lázadás, lélektelen részvét.

JL: Ha ’68, akkor előtte egy pontot még nem hagynék ki: 1956-ot. A magyar ’56-nak milyen hatása volt rátok?

Sokkal kisebb, mint ’68-nak.

JL: De miért?

Nem volt olyan egyértelmű. Már amennyire emlékszem: kisgyerek voltam akkor, nyolcéves. És hát nem láttunk semmit, csak a pesti rádió volt meg a BBC magyar adása, amit anya és apa éjjel-nappal hallgatott. A szüleimnek tetszett, hogy Rákosi elment a fenébe, akit utáltak. Várták, hogy Gerő is menjen már a fenébe, és ők tényleg változást szerettek volna, lelkes hívei voltak az SZKP XX. kongresszusának. De aztán jött a Köztársaság tér. És ezzel be volt fejezve.

JL: Az olyan súllyal esett latba…

Emlékszem, az iskolában a gyerekek beszéltek, emberek összegyűltek az utcasarkon, nyugtalanság volt, aztán jött a megtorlás és a rémület. Megint elvittek sokakat. Ez fájt, de az emberek azt is tudták még, amit fölemlegetni tabu volt Térey és Papp Kazamatáinak (2016) a megjelenéséig: hogy milyen veszélyes volt ’56 (mint minden forradalom persze). S hogy volt benne sötétség (mint minden forradalomban).

Visszatérve ’68-ra: Romániában kis időre megszűntek a szokásos cenzurális követelmények, ami abban nyilvánult meg aztán (persze nemcsak ebben), hogy szabad utat engedtek a román nacionalizmusnak, sőt: a fasizmusnak, ami ezelőtt nem volt. Ez nem volt kezdetben teljesen szándékos. A jelei megvoltak, de az Antonescu-rendszer rehabilitálása, amihez hasonló Magyarországon csak a nyolcvanas évek közepén kezdett mocorogni, Romániában a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején abszolút megvolt.

JL: Ez volt a színe és fonákja a cenzúra hiányának.

Igen, hát ez jött elő, bár Romániában megvolt az Eörsi által ironikusan követelt cenzúrahivatal, „sajtóigazgatóság” néven, magyar ügyekben – ha jól emlékszem – Pezderka elvtárs vezetésével. Magyarországon a rendszer a valamikori szélsőjobboldalt integrálta, de úgy, hogy az illetők múltját eltitkolta. Tipikus magyarországi dolog. Tehát Kodolányi Jánosról elneveztek egy főiskolát, majd egyetemet, és hogyha valaki azt mondta, hogy Kodolányi János az egyik legbefolyásosabb fasiszta főszerkesztő és publicista volt az 1930-as és a második világháborús években, azt nem lehetett nyilvánosságra hozni. Mert hivatalos személlyé vált, és letagadták az egészet, ártatlanná pingálták át az életművét. Németh László régi írásai be voltak tiltva (azért nem volt szabad említeni őket, nehogy a Kádár-rendszer alatti pozícióját veszélyeztessék!), de ő maga a rendszer egyik vezető személyisége volt, mint a posztsztálinista rendszerekben számos konzervatív értelmiségi. Ez Romániában nem így történt, hanem az akkor viszonylag fiatalok fedezték föl a két világháború közötti múltat, és ott nem volt a kultúrában olyan baloldali hegemónia, mint Magyarországon. Tehát nincs román József Attila. Meg nincs román Illyés. Meg nincs román Kassák. Ez mind nincsen. Amit fölfedeztek, az csupa konzervatív. Még élt néhány szereplő, ők persze előkerültek, és a szüleim csak nézték, hogy XY azért az egyik román fasiszta kormány nagykövete volt Portugáliában, és akkor egyszer csak megjelentek a régi ideológiai művei is, nem csak a versei. De nem csak ez történt. Megindult egy kulturális virágzás, aminek bizonyos értelemben a nyomai ma is hatnak. Mert Romániában hány Élet és Irodalom típusú lap van? Nyolc darab. Pedig nem nyolcszor nagyobb ország, csak kétszer. Magyarországon az Olcsó Könyvtárban általában havonta, hat hetente megjelent egy-egy könyv. Az itteni Olcsó Könyvtárnak megfelelő román sorozatban hetenként kettő-három. Fillérekért. Én a Bukaresti Egyetemre is jártam klasszika-filológiára, és láthattam, hogy ott milyen élet van. Mekkora színház meg film meg irodalom. Micsoda könyvkiadás. Már ott voltam Bukarestben ’68-ban, amikor de Gaulle tábornok odamenekült a párizsi ’68 elől. Tartott nagy beszédet az egyetemen, ott voltam. Azt mondta, hogy fiatal barátaim, kövessék Nicolae Ceauşescut, aki az önök nemzeti vezetője. Ez volt az ottani egyetemen, nem új baloldal meg szolidaritás a gyarmati népekkel meg feminizmus meg mozgalom a nukleáris fegyverek betiltásáért. Nemcsak de Gaulle hívta föl erre egyébként a román nép figyelmét, hanem Nixon elnök is a repülőtéren mondott híres beszédében. Volt valami igazuk a magyar nacionalistáknak is, amikor azt mondták, hogy újjászülethetik a kisantant. És ez nagyon nagy hatással volt sok magyar értelmiségire, aki erre az egyébként képzelt fenyegetésre szovjetbarát lett, merthogy Magyarország szovjetbarát volt, tehát akkor ők is. Erdélyben ahhoz kellett bátorság, hogy valaki Prága megszállása mellett foglaljon állást, vagy ne írja alá a szovjet agresszió elleni, hivatalosan támogatott tiltakozásokat. És hát ’68 nemcsak Prágában volt, hanem az egész világon, Párizsban, Nyugat-Berlinben, Berkeleyben és Chicagóban, Mexikóban és mindenütt. Az is bizonyítja, milyen nagyszerű volt, hogy ma, ötvenhárom évvel később is rágalmazzák. Más dimenziói voltak, mint ’56-nak, ami tisztán kelet-európai, „szovjet” ügy volt a külföld (nemcsak a Nyugat) számára, és nem keltett nagy rokonszenvet a világban, ami persze igazságtalanság, de nem érthetetlen.

GA: Ekkor, 68-ban, húszéves vagy. A szüleid már túl voltak úgyszólván mindenen, 68-nak pedig vége lett, bevonultunk, neked sem lehettek többé illúzióid…

Bevonultunk?

GA: Jó, a Magyar Néphadsereg csapatai bevonultak.

Egyszer a Magyar Narancs (!) azt írta a második világháborúval (!) kapcsolatban, hogy „a csapataink”… Nekem nem a csapataim. Mi lenne a kérdés?

GA: Hogyan láttad akkor, miről fog szólni az életed?

A teljes szembenállásról, amelynek a következménye a dutyi lesz vagy a kivándorlás vagy az elszigetelt magány. De hát persze ’68 nem ért véget ’68-ban, „az álom, amely egyidős az emberiséggel” még eltartott egy darabig, azt hittük, fölébredtünk belőle 1989-ben, de azt is szoktuk álmodni, hogy alszunk és fölébredünk, miközben valójában alszunk és álmodunk tovább.

(folytatjuk)

Greff András – Jánossy Lajos – Modor Bálint