Politikailag korrekt tárca

Walter Benjamin A történelem fogalmáról VII. tételében: „Flaubert írja: »Peu de gens devineront combien il a fallu être triste pour ressusciter Carthage.« [Kevesen gondolnák, mennyire szomorúnak kellett lenni ahhoz, hogy föltámasszuk Karthágót.] Világosabbá válik e szomorúság mibenléte, ha föltesszük a kérdést: mibe éli bele magát, kivel azonosul a historizmus módszerét követő történetíró. Nem lehet más a válasz: a győztes helyzetébe. A győztesnek pedig, bárkik és bármikor győztek, mindig az éppen hatalmon lévők az örökösei. Az effajta beleélés tehát mindig az ő hasznukra válik.”

A győztesnek a hatalmon lévők az örökösei.

Benjamin, tovább:

„A történelmi materialista számára ennyi elég is. A mai hatalmasok diadalmenetében, amelynek az útja azoknak a testén vezet keresztül, akik ma vannak földre terítve, ott menetelnek mind a hajdani győztesek. Régi szokás szerint végighordozzák a zsákmányolt holmikat is. Nevük: kulturális javak.”

Ehhöz a magyar kiadás (1980) sajtó alá rendezője (Radnóti Sándor) Nietzschét idézi jegyzetben: „…A régi kultúra teljes múltja erőszakon, rabszolgaságon, csaláson és tévedésen alapul.” S még ezt, ugyancsak Nietzschétől: „…a kultúra lényegéhez tartozik a rabszolgaság… Ez a forrása annak a haragnak, amelyet a szocialisták és a kommunisták [ezt 1872-ben írta Nietzsche] …a művészetek, sőt: az egész klasszikus ókor ellen tápláltak. […] …A fönséges kultúrát is a vértől csöpögő győzteshöz hasonlíthatjuk, aki győzelmi menetében kocsijához láncolt rabszolgákként hurcolja a legyőzötteket.”

Benjamin, tovább:

„Mint várható, a történelmi materialista idegenkedve nézi őket. Mert a kulturális javak, amit csak lát, mind olyanok, hogy nem tud borzongás nélkül gondolni eredetükre. Nemcsak a nagy zsenik kínlódásának köszönhetik létüket, hanem a névtelen kortársak robotjának is. Nincs olyan dokumentuma a kultúrának, amely ne volna egyben a barbárságnak is dokumentuma. És ahogy maguk a javak nem mentesek a barbárságtól, az áthagyományozás folyamata sem az, amelynek során egyik kézből a másikba kerülnek. A történelmi materialista ezért, ha lehet, inkább távol tartja magát az ilyesmitől. Az ő dolga az, hogy szálirány ellen fésülje a történelmet.” (Bence György fordítása.)

A Magyar Narancsban – régi kedves barátom tollából – cikk jelent meg „hatvannyolc” ellen, amelyben a tudós szerző avval magyarázza ellenérzését, hogy hajdanában-danában egyszerre került a kezébe Heidegger főműve és Marcuse tanulmánya, Az egydimenziós ember, s míg az előbbi az Istenek alkonyára, az utóbbi Wolf Biermann keletnémet (pfuj) ellenzéki szongjaira emlékeztette őt. Cultura locuta, causa finita – gondolhatta a (hozzám) hű barát, hatvannyolc tehát nem ér fabatkát se. Függetlenül attól, hogy hatvannyolcat az egész Kritikai Elmélet készítette elő és fejezte ki, nem Marcuse népszerűsítő-egyszerűsítő írása, s magának a mozgalomnak a döntő írásműve A spektákulum társadalma (Guy Debord), hatvannyolccal nem az a baj, hogy nem volt túl mély és finom a filozófiája, hanem az, hogy leverték.

Ennek a vereségnek a következményeivel élünk együtt. Negyvenhat esztendővel később a különféle konzervatívok – az exleninista óbaloldaltól tory úrlovasokig – még mindig hatvannyolc kísértetével bajmolódnak. Hatvannyolcnak – és/vagy az Új Baloldalnak – az örökségét interiorizálta és a kontextust átalakítva sok tekintetben a vezéreszméjévé tette a mai (kései) polgári civilizáció. Rabszolgaként hurcolja magával hatvannyolc vesztes gondolatait. Az emancipáló, forradalmi gondolatok illemszabályokká, jobb esetben privát magatartási szabályokká alakultak. Hatvannyolc és az Új Baloldal nélkül ma is rasszista, szexista, homofób, nőgyűlölő, antiszemita, xenofób, az öregeket, betegeket, mozgássérülteket és fogyatékkal élőket (korábbi nevükön: a nyomorékokat és a bolondokat) lenéző, sovén/etnicista, uraskodó diskurzus volna elterjedt Nyugaton, amint az korábban szokásban volt. Keleten ez csak szubkultúra, és a jobboldali sajtóban nyíltan gúnyolódnak a politikai korrektséggel – amelynek a túlzásain persze Nyugaton is mosolyognak –, s nem pusztán azért, mert képmutatónak tartják (szerintük a szívük mélyén a baloldaliak is antiszemiták, s lenézik a nőket és a melegeket), hanem azért, mert lényege szerint helytelennek érzik.

Valami focistának a coming outja alkalmából ezt írja a Népszabadság kolumnistája:

„…Ahogy emelkedik a társaságban az alkoholszint, úgy röpködnek a »buzizós« és »szőkenős« viccek. Férfitársaságban teljesen elfogadott az ilyen tréfálkozás.”

Én – hatvannyolcas lévén – már elmúltam hatvan, de ilyesmivel személyesen soha életemben nem találkoztam. „Buzizós” viccet még nem hallottam. Voltam-e valaha egyáltalán egynemű férfitársaságban? Nem emlékszem ilyesmire. Tizenkét éves koromban voltam – először és utoljára – futballmeccsen (sajnos nem a KMSC – Kolozsvári Munkás Sport Club, ma CFR – nyert, hanem az U) apám kedvéért. A mérkőzésre nem emlékszem, csak arra, hogy horpadt be apám arca, amikor izgalmában mélyre szívta a Mărăşeşti cigaretta füstjét. Ballonkabát volt rajta és világos színű tavaszi kalap. Mit tudjátok ti.

Öt-hat országban voltam már kapatos haverokkal, de a szesz befolyása alatt se derült ki mindeddig, hogy bárki is homofób, szexista vagy fajgyűlölő lett volna a szíve mélyén – olyannyira, hogy el is felejtem néha, hogy valóságos, amiről a Népszabadság ír. Nekem tökéletesen érthetetlen, hogyan lehet szerelmes a hímsoviniszta disznó – pedig nyilván megesik az efféle. Mit érez, amikor megcsókolja a nőt? Fölfoghatatlan számomra, pedig nyilván ez folyt évezredekig.

„Milyen csinos ma reggel, Jolánka!” – „Ó, köszönöm, drága Ernő.” Ezt a vacakságot hallottam olyik régi munkahelyemen, de világos volt, hogy a nő válasza a fölszín alatt ez volt: „Semmi közöd a testemhez, hülye állat”. De hát persze ezt nem lehetett kimondani, nem lett volna vagány és sportszerű. (Olykor nem is tanácsos, hiszen a hatalom jobbára ma is a férfiaké; a hímsoviniszta puhányok „férfias”-nak nevezik az energikus, vezetői képességekkel rendelkező nőket. „Intellektuális herélő” – olvastam valahol. No persze.)

A politikai korrektség fölszabadító; az elegáns konzervatív kollégák szemében: elnyomó. Ámde mit nyom el? Az egyenlőtlenség szenvedélyét – ezt korlátozza szemantikailag. Konzervatív kartársaim természetesnek tartják a fönsőbbség érzületét (amelyet olykor a rejtegetett, szégyellt kisebbrendűségi érzés színez kissé, mint a nő- és zsidógyűlölet esetében), bizonyos értelemben az is.

Az osztálytársadalomban.

Márpedig a polgári társadalom ilyen.

Ha nem naturalizálják – tüntetik föl természetinek és természetesnek – mondjuk a nők, a melegek, a romák, a bevándorlók, a segélyezettek (a valamiért legyőzöttek, háttérbe szorítottak, kigúnyoltak) „alsóbbrendűségét” (s mindenki alsóbbrendűnek számít, akit meg lehet alázni, márpedig a nőket, melegeket stb. megalázzák) akkor kiderülhet, hogy ez nem rasszbiológiai/genetikai, hanem történelmi. Ami megvilágíthatja az egésznek az ellentmondásosságát. Olyanok is megvetik a nőket a jelek szerint, akik egyébként szeretik az édesanyjukat, a húgukat, a szeretőjüket, a kislányukat. Azt olvastam egy krimiben, hogy a mácsó férfitársaságban lenézik azt, aki „odavan” egy nőért (pláne, ha gyöngéd a fiúszeretőjéhez). Megfoghatatlan.

A polgári társadalomban interiorizált hatvannyolcasság, újbaloldaliság az egyenlőség éthoszát tartja fönn szimbolikusan, szemantikailag, kulturálisan az egyenlőtlenség társas világában. Úgy tesz, mintha volna egyenlőség, mintha lett volna emancipáció, mintha a kései kapitalizmus összeegyeztethető lenne a fölszabadult, külső-belső repressziót már nem ismerő, a társadalmi kényszerek ellen lázadó – tehát igenis permisszív, igenis gyöngéd, igenis melegszívű, igenis engedékeny, igenis megbocsátó-elnéző, igenis érzelmes-romantikus – egyéniségek akadálytalan létezésével.

Nemrég sírtam a pesti utcán, de hamar fölszáradtak a könnyeim, amint tudatosodott bennem, hogy néznek rám a felebarátaim. Értettem, miért bámulnak így. Sajnos értettem. „Már megint a fakszni. Ez a balos értelmiségi ugyan miért nem képes rá, hogy férfi legyen, mint bárki más. Mit sír. Nekem talán nincs bajom? Mégse sírok a kibaszott utcán.”

Könnyeimet az Új Baloldalnak köszönhetem. Őrültül hangzik, de tény.

Ám az, hogy én sírok az utcán, nem emancipáció, hanem kasztprivilégium, kiváltság. Műhelyekben, építőállványokon, irodákban, kocsmákban, szerkesztőségi és tanári szobákban az érzékeny embereknek el kell viselniük azt, amivel én nem is nagyon találkozom. Megtehetem (többé-kevésbé), mert másoknak el kell viselniük az elnyomást, és finanszírozzák (úgy-ahogy) a szabadságomat.

Azt olvasom a Magyar Nemzetben a finom tollú filozófustól, kedves, nagyon művelt professzorkollégámtól a poszthatvannyolcas „liberalizmusról” (a magyarországi jobboldalon minden „liberális”, a baloldal is, ami nem autoritárius), hogy nem egyéb, mint pedofília. Azt mondhatnám álszent értetlenséggel, hogy br. Eötvös József ezen megrökönyödött volna. De valójában értem, mit mond ez a halk szavú, kitűnő modorú írástudó.

Azt mondja ugyanis, hogy a szexuális érzések iránti szeretetteljes elnézés, tiszteletteljes türelem visszaélésekhez vezet. Hogyne. A patológiák visszájáról mutatják az elfojtott utópiát. A gyermekek iránti – megengedhetetlen – szexuális vágyak a hatalommentes, ártatlan érzékiség és vágyteli érzelmesség utópiáját változtatják elnyomássá és szadizmussá. Ennek a valóságos valósága a pedofilok megbüntetése, majd szeriális megerőszakolása a börtönben. (Tudjuk jól, hogy nincs olyan fegyházigazgatóság a világon, amely ezt ne nézné el. A fölnőtt heteroszexualitás morális igazságát homoszexuális erőszaktétellel érvényesítik a melegeket gyűlölő és megvető, büntetésmániás, szerencsétlen szadisták. Az ő álláspontjukat képviseli kifinomult szaktársunk.)

Aki ezeket eredményesen bírálja, maga is az egyenlőtlenség kódjait veszi igénybe. Tehetség, műveltség, jó stílus mind „a barbárság dokumentuma” is. Csak az bírál eredményesen – a tekintély kritikusa is –, aki tekintélyre tesz szert, akinek „sikere” van az olvasóknál, tehát a fönsőbbség pozíciójából beszél. Aki viszont nem eredményes, az nem eredményes.

Ebből a csapdából osztálytársadalomban nem lehet kiszabadulni. Más meg nincs.

Tamás Gáspár Miklós