Naipaul, a nevelő

Denn wie die Natur des Philosophen bedarf, so bedarf sie des Künstlers, zu einem metaphysischen Zwecke, nämlich zu ihrer eignen Aufklärung über sich selbst, damit ihr einmal als reines und fertiges Gebilde entgegengestellt werde, was sie in der Unruhe ihres Werdens nie deutlich zu sehen bekommt – also zu ihrer Selbsterkentniss.

Nietzsche: Schopenhauer als Erzieher 5, 1874

Meghalt V. S. Naipaul, az egyik legkedvesebb íróm, teljes nevén: Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaul, a Brit Birodalom lovagja, Booker-díjas és Nobel-díjas, trinidadi hindu és mélyangol. (A Nobel-díj alkalmából már írtam róla az ÉS-ben, de most nem olvasom újra.)

Hogy ez a gőgös mizantróp…? Ez a konzervatív pesszimista…? Hát igen, nagyszámú remekmű szerzője (az első könyve és a Mr Stone kivételével – azt hiszem – minden sorát olvastam), a The Enigma of Arrival (1987) elviselhetetlenül zseniális.

Úgy adódott, hogy a legtöbbet Londonban és Sussexben olvastam, egy részük a feleségem könyvespolcán volt, némelyiket én vettem a Charing Cross Roadon, az Enigmát ő hozta el nekem Pestre.

Az ember mindig inkább kelet-európainak érzi magát Angliában, mint bárhol másutt.

És Naipaul tanított engem kelet-európainak lenni, amire ott nagyon fogékony voltam. Távoli karibi brit gyarmat, a fekete többség mellett az indiai, ezen belül is a hindu kisebbség: innen jött Naipaul, a háromszoros idegen, de angol anyanyelvű, mi több: oxfordi anyanyelvű.

Angolként tekintett saját közép-amerikaiságára, hinduságára, miközben viszonozta az angolok idegenkedő tekintetét. Indiában, ahol látogatóban járt, életében először tapasztalta, hogy nem tűnik föl a külseje: Trinidadban a feketék, Londonban a fehérek néztek rá úgy – ez rettenetesen fölkavarta, ki a fene is vagyok voltaképpen, ha nem vagyok kisebbségi. (Emlékszem, hogy az 1970-es években megfordultam Pesten a villamoson: magyarul beszélnek ebben a külföldi városban! – Aztán megszoktam.)

Könyörtelen volt.

A Mimic Men (1967) – szatíra a provinciális fővárosi „értelmiségről” egy kis szigeten az Antillákon – a gyökértelen utánzókról szól, akik mindent az elképzelt Anglián keresztül látnak, s valójában nem néznek se közelre, se messzire, minden csak tükröződik sokszorosan, és nem látszik semmi, ami valóságos. Ott az 1960-as években jött rá a középosztályra a pályázatok és ösztöndíjak őrülete, Kelet-Európában a 2000-es években. „Mikor mész el?” – ez a mai magyarországi kérdés volt a kérdések kérdése Trinidad-Tobagóban akkor.

A gyarmati népek – mi is gyarmati nép voltunk, klasszikusaink fordítások és utánérzések németből, csak tagadjuk, ahogyan tagadja már mindenki a harmadik világban is, lassan el is felejtjük a sok letagadás és füllentés után, ahogy ők is; a román himnusz, a Deşteaptă-te, române (Ébredj, román) Petőfi-utánérzés, és így tovább – végzete Naipaul szerint a fölületesség. Mivel az etikai keretek szükségképpen a birodalmi „intelligenciától” (gondoljunk II. József korának fölvilágosult főhivatalnokaira és polgári szövetségeseikre, de az abszolutizmust azelőtt és azután támogató katolikus egyházra és a központosítást védő hadseregre) származnak, ezért idegennek, legjobb esetben is „nem átéltnak” számítanak. Nálunk az erőszakos „civilizátor” figurája idegen (de a Nagy Péter-i Oroszországban is német-holland, a Nagy Frigyes-i Poroszországban francia), ezért a magas intellektuális igények (kommunista hiperracionalizmus 1989 előtt, a szabadságot a népre tukmáló liberalizmus 1989 után) már önmagukban gyarmatosítónak, az erősebb-gazdagabb-tanultabb hódító ideológiájának tetszenek (gyakran azok is).

Bécs Párizs utánzata, Budapest Bécs utánzata: az utánzat utánzata.
Így alakulnak ki a „métropolisz” – nálunk a Nyugat vagy „Európa” – állandósult jellemvonásai. Nemrég nagyon szép és megrázó könyvet olvastam a boszniai etnikai háború idejéből (Semezdin Mehmedinović: Szarajevó blues, ford. Orcsik Roland, Bp.: Qadmon, 2018). A muszlim író – akire, szeretteivel együtt, évek óta lőnek a szerbek, a „csetnikek” – a „hideg szívű Nyugatra” panaszkodik, amely nem akarja érteni a mudzsahid fogalmát (ő maga szellemi otthonra a Bég-Dzsámi imámjánál, Spahić efendinél talál), a szerb gyilkosoknál sokkal jobban gyűlöli az „együttérző” nyugati értelmiségieket és a szenzációra vadászó, parazita, a fájdalomból élő nyugati sajtót.

Értetlen és fölületes nyugati érdeklődőkkel sokan találkoztunk, de a klisé ettől többé-kevésbé független (bár olykor nyilván találó): a Nyugat (és az Észak) hideg szívű, a Kelet (és a Dél) meleg szívű, s ez a romantikus önszemlélet fölment bennünket az absztrakció munkája alól, amelyet szívtelennek tartunk, mert nem törzsi, nem helyhez kötött, nem elfogult a javunkra. Hideg.

Ízlésünk – mondja Naipaul – csiricsáré, eklektikus, szedett-vedett, uraságtól levetett holmik összevisszasága, erkölcsünk az önsajnálat, politikánk sérelmi, társadalmi magatartásunk magva a „nekem jár, mert szenvedtem”. Az udvariasságot őszintétlennek tartjuk, az önkorlátozást álszentségnek, a kidolgozott érzelmi ösvényt fölösleges teketóriának. Ami autentikus, az testi. Ami érvényes gondolat, az mindig az elégedetlenségből és a birtokon kívüliek nyugtalanságából fakad. Gyökerekre vágyunk – és a kultúránkat gyökeresnek képzeljük – , de nem tartozunk sehová (milyen hagyomány az, amely a közösség múltját kudarcnak tartja, amit nyilván nem óhat folytatni?), önszeretetünk félig látszólagos, ambivalens, büszkeség nélküli.

Nem lehet tudni, milyenek lennénk, ha nem gyarmatosítottak volna bennünket.
Részben nyilván a gyarmatosítás folytán vagyunk olyanok, amilyenek.

Tehát bennünk lakozik az ellenség.

Hogyan szerethetnénk hát magunkat? Hát még mást. Akárkit.

A gyarmatokról származók közül nem kevesen az ellenkező végletbe esnek: túlságosan azonosulnak a métropolisz (a birodalmi központ) intellektuális, erkölcsi és magatartási kultúrájával, ami persze „a fehér embernek” föl se tűnik, neki természetes, számára ez nem teljesítmény, magától értetődik. Jutalom, elismerés nem jár érte.

A gyarmati jövevény ugyanakkor szemügyre veszi a régi világot, Naipaul – és Joseph Conrad és W. G. Sebald – esetében Angliát, Kavafisz esetében az elillant hellenisztikus birodalmakat, Rómát, Bizáncot, Walter Benjamin esetében Párizst, szóval „Európát”: a Nyugat nagy bálványimádói az egykori Habsburg-birodalomból, azaz Közép-Európából származó, német vagy magyar anyanyelvű, de angolul vagy franciául író művelődés- és művészettörténészek. Az eredmény vegyes. De elég elterjedt a dekadencia mint látlelet, ám még elterjedtebb a modernnek tetsző intézmények, a tárgyi emlékek, a változandóság mögötti kőkemény és ősrégi szerkezeti váz általi lenyűgözöttség, néha irtózó áhítat.

Minden külföldi megérzi a forradalmak által többször fölforgatott francia állam „jeges” súlyát, rezzenetlen méltóságát és elegáns kegyetlenségét. Ez még a középkorból és a reneszánszból származik, s erre még a külsőségek is emlékeztetnek. A francia intézményes kultúra középpontja is ott van, ahol mindig volt: földrajzilag is, azon a kis párizsi földdarabon. A párizsi értelmiség skolasztikus eredete áttetszik a fölforgató nihilizmusokon. Mint ahogy azt se lehet nem megérezni, hogy az oxfordi és cambridge-i kollégiumok kolostorok voltak.

Aszkétikus férfiközösségek.

És mögöttük a vérfoltos arany: a hajóágyúval, karddal, korbáccsal, nádpálcával megszerzett tömérdek vagyon, az éhségtől világgá kergetett angol, skót, ír parasztok, a rabszolgakereskedelem: az afrikaiak áttelepítése Amerikába több áldozatot követelt, mint a holokauszt. És hogy kerültek hinduk Közép-Amerikába és Dél-Afrikába? Vitték őket. A kulikat.

Naipaul Angliáját agyonnyomja a félig értett, de mindenütt jelenlévő, mindent átható múlt céltalan melankóliája. A régebbi angol irodalom – és az angolokról szóló külföldi próza – is különcnek, excentrikusnak, a vallomást tréfával elütő bolondozónak, titkos romantikusnak láttatja a brit gentlemant. Érzésekről csak Hercule Poirot beszél, akit emiatt kinevetnek az udvarház lakói.
Ennek a megfordítása a T. E. Lawrence-szel (Lawrence of Arabia) példázható orientalizmus, amely a romba dőlt honi régiséggel szemben az istenigazából nem modernet (a „meleg szívűt”) keresi. S a régimódi, szűzi-lovagi, kíméletlen, tisztán férfias hősiességet. Nő nélkül.

V. S. Naipaul viszont nem romantikus, csak amennyiben ironikus. Nem neheztel, nem nevet, nem prédikál. Csak néz, és megvan a véleménye. Egy biztos, a civilizációs kötöttségeket reménytelennek, a lázadást komikusnak találja. Mindkettőt elég rettentőnek.

Tamás Gáspár Miklós