Litera, 2019. december 28.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
A hozzá hasonló embereket (Toller, Tucholsky, Ossietzky) az 1930-as években ismerték Budapesten, Zágrábban, Krakkóban, Kolozsváron, mert akkor még volt antifasiszta baloldal, és mert a kávéházakban nemcsak a helyi, hanem a bécsi, berlini, zürichi lapok is ott hevertek, és mindenki tudott németül.
Most meg se baloldal, se kávéház, se német.
De Gremliza nevének hallatán mindenkinek Karl Kraus jut eszébe. Nekem is.
Például ez a glossza. Idézettel kezdi, mint többnyire.
„«Megfigyeltem, hogy az emberek előbb az eszüket veszítik el, aztán a pénzüket, aztán a nyugalmukat, erre aztán a szabadságukat, utolsó előttiként a tartást, végül a szégyenérzetet.«
Én ugyanezt figyeltem meg, csak más sorrendben: az emberek előbb a szégyenérzetüket vesztik el, aztán az eszüket, aztán a nyugalmukat, erre aztán a tartást, utolsó előttiként a pénzt és végül a szabadságot.” („Was man halt so beobachtet”, Die Fackel, 1926. október.)
Gremliza a konkret – baloldali havi folyóirat, amelyet 1957-ben alapítottak kommunista diákok, előbb Klaus Rainer Röhl vezette, aki egy darabig (reszkessetek!) Ulrike Meinhof férje volt, Ulrike írt is a lapba, és milyen jókat – főszerkesztője, tulajdonosa, vezércikkírója, glosszistája volt, 1974-ben vette meg a csődtömegből a címhez fűződő jogokat, és csinált belőle nagyszerű újságot, amely azóta is megjelenik, de sajnos idegenkedik az online-tól, ezért csak akkor tudom megvenni, ha elvetődöm német nyelvterületre, utóbbi időben a bécsi főpályaudvaron szoktam megvásárolni, ne szóljatok az ÖBB-nek, hogy ilyesmit árulnak. Bár a lap remek, azért leginkább Gremliza írásai miatt olvastuk nem kevesen, egyrészt azért, mert a német nyelvnek olyan értője volt – ezt számtalan ádáz ellensége is elismeri – , mint maga Karl Kraus vagy a kiheverhetetlen Elfriede Jelinek.
És hát persze ’68-as volt, de szemben a legtöbbjükkel, nem lett áruló. (A konkret munkatársa volt, teszem azt, Jürgen Elsässer, aki az AK, a Bahamas meg a Jungle World szerzője is volt – ez az antifasiszta baloldal négy legjellegzetesebb orgánuma, tartják néhányunkban a lelket nagy nehezen – , mostanra azonban a legtehetségesebb neonáci újság, a Compact főszerkesztője. Hát rémes. A tipikus azonban a Daniel Cohn-Bendit és Joschka Fischer típusa, akik amolyan zöld liberálisok vagy mik lettek, a vörös Dany – „Marcuse, c’est qui?” – mostanra Emmanuel Macron tanácsadójává süllyedt. Emelkedett. Zuhant.)
Hermann L. Gremliza amolyan ’68-as marxista volt, mégis 1989-ig az SPD tagja, ameddig a Bundestagban a szociáldemokrata képviselők fölállva el nem énekelték a Deutschlandliedet (a német himnuszt, amelyből az „…über alles…”-t kihagyták, itt meg lehet hallgatni a Luftwaffenmusikkorps 2 Karlsruhe előadásában), ami precedens nélkül áll a munkásmozgalom történetében, ekkor kilépett. (A magyarországi szociáldemokrácia se használta soha a piros-fehér-zöldet, és rendezvényein nem játszottak nemzeti himnuszt. Tudjátok, ez nem az a mozgalom volt. Hanem egy másik. A sztálinistákat nem zavarta.)
A Zeit nekrológjának az a címe: „Stilvoll gegen Deutschland” (Stílusosan Németország ellen), de ez a szöveg csodálatot fejez ki olyasvalakivel szemben, akit egy életen keresztül nem feszélyezett, ha az igazmondás miatt gyűlölték és kifigurázták.
Könyvei nehezen beszerezhetők. Ez jó jel. (A három legutóbbi: Herrschaftszeiten oder Freiheit ist immer Freiheit von Radio Luxemburg, 1996; Gegen Deutschland. 48 Nestbeschmutzungen, 2000; Haupt- und Nebensätze, 2016.)
Itt van előttem az utolsó írása (lehet, hogy még van publikálatlan szöveg a hagyatékban), a konkret 2019. decemberi számából, a címe: „Zion politikon”, itt azon gúnyolódik, hogy a nemzetközi zsidó szervezetek vezetői hogyan udvariaskodnak Németországgal (amelyet Magyarországon eltúlzottan filoszemitának tartanak és „gusztustalanul bűntudatosnak”, ahogy nemrég olvastam).
„A [közvélemény-kutatók] kérdésföltevésétől és számlálási módszerétől függően… öt és ötven százalék közötti német náci meg antiszemita van, akik önhibájukból bekövetkezett zsidóhiány esetén szívesen kergetnek feketéket vagy barnákat is az éjszakában. Majd’ nyolcvan évnyi németországi élet végén én nyolcvan százalékot tartok valóságos becslésnek. Ebben megerősít a csontszáraz társadalomkutató az egyik ARD-talkshow-ban: akkor van német demokrácia, mondta halál nyugodtan, ha a nácik a CDU-ra, az SPD-re, az FDP-re, a Zöldekre és a Balpártra szavaznak; s akkor van válságban a demokrácia, ha elfordulnak ezektől a pártoktól.”
Próbáltam a novemberi számból is lefordítani valamit, de nagyon nehéz, tele van kortörténeti célzásokkal, szójátékokkal és költészettel. De a fönti, elég egyszerű passzusnál semmi nem világítja meg jobban az AfD-kérdést. És ez még ezernyi kérdésnél volt így. Átnézve a nekrológokat, a legharapósabb a Gremlizához politikailag legközelebb álló s általa szüntelenül bírált taz szövege, amelynek a címe: „Der polemische Bourgeois”, pedig hát éppen ő írta, hogy a német polgárság utolsó nagysága Adorno volt, s avval kész. A legtisztelettudóbb az ellenfél lapja, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (a szerző félig-meddig átállt baloldali, Dietmar Dath): talán Gremlizát olvassuk a legszívesebben az elmúlt ötven év német baloldali történetéből (mert történelmi alak, mondja a FAZ), akkor is, ha nem mindig értjük az okosító írásokból, hogy mit is tanítanak voltaképpen. Gremliza sose adta meg magát a német érzelgésnek és vadregényességnek, nem szerette az új baloldalnál se, amikor az ész, a kritika és a forradalom nyelvét fölváltotta az öngyógyításé. A mai zöld forradalomról pedig így: „Ohne Welt keine Umwelt.”
Őt olvasva az is föltűnik, hogy milyen átkozottul gyávák vagyunk mi itt errefelé. És hogy milyen egységesen reakciós ennek az egésznek a hangulata. Hogy mennyire fél itt mindenki a kelet-közép-európai meg főleg a magyar nyelvű baloldalon, hogy lehurrogja háromezer fasiszta. Hát le, persze hogy le. De az másutt is megvan.
Tamás Gáspár Miklós