A titkosrendőri ihlet

Belehallgattam én is az Obiectiva Theodora c. rádiójátékba (eredetileg a Tilos Rádióban, az interneten hozzáférhető), amelyet Illyés Kinga (1940-2004) erdélyi színésznő, versmondó lehallgatási jegyzőkönyvei alapján készített Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya, a művész lánya.

Hallgattam, amíg bírtam. Ismertem, ismerem az összes szereplőket – általában idősebbek voltak nálam valamivel – , persze nagyon fájdalmas volt hallgatni. Meg elkerülhetetlenül eszembe jutottak a saját tapasztalataim, meg azok az évek. Meg Velea százados, aki azt mondta nekem a kolozsvári Securitate folyosóján, kihallgatás után: „Tudjuk mi, hogy maga kinek a feleségébe szerelmes.” Éjjel 2 körül volt, épp abban az évben, amikor a megrendítő és különös rádiójátékban rekonstruált hangfölvételek is készültek, 1974-ben. Igen, emlékszem én is, a félelemre, az emberek szüntelen zűrzavaros locsogására, az alkoholra, a promiszkuitásra – és ugyanakkor a tétek magasságára, az olvasás komolyságára, a filozófiai és művészi szenvedélyességre, a szabadságvágyra, a vidékiességre meg a könyvek százaira és ezreire. Valahogy semmi nem volt mellékes.

De nem az én erdélyi emlékeimről van szó.

Hanem arról, hogy valamit végzetesen elrontottunk.

Mindenki tudja, hogy a titkosszolgálatok – a KGB, a Securitate, a III/3, a Stasi, az ŠtB, de nem kevésbé a Gestapo, az OVRA, az FBI, az MI5, a DGSI, a Kentrikí Ipireszia Plírophorión stb., stb.: a dolog távolról se korlátozódott a „szocialista táborra”; az informátorok és följelentők között olyan emberek voltak, mint George Orwell (meggyőződésből, önként és ingyen az 1950-es években) – embermilliókat hallgattak le, filmeztek és fényképeztek, gyűjtöttek róluk jelentéseket, bontották föl leveleiket. A hasonló gyakorlatok már az inkvizíció óta elterjedtek, a XVIII. században váltak általánossá és az állami-központi posta, a villamos és telefonhálózat, a rádió-, fotó- és filmtechnika, a miniatürizálás kifejlődése óta megállíthatatlanná, a digitális korban pedig elháríthatatlanná.

Így a titkosszolgálatoknál gigantikus méretű „emberi” anyag halmozódott föl, amelynek a kritikátlan és átgondolatlan használata különösen Kelet-Európában (beleértve a volt NDK-t) lényegesen befolyásolja a történetszemléletet, a politikáról, a kultúráról, az individuumról, a szubjektivitásról alkotott „tudást”, azaz reflektálatlan morális vélekedést. Sokan éltünk sokáig abban a tudatban – és nem indokolatlanul, hiszen engem tizenhat éves korom óta „megfigyelnek” – , hogy a hatóság előtt nincsenek titkaink (arról szinte semmit se sejtünk, hogy evvel ma hogyan állunk), s ennek komoly következményei voltak milliók életvezetésére. (Emlékszem pl., hogy soha nem mondták ki Ceauşescu nevét, mindenki úgy emlegette csak, hogy „a pasas”: tipul. Magyarországon „a politika” néven emlegették a spicliktől rettegők az MSZMP KB-t, később ez a publicisztika nyelvébe is átment; ma megint használják „a hatalom” vagy „a legfölső vezetés” eufemisztikus szinonimájaként. A „semmit nem a nevén nevezni” átkos és kárhozatos kelet-európai szokása innen is ered, túl a fogalmiság és gondolatiság elleni, fölvilágosodás-ellenes, antiracionalista, filozófiaellenes kelet-európai előítéleten, amely a XVIII. század óta szilárd, töretlen, egységes hagyományunk.)

A titkosszolgálatok mindent átható uralma a bürokratikus-autoritárius (polgári-„demokratikus”, sztálinista, fasiszta stb.) rezsimek sajátossága (volt?), persze a kellemetlen következmények nem voltak azonosak, bár hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy 1956 (az SZKP XX. kongresszusa) óta a pusztán „bizalmas információkra” alapozott büntetőügyek száma a szovjet típusú rezsimekben, sőt: a harmadik világbeli diktatúrákban is csökkent (bár Délen hatósági, ám törvénytelen orgyilkosságok gyakori kiváltó oka volt a titkos információ és kémjelentés). Az északnyugati parlamenti rezsimekben ez leginkább a vegzatúra szintjén maradt (E. J. Hobsbawm cambridge-i megbízatását az MI5, a brit belső elhárítás hiúsította meg). A nyugati alkotmányos „jogállamok” és parlamenti „demokráciák” elhárítása, hírszerzése, katonai kémszolgálata, több különleges tábori egysége – most is, amikor e sorokat böngészed, olvasóm – bírói ítélet, ügyészi rendelkezés nélkül tart fogva, bántalmaz, kábítószerez, „pszichiátriai” módszerekkel őrjít, ütlegel, éheztet, süketít, kínoz, csonkít, gyilkol embereket, akiket kihallgatnia se lenne szabad. Közismert ügy, jószerivel nem is tagadják.

Mivel a spicliskedés és a mechanikai nyomozás (lehallgatás stb.) egyszerre érintett nagy tömegeket (különösen, de nem kizárólag a középrétegeket) és volt áttekintehetetlen, titkos és titokzatos, érthetően az 1989 előtti kelet-európai diktatúrák fő szemantikai markerévé vált, és a múlt firtatásának és faggatásának a fő módszerévé a „ki jelentett?” kérdésére adott válasz kinyomozása. (Az „ügynökakták” kérdése és a többi álszent álprobléma.)

Természetesen a nyilvánosan hozzáférhető történelmi adatok a rendszer szerkezete (és mibenléte) szemszögéből ezerszer fontosabbak – a legfontosabb rendszerintézmény, „a Párt” (amit pontatlanul „állampárt”-nak szoktak nevezni Magyarországon) történettudományi szempontból ismeretlennek tekinthető – , mint az egykor titkosak, de a tanulmányozásuk nélkülözi a személyes kaland fűszerét, a titok, az árulás, a hűtlenség kvázierotikus izgalmát.

Az állam irányításában az Országos Tervhivatal, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, az Országos Anyag- és Árhivatal (1930-tól 1990-ig!) lényegesebb szerepet játszott, mint az államvédelmi hatóság. A közönség figyelme – talán regényes képzelete miatt – elterelődött róluk. (Az utókori közvéleménynek nehéz elhinnie, hogy a korábbi, a reálszocialista rendszer titka: nyilvános, föltárásához történeti, társadalomtudományi, közgazdasági, hadtudományi elemzés kell, nem elég kinyitni valamely fiókot vagy iratcsomót, amelyben ott áll a Név. A közönség elől elzárt titok nem volt más, csak az, amit a közönség a legjobban ismer: a saját magánélete, amelyben az államtól való rettegés – és az államhoz fűzött remény, bizalom – oly meghitt volt s annyira középponti, egyben intim. A Név ott állt, álnév burkában, a dosszié lapjain, a magánszemély saját neve. Ami titokként föltárult, nem volt titok – a saját élet – , és megfordítva.)

De meg kell érteni, mi a titkos állambiztonsági szervezet funkciója a zsarnokságban a fölvilágosult abszolutizmustól a reálszocialista államig – ez a funkció különbözik attól, amelyet a teokráciákban, régi monarchiákban és a fasiszta-náci diktatúrákban betöltött.

A fölvilágosult abszolutizmus rendszereiben – pl. a XVIII. századi osztrák birodalomban – az udvar és a magas bürokrácia megpróbálta humanizálni az államot és a társadalmat (türelmi pátens, a jobbágyság megszüntetése, az állami kegyetlenség, így a kínzás fölszámolása, a cenzúra enyhítése, a párhuzamos – átláthatatlan és felelősségre nem vonható, pl. egyházi és szerzetesrendi – hatalmak kiküszöbölése, a tudomány fölszabadítása és í. t.), ám a terjeszkedő nyilvánosság ellenére a népnek nem volt beleszólása a közügyekbe. A társadalom közérzületéről és vélekedéseiről csak a kémjelentésekből tájékozódhatott az uralkodó reformkamarillája: a titkosszolgálat helyettesítette vagy legalább „képviselte” a közvéleményt. Tőle lehetett megtudni, hogy a reformdiktatúra magas erkölcsiségének és nagylelkű szándékának, a néppel való előkelő együttérzésének van-e ellenzéke, s ha igen, hol található, mit gondol és mit akar. A titkosszolgálat szervezte a fölvilágosodás „ultrabaloldali” fake ellenzékét is (gondoljunk Martinovicsra, aki egyszerre volt rendőrügynök és forradalmár összeesküvő, s mindkettő lelkesen, meggyőződéssel), egyrészt, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, másrészt hogy megfélemlítse a konzervatív főurakat, harmadrészt, hogy – minden eshetőségre – stratégiai tartalékot képezzen.

A reálszocialista belső elhárítás – itt az egyszerűség kedvéért csak a XX. kongresszus (1956) utáni, „poszttotalitárius” verziókra utalok, nem a sztálini GPU-ra és változataira – részben a fölvilágosult abszolutizmus örökségét vette át, amennyiben az államvezetés a titkos nyomozások, megfigyelések, lehallgatások, spiclijelentések révén tájékozódott az alattvalók nézeteiről és hangulatáról, azonban ezt nem kellett összekevernie a mozgósítással, fanatizálással, rendszerszerű konformizálással, hiszen ezt a Párt és „a tömegszervezetek” végezték, amelyek többek között a kultúra – gigantikus méretű olcsó könyvkiadás, olcsó népszínház, mozi, tudománynépszerűsítés, kollektív népszórakoztatás, professzionálisan szerkesztett sajtó és rádió, üdültetés, fölnőttoktatás stb. – és a népjóléti intézkedések révén nemcsak tanulmányozta, hanem szervezte a közvéleményt. II. Józsefnek és II. Lipótnak nem volt jól irányított tömegpártja és nem volt állami ipara és kereskedelme, amellyel kézben tarthatta volna a potenciális ellenerőket. A belső elhárítás a megfélemlítésnek főként a kognitív válfaját gyakorolta – „mi mindent tudunk, maguk pedig gyönge, elszigetelt, eltájolt, botorkáló individuumok, akiknek a konceptuális ereje minimális, szemben a miénkkel” – , ez annyira bevált, hogy egyik atyai barátom, vezető erdélyi magyar értelmiségi az 1930-as évek óta, az 1970-es években titkos ügynökjelentéseiben a Securitate és a Párt vezetőit győzködte a célszerű nemzetiségi politika progresszív céljairól és módszereiről. Egy-két részletkérdésben mintha meg is fogadták volna a tanácsait. (Egyébként a szó szoros értelmében rosszul lettem, amikor kiderült – halála után – , hogy „jelentett”. Azóta hozzászoktam a gondolathoz. Nemcsak az ő esetében.) Megdöbbentő a viszony affektív intimitása. Idősebb kolozsvári szerkesztőségi kollégám – apám sakkpartnere és régi cimborája – aggódva ír a szervnek ifjúkori Sturm und Drangjaimról, magasztalja tehetségemet, atyailag helyteleníti botrányos szerelmemet. Mintha a nagybátyámnak írna (rossz románsággal). Igaz rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel. Meg is hatódhattam volna, nekem ezt a szemembe sose mondta.

A titkosrendőrség volt a rezsim egyik fő kapcsolata a néppel (de nem az egyetlen, mint a Habsburgoknak), ám tévedés volna azt hinni, hogy ez egyoldalú volt. Ezt ismerte a nép, s mivel a magánéletét érintette, félte és utálta. A Pártot nem gyűlölte – nem gyűlölhette honfitársai százezreit és millióit – , a Párt a normalitás része volt, és nem volt titkos. A fantáziát a vele egy ágyban háló, gonoszul sutyorgó állami incubus izzította föl. Ki tudta, hogy az állambiztonság összefügg a parasztok millióinak városba költözésével, a csatornázással, a szociális lakásépítéssel, az iparosítással, az új higiéniával és egészségüggyel, a kötelező iskoláztatással és katonai szolgálattal – nehéz megmondani. A függés miatti bosszúérzés csak a titkosrendőrségre korlátozódik – utólag.

Mi sem jellemzőbb, mint hogy egy korábbi magyar szocialista miniszterelnök belebukott abba, hogy a szolgálatok „szigorúan titkos állományú” tisztje volt, de az nem izgatott senkit – holott mindenki tudta – , hogy az MSZMP Központi Bizottságának a tagja, a diktatúra kormányának pénzügyminisztere, majd helyettes elnöke volt, ami a botrányt kirobbantó minőségénél sokkalta súlyosabb tény.

Magyarországon a legmagasabb „pártállami” testület, a Politikai Bizottság (politbüró) két tagja ült a rendszerváltás, az „új demokrácia” parlamentjében 1990 után, egyikük frakcióvezető volt; a testület harmadik tagja az 1994 utáni kormány egészségügyi minisztere lett. Mindannyian máig köztiszteletben állnak. Sőt: 2014 és 2016 között a magyar Belügyminisztérium rendészeti államtitkára [!] volt – előbb vezérőrnagynak, majd altábornagynak nevezte ki a miniszterelnök előterjesztésére az államelnök – a diktatúra titkosszolgálata III/2. osztályának korábbi operatív tisztje; ez nyilvános tényálladék volt; a sajtót nem érdekelte különösebben; a legtöbb ember nem hallott róla; szakmai köztisztelettől övezve vonult nyugállományba. A volt miniszterelnök, ma is aktív politikus, képviselő, pártelnök köztudomásúlag a KISZ KB titkára volt, tehát a pártapparátus és a nomenklatúra legfölsőbb rétegének tagja. Népszerűtlen, de nem emiatt; és milliószámra vannak rajongói. Azok viszont, akiket a pártjuk és rendszerük besúgásra (meg a konformizmus és a szolgalelkűség számtalan más válfajára) kényszerített, rongyembernek számítanak. A diktatúra „nyílt”, hivatalos vezetői az utólagos népi képzeletben elhalványulnak, csak az „politikai” a múltban, ami titkos, csak az releváns „politikailag”, aki „jelentett”, de az, akinek és aki miatt „jelentettek”, nem számít, a diktatúra vezetői közönyös tiszteletben állnak, az információs áldozataik – a besúgók – sorsa az eltörölhetetlen szégyen, az örök – mert szimbolikus – pellengér. A szégyen és forrása máskülönben is a szubjektum akarata ellenére föltárt titok arról, amit a szubjektum elkövetett, bár nem akart, s amiről nem akarta, hogy nyilvánossá váljék. Az engedelmesség szégyenforrás, a parancsosztogatás (az uralkodás) nem. Utólag sem, ma sem.

A titok az, ami itt a fantáziát foglalkoztatja, nem a rendszer. A személyes titok.

A titoknak semmi köze – önmagában és specifikusan – a szovjet típusú rendszerhez, hiszen a titok (gondoljunk csak a valamikori legmagasabb állami rangra, a v. b. t. t.-re: „valóságos belső titkos tanácsos” vagy a „titkár”, „főtitkár”, „államtitkár” szókra) a mindenkori állam egyik legfőbb sajátossága: az arcana imperii nem tartoznak mindenkire, nélkülük és titkosságuk nélkül nem lehet kormányozni, a hatalom tulajdonosa a titkok tudója.

De itt a másik titok, amely a képzeletet, a szenvedélyt, az olthatatlan kíváncsiságot lobbantja föl: a titkosszolgálatok által szemérmetlenül vizsgált személyek személyes élete. Ugyanazt a kíváncsiságot, amely nem olvasott írók szerelmes leveleiből csinál agyonolvasott bestsellert, amely érdektelen popsztárok, tévéhülyék és divatmodellek nemi életét röpíti a bulvármédiák szédítő konceptuális magasába.

A személyes életet a magas művészet immár letűnt korszakában a fikciós epika, dráma, líra megformált, egyezményesen személytelen, átgondolt műfajai mesélték el nekünk, a konszenzus szerint relevánsabban, mélyebben és szebben, mint a puszta empirikus beszámoló a kocsmaasztalnál vagy a nappaliban. Vagy a hálószobában.

A személyes élet legmagasabb szintű fölmutatása pedig a bűnbánatos, példázatos, a töredelem és az üdvösség reménye által megvilágított vallomás volt, mint Szt. Ágostoné, majd az emberi életet illető végső (tapasztalati) igazság – szintén keresztyén eredetű – kutatása, mint Rousseau vallomásaiban, majd a nyomában kivirágzott önéletrajzi és regényirodalomban, az ecce homo pszichológiaivá szekularizált történeteiben.

A cél művészi volt és morális, tehát nem a csak önmagát jelentő nyersanyag (dokumentum) egymás mellé állított, taxatív-repetitív sorolása, nem a titokföltárás – amiben a titok az érdekes, nem az, amit a titok rejt – nyersanyag-emberei, akik semmire nem emlékeztetnek jobban, mint a kínai agyaghadsereg cserépkatonáira. Sok olvasó érezte, hogy ráismer az életéből valami lényegesre, amikor Julien Sorelről vagy Lucien Leuwenről vagy Madame Bovaryról olvas, de nem vágyott rá, hogy százezer, ah, hús-vér Madame Bovary hasonló titkát megismerje, amelyet a magánszféra érinthetetlensége véd, amely része az individuum szuverenitásának, amint ezt a klasszikus polgári társadalom fölfogta valamikor. Privacy. Emlékeztek még rá? Miközben a videókat nézitek, rajtuk vezetőitek gyámoltalan pucérságával és bárgyú magánszövegeivel, erkölcsileg nem álltok a Securitate fölött.

A reprezentatív elvált az empirikustól. Azért kellett a kifejezés, hogy szellemi képviselete legyen annak, ami egyéni, s ami ezáltal beszédtárgy: szóba hozható, elemezhető, megérthető, tanulságos vagy csak megrendítő, nem néma, mint a puszta test. Az embernek nincs is puszta teste – talán még az állatnak se, de erről majdnem semmit se tudok.

A titkosszolgálatok – minden idők leghatékonyabb névtelen krónikásai, az igazi állami Anonymusok – elénk terítik sok tíz- és százezer ember nyers életét.

Persze ahogy a magamfajta filozófia-, vers- és regényolvasó embert megérinti, arra már bélyeget nyom a művészettel és a műveltségünk szimbolikájával eltöltött évtizedek rutinja.

Amikor Illyés Kinga, nekem nagyon meghatóan, azt mondja szeretkezés után a férfinak (aki álnéven szerepel, de persze sajnos nagyon jól tudom, kicsoda), hogy „hozzak almát?”, nyilván azt érzem, hogy azt is mondja a legrégebbi metaforával: „hozzak neked a tudás almájából, amelyből nem kaptam – talán te se kaptál – az imént az ágyban?” Tehát úgy hallgatom a dokumentumot, mintha regényt olvasnék. De rosszul hallgatom, rosszul olvasom.

Bár a férfi is valami hasonlót gondolhatott, hiszen rögtön azt kérdi: „hát nem szeretsz?” Aztán: „s ha nem szeretsz, akkor miért…?” „Nem tudom” – válaszolja a nő.

Érteni vélem, hogy mit hallok, mint ahogy érteném egy jó novellában vagy regényben.

De ez azért is van, mert távolítom a dolgot, mert Illyés Kinga személyes titkához nincs közöm, illetve nem lenne szabad hogy közöm legyen.

Ez nem bizalmas napló, amelyet írója tett közzé.

A napló eredetében úgyszintén keresztyén forma, a napi lelkiismeret-vizsgálat gondos lejegyzése, önnevelési és önkorrekciós gyakorlat, a bűnös lélek önmegismerése. Ennek a világi, szekuláris változata is akkor kerül – elvben – nyilvánosságra, ha a szerző, kiadó, olvasó valaminő személyen túli relevanciát tulajdonít neki, akárcsak a történelmi tényföltárásét, hiszen a történelem se személyes, hanem gondolati konstruktum.

De a hangrögzítő titokban, a lehallgatott személy akarata ellenére (és többé-kevésbé a tudtán kívül) működött (működik). Ez nem a személy közlése.

Ki ennek a hangjátéknak a voltaképpeni szerzője?

A Securitate.

Az ő szemével látunk, az ő fülével hallunk, az ő jéghideg, láthatatlan, acélos keze a szereplők meztelen ágyékán.

Az állami voyeur, a hatósági kéjleső személytelen titkát „a művészi földolgozás” (az „anyag” válogatása) teszi élvezhetően személyessé, izgatóvá, elkeserítővé, megrendítővé, bosszantóvá.

A pletyka anyagává.

Az emberszólás, a médisance anyagává. Megtudjuk, hogy az én esetemben régi ismerőseim, a másokéban érdekes ismeretlenek – de többnyire híres, fölismerhető emberek az átlátszó álnevekkel – hogyan locsogtak, hogyan kínlódtak a kor borzalmaival (abortusztilalom, sőt: fogamzásgátlás-tilalom, útlevélkínok, disszidálási mániák, nemzetiségi nyomás, nyugtatók és pálinka, orvosokhoz menekülés, habozás az érvényesülés és a kivonulás/ellenállás között, a családformák bomlása, a szexualitás megértésének és átélésének az éles változása, lakótelepek, iparosítás, népességvándorlás, tévé, pop), minden gyarlóság és esendőség fölnagyítva… Melyikünk élete bírna ki napi 24 órás megfigyelést, leírást, megítélést? Hány gyönyörű szerelmes éjszaka maradna meg annak – az ügyetlenségeivel, esetlenségeivel és szamár gyöngédségeivel, szenvedelmes obszcenitásaival együtt – a szenvtelen kívülálló szemében és fülében? Hiszen az intenzitás művészi fokozása, a történtek művészi tömörítése nélkül úgyszólván minden groteszkül nevetséges.

De ki bocsátja a szenvtelen néző vagy hallgató szeme elé mindezt?

Az, aki a titkosszolgálattól átvette a hatalmat, azaz a közlés szerzői jogát – és ez úgyszólván bárki lehet, ha pár kisebb adminisztratív nehézséget legyőzött.

De ez még mindig a titkosszolgálattól származtatott hatalom, hiszen a titoksértést, a titok megtörését, a személy szuverenitásának az összeroppantását a zsarnoki állam – vagy egyszerűen csak: az állam, olykor a „demokratikus” állam – „végezte el”.

Ráadásul evvel a hatalom (az állam) már annak idején is törvénysértően élt, hiszen a korabeli román jog (chilei jog, dél-afrikai jog) is elismerte a levéltitok szentségét (amelyből mindenfajta bizalmas kommunikáció sérthetetlensége származik) és más hasonló személyiségi jogokat, Románia is aláírta 1975-ben a Helsinki Egyezményt, csak nem tartotta be. Mi most ennek a törvénysértésnek hála, de közvetve magunk is jogsértően (igaz, ezt senki nem érvényesíti, jogként halott) közszemlére tesszük azt, amit az állambiztonsági szolgálat áldozata nem akart: a nyers, meg nem fogalmazott magánéletét, amelyhez senki másnak nincs köze.

De különösen ahhoz nem szabad hogy köze legyen, amit emberellenes rendszerek elnyomó apparátusai mindennek a megsértésével szereztek meg, ami szent.

Romániában különösen éles volt az elnyomó gyakorlatok biopolitikai jellege, nőellenessége, a natalista (születésszámot növelni óhajtó) demográfiai terror brutális alkalmazása (ez Magyarországon korábbi helyzet volt, de a Ratkó-korszak épp ezért inkább összhangban volt a kor fölfogásával, mint a Ceauşescu-féle abortuszrendelet húsz évvel később). A romániai társadalom erotikus stílusára (minden történelmi korszaknak és nemzeti kultúrának van erotikus stílusa) – már amennyire ez filmekből és könyvekből és bizalmas beszámolókból, vallomásokból kivehető – még mindig tragikus hatással van ez, a szabad szexualitással szembeni fájdalmas ambiguitás nem magától jött létre: okai politikaiak. És az eredetét dokumentálják a lehallgatási jegyzőkönyvek. De a fogamzásgátló tabletta egykori magyarországi nevénél – antibébi! – közönségesebbet, durvábbat és gyűlölködőbbet is nehéz találni. A lélekszámnövelő, sovén-natalista politika Magyarországban ellenzékben volt – „Kicsi vagy kocsi?”, ez volt egy „értelmiségi vita” elnevezése – , ez Romániából nézve (egyáltalán szóba kerülhet a nem prokreatív szex elismerése!…) maga volt az édenkert. A Kádár-rendszert tragikusan legitimálta a szabad, legális abortusz – és senki nem mer hozzányúlni ma sem, az ultrakatolikusok sem. A magzatelhajtás szívtelen megítélése Magyarország erotikus stílusát határozza meg máig, nem éppen előnyére. Az erdélyi magyarok Budapest iránti egykori rokonszenve evvel is mélyen összefügg. A „tablettát” a Magyar Népköztársaságból hozták a Román Szocialista Köztársaságba a csempészek százai és ezrei. (Némelyikük ingyen, jóságból s áthatva a fogamzásgátlás modern fölsőbbrendűségének érzetétől.) Onnan csempészték volt be a biopolitikai „szabadságot”.

S ezt kellett kinyomozni.

Az „erkölcstelenség” és az ellenzékiség (ez Kelet-Európában, de nemcsak itt, mindig egylényegűnek látszik a „külföld” mint olyan iránti elvont-általános hajlandósággal) nemcsak 1968, hanem már a XVII. század óta összefüggeni látszik, a „libertinus”, a „liberális”, a „libertárius” közös etimológiai gyökerű kifejezések. És a család, a magántulajdon és az állam megszüntetése csakugyan szervesen összefügg – immáron túl a liberalizmuson. A reálszoc diktatúra (amely az 1920-as évek közepe óta konzervatív volt már) ezeket épp úgy ellenezte, mint a katolikus és a görögkeleti egyház és a fasizmus. Az egykori új baloldal iránti vagy akár Ady iránti mély gyűlölet, aki képes volt a szexuálisan aktív, szabad, érett nőt szívből szeretni, minden represszív politikai és stiláris rezsim sajátja most is. (De a reálszocnak Biharpüspökitől és Biharkeresztestől nyugatra volt annyi esze, hogy abortusszal fejezze ki megvetését a szerelmesek iránt, miközben ettől keletre pont ellenkezőleg realizálták ugyanazt. Ceauşescu szexuális teológiáját ma az amerikai szélsőjobboldalon látjuk viszont.)

Szembeötlő, hogy az állambiztonsági szolgálat tekintete szadisztikus férfitekintet, harmadosztályú intellektualizmusa és rendképzete az önuralommal és racionális világossággal jellemzett férfigőg, „erkölcsisége” a „kis huncut”-nak tekintett nő korholása, állítólagos szabályszegésének elmarasztalása. Ez a hím álfölény, ameddig a titkos levéltár, szalagtár rejtekén húzódott meg – s amelynek a garanciája a fallikus büntetőeszközök (kard, korbács, puskacső) szabad alkalmazása, továbbá a vakító transzparencia az uralom számára, kiismerhetetlen, rémületes sötétség a népnek – , hihette magáról, hogy gondolat, de amint az elhirtelenkedett „föltárás” a napvilágra hozta, megpillanthattuk valódi mivoltában, ami az alantas pornográfia. Amelyben a hatóságilag nem szentesített szeretés csak paráznaság, amelyben a nem engedélyezett gondolat zavarosság és tévedés.

A hatósági voyeurnek igaza volt: férfiakat és nőket és gyerekeket szeretni összevissza és keresztül-kasul minden kasztos-rendi és osztálytársadalom (amely mindig heteroszexista társadalom Constantinus óta) ellen irányul, mert a szexuális megalázás minden elnyomás alapesete.

Nekünk, akik tulajdonítunk némi értéket az emberi személyiségnek, nem lenne szabad leselkednünk és hallgatóznunk, amikor valaki altatót szed, csókolózik, füllent, mesél, elérzékenyül, kacarászik, fecseg, olyasmit mond, amit igazából nem szeretne mondani, föltárja a lelkét, undokoskodik, elbűvölő, unalmas, kibírhatatlan – s mindezt az emberi anyagot a Securitate erőszakának a jóvoltából élvezhetjük.

Ne szépítsük: fogyasztói pozitúrából esztétikai haszonélvezői vagyunk a gonosznak.

Végtelenül érdekelt a szöveg – Kingát elég jól ismertem, Vári Attila a barátom volt, írtam is róla még régen – , de kikapcsoltam. Szimplán azt éreztem, hogy ezt hallgatnom nem szép dolog.

Nem vagyunk a Securitate örökösei.

Vagy legalábbis: ne legyünk.

A tudásnak ez az almája romlott.

Az ilyesminek a közreadása ellenkezik a művészet és a morál legelemibb alapelveivel.

„Nézzünk szembe a múlttal” – mondják. Hogyne. Egész külön irodalmi műfaj, afféle cottage industry alakult ki a hű-de-rémes-volt-az-a-kurva-Románia könyvekből, Isten látja lelkemet, igazán borzasztó volt, én is elmenekültem előle, mint annyian, de az is igaz, hogy ennyi hazugságot életemben nem olvastam, mint ezekben a monoton könyvekben, amelyeket csak az a konvenció ment, hogy fikcióban ne keressünk történeti igazságot. Hát jó, nem keresek. (Erdélytől meg a „szépirodalomtól” most eltekintve: tavaly a kelet-európai változások 30. évfordulója kiváló alkalmat nyújtott a hazudozások és történetietlen frázisok valóságos orgiájára, aminek a betege voltam. Örülök, hogy elmúlt; inkább felejtsük el az egészet, mintsem hogy átengedjük az intellektuális és morális dögkútnak. Ott voltam 1988-89-ben, láttam, részben csináltam, és emlékszem: nem úgy volt, egyáltalán nem úgy volt, semmi nem volt úgy; verje meg az Isten az egészet.)

Az állambiztonsági szolgálatnak láthatólag az volt a véleménye rólunk, romániai magyar értelmiségiekről, hogy zavaros fejű, erkölcstelen, sovén, irredenta, kis tehetségű, hencegős, jelentéktelen cemendék vagyunk. Ebből a titkosrendőri szemszögből nézve azok is voltunk – hiszen a titkosrendőri szemszög mindent a legközönségesebbre, a legmocskosabbra, a legbutábbra redukál. A megföllebbezhetetlen hatalom szellemi magasából. Amely az elméleti író képzelt légritka magaslati pozíciójára emlékeztet: elkerülhetetlenül „fölül” van, akkor is, ha szubsztanciájában a hatalom visszája és megtagadása. Úgy néz a titkosrendőrség, gúnyosan, fönsőbbségesen, az Univerzális Szem, az Elvont Értelem látószögéből az emberekre, akik virágot vesznek egymásnak – emlékeztek a kakasmandikóra? – , de akiknek azért előbb-utóbb vécére kell menniük és ki kell mosniuk az átizzadt kombinét, mint hulladékra.

Nem létezik, hogy ez ne hagyna nyomot az állambiztonságtól megörökölt nyersanyagon. Ebből nem tudtok költészetet facsarni, csak ha meghamisítjátok, mint én az előbb „a tudás almája” metaforával.

Az én emlékezetem biztosan nem annyira megbízható, mint a szekus magnóé.

De nekem higgyetek, ne a titkosrendőrségnek. Nem úgy volt. Kinga keserű volt és tétova, de tündér volt és karizmatikus művész, Attila bizonytalan volt és zavaros és mafla, de a legédesebb ember a földtekén és nagy tehetség. Van rá bizonyítékom? Nincs.

Megdöbbentők a kelet-európai konstans vagy inkább invariáns állapotleírások, kedélyelemek és történelemtől független, önismétlő „politikai” állítások. Marosvásárhelyen 1974-ben és Budapesten 2020-ban egyaránt azt mondja mindenki, hogy „ezt az országot nem lehet kibírni”, „innen el kell menni”, „legalább a gyerekeket muszáj kimenteni ebből a fertőből”; változatlan az elmaradottság-paradigma állandóival leírt „naptalan Kelet” (a barbárság) és a vágyott-gyanúsított nyugati eszmény iránti irigy és értetlen csodálat/megvetés együttállása. A Ceauşescu-féle román állam paranoid szovjetellenessége és magyarellenessége – a panaszdiskurzus felől nézve – szerkezetileg megfelel a mai Európa-ellenességnek, nyugatellenességnek, amelyre az állam gyűlölői az államdoktrína puszta megfordításával felelnek, de az eredmény ambivalens. Az 1974-i Budapest Marosvásárhelyről nézve, a 2020-i Berlin Budapestről nézve egyaránt „hideg”, prózai, anyagias: a polgárság metaforikus leírása minden nem polgári környezetben évszázadok óta. Bármely x ponttól nyugatra beáll mindig a polgári fagy.

A rendes-tiszta-dolgos Nyugat mítosza (s az értetlen, örök döbbenet, hogy voltak, vannak ott lázadók, hippik, sztrájkolók, marxisták, niggerek) a titkosrendőrség anyagaiban szintén személyes titokként lepleződik le: ez a mi piszkos, csapzott, kócos, rendetlen, hanyag, szegényes, provinciális mivoltunk miatti önundor és önmegvetés, a saját keleti életünk azonosítása mindavval, ami nem elegáns, nem könnyed, nem formás – nem győztes. Rend csak a titkosszolgálati irattárakban és szalagtárakban volt. És a tervhivatal, az anyag- és árhivatal hűvös számaiban, amelyet csak a szakemberek ismertek, mert az újságban mindenki átlapozta őket. Ami nyilvános, az ismeretlen. Ami titkos, az is ismeretlen. Minden, ami valódi, külföldön van vagy mélyen (rejtve) mibennünk. A mi nyilvánosságunk nem nyilvános.

De az, ami „kijön” a Securitate lehallgatásaiból, hamis, még ebben a szeretetteljes, nagy műgonddal összeállított, jó szándékú válogatásban is. A gépi hitelre nem adok semmit. A kevés jó regényre, önéletrajzra, versre vagy esszére valamivel többet. Eddig a titkosrendőrség áll nyerésre. Egyre inkább ezt tekintik a döntő forrásnak. Ész nincs, forma nincs, struktúra nincs, szintézis nincs, csak tönkretett emberek töredékes szenvedésbeszéde. Ez nem „a valóság”, hanem a pillanat pillanatnyilag épp győztes ideológiája. Kevésbé intellektuális, mint a titkosszolgálati rögzítő gépezetek egyenletes surrogása.

Úgy hitték sokan, hogy 1989-ben legyőztük a politikai titkosrendőrséget. Haha. Nem azért nem, mert némely ávósok és szekusok milliomosok lettek meg „demokratikus” főnökök. Evvel ők alkalmazkodtak az új (az akkor újnak tetsző) időkhöz. Ez még nem az ő győzelmük volt, sőt.

De mi a kezdetleges történelemszemléletünkkel, mi alkalmazkodunk hozzájuk. Ez viszont az ő győzelmük, a posztsztálinista titkosszolgálatoké, igaz, posztumusz győzelem, de nagy győzelem.

Zavarban vagyok és szégyellem magam. Világosabban kellett volna beszélni. Hallgatólagosan és álszentül elhittem a dumát az ügynökakták, lehallgatási jegyzőkönyvek, titokban fölvett fényképek és hasonlók katartikus funkciójáról, pedig magamban berzenkedtem ellene. Elég.

Tamás Gáspár Miklós