Az értelmiség mint történelmi probléma II.

5

A forradalom következményeképpen szilárdult meg az értelmiség fogalma a XIX. században, amely olyan fatálisan fontossá vált Európában, sajátosan Kelet-Európában, de mindenekelőtt persze Francia- és Oroszországban.

Azt mondja Fichte (Peter Weiss Hölderlin-drámájában, 1971): „Rousseau beérte azzal / hogy rámutasson a romlásokra / de elhárításukra erejét / már nem irányította / Jóllehet Rousseau-t fűtötte az energia / de ez csak a szenvedés energiája volt / annál több soha / Az értelem, amit megmutatott / nyugalomban maradt / pedig csak a harcban mutatkozik meg / az értelmes akarat / Cselekedetre/csak a cselekedetre / vagyunk itt mint egyedek / de Rousseau ezt nem értette meg.” (Vas István fordítása)

A Waterloo utáni restauráció egyik lényegi dimenziója az intézményen kívüli (vagy csak a forradalmi ellenkultúrában „a föld alatt” intézményesülő), nem akadémiai, nem egyetemi, nem egyházi írástudók – az értelmiség – elleni támadás, amely a forradalmon (a királyság és az egyház megsemmisítésén, a nemesség fölszámolásán, a teljes régi kultúra bukásán) átesett ci-devant világ hitetlen-paradox tekintélyelvűségét (amely, mint de Maistre és de Bonald, katolikus volt, de nem keresztyén) vágta – illúziótlanul – a forradalom, az értelmiség arcába. A vád (amint azóta is) a gyökértelenség, vagyis az, hogy az értelmiség „kontraintuitív” meggyőződései ellentétben állanak „az egyszerű emberek” hétköznapi hitével: azaz a restauráció nem hisz többé Istenben és a királyok isteni jogában, nem tartja igazságnak, hanem hagyománynak (pedig a hagyomány nem tartotta magát hagyománynak, hanem igazságnak), azaz „érve” demokratikus, nem teologikus: a többség „érve”. Ha több paraszt és kispolgár hisz a Bourbonokban és az oltáriszentségben, mint az emberi jogokban és az egyenlőségben, akkor a Bourbonoknak és a püspököknek van igazuk.

Hát ez nem éppen a középkor föltámasztása. A romantikus reakció nem skolasztikus, rajta vannak a forradalom demokratikus stigmái, és belefullad a merő hatalomkultuszba és bosszúvágyba: a tekintély nosztalgiája nem tekintélyhit, bár az szeretne lenni.

Az igazság kritériuma a restaurációs gondolkodásban a siker (nem kimondottan lovagi vagy szerzetesi gondolat): Isten létezik, mert a forradalmat leverték, miután már leverte önmagát.

Az értelmiség pedig avval gúnyolódott cenzúrázott újságaiban, hogy Artois grófja (X. Károly) a blaszfémiát halállal büntettetné: vajon hogyan lehet a hitet inspirálni ijesztgetéssel. Ez volt a titkos összeesküvések kora 1848-ig (és olyan zseniális ember, mint Metternich, csakugyan elhitte, hogy a forradalmi mozgásokat az értelmiség irányítja kávéházaiból és titkos klubjaiból), amikor az intézményekből kizuhanó, hozzájuk hamis ürügyekkel mégis csatlakozó, majd megint kizuhanó értelmiség megkülönböztető stigmája az utópiás ultraradikalizmus, amikor először szűnik meg a szabadelvűség dominanciája, és válik végre Rousseau nyomán – úgy, ahogy Peter Weiss darabjában Fichtétől halljuk – a szociális kérdés (a technika, a gazdaság és a demográfia belesuvasztott problematikáival egyetemben) az eljövendő forradalom („a cselekvés”) gondolati középpontjává (francia szocializmus, Saint-Simon, Proudhon, Fourier, Blanqui). Az értelmiség ettől kezdve nem pusztán arra gondol, mi a bizonyítható (a szabad nyilvánosság előtt kifejthető, bírálható, megerősíthető, érvényesíthető) igazság, hanem egyre inkább arra is, hogy ez az igazság a proletariátus emancipációját diktálja. Ennélfogva az értelmiség gondolati föladata nemcsak a valóság (azaz egyre inkább: a társadalom) kritikai átvilágítása, hanem a proletariátussal (illetve általában az elnyomottakkal és kirekesztettekkel) kötött világtörténelmi szövetség, amely meghatározza az értelmiség helyét az osztályrendszerben.

Az „értelmiségi” kifejezés ismeretesen a Dreyfus-pör idején terjedt el széles körben, amikor ez a szó az – akkor még monarchista és ultramontán hangsúlyú antiszemitizmussal, az ancien régime pártjával szembeni – ellenhatalmat, ellenkultúrát, counter-establishmentet kezdte jelenteni. Ekkoriban vesztette el a rend és a hagyomány hatalmon lévő pártja (a bonapartista paradoxon tragikomikus kudarca után) a morális-kulturális csatát (később a reakció is kénytelen lett forradalmivá lenni a fasizmusban) egyszer s mindenkorra, a jobboldal számára őrjítő módon a „tényleges” hatalmi viszonyoktól voltaképp függetlenül. Ameddig fönnállt a kulturális-információs piac, mindegy volt, mit írnak a klerikális-nacionalista iskolai tankönyvek, s hogy mit prédikálnak az abbék millióknak. A színház, a sajtó, a kabaré, a könyvkiadás, a hangversenyélet, a kiállítás- és múzeumüzlet, a műkereskedelem/műgyűjtés soha nem tért vissza 1789 elé, s ha nem is könnyen, valahogy eltartotta a többnyire nyomorgó értelmiséget, amely – minden időleges jobbra vagy szélsőjobbra tántorodás ellenére – soha nem tért meg a kapitalizmustól átgyúrt hagyomány hitére. Éppen a marxisták voltak azok (mindmáig), akik a múlt egyszerűsített, enragé elvetése helyett a múlt aktív (nem a szó nietzschei értelmében „antikvárius”) használatát gyakorolták: Marx művében él Arisztotelész és Hegel – Hegel halálát a fasiszta Carl Schmitt jelentette be 1933-ban, némi joggal, illetve minden filozófia halálát a zsidó radikális konzervatív Franz Rosenzweig 1921-ben írott, de csak posztumusz, 1937-ben megjelent könyvecskéjében (Das Büchlein vom gesunden und kranken Menschenverstand, 1992).

 A múlt elvetésének megint időszerűvé vált kérdése természetesen alapvető az ún. polgári forradalom és az értelmiség históriai sorsképletében. A tág értelemben vett (biblikus és hellén eredetű) nyugati kultúra egyik fő intellektuális hagyománya a képtilalom és a képrombolás. Az angol puritán forradalom a keresztyén szokásrendet is kitisztogatta – betiltotta pl. a karácsonyt, mert „világias” –, és közvetlenül a keresztyén természetjogot vélte alkalmazni. A koronával szembeállított parlament és a néphadsereg – az ellenhatalom – vált a forradalmi despotizmus bázisává, amelynek gondolata az erkölcsi rémuralom volt, az igazhívő közvélemény demokratikus rémuralma. Ehhöz mindenféle arisztokratikus stíluselem, frivolitás, öncélúság, mulatság, kifinomultság eltüntetése volt szükséges. Erdélyben meg másutt Európa-szerte is lemeszelték a protestánsok az összes templomokban a freskókat, elégették a szentképeket, lerombolták a szentszobrokat. Az orgona az ördög szerszámának számított, sok helyütt befalazták.

A francia (azaz a) forradalom – kiindulva szintén a jogászok parlamentjéből és az önkéntes néphadseregből – megszüntette az ősformákat: a tételes vallást, az egyházat, a monarchiát, a nemességet, a papságot, minden addigi legitimitási formát. (Az „állam” szó itt frázis: nincs egyetemleges államforma.) Minden régi társadalom alapja (a születési-rendi hierarchia és jelképe, a fölmenők, „a régiek” tisztelete) megszűnt, a tudás egyetlen forrása az egyik lett a sok közül, „a szent hajdankor” maga volt a gyalázat.

A későbbi rombolások eltörpülnek mellette. A kommunista forradalom a proletariátust nem a klasszika eltörlőjeként, hanem örököseként tisztelte – a Tanácsköztársaságot Beethoven IX. szimfóniájával ünnepelték a vöröskatonák –, maga a polgári örökség a szocialisták és kommunisták állandó vitáinak középpontjában állt: az istentagadó szocialista rendszer „transzcendenciája” a kultúra volt, a görögök, Galilei, Michelangelo, Bach, Rembrandt, Shakespeare, Descartes,Molière, Newton, Mozart, Goethe, Kant, Tolsztoj.

De ez a szintézis, ez a látszólagos békülékenység a múlttal a vallás üres helyét jelzi (sem a Commonwealthből, sem a francia köztársaságból nem hiányzott), ezt az üres helyet nevezi „utópiának” Bloch.

A munkásmozgalom legnagyobb „polgári” diadalai idején (a XIX. század utolsó harmadában) – s hogy ezek a diadalok a katasztrófa, 1914 felé vezetnek, azt még Rosa Luxemburg se ismerte föl a maga teljes iszonyatában – az értelmiség öntudatlanul a győzedelmesen hanyatló polgári korszak summázatát végezte el, ez volt a Burgtheater és Karl Kraus kora, de ekkor indult a Marx utáni első modern és nagy szellemi kezdeményezés, a szociológia (vö. G. M. Tamás: „Marx and Sociology, 2018”, Global Dialogue).

Az első világháború szakadékába zuhant, a munkásmozgalommal együtt árulásra kényszerült (vagy kétségbeesetten – igaza van Sinkó Ervinnek: csak Ady szólt – elnémuló) értelmiség egy része követte a szervezett munkásságot a kommunista forradalomba, amelynek a bukása (vagy elmaradása) Nyugaton szerintem a világtörténelem döntő eseménye.

Mindjárt kitérek röviden „az organikus értelmiségi” és „a hivatásos forradalmár” és „az új osztály” problémáira, de előbb egy alapkérdést tisztáznunk kell.

6

A szervezett nemzetközi munkásmozgalom és a „szocializmus” (amely az előbbinek a hegemóniáját jelenti történelmileg) korszaka lezárult.

A marxizmus többé nem egy társadalmi-politikai tömb, univerzális tömegmozgalom filozófiája (még aspirációiban se), ahogyan a klasszikus német idealizmus se a modern állam és a modern kultúra filozófiája többé, s ahogyan a (históriai) fölvilágosodásnak sincs szociológiai köze a maradék polgársághoz.

Marxnak magának – minden ellenkező híresztelés ellenére – nem volt osztályelmélete, ő korának társadalomtudományát alkalmazta ebben a kérdésben, természetesen a rendszerébe illesztve, de itt nincs eredeti kontribúciója. Osztályelméletet a kelet- és közép-európai (orosz, magyar, német) kommunista forradalom alkotott, azaz a marxizmus harmadik (forradalmi) hulláma 1917 után.

Ez utóbbi az eredete az értelmiségről alkotott koncepcióknak.

Osztályt érték, tulajdon, munkamegosztás és állami újraelosztás hoz létre, de a legújabb (a forradalmi) korban nem ez konstituálja.

Legkésőbb 1848-tól kezdve a burzsoázia és a proletariátus mint elsőrendű, elhatározó erejű politikai szubjektum jelent meg; az osztály maga az osztályharchoz képest epifenomenális. Az alapvető osztályokat az osztályharc, a forradalom konstituálta, nem holmi fiktív (irracionális, mert meghatározhatatlan, egyben tisztán „ideologikus”) „osztályérdek” (az „osztályérdek” védelmezői soha nem voltak forradalmárok, ma se azok) vagy pláne „osztályszükséglet”. A forradalmi filozófiában az osztály primér lényegiség, amelyet a radikális kritika tár föl, a szubverzió szubvertál. Nem az egyenlőtlenség és igazságtalanság az elsődleges célpont (az polgári, jakobinus célpont, nem kommunista célpont), hanem maga az osztályrendszer: a bérmunka, az elkülönült tulajdon, a testi és szellemi munka kontrasztja és ennek a későbbi alakváltozatai, maga a munkamegosztás és a „cseretársadalom” (Tauschgesellschaft), vagyis a kapitalizmus, nem a kapitalizmus következményei (mint az igazságtalan jövedelmi viszonyok).

Minekutána a polgári társadalomba beilleszkedett, reformokra (nagyobb egyenlőségre, több jogra, magasabb fizetésre, rövidebb munkaidőre és kulturális fejlődésre) törekvő szervezett munkásság (széles körű parlamenti képviselettel több jelentős országban) osztályként elbizonytalanodott az önkonstitúciójában, ezt a munkát maga a forradalom végezte el, de ezt részben megelőzte a szocialista-kommunista teoretikusok egyik alapvető belátása.

Ez a híres vélekedés – mint annyi minden más, ez is Karl Kautskytól származik –, hogy az „adekvát”, konstituens osztálytudatot kívülről kell belevinnie „a tömegekbe” az élcsapatnak, azaz a forradalmi értelmiségnek és az általa vezetett forradalmi pártnak. (Lenin szerint a munkásosztály önmagában csak „szakszervezeti” tudatra képes.) Amikor a mai kacér szélsőjobboldal Gramsci „kulturális hegemónia”-elméletével flörtöl (az 1980-as évek óta, old hat) – és nyomában a nemtudomka fiatal baloldal –, akkor nem veszi észre, ami szembeötlő: hogy Gramsci (természetesen) Kautsky és Lenin elméletét dolgozza ki és variálja (neveket a börtöncenzúrától féltében nem nagyon említ), a „kulturális hegemónia” nem más, mint Lukácsnál az ún. beszámított osztálytudat.

(Ennek a terminusnak – zugerechnetes Bewußtsein – a magyar fordítása: „hozzárendelt osztálytudat”, rendkívül problematikus. Jogos, amennyiben a „hozzárendelés” mind a németben, mind a magyarban először is geometriai terminus, de a Zurechnung fontos módszertani elv Max Weber és Heinrich Rickert társadalomfilozófiájában, ahonnan Lukács – jellegzetesen nem Marxtól! – meríti, amint ezt Lukács bírálói már az 1920-as években kimutatták. De itt Lukács éppen nem azt akarja mondani, hogy a „kívülről bevitt” osztálytudatot mechanikusan a meglévő „reformista”, „polgári” osztálytudathoz biggyesztjük, hanem azt, hogy az adekvát [esetünkben transzgresszív] osztálytudatot a proletariátusnak tulajdonítjuk, „beszámítjuk neki”, mintha ténylegesen az övé lenne, hiszen ez kellene hogy legyen a proletariátus osztálytudata – kommunista volonté générale, mondta róla Hans-Jürgen Krahl –, hiszen ez a forradalmi önkonstitúció igazsága, s ennyiben Lukács inkább a hegelizált Platón, mintsem Jean-Jacques híve, bár Krahl észrevétele egyébként jogos és pontos.)

Amit se Lenin, se Lukács, se Gramsci nem vesz észre, hogy evvel visszavonja a XI. Feuerbach-tézist – meg egyáltalán Marx reményét az elmélet és a gyakorlat megkülönböztetésének eltörlésére, a szellemileg és fizikailag egységes, egyenértékű emberiség megszületésére –, és hogy a nagy forradalmi nemzedék visszaállítja „a filozófus” platóni fogalmát, s közömbös, hogy ezt „a Párt”-nak nevezi. „A Párt” mint filozófus és apostol in abstracto, intézményesen és kollektívan, nem képviselete az in absentia proletariátusnak, hanem az igazsága. (Minden nagy forradalmi, kommunista regény – ezek fejezik ki a XX. század történelmi lényegét –, Malraux: Les Conquérants, La Condition humaine, Déry: A befejezetlen mondat, Felelet, Peter Weiss: Die Ästhetik des Widerstands – ezt erősíti meg: a Párt a forma, a proletariátus az anyag. És tudom, hogy ez hogyan hangzik.)

Gramsci arra próbál kidolgozni stratagémákat, hogyan lehetne a népből konstituens erőt (Pártot és proletariátust) kovácsolni, például a kultúra meghódításával és a nemzeti érzés átalakításával. (Ez utóbbi se csak Gramscira jellemző. Sokkal a Quaderni del carcere megjelenése előtt Révai József elvégezte ezt a munkát a Szabó Ervin elleni írásaiban, a „Marx és a magyar forradalom” [1932] című tanulmányában, vö. Révai: Marxizmus és magyarság, 1946, Marxizmus és népiesség, 1946. Révait ajánlom a magyar szélsőjobboldalnak és „balpopulista” követőinek, észben tartva persze, hogy populisták nem léteznek.)

Mivel azonban a munkásmozgalom és a „szocializmus” megszűnt – utód nélkül –, ezért mindezeket világosan történelmi problémákként kell kezelnünk, bármennyire jelentősek.

Ráadásul tudatában kell lennünk annak, hogy a munkásmozgalom és a „szocializmus” nem tűnt el „csak úgy”, hanem a nyugati, az európai, azaz a német forradalom veresége miatt maradt meg torz formában a keleti agrártársadalmakban (ahol a diktatúrák civilizációs és szociális teljesítménye nem elhanyagolható, de ennek semmi köze a szocializmushoz és a munkásmozgalomhoz, vagy nem sok), a német forradalmat pedig nem holmi kísértet győzte le, hanem a fasizmus radikális változata, a nemzetiszocializmus, amelynek sikerült a munkásosztály egy részét is mozgósítania, s amely semlegesítette a polgárságot, amelynek meghagyta a vagyonát, de elvette tőle (végleg) a politikai hatalmat. (A Kínai Népköztársaság története mutatja, hogy a politikai-kulturális hegemónia szerkezete olyan apróságtól nem változik meg szubsztanciálisan, mint az állami tulajdonú tervgazdaság fölváltása a magántulajdonú versenygazdasággal az államkapitalizmus általános keretében, és hogy „a Párt” – a centralizált „kommunista” tömegpárt – a politikatörténetnek legalább akkora találmánya, mint az örökletes monarchia vagy az időközönkénti választásokkal megújított parlamenti [képviseleti] kormányzás, és hogy ez független a „szocializmus” történelmi és filozófiai tartalmaitól.)

A burzsoázia és a proletariátus mára megszűnt politikai szubjektumnak lenni – a munkásmozgalom tette őket azzá hajdan –, és evvel nem a kapitalizmusnak lett vége, hanem csak a polgári társadalomnak, a polgári korszaknak. A kapitalizmus megmaradt (ezért Marx érvényes teoretikus, habár már nem a proletárforradalom teoretikusa), de a polgárság nem. Marxnak az osztály mint politikai szubjektum (mint önálló létező) nem mondott nagyon sokat (így is többet tudott róla e tekintetben is, mint legtöbb kortársa, bár nem többet, mint Flaubert). A kapitalizmus teoretikusa Marx, de a polgári korszaké Walter Benjamin.

A marxizmus jelen van – mint Spinoza, mint Kant, mint Hegel –, de nem a mának az alkotása. Része a kritikai hagyatéknak, ma is használjuk – és évszázadokig használni fogjuk, ha egyáltalán fönnmarad az emberiség –, de a történelmi jelenségek, amelyekhez kapcsolódott valaha, elmúltak. Marxisták lehetünk, abban az értelemben, ahogyan valaki kantiánus. A marxista korpusz – mintegy másfélszáz ember alkotása – az egyik legfontosabb tudnivalónk. De marxista-kommunista mozgalmak többé nem lehetségesek „a beszámított osztálytudat” és „a kulturális hegemónia” értelmében. Én még ismertem Kolozsváron a régi Komintern osztálypapságának néhány nagyszabású és rengeteget szenvedett alakját (némelyikükből sugárzott a félelmetes aszkézis és vakhit a nagy műveltség mögül, az üldözöttség „kiválasztottsága” és a belőle származó néma gőg) gyermekkoromban – Kohn Hillelt, Nagy Istvánt, Teofil Vescant, Csehi Gyulát, Méliuszt, Szilágyi Andrást –, ilyen emberek ma nem lehetségesek. A kommunizmus: történelem.

Márpedig az értelmiségiek, amint ezt bírálóik is a szemükre vetették (vö. pl. Raymond Aron: L’Opium des intellectuels, 1955), a proletár-burzsoá osztályharc és a fölvilágosodás-tekintély kultúrharc függvényében voltak értelmiségiek, hiszen nincs, sose volt a társadalomtól független kultúra vagy a kultúrától független társadalom (próbáljon meg valaki ilyesmit gondolni a középkorról vagy a reneszánszról), világi ember csak azért lehetett, mert voltak papok, értelmiségi azért lehetséges, mert a munkamegosztás nem esik egybe a tőketulajdon meglétével vagy hiányával.

Tamás Gáspár Miklós