Az értelmiség mint történelmi probléma III.

7

A XIX. századi értelmiség – a kávéházi szabadúszó, a zsebében kézirattal futkosó, a Salon des Indépendants helyéért versengő, a magántudós és egyre inkább az ellenhatalmi-mozgalmi funkcionárius – alig volt az állami intézményességbe integrálva (bár tőkés vállalatok magántisztviselőjeként vagy „szabadúszóként” szinekúrákat élvezhetett néha). Az egész régi, 1914 előtti Magyarországon egyetlen (csakugyan) baloldali egyetemi tanár volt (Somló Bódog Kolozsvárt, aki aztán Erdély elvesztése miatt öngyilkos lett, és vagyonát a revíziós ligára hagyta).

Ekkor válik egy évszázadra alapvetővé az irányzatos folyóirat mint az értelmiség egyik otthona, a legismertebb a Nouvelle Revue Française 1909 óta (vö. evvel), a másik az irányzatos tömörülés a George-körtől a Vasárnapi Társaságig és az avant-garde tömörülésekig vagy a Bécsi Körig.

  Az ellenhatalmi integráció azt jelenti, hogy létrejön „az organikus értelmiségi” (Gramsci), aki a szervezett szocialista proletariátus szövetségeséből – hiszen „a Párt” a munkásság és a forradalmi értelmiség koalíciója – a régi papsággal és a modern egyetemi tanársággal analóg szereplővé válik, a párt szellemi funkcióinak gyakorlójává, és mint ilyen, kollektív osztályképviselet meghatalmazottjává. E minőségében vállalta a XX. századi politikai osztályharc kockázatait – börtön, láger, halál –, ahogyan a régi Korunk ezt meghitt-büszkén írta mindig, az ecclesia pressa sorsát. Ez nem jelentett mindig ellenzékiséget vagy a bolsevik vagy Komintern-apparátus tagságát. A szociáldemokrata „vörös Bécsben” a városháza alkalmazta a ragyogó osztrák értelmiség színe-javát (még olyanokat is, mint Karl Popper, aki nem a szocializmus híveként lett ismert később, de az 1920-as években minden szellem lelkesedett a szociáldemokrata községpolitikáért, persze Karl Kraus kivételével). Az emigránsok éppúgy tódultak oda, mint ma a vörös-vörös-zöld Berlinbe. A „szabadon lebegő értelmiség” (Mannheim Károly) függetlenségi törekvése az ellenhatalmi intézményesülés volt mint az „osztály nélküli társadalom” avant-garde-jáé, amelynek éppúgy az önmegszüntetés volt az alapgondolata, mint a proletárforradalomnak (a proletariátus emancipációja minden osztály fölbomlasztása, beleértve a proletariátust), mert a szellemi és testi munka hierarchiát konstituáló különbségének el kell múlnia.

A számunkra fontos eset azonban az ún. proletárdiktatúra (később: „létező szocializmus”) értelmiségének lényege és pozíciója. A szovjet típusú rendszer gyorsított modernizációs projektjének a természettudományok és műszaki tudományok művelőinek nagy tömegeire volt szüksége, és az elmaradottság leküzdéséhez óriási mennyiségű szakemberre (a közoktatásban, a szakoktatásban, a fölnőttoktatásban, a propagandában, a hatalmasan megnövekedett közigazgatásban, az ismeretterjesztésben, a népművelésben, a könyvtárakban és más közgyűjteményekben, a könyvkiadásban, nem szólva az építőművészetről és az urbanisztikáról). Tehát itt nem elsősorban a meglévő (főleg polgári, igen kis számban elkötelezett forradalmi szocialista-kommunista) értelmiség átalakulásáról volt szó, hanem az új értelmiség megteremtéséről, az új rendszer legfontosabb „kádereinek” létrehozásáról, formálásáról.

A rendszer „hiperracionális” jellegének megfelelően az irányítás – a gazdaságirányítástól az „ideológiáig” és a titkosrendőrségig – intellektuális föladatnak számított (a tervezés és újraelosztás csakugyan az). Ez természetesen minden addiginál nagyobb, ha tetszik, történelmi hivatást kölcsönzött az értelmiségnek, amely elvesztette intézményen kívüliségét, de nem is lett pusztán polgári szakmák alkalmazottja vagy egyetemi-akadémiai beosztott, mint „kollégái” a nyugati polgári társadalmakban. Az élcsapat élcsapata volt, amely valóban új formákba löttyintette a társadalmi matériát: üzemek, csatornák, új kórházak, iskolák, erőművek, művelődési házak, lakótelepek, népiskolák, sportpályák, pártházak, munkásüdülők – a sor végtelen. „Építünk”: ez volt a vezető metafora. A lakótelepet minden kelet-európai „természetes” képződménynek tartja és szereti (a vörös Bécsben is voltak lakótelepek, ma is népszerűek, s ott még olykor hozzájuk építenek), de a kontextus persze eltűnt körülük.

Ám a tervgazdaság és a tervezett társadalom értelmisége nemcsak ezt a funkcionális szerepet játszotta. Fontosabb dologról van itt szó.

Amint ezt egyszer korábban röviden leírtam már, a „létező szocializmusban” épp olyan éles legitimitási problémák merültek föl, mint bármely modern társadalomban, csakhogy sajátos természetűek.

A történelem első nyíltan ateista társadalma nélkülözte az állami legitimitás mindig és mindenütt szokásos formáját, amely ha elvontan is, de transzcendens. A francia polgári köztársaság világi ugyan (követői ugyancsak), nélkülözi a megszentelés még oly távoli ködképeit is, de nem istentagadó, hanem kihagyja ezt a dimenziót. (Nem is istentagadók, hanem „deista” hívők alapították, akik az egyház, de nem az istenség ellenfelei voltak.)

A kelet-európai „szocialista” rendszerek 1968-ig ragaszkodtak a forradalmi-despotikus karakterükhöz doktrinális szemszögből – utána megdöbbentően gyorsan beletörődtek konzervatív, állagőrző, változástól idegenkedő karakterükbe, s erre a „kispolgári”, „szürke”, „fogyasztói”, „banális” világra bámul vissza a rövid népi emlékezet, pedig ez csak a rezsim vége –, ezért nem lehettek pusztán szekulárisak.

Ateista államrendszerek voltak. Szellemi struktúrájukban közelebb a Saint-Simon-i pozitivista „ipari-kereskedelmi” szocializmus pozitivista álvallásához, mint Marxhoz (tehát a klasszikus német idealizmushoz), s ezt még tovább torzították a kezdetlegesen redukcionista-materialista szcientizmus irányában.

Szükségük volt transzcendenciára.

  Ez a transzcendencia – azaz a közvetlen, szellem nélküli tapasztalaton hipotetikusan átlendülő szemlélet, intuíció és a realitásába vetett hit – „a valóságosan létező szocializmusban” a kultúra volt, mindenekelőtt a szépirodalom, a szépművészetek, a humaniorák, a históriai rekonstrukció és a filológia, beleértve a materiális műveltség terjesztését és fölhalmozását, ugyanakkor a humanisztikusan átértelmezett természettudomány is, meg a jövő diszciplínáihoz sorolt, az „építést” szolgáló műszaki tudományok nem kevésbé, és í. t.

Hozzá kell tenni, hogy erre már sok jel utalt a hatalomátvétel előtt, továbbá a szociáldemokrácia praxisában. A minden irányú és minden oldalú hitetlenség XXI. századi kibontakozásával groteszknek tetszik az istentelenség transzcendenciájának az a politikai sorsképlete, amellyel a reálszocialista államrendszerek a teológiai tisztázás helyére az irodalmi, művészeti, filozófiai, történettudományi „vitákat” emelték. A tét igenis magas volt – szemben avval az évtizedek óta tartó értelmiségi hüledezéssel, amely nem hisz a szemének-fülének, hogy az állam (hajdani) vezetői regények cselekményével és filozófusok érveivel bíbelődnek, holott „mi értelmiségiek” pontosan tudjuk, hogy az effélének nincsen semmi jelentősége, „csak irodalom”; ezek szerint a sztálinista kritikai hóhérok többre becsülték a kultúrát, mint a későpolgári magyar (és egyéb kelet-európai) írók –, épp annyira, mint a késő ókortól a XVI. századig a szentháromság teológiai elmélete, hiszen a társadalmi együttélés belső alakzatait meghatározó transzcendencia szívéről-lelkéről volt szó. Ugyanis ha Déry Feleletének főhőse a háború vége (1945) előtt nem lép be a Pártba (emiatt „bírálták”, azaz szidalmazták és átkozták el és ki Déryt a korabeli pártsajtóban, majd gyűléseken), az azt jelenti, hogy a kelet-európai helyi munkásmozgalom nem organikus, győzelme első renden a szovjet megszállásnak, illetve a régi uralkodó osztály összeomlásának a gépies következménye, nem pedig a magyarországi proletariátus autonóm forradalmi fejlődéséé, ami korlátozhatja a Párt erkölcsi igényeit a nélkülöző és túlmunkára kényszerített munkásosztállyal szemben. Mi lehet ennél fontosabb a mozgalom fanatizmusára és fegyelmére épített kommunista despotizmusban?

  Mi az értéke az istentelenül transzcendens szférának, ha a Párt legfontosabb – a polgári közvélemény szemében is döntően fontos – írója szkeptikus a párttörténet üdvtörténeti alaptételeivel szemben?

Itt nem az volt a kérdés, hogy Déry zseniális író-e (ezt senki nem tagadta, az antikommunisták se), hogy „jól” sikerült-e a regénye, hanem az, hogy autentikus forrása-e a transzcendens ranggal fölruházott kultúra a pártdoktrínának? A Párt – érdekes módon – úgy szerette volna, hogy az legyen. Magyarországon a Kodály szellemében értelmezett klasszikus, modern és népzene támadhatatlan forrása volt a népi és a magaskultúra goethei egységét (Kodály kultúrafilozófiája szó szerint azonos a Lukácséval) állító tannak, amely végzett a népet „szubaltern”-nek vélő polgári és mozgalmi elitizmusokkal („Lobogónk: Petőfi!”). A szolmizálás, a bicíniák, az a cappella vegyeskarok legalább olyan fontos intézményei „a valóságosan létező szocializmusnak”, mint a pártalapszervezetek.

A kultúra mint transzcendencia szolgálatában álló, zömmel fanatikusan meggyőződéses és a fizikai munka szennyéből a rendszer által „kiemelt” művészek, tudósok és eszmetermelési szakemberek (levéltárosok, könyvtárosok, szerkesztők, korrektorok, restaurátorok, fordítók, dokumentátorok, népművelők, hangszerjavítók… a megdöbbentő terjedelmű, mélységű és magasságú kulturális produkció technikai munkatársainak hadserege) a kulturális forradalom – az új transzcendencia, tehát az új lélek megteremtésének hadviselése – világi papságának tagjai voltak, akiknek a hivatástudata nem a Max Weber-i hivatástudat volt (amint ezt maga Weber előre látta), hanem a szakmai szigor és a forradalmi elkötelezettség (fanatizmus) mára elfeledett szintézise, és amely éppúgy kiveszett, mint a modernség minden más fontos osztálya (azaz a burzsoázia és a proletariátus).

Az extra ecclesiam nulla salus – magyarul: „pártom, te kardos angyalom!” (Nagy László) – nem a transzcendencia tartalma, hanem a garanciája.

Nem egészen helytelen, de fölületes megközelítés föltételezni, hogy a proletárdiktatúra „hivatalnokságot” csinált az értelmiségből, hiszen a fanatikusan, vakhitűen forradalmi rezsim fundamentális fölforgató munkáját és „építését” végző, az agrártársadalmat hiperracionális ipari-technikai-tudományos struktúrává változtató „építő rombolás” tisztviselői kara nem (volt) azonos a későbbi konzervatív testülettel a bukás küszöbén. A polgári társadalmakban az állami tisztviselői kar a maga esprit de corps-jával és „hivatásrendi” gőgjével a magánvállalatok (beleértve a sajtóvállalatok, könyvkiadók, színházak, filmstúdiók stb.) kontrollálatlan „gondolkodóival” áll szemben, a többé-kevésbé autonóm polgári társadalmat szabályozza-korlátozza, a reálszocializmusban azonban ez a szembenállás értelmetlen, magánvállalatok nem létezvén.

Azok a lázadók, akik annyit megértettek, hogy a reálszocializmus nem szocializmus (mint a realitás rendszere és mint észállam), arra gyanakodtak – tévesen –, hogy ennek az oka az új osztálytagozódás, az új egyenlőtlenség, az új hierarchia, a kiváltságos vezetők „osztállyá” kristályosodás. Trockij némi habozás után elutasította ezt a föltevést, de az 1956-os magyar forradalom nyílt támogatása miatt bebörtönzött Milovan Đilas könyve (Az új osztály, 1957, még letartóztatása előtt írta és juttatta Nyugatra) világosan állítja ezt: a kommunista nomenklatúra kizsákmányoló-uralkodó osztály. Konrád és Szelényi szintoly híres könyve (1974) egyenesen az értelmiséget tekinti a lassan kialakuló „szocialista” uralkodó, elsajátító-kizsákmányoló osztálynak. Noha voltak igazságtalan privilégiumok, a „létező szocializmus” soha nem alakult genuin osztálytársadalommá, hiszen az elsajátítás nem piaci, hanem az állam műve, amelynek az újraelosztási módszerei normatívak voltak. Pénzvagyont nem lehetett legálisan fölhalmozni és örökölni, ingatlanvagyont is szűk határok között. A fölső bürokrácia tiszta uralmi, nem pedig kizsákmányoló viszonyban állt a társadalommal, az értelmiség magas (szimbolikusan csakugyan a legmagasabb) presztízse se volt hatalommá és kizsákmányoló pozícióvá konvertálható, ezek az elméletek tévesek. A szerzők nem vették észre, hogy nemcsak a „létező szocializmusban”, hanem az egész kései modernségben apad az osztály relevanciája, a szovjet típusú rendszerekben a „proletár” hovatartozás ideológiai jellegű volt, csupán a Párt önlegitimációs ideológiájához tartozott, hiszen burzsoázia nélkül nincs proletariátus. Ugyanakkor hozzájárult a kelet-európai munkásság korporatív öntudatához és önérzetéhez, amely politikai ihletet adott különösen a lengyelországi rendszerellenes mozgalmaknak.

Mint sokan megfigyelték, a Párt ellensége saját maga.

Trockij, Tito, Nagy Imre, Đilas, Dubček nem volt „kevésbé” kommunista, mint a sztálinista ellenfél.

Boris Souvarine, Victor Serge – diákkorom nagy olvasmányai – vagy Paul Levi, Bordiga, Korsch, Castoriadis (az 1980-as évekig) minden kiátkozás ellenére a kommunista klérus tagjai maradtak. 1956 és 1968 után a kommunisták egyik része börtönben ült, a másik részük a Politikai Bizottságban.

Ugyanakkor itt nem eretnekségről van szó. Az „elhajlók” és „revizionisták” általában meg se kíséreltek új szervezetet létrehozni (ezt Trockij is csak a száműzetésben tette meg). Az 1949-i, 1956-i és 1968-i konfliktusok azonban igen gyorsan visszaállították az értelmiség általános jellegét: a kelet-európai értelmiséget specifikusan a Párt hozta létre és a Párt válságai.

Ugyanis a proletárdiktatúra közismert belső problémái – mindenekelőtt az, hogy éppen a Párt ideális bázisának számító munkásság és értelmiség vívott forradalmat a reálszocializmus ellen, az 1970-es évek végéig szigorúan marxistának vélt „ideológiai” alapon – fölszámolták de facto a Párt „tanítóhivatali” funkcióit. A Párt egyszerűen konzervatív gépezetté változott, amely őrizte a redisztributív (elosztó-tervező) népjóléti állam „vívmányait”, és az „emberi emancipáció” helyébe az életszínvonal (fogyasztás és közszolgáltatások) emelését, javítását helyezte: a kulturális „transzcendenciából” az áhítatos, örökségvédő, „művelt” kulturális állagőrzés lett, a polgári törekvések dominanciájával, a művelődéstörténeti múlt „művelt” kultuszával, a tipikus opera- és szobormániával à la bas-empire (1852-1870) meg a műemléki restauráció és általában az „örökség” ápolásával (amelynek sok mindent köszönhetünk); ezt úgy nevezték, hogy a kommunista párt lemondott az „ideológiáról”, holott épp fordítva, a Párt az utópiáról mondott le és az egyre kevésbé állami és egyre kapitalistább államkapitalizmus hallgatólagos konszolidációján (paradox ideológiai igazolásán: „indirekt apologetika”) működött. Ez a konszolidáció volt az ideológiája, amelyben még a polgári egalitarizmus is háttérbe szorult; az 1980-as években a gazdasági reformerek többsége monetarista volt már.

Ebben a helyzetben – amelynek az oka a reálszocializmus elleni szocialista forradalmak delegitimációs hatása (s ezen belül az élcsapat hit- és útvesztése) volt – az „ellenzéki” értelmiség (az ateista államegyház papságának szétesésével) újjászületett a disszidencia („másként gondolkodás”, „demokratikus ellenzék”) alakjában, az értelmiségi a disszidens értelmiségi lett, amely éppen annyira rendszerellenes volt, mint a XIX. század végének orosz forradalmárai (de szentimentális, nem nihilista, „széplélek”, nem terrorista), csak hála Istennek kevesebb kockázattal, ami a Szovjetunióban így se volt csekély. (Elmegyógyintézet, börtön, belső száműzetés, munkatábor.)

A kelet-európai disszidencia volt valószínűleg a modern értelmiség történetének legutolsó fejezete. Nem kelet-európai okokból.

A szocialisták által a XVIII. század utolsó harmadától elképzelt – a korabeli történet-, gazdaság- és társadalomtudománytól empirikusan bizonyított – nagy osztályharc részvevői, mint tudjuk, megszűntek politikai szubjektumnak, tehát a történelmi küzdelem küzdőfeleinek lenni.

Ennek köze van az értelmiség históriájához.

A két világháború közötti „nyugati” (azaz nem orosz) értelmiséget fölemésztette egyrészt a skizma – a kommunisták és szociáldemokraták küzdelme egymással, amelyben nemcsak a bolsevikok, hanem a szocdemek is a legbrutálisabb taktikát alkalmazták a legfontosabb terepen, Németországban –, másrészt pedig a sztálinizmus. Ekkor vált a vakbuzgó, kíméletlen fanatizmus (ahogy korábban írtam, a hősiesség és a kegyetlenség) a proletárforradalom, a forradalmi párt, a forradalmi aktivista (a híres „hivatásos forradalmár”), a „szabadságolt halottak” interiorizált jellemévé, és ekkor lett a szellemi függetlenség és a kritikai érzék a forradalmi munkásosztály elárulásával egyértelmű.

A Narodnaja Volja (Dosztojevszkij Ördögei) heroikus nihilizmusát lepipáló Komintern-funkcionárius (lásd Malraux hőseit) elől nem nagyon volt hová menekülni, hacsak a rendszerellenes szubverzív (ha tetszik, „baloldali”) értelmiségi nem akart csakugyan árulóvá válni – akkor nem volt harmadik út –, amint azt megértheti bárki Manès Sperber trilógiájából (Wie eine Träne im Ozean, 1949, 1950, 1955, több újrakiadás). Viszont a politikai szubjektumnak a nyilvánosságban intellektuális és emocionális hangot adó értelmiség elhallgatott, s így maga a politikai szubjektum is elnémult.

Ugyanis – és ezt nagyon nehezen tudom megértetni olvasóimmal, pedig a gondolat maga voltaképpen elég nyilvánvaló, bár ebben az egyszerűségében még csakugyan nem mondta ki senki más – a fasizmus (s ezen belül különös radikalitással és következetességgel Hitler) megmentette a kapitalizmust, hiszen legyőzte a nyugati szocializmust, amely Nyugat-Európában azóta se támadt föl.

Ám a fasizmus-nácizmus – buzgón tanulva a kommunista párttól, de kisebb mértékben az osztrák szociáldemokráciától is – elvette a politikai hatalmat a burzsoáziától (ennek formája a parlamentarizmus, azaz a képviseleti kormányzat és a hatalmak versengése), és soha nem is adta vissza többé: ezt a hatalmat a maga (szintén a kommunistákéról másolt) mozgalmi államára-pártjára ruházta. Szemben a kommunistákkal, ezt a hatalmat a nácik-fasiszták a burzsoázia (gazdasági) érdekében gyakorolták, a magántulajdon jellegén nem módosítottak sokat, de ebbe a burzsoáziának nem volt többé beleszólása, és ezt a befolyást 1945 után se szerezte vissza, a gazdaságot Nyugaton is az állam szervezi, amely nem az 1914 előtti polgári állam többé.

A korporatív kései kapitalizmus – amelyet a „neoliberalizmussal” meg a „globalizációval” összekeverni merő gyerekesség – a fasizmus örököse. (Ezen nem a lágereket meg a genocídiumot értem természetesen.)

Annyiban, hogy a nácik által megsemmisített (nyugati) forradalmi proletariátus – amelynek reprezentatív politikai formája a centralizált, zsarnoki kommunista párt volt, akárcsak a keresztyén középkoré a monarchia, a városállam és az egyház versengése és közös terrorja – politikai szereplőként nem létezik többé (ezt 1968 óta a nemzedéki, nemi és etnikai kisebbségek kellene hogy helyettesítsék, de persze nem tudják). És annyiban, hogy a burzsoázia alá van rendelve a személytelen (többnyire multinacionális) nagyvállalati szektornak, a bankoknak és az állami gazdasági tervezésnek (amely erőteljesebb, mint a néhai szovjet tömbben volt a vége felé): az állam önmagát reprodukálja, az önálló polgári kultúra – amelyet az Enciklopédia óta az értelmiség képviselt, s amelyet ma már csak a proletárforradalom utódszervezetei védelmeznek (nem hatékonyan) – haldoklik, teljesen államfüggő az egész Nyugaton: az állami értelmiség viszont természete szerint antikapitalista, ezért a polgárság reprezentativitása és politikai szubjektivitása megszűntnek tekintendő. (A mai értelmiség – amely többségében baloldali, ahogyan mindig az volt a XVII. század óta – úgy van a proletariátussal egy kicsit, mint a nácik a polgárokkal: megörökölte az ellenhatalmat és nem adja.)

Még Moishe Postone zseniális írásai is valamiféle antikapitalizmusnak tekintik a nácizmust (kétségkívül a náci propaganda ugyanazt a szférát pécézte ki, mint a jobb- és baloldali reakció ma is: bankok, tőzsde, közvetítés stb., mindazt, ami a kapitalizmusban „szellemi”, nem közvetlenül kapcsolódik a fizikai termeléshez), mert az 1968 és 1989 közötti korszakban eltűnt a történelem horizontjáról a szocializmus – amely addig a legmasszívabb, a leghatalmasabb valóság volt –, ami Amerikából egyébként sose látszott. Az NSDAP, a Vasgárda stb. polgárellenessége és szocializmusellenessége nem primér antikapitalizmus; a fasizmusok megmentették a kapitalizmust, de persze az árutermelést, a csereértéket, a bérmunkát, a pénzt semelyik rendszer nem veszélyeztette, a reálszoc se. A nácikat nem olvassák komolyan: pedig ők sose csináltak belőle titkot, hogy fő ellenfelük a kommunizmus és a zsidóság; márpedig se európai kommunizmus nincs, se európai zsidóság. A terv valóra vált, ezért láthatatlan.

Az értelmiség egész modern kori létében a fundamentális osztályharc függvénye: a polgárság élcsapata az ancien régime és az infâme elleni küzdelemben, a proletariátus stratégiai szövetségese a polgárellenes osztályharcban. Szerepét veszti akkor, amikor Hitler széttöri a szocializmust (a jelek szerint mindörökre) – a polgárság osztályuralma helyébe az osztatlan mozgalmi állam, de végső soron egyszerűen csak az állam kezébe helyezi a hatalmat, amely immár nem osztályhatalom többé –, és evvel megsemmisíti a burzsoázia politikai funkcióját. A jóléti állam fönntartja a rendet, s attól még nem burzsoázia a burzsoázia, hogy keveseknek jut a profit nagy része (ugyanis ez a burzsoázia születése előtt is így volt, ebben önmagában semmi polgári sincs).

A burzsoázia legjobb portréja a Passagen-Werk: és a Passagen-Werk nem filozófiai, nem közgazdasági, nem politikai, hanem történelmi munka.

A kommunista fasizmuselméletek kudarcosak, mert – tévesen – osztályalapúak. Pedig a fasizmus épp ezt az „osztályalapot” szüntette meg, háborús veresége ellenére győzelmesen.

A polgárság képe nem Marxnál, hanem Benjaminnál található. Nem A tőkében, hanem a Passagen-Werkben.

A tőke érvényes, mert a kapitalizmus változatlan. A Passagen-Werk csak történeti értékű, mert a polgári osztályuralom (amely nem azonos a kapitalizmussal) évtizedek óta véget ért.

A biopolitikai kategóriák szubjektivitása, reprezentativitása, legitimitása erősebb, mint az osztályé: a rassz, az etnikum, a korcsoport (nemzedék), a nem, a szexuális „irányultság”, az egészségi állapot (csupa testi dolog) a mai lázongások fókusza, ebben az értelmiségnek szemmel láthatólag semmi szerepe nincs és nem is lehet. (A kommentár nem akció.)

A kommunista fasizmusfölfogás az 1930-as években azt képzelte, hogy a nácik antiszemitizmusa ürügy, trükk arra, hogy a baloldali antikapitalizmus vitorlájából kifogják a szelet. Kiderült, hogy ez nem így van. Hitler fölfogta, hogy a munkásmozgalom a maga „organikus értelmisége” (Gramsci) nélkül nem létezhetik, s ez az értelmiség Közép-Európában főként zsidó volt; zsidó volt a kelet- és közép-európai burzsoázia legmozgékonyabb része is. A zsidó nagypolgárság az uralkodó osztály szimbolikusan különálló és metonimikus aspektusa, csúcsdísze volt, ennek ellenére mindenfajta ellenállás nélkül kisajátították és elpusztították, az uralkodó osztály hallgatott; a munkásosztály se mentette meg az ügyéért élő-haló zsidó értelmiségieket, a hivatásos forradalmárokat. Az osztályszolidaritás és a politikai szolidaritás nullának, semmiségnek bizonyult a nácizmus és a többi fasizmusok viharában. Az antiszemitizmus nem volt ürügy: Hitler elpusztította az európai zsidóságot, a szervezett munkásságot megfosztotta vezetőitől (ezeket meggyilkoltatta), de tömegeiben nem üldözte, inkább „átállította”. Maga a kommunista párt se nagyon próbálkozott zsidóvédő propagandával vagy akciókkal, némelyik szociáldemokrata párt (így a magyarországi) igen – elég haloványan és eredménytelenül –, sőt: végig próbált zsidógyűlölő völkisch antikapitalistákkal szövetkezni, ez utóbbiakat 1945 után is védte, majd előléptette. (Magyarországon, különösen 1956 után számtalan olyan vezető értelmiségi szerepelt, aki a második világháború alatt ideológusa vagy rokonszenvezője volt a fasizmusnak és a zsidók kiirtásának, múltjukról nem volt szabad beszélni, amely máig többnyire ismeretlen vagy groteszkül megszépített.)

A nácik azt gondolták, hogy zsidók nélkül nincs se polgári társadalom, se proletárszocializmus: mindenesetre a zsidókkal együtt, akik elpusztultak, e kettőt is marginális tényezővé süllyesztették az európai, a nyugati „világban”, aminek következménye volt 75 évnyi konszolidáció és osztálybéke, amelyben az igazgatott alkalmazottak tengerébe fulladt a proletariátus, és a tőkés államot (újraeolosztási, tervezési, etatista) erősítő (a polgárságot mint önálló osztályt gyöngítő) politikát folytattak a céljaikat fokozatosan – és egyre tudatosabban – föladó kommunista és szociáldemokrata munkáspártok, sajtójuk és kultúraüzemük.

Jodi Deannek igaza van a könyveiben (The Communist Horizon, 2012, Crowds and Party, 2016, Comrade, 2019), amikor a politikai szubjektivitásra, azaz a Pártra koncentrál, mert ez olyan problémája a kései modernségnek, mint volt valaha „a közteherviselés” meg „a parlament” meg „a köztársaság” meg „a szabad sajtó” meg „az általános szavazati jog” a polgári korszaknak. De az osztály fasizmus utáni irrelevanciáját nem könnyű észrevenni és még nehezebb bevallani.

Ezért a politikai szubjektum hagyományos kommunista megközelítése aligha kecsegtet sikerrel olyan kapitalizmussal szemben, amelyben a politikai szubjektivitás jellege – amint ezt a jobboldal rég tudja – megváltozott. A rassz és a nemiség áll a középpontban, ahogyan azt már Otto Weininger és legjobb tanítványa, Adolf Hitler is megmondta. (És persze még sok konzervatív, így Sigmund Freud meg az egész antropológia.)

8

„Ami ésszerű, valóságos; ami valóságos, ésszerű” („Was vernünftig ist, das ist wirklich; und was wirklich ist, das ist vernünftig”) – írta Hegel. (Ehhöz hozzá kell olvasni Horkheimer két rövid esszéjét: „Hegel und das Problem der Metaphysik”, 1932; „Zum Begriff der Vernunft”, 1951, több helyütt is olvasható mindkettő. Vö. Adorno: Drei Studien zu Hegel: Erfahrungsgehalt, 1958, Ges. Schr. 5, 1997, 295-325.)

Ez a közismert gnóma (a Jogfilozófia, 1820, bevezetéséből) tartalmazza nézetünk szerint a modern értelmiség titkához a kulcsot. Nézzük, mit jelent.

A világtörténelemről szóló fejezetben mondja Hegel (az ő kiemeléseit használom), hogy az általános szellem eleme a művészetben szemlélet és kép, a vallásban érzés és képzet, a filozófiában szabad, tiszta gondolat, a világtörténelemben a szellemi valóság a bensőség és külsődlegesség teljes terjedelmében. A világtörténelem ítélőszék, mert a maga magán- és magáértvaló általánosságában a különöset: a penateseket, a polgári társadalmat, a népszellemeket a maguk tarka valóságában mint eszmeit [als Ideelles] jeleníti meg (341. §). A szellem története a cselekvése, mert csak az, amit cselekszik, és tette az, hogy mint szellemet öntudata tárgyává tegye, és a maga számára kifejtse. („Die Geschichte des Geistes ist seine Tat, denn er ist nur, was er tut, und seine Tat ist, sich, und zwar hier als Geist, zum Gegenstande seines Bewußtseins zu machen, sich für sich selbst auslegend zu erfassen.”) (343. §.)

És az utolsó szó:

Az elv bensősége, a még csak elvont, a hit, szeretet és remény érzelmében létező kiengesztelődés és minden ellentét föloldódása úgy fejti ki tartalmát, hogy magát valósággá és öntudatos eszélyességre emelje, a kedélyből, a hűségből, a szabadok társulásából [Genossenschaft Freier] kiinduló világi birodalmakban, amelyek a maguk szubjektivitásában egyben a durva önkény és az erkölcsi barbárság [Barbarei der Sitten] birodalmai is – szemben a túlsó világgal [gegenüber einer jenseitigen Welt], az intellektuális birodalommal, amelynek a tartalma a szellemének igazsága, amely azonban elgondolatlanul [ungedacht] a képzet [Vorstellung] barbárságába burkolózik, és mint a valóságos kedély fölötti szellemi hatalom [Macht] velük nem-szabad, rémületes uralomként [Gewalt] bánik. (359. §.)

A világi barbárság szemközt a szellem rémületes fenyegetésével: ennyi maradt az Észből, amelyet a fiatal Hegel kifejtett, ez az a valóságos, amely ésszerű, s ez az az ésszerű, amely valóságos. Az ifjú Hegel még azt gondolta, hogy a forradalom megmutatta: az ész mint közvetlen követelés léphet föl, a valóságos és ésszerű szembeállításának többé nincs értelme, mert a világ tudatos emberi (forradalmi) cselekvéssel ésszerűvé tehető, nem kell a történelem jonhaiban rejtve működő világerőkre várni, mert az ész immár mint ilyen világerő lett manifeszt. S az ész kritikájának ítélőszéke elé lehet idézni és racionálissá tenni a világot a spontán népi cselekvés, az államrezon (államész, raison d’état) és a filozófia/tudomány forradalmi szintézisével.

A szellem fenomenológiájának (1807) „Az erény és a világ folyása” [Die Tugend und der Weltlauf] c. fejezetében azt látjuk, hogy az erény (az egyénben megtestesülő erkölcsi jó) akkor valóságos, ha fölszámolja az egyéniséget: ez a megfordítás és a megfordítás megfordítása. („Von der Tugend soll es nun seine wahrhafte Wirklichkeit erhalten durch das Aufheben der Individualität, des Prinzips der Verkehrung; ihr Zweck ist, hiedurch den verkehrten Weltlauf wieder zu verkehren und sein wahres Wesen hervorzubringen.”)

Híres értelmező előadásaiban (1935-36) Alexandre Kojève (Introduction à la lecture de Hegel [1947], 2014, 105-6) elmondja, hogy az „erényes ember” [l’Homme-de-la-vertu] Hegelnél nem tehet mást, mint hogy fölszámolja önmagát: sztoikus erkölcsi öngyilkosság. „Szocializmusa” álságos, mert nem honpolgár (pusztán „ember”), aki nem a forradalmi szociális harcban válik valóságossá. Nem akar győzni, mert a győzelem megszüntetné harcosként. („Il ne veut pas être victorieux, car sa victoire supprimerait sa réalité en tant que lutteur, c’est-à-dire sa valeur. L’idéal reste irréel.”)

A következő fejezetben („Az egyéniség, amely magán- és magáértvalóan reális”) van a híres „Szellemi állatvilág” rész, amely Kojève szerint (107-8) az értelmiségi portréja. Az ember Hegel (és Goethe) szerint a cselekvés (a tett), amely a vággyal kezdődik, ez okozza a cselekvést, ami az adott lerombolása. Az értelmiségi, aki nem cselekszik (tehát nem alkotja meg önmagát), csak született természete (tehetsége) iránt érdeklődik. A honpolgárnak [le Citoyen] a tehetség, a jellem csak a cselekvés eszköze: az ember annyiban valóságos, amennyiben cselekvése megvalósul a világban. De hogyan lehet azt mondani, hogy az ember a műve, amikor a mű – elkészülvén – függetlenedik tőle, létté válik, eggyé a természeti dolgok között?

Úgy, hogy az egyént és művét egyszerre, egyben kell szemlélnünk: együttesük a szellem [Geist]. Ahhoz, hogy valakinek igaza legyen, rá kell kényszerítenie eszméjét másokra, evvel valósítja meg. Ezért vannak abszolút értékek. Így ítélik meg magukat az államok az egyetemes történelem tükrében. A valódi „kritika” a tett: avval bíráljuk magunkat, hogy kipróbáljuk eszménket; úgy bírálunk másokat, hogy halálos küzdelmet folytatunk ellenük. („La vraie «critique» est action: on se critique en mettant son idée à l’œuvre; on critique les autres en luttant contre eux à mort.” 109, vö. a Strauss-Kojève vitával, in: Leo Strauss: On Tyranny. Including the Strauss-Kojève Correspondence, szerk. Victor Gourevitch, Michael S. Roth, 1991, 133-314.)

Itt a „széplélekkel” szemben az ifjú Hegel „az organikus értelmiségi”, „a hivatásos (szellemi) forradalmár” típusát igenli, akinek az életmunkája, hogy az ész győzzön a holt anyagon, és a tiszta cselekvés szüntesse meg az üres, megörökölt, tartalmatlan uralmat: a szolgaságot nem a szellemi ember erénye, hanem az ész valóságos győzelme, a dinamikus társadalomalakítás jelenti. Az eszköz nyilvánvalóan a filozófia (később hozzátették volna: tudomány, szépművészetek, közműveltség) által átlelkesített állam, amely nem az adottság puszta védelmezője, hanem a szellem fönntartója.

A szocializmus bukásával – amióta a teljes históriai horizontot a kapitalizmus tölti be, ami 1989 előtt soha se történt meg, a kapitalizmusnak mindig voltak kihívói, amint ezt évtizedekkel ezelőtt megírtam, jobbról az ancien régime (a trón és az oltár szövetsége), balról a szocializmus-kommunizmus, a nemzetközi munkásmozgalom – a polgári észállam mindkét változata (a szabadkereskedelmi-kozmopolita és a protekcionista-etatista-nacionalista) a a maga tisztaságában fölöslegessé vált.

Hiszen az osztály nélküli társadalom a kapitalizmus keretében valósult meg represszív módon, a fasizmus-nácizmus jóvoltából.

Amennyiben a burzsoázia és a proletariátus nem folytatja „a halálos küzdelmet”, létük pusztán alárendelt gazdasági adottság, amelynek nincsen történelmi-politikai jelentősége. A rassz és a nemiség politikai szubjektivitása ezerszeresen erősebb. Ezért osztály nélküli társadalom ez, nem mintha közelebb kerültünk volna a kommunizmushoz, amely NEM a kapitalizmus „kijavítása” a társadalmi igazságosság szellemében, ahogyan a mai baloldal legtöbb áramlata hiszi a legelméletellenesebb, legfilozófiátlanabb modorban. (Az „egyenlőség” nem kommunista, hanem polgári eszme, de ma már a polgári eszméktől is rettegnek, mert eszmék.)

Az értelmiség szociológiai elméletének máig legbefolyásosabb alkotója, Mannheim Károly – Weber és a jócskán weberiánus Lukács hatásától nem függetlenül – az értelmiséget köztudomásúlag az osztályok közötti, „szabadon lebegő” rétegnek írta le. Ám ezek a nagy osztályok megszűntek.

  A forradalmi elkötelezettség és a „wertfrei” hivatástudat (pozitivizmus, protestantizmus és államkultusz szintézise, persze még az észállam hipotézisének égisze alatt) konfliktusa – kivéve Magyarországot, ahol a „függetlenség” és a „szakmaiság” évszázada elavult s azóta csak egyre butábbá vulgarizált frázisainak szinte megható ismételgetésével élik át a megboldogult társadalmi múltat a félelem légkörében, amikor minden zugból az „én nem politizálok!” rémült sikolya csap föl az égre – tárgytalan.

Állami alkalmazottak és a kulturális szférában működő magánvállalkozók (üzletemberek) egymástól függő és egymástól megkülönböztethetetlen, a pályázati rendszerekkel, egyetemek és közgyűjtemények köré szervezett, az állami kulturális költségvetéssel a kulturális kapitalizmus összrendszeréhez egyaránt kötött foglalkozási populációk léteznek, amelyeket egyre ritkábban neveznek értelmiségnek (ami helyes). Az, hogy ezek a populációk valamiféle bizonytalan liberális humanizmushoz vonzódnak az ismert módon, csak az elszegényedett, hagyomány nélküli, diktatúrás múltú perifériaállamokban okoz gondot, mert homályosan emlékeztet emancipációs törekvésekre, amelyek szellemileg a XVIII. század közepe óta stagnálnak és nem ijesztenek meg senkit Nyugaton, ahol valamivel nagyobb a hatásuk. Ez jelentéktelen álprobléma, a mi regionális politikai tájszólásunk apró sajátsága.

Eltérően „a valóságosan létező szocializmustól”, a posztszocialista és „posztmodern” totális kapitalizmus számára a kultúra nem transzcendencia (semmi sem az), bár továbbra is része a reprodukciós mechanizmusoknak. (Az evvel kapcsolatos aggodalmakról lásd Adorno: „Kultur und Verwaltung” [1960], Soziologische Schriften I: Ges. Schr. 8, 1997, 122-146.) Az alapprobléma – amelyet nyilván Alfred Sohn-Rethel lángelméjű művei alapján kell majd kidolgoznunk, akinek a munkáit végre tudományos igényű kiadásban adja közre a freiburgi ça ira-Verlag (Schriften, 2018–), ezek a munkák egyetlen work-in-progress stációi – a testi munkától évezredek óta (a csak Sohn-Rethel által tisztázott okokból) különvált szellemi munka sajátszerűsége, amelynek az értelmiség alighanem bevégzett történelmi pályafutása csak az egyik epizódja.

Ez a különválás szorosan összefügg a pénz („Das Geld, die bare Münze des Apriori”, hangzik Sohn-Rethel híres tanulmánycíme) rendszerező cserefunkciójának megszilárdulásával az ókori keleti birodalmakban, majd másutt, és aligha csoda, hogy az értelmiség történelmi pályájának csúcsára akkor érkezett, amikor a kapitalizmus problematikussá vált a nagy politikai osztályküzdelem formájában a forradalmi korszakban a XVIII. század közepétől a XX. század közepéig.

Az értelmiség szociális alakzatának kialakulása, emelkedése és hanyatlása nem azt jelenti, hogy a tudományos, művészi, vallási, gazdasági és politikai problémák artikulálásának más módozatai nem alakulhatnak ki a jövőben (noha a modern kultúra hosszú válsága, lassú haláltusája ezekre nem utal), bár éppenséggel ez is megeshet. (A modern társadalomtudomány jelesei közül kevesen közismertek Magyarországon, de Pierre Bourdieu, a szociológia klasszikusa, jellemzően az, ő az akadémiai képzettségnek, a vele járó presztízsnek és hatalomnak – lásd pl. La Distinction, 1979 – a legjobb, kifinomult és kritikai leírását adja, azokét a problémákét, amelyek ma a diplomás középosztály társadalmi megszállottságainak – rang és érdem – jellegzetesen polgári és hivatalnoki [előmenetel] patológiáját adják, amely túl van az értelmiség itt vázolt történelmi-filozófiai portréján.)

Az 1960-as években konzervatív társadalomtudósok (mindenekelőtt Daniel Bell) világossá tették, hogy a kapitalizmus kultúrája antikapitalista (adversary culture). Ennek többé – a szocializmus bukása és az osztályharc politikai szubjektumainak integrációja, azaz megszűnése és irrelevánssá válása – nincs jelentősége. A kultúra zömmel ma is antikapitalista meg polgárellenes (leginkább egalitárius, természetjogi, tehát nem marxista alapon), de ez csak „az erényes ember”, „a széplélek” erkölcsi attitűdje, amelyből hiányzik a hegeli értelemben vett „szellem” realitása. Az „úr és szolga” harca a valóságért, életre-halálra.

Mindezt valaha a jobboldalon is tudták. Carl Schmitt, Friedrich-August von Hayek, Ernst Nolte pontosan tisztában volt vele. Tudták és kimondták, hogy a Hegeltől és Kojève-től származó fogalom, „a történelem vége” az osztályharcnak, a kapitalizmus és szocializmus küzdelmének a vége, és hogy ennek nem holmi „demokrácia” vetett véget, hanem Hitler.

Tamás Gáspár Miklós