Marxról, miután nincs már szobra

Lel követőkre a megszállott, és hat tömegekre,
míg az eszes férfit csak kevesen szeretik.
Sok csodatévő kép csak mázolmány; mit a szellem
és a tudás alkot, nem kap a csürhe azon.

Goethe: Velencei epigrammák (1790)
Kálnoky László fordítása

Azok közül néhányan, akik a kései modernség szellemét meghatározzák – Kant, Marx, Nietzsche és nagy követőjük, Max Weber – , németek. Alapvetően tragikus szellemek mind (akár más útmutatóink: Rousseau, Dosztojevszkij, Freud, Wittgenstein).

Kant, Marx és Nietzsche helyzete mind kultúraföldrajzilag, mind társadalmilag marginális volt, s mindőjükben atipikusan sok volt a francia meg az angol. Tőlük – s Hegeltől persze – vesszük azt, ahogyan a polgári társadalmat látjuk.

Tőlük kellett volna megtanulnunk, amit – látva korunk vitáit – még mindig nem sikerült magunkévá tennünk, elsajátítanunk, magunkévá hasonítanunk, azt, hogy 1. a polgári társadalom igazságos volta (az osztó igazságosság, az egyenlőség értelmében) látszat, de 2. nem hazugság.

Ezt nem érti a „Marx-felejtés” a baloldalon, pedig ott áll, feketén-fehéren, A gothai pogram kritikájában (1875):

„Ez az egyenlő jog – egyenlőtlen jog egyenlőtlen munkáért. […] Tartalma szerint tehát ez, mint minden jog, az egyenlőtlenség joga. A jog természete szerint csak egyenlő mérce alkalmazásában állhat; de az egyenlőtlen egyének (és ezek nem volnának különböző egyének, ha egyenlőtlenek nem volnának) csak akkor mérhetők egyenlő mércével, ha egyenlő szempont alá hozzuk, csak egy meghatározott oldalról ragadjuk meg őket, pl. az adott esetben csak mint munkásokat tekintjük őket; és semmi többet nem látunk bennük, minden mást figyelmen kívül hagyunk. […] Hogy [az ebből származó] visszásságokat elkerülhessük, a jognak nem egyenlőnek, hanem ellenkezőleg, egyenlőtlennek kell lennie.”

Az újraelosztó egalitarizmus (amelyet már csak a hanyatló szociáldemokrácia képvisel úgy-ahogy) ma némileg kifinomultabb annál, amelyet Marx bírált, kombinál különféle egyenlőségfajtákat, de a társadalmi igazságosság paradox lényegét még mindig nem fogja föl, mert a polgári társadalmat társadalmi természetként érti, s az egyenlő jogot próbálja alátámasztani és realizálni, 140 esztendővel később is még.

A határt, amelyet a polgári társadalom nem léphet át, Kant így fogalmazza meg (Az erkölcs metafizikája, 1797, a jogtan első része, első főrész, 6. §): „Az összes jogi tételek a priori jellegűek, mert észtörvények (dictamina rationis). Az empirikus birtoklása szempontjából az a priori jogi tétel analitikus, mert semmivel sem mond többet, [mint azt], hogy ha egy dolog bírlalója vagyok…, akkor az, aki belegyezésem nélkül afficiálja ezt a dolgot…, afficiálja és sérti a belső enyémet (szabadságomat), maximája tehát egyenes ellentmondásban áll a jog axiómájával. Az empirikusan jogszerű birtokra vonatkozó tétel tehát nem mond többet annál, [mint] hogy a személynek joga van saját magára.” (Berényi Gábor fordítása; egy helyütt módosítottam.)

A tulajdon (az empirikusan jogszerű tulajdon) határa az egyenlőségnek, ugyanakkor mintája az autonómia (az öntulajdonlás). De amiként a tulajdon mintája az autonómia, épp úgy mintája az autonómiának a tulajdon.

A polgári társadalom határképző paradigmái (egyenlő jog; tulajdon; autonómia; s a valamennyit szintetizáló szabadság) éppen akkor mutatják meg korlátozottságukat, ha tisztán – és nem (mondjuk) rosszhiszeműen fogjuk föl őket, teszem azt „a tulajdon: lopás” modorában, ami fogalma szerint nem igaz – értjük meg mindannyiukat. Ez a reflexív-kritikai megértés épp annyira megvan Kantnál, mint Marxnál és Nietzschénél.

Éppen ezt a reflexivitást és kriticizmust redukálta a szociáldemokrácia és a bolsevizmus, amelyeknek a története – ha nem is teljes egészében – leírható Marx félreértésének történeteként.

Így lehetett olyan szimpla bálványt készíteni a bonyolult, habozó, saját magával számtalanszor szembeforduló, izzóan dühös és keserű öregemberből, mint amilyen eddig megszemlélhető volt a pesti Közgáz előcsarnokában. Bármilyen aljas, kicsinyes, gyáva és szánalmas azoknak a gesztusa, akik elvitették onnan Marx konzervatív, a képzőművészet (és a politika) egyik rossz korszakában – amúgy becsületes iparosmunkával – elkészített szobrát, végül is nem baj. Az a Marx-szobor múltnak tüntette föl a modernséget (ennyiben akaratlanul is megelőlegezte a mai magyarországi jobboldal anakronisztikus bárgyúságát). Nietzschének is voltak Németországban hősiesen bajszos bronzbüsztjei. Ezek kétségbeesett kísérletek voltak az establishment részéről, hogy intézményesítsék, s evvel kiheréljék a lázadást.

Ugyan már, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, magyarok, drága véreim a Kurultájban.

Amikor a filozófus a tüntetés (a demonstráció és a manifesztáció) huszadik századi jelenségéről ír, ezt találja: „A demonstráció a században csak »A múltat végképp eltörölni« szubjektív szintjén érthető meg. A látható szférájában legitimálja az Internacionálénak ezt a sorát: »Semmik vagyunk, s minden leszünk.« A demonstráció azt a totalitást vázolja föl, amelyre ezeknek a »semmiknek«, az elszigetelt egyéneknek az egybegyűlése igényt tart. A század a demonstrációk százada volt, és ezekben a demonstrációkban végig ott kísértett a politika lázadó alakzata. A lázadás annak a testnek a végső ünnepe, amellyel a »mi« fölruházta magát, a testvériség utolsó akciója. […] A filozófusnak itt emlékeztetnie kell rá, hogy a »manifesztáció« hegeli szó, a dialektika szava, amely az adott valóság »önmagából való kilépését« jelenti. […] A lényeg lényege, hogy mutatkozik. […] A »mi« valósága – azaz a valóság mint olyan – minden egyes ember számára hozzáférhető a demonstrációban és a demonstráció által. Arra a kérdésre: »Mi a valóságos?«, a század azt feleli: »Demonstrálni«. Ami nem demonstrál, az nincs.” (Alain Badiou: A század, ford. Mihancsik Zsófia [!], Bp.: Typotex, 2010, 188-9.) Ez a század, a huszadik – együtt a kritika trivializálásával és instrumentalizálásával, s ellenükre a demonstrációkkal és a manifesztációkkal, értsd: hatvannyolccal – elmúlt.

A polgári társadalom és kritikai reflexiója azonban fönnáll, és megmaradt (Marx és Nietzsche ellenére) a redisztribúciós-egalitárius naivság, a polgári társadalom önmeghaladásának vissza-visszatérő polgári kísérlete is. Egyszerre, a maga összevisszaságában, a kritika és az illúzió összekeverésében, a jog, a tulajdon, az autonómia elkerülhetetlen meg nem értésében és szüntelen gyakorlásában. (A mai magyarországi baloldal történetében egyébként sokkal fontosabb, hogy újra megindult – új szerkesztőkkel – a Fordulatc. kitűnő, fiatal folyóirat, amelyhez sok közük van a Dinamó blog munkatársainak, mint az, hogy begyulladt marhák elvitették a Közgázról Marx minden tekintetben elavult szobrát. Ebben a rokonszenves és ígéretes lapban megszemlélhető mindaz az önellentmondás – elég itt egy név: Pierre Bourdieu – , amit itt szóba hoztam.)

Kantot, Marxot, Nietzschét, Webert, Freudot tovább olvassuk. Harcolunk lankadatlanul ugyan a magyarországi autoritárius rendszerrel – amelynek jellegzetes aktusa a szoborcsere – , de azért unjuk is. Intellektuálisan jelentéktelen, morálisan törpe. Akkor se számít (jegyezzétek meg, lányok, fiúk), ha belepusztulunk.