Internacionálé

A proletariátus – a tőketulajdon nélküli, munkaidejük és munkaerejük eladásából élő személyek univerzuma – fönnáll. Ez az univerzum kibővül azokkal, akiknek nem áll többé módjukban munkaerejüket eladniuk, de akiket a többi proletár által megtermelt profit újraelosztásából, illetve a mindenekelőtt a proletároktól befolyó adókból tart el a tőkés állam, ha a proletároknak (a dolgozóknak és a már nem dolgozóknak, a tőkéből és a munkából egyaránt kizártaknak) van erejük hozzá, hogy rákényszerítsék.

Ha nincs erejük hozzá – mert már nincs politikájuk – , akkor a még dolgozók és a már soha többé nem (vagy nem nagyon) dolgozók, a szűkebb értelemben vett proleteriátus, illetve a prekariátus és az underclass között érdekellentét keletkezik.

Mivel a tőkésosztály többé nem hajlandó osztozni – mert nincs, aki rákényszerítse, magyarul: nincs munkásmozgalom – , akkor a szűkebb értelemben vett, még dolgozó proletariátus csak úgy tud magasabb munkabért és rövidebb munkanapot, -hetet, -évet elérni, ha fölmondja az osztályszolidaritást. Azaz ha föladja az újraelosztás iránti erkölcsi kötelességét, mert igazságtalannak tartja, hogy egyedül viselje az újraelosztás terhét (pl. a magas jövedelemadót), miután az erkölcsi szolidaritást a politikai, társadalmi, kulturális és morális béklyóitól immáron megszabadult burzsoázia egyoldalúan fölmondta – miután a proletár ellenhatalom, az Internacionálé maradékainak még oly jelképes fenyegetésétől is megszabadult 1989 óta.

Az ún. neoliberalizmus nem más, mint a burzsoázia fölszabadulása a társadalmi szolidaritás korábbi kényszere alól. Ez úgy vált lehetségessé, hogy 1917 és 1945 fölszabadulása – azaz a proletariátus külső (a magántulajdonos, piaci kapitalizmus kozmoszán kívüli), redisztributív nyomásának intézményesülése – megsemmisült. Axel Honneth és Nancy Fraser híres vitájának mindkét terminusa (újraelosztás kontra elismerés), vagyis a valódi osztálykompromisszumon alapuló radikális demokrácia két legfontosabb aspektusa elveszett.

A proletariátus – beleértve a munkanélkülieket, a prekariátust, az underclass-t, a gyermeküket egyedül nevelő szülőket, a megözvegyült proliasszonyokat, a hajléktalan drogosokat, a kátránypapírral foldozott tetejű viskókban haldokló, egykori mezőgazdasági munkásokat, a lakótelep hamar sárguló füvén futballozó, tetovált kamaszokat, a bárpulton egy szál sortban és magas sarkú bakancsban táncoló 19 éves szexuális ágyútölteléket, a csepeli gyorsvasúton hatalmas csomagokat cipelő vietnami fiúkat a Red Sox dzsekijükben – itt van, de politikailag nincs. A proletariátuson belüli (valóságos) érdekellentéteket egykor áthidalta az Internacionálé, mert ezek a szocializmus célképzetével szemben másodlagosak voltak.

Ha csak a kapitalizmus van a horizonton, akkor a jobb vállalatoknál dolgozó szakmunkások nem érezhetnek közösséget a leszakadt szegényekkel. Ha a proletariátus nem „osztály” többé politikai és kulturális értelemben, akkor fokozatosan megszűnik a redisztribúciós nyomás, és az lesz –

ami most van.

Akkor még a tűrhető helyzetben lévő, képzett és mobilis, fehér szakmunkásság korporatív érdekérvényesítő képessége és politikai részvétele is csökken; ami marad belőle, az gyakran osztályon belüli riválisai (pl. az egyre nagyobb számban a „munkapiacra” kényszerülő nők, a bevándorlók és más etnikai kisebbségek) ellen fordul; a mélyszegények kiútja pedig a passzív tengődés, a betegség, az alkohol, a kábítószer és az elmebaj (más szóval: a korai halál). A passzív, pusztuló underclass „mint probléma” kiváltja a humanista bürokrácia és a vele eggyéolvadó ún. szakértelmiség részvétét, amely „a problémára” újraelosztó-gondoskodó állami megoldást keres. Mi egyebet is tehetne. A mai, osztatlan és teljes (ráadásul elvont  tőkeuralommá légiesült) burzsoá osztályuralom korszakában – a munkásmozgalom halála után – ez az elérhető maximum.

A még dolgozó, nem éhező-fázó szakmunkásság nem veszélyezteti a köznapi stabilitást, nem rontja a bűnügyi és epidemiológiai statisztikát, tehát az állami „föladatokra” koncentráló szociálpolitikai szakértelmiség és népjóléti bürokrácia számára nem „probléma”, ennélfogva láthatatlanná válik. A „munka”, amely a munkásmozgalomnak átok, a mai, száz százalékig polgári társadalomban (amely politikailag polgári, nem gazdasági-társadalmi vonatkozásban) mintha áldás lenne. Pedig az elidegenült munka (a bérmunka) jellege nem változott jottányit se. Itt nem az ipari, bányászati, mezőgazdasági, szállítási, kereskedelmi stb. munka egészségkárosító hatásairól van szó – még a lelkileg romboló, állandó fáradtságról s az általa okozott kiüresedésről és közönyről se – , hanem a munkának a benső aspirációkkal szembeni semlegességéről, a munkába állás gazdasági kényszeréről, az úr nélküli szolgaságról. A szétzüllött mai „szociáldemokrácia” követelése, a „több munkahelyet!” a panacea, az egyetemes orvosszer, amelyet így lehet lefordítani: „több eldologiasodást!” – mintha a proletariátus alapproblémája (amely nem „társadalompolitikai”) nem is léteznék már.

Az egyenlőség, amely a polgári baloldal célja – s ezt is milyen félénken kérincsélik – növeli a munkások jövedelmét; a polgári baloldal tárgyilag adottnak kénytelen tekinteni a munkát, objektív, üres, „értékmentes” ténykeretnek. Ennek a bemenete a proletár teste, kimenete a munkabér. Az előbbi épségének védelme, a másodiknak az emelése a perspektíva (kiegészítve ezt a munkásgyerekek oktatási, tehát mobilitási esélyeinek javításával, tehát a jövendő munkabérek értékállóságával, a polgári életföltételek lehető megközelítésével).

A proletariátus önálló politikai személyisége (politikai szubjektivitása, szubjektum volta) az egyenlőség kivívásában mára elenyészett, ezt kívülről a képviseleti kormányzat és a humanista (polgári baloldali szemléletű) bürokrácia és társadalompolitikai szakértelmiség (ez irányítja ma legtöbb helyen az alaposan megváltozott, egyre kisebb méretű szakszervezeteket; a nyugati szociáldemokrácia „baloldala” szociális munkásokból, orvosokból, statisztikusokból, jogászokból áll) viszi véghez és tartja fönn, egyre inkább védekező pozícióból, egyre szerényebben, egyre paternalistább módon. Elkerülhetetlenül. Erről nem a szociálpolitikai szakemberek, hivatalok, kutatóközpontok, NGO-k tehetnek.

A „proletariátus” nevű politikai szubjektum jobblétre szenderülése a régi „munkáskérdést” jövedelmi, fogyasztási, egészségi, oktatási, lakhatási, adózási kérdéssé szelídíti (mindez persze mindig is a „munkáskérdés” része volt). A termelés, tehát a technika fölötti uralom meg- vagy visszaszerzése (amelyre a „létező szocializmus” se tette a legcsekélyebb kísérletet), a tőkés tulajdon fölötti hatalom átvétele föl se merül. (Épp ezért ennek a különféle lehetséges módozataira nem is érdemes kitérni.)

Az üzemeken belülről semmiféle politikai, önreprezentációs kísérletről nem érkezik hír évtizedek óta. A politikában a munkások a lakóhelyükön, munkatársaiktól elszigetelve, mint „választók” vesznek részt, már amennyire ez részvételnek nevezhető. Némely országokban vannak (a volt szovjet tömb államaiban nincsenek) „munkásbarát” pártok, amelyek kívülről és fölülről képviselik olykor a munkásoknak mint fogyasztóknak és adófizetőknek az újraelosztási (egyenlőségi) érdekeit, maguknak a munkásoknak a közreműködése (pláne öntevékenysége) nélkül. Ezek a pártok és más hasonló erők szigorúan nemzetállami keretek között szerveződnek, a nemzeti és regionális érdekkonfliktusokat valaha keresztbe metsző nemzetközi osztályszolidaritásnak még az emléke is elhamvadt, az Algéria és Vietnam mellett, saját országuk imperializmusa ellen tüntető francia és amerikai baloldal utódai nem látszanak. Most, amikor talán új európai háború felé sodródunk Ukrajnában, békemozgalomnak se észlelni a nyomát.

Május elseje már csak majális és nosztalgia – a szerencsétlen Magyarországon pedig a „puha diktatúra” éveiben a nemzetközi osztályharc utópikus ünnepét helyettesítő lufi-virsli-sör háromságra emlékezik évenkint a hivatalos, kormánypárti és ellenzéki sajtó, munkásgyűlölettől vibráló, megvető hangon – , előkerül néhány régi jelkép, hogy a proletárok fejébe verjék a vereség tagadhatatlan tényeit.

Újra előáll az a fölvilágosodás előtti szituáció, amelyben az erkölcs mintegy szembekerül az ösztönszerű spontaneitásként megkonstruált emberi természettel, mintha az erkölcs racionális öncsonkítás lenne, amely ezért az emberi nem ellensége, nem pedig kifejeződése. A korszellem csak a fogyasztói hedonizmus kulturális-hagyományos árnyalatai között disztingvál. Az újdonságra érzékeny, laza, laid-back, pátosztalan új polgári ízlés szemszögéből. Innen nézve a gyakorlati ész kissé közönséges, ódon babona.

A szerelőcsarnokokban, a javítóműhelyekben, a vasútvonalakon, a raktárakban, az építkezéseken, a növénytermesztő rendszerekben, a bevásárlóközpontokban, a röpülőtereken, a millió irodában robotoló proletárok munkaidő alatti egzisztenciája, belső élete, elnyomatása és elvágyódása, a nagy sebességre és nagy monotóniára ítélt, a technikai imperatívusznak alávetett emberek társadalma – néhány érdemes szakkiadványtól eltekintve – nem reprezentált, kulturális halott. A munkások nem Marxot és Kassákot olvasnak, hanem gagyit bámulnak a kertévében meg az interneten, véleményük szerint nem a burzsoázia és a tőkés állam a fő ellenség, hanem (a legújabb fölmérések szerint) a Gay Pride és a TASZ.

Ilyen mondatok után a baloldali értelmiség rituális hibáztatása szokott következni. Ez bárgyúság. Az Internacionálé pusztulása valamennyiünket sújt. A kapitalizmus alapvető ellentmondásainak – s ezek között nincs ott a jövedelmi egyenlőtlenség és a szegénység, amely nem sajátossága a kapitalizmusnak, hanem általános minden hierarchikus társadalomban évezredek óta – kiszorulása a politikából és a kultúrából, amelyben az ellentmondások ellentétté fokozódtak, végtelenül lapossá, energiátlanná és lendülettelenné teszi a mai szimbolikus és érzületi kozmoszt, amelyhez képest „Weimar” a maga konfliktusos intenzitásával dionüszoszi ünnepnek és filozofikus Parnasszusnak tetszik.

Aki nem éri be a kritikával, hosszú szenvedésre van ítélve.