Sipos Balázs: Tamás Gáspár Miklós generációja legragyogóbb magyar politikai elemzője volt

De talán most sokan hűvös fejjel újra tudják majd olvasni az írásait. Akik meg a NER-ben nevelkedtek, megtudhatják belőlük, honnan ered a világunk. – Sipos Balázst, Tamás Gáspár Miklós posztumusz kiadott Világvége-könyvsorozatának szerkesztőjét kérdeztük TGM korszakairól, jóslatairól, társtalanságáról és esetleges tévedéseiről.

TGM politikai gondolkodásának alakulásáról, libertárius-konzervatív „kitérőjéről”, majd ismét és immár töretlenül baloldali szemléletéről sokat kérdezték, sokat írt, de ha most más szempontokból, például a nyelvezet, az utalásrendszer (magastól a popkultúráig), a humor, az érzelmi hőfok (dühtől a keserűségig), a pedagógiai hevület szempontjából értékeled a közéleti írásait, akkor mit mondanál, milyen korszakai voltak neki a rendszerváltás után? Voltak egyáltalán, lehet így tagolni az életművet?

Még mindig nem tudom megmondani, milyen lépcsők vezették vissza Marxhoz. (A ’90-es évek publicisztikái egyelőre nincsenek összegyűjtve.) 2000 után két drámai fordulatot látok; ezeket is csak most, utólag, a kötetek összeállításakor vettem észre. (Ő ekkor már nem élt; arról, amit itt most mondani fogok, sosem beszélgettünk.) Mindkettő stílus- és műfajváltást hozott, a hivatkozásrendet is felkavarta. Az első folytatólagos volt, elindult valamiből, eltérült, másba ment át. A második elvágólagos volt, nem bontakozhatott ki, a halállal megszakadt. Az első az elmagányosodás története, a közösségre találás katartikus zárlatával. A második jegye a félelem, itt nincs feloldás. De ugyanaz az alapgondolat ösztönözte mindkettőt. Ami már a fiatalkori írásokat, az anarchistákat, a libertáriusokat is. A felszabadulás. Egyszerre mint történeti, társadalmi, filozófiai probléma. Az elsőnél bonyolultabb rekonstruálni, mi történt pontosan. Semmiképp sem szeretném banalizálni. Az érzelgősséget is kerülném. Ráadásul erről ő sohasem beszélt; én is most hozom szóba először. Ezért – ha megengeditek – a megszokottnál hosszabban válaszolnék.

Tamás Gáspár Miklós generációja, de talán az elmúlt fél évszázad legragyogóbb magyar politikai elemzője volt. Nem csupán a politikai szövetségkötés és ajánlattétel logikáját látta át, mert ismerte a történeti mintázatokat, hanem a gazdaságirányítás, a kormányzástechnika, a jogalkotás és a kulturális termelés szövevényes viszonyait is világosan artikulálta. Ezt a kevesekéhez mérhető tehetségét Gazsi sosem kívánta akadémiai analízisekre fordítani. Segíteni szeretett volna, jobbítani itt és most. Én csak most kezdem felismerni, miután másfél éve töprengek a legutolsó publikált írásán, hogy legfőbb műfaja talán nem a polemikus esszé volt, nem is a szatíra, a vádirat, a pamflet, a vallomás vagy a nekrológ, pedig ezeket is felülmúlhatatlanul művelte, hanem a tanácsadás. (Réges-rég, egész más politikai konstellációban, talán királytükröt írt volna.) Politikai esszéiben kollektíváknak adott stratégiai és morális intelmeket; filozófiai írásaiban személyesen neked, nekem arról, hogyan éljünk.

Ezért ha tagolni szeretnénk az életművét, kulcsfontosságú átlátnunk, mikor milyen csoportosulásokról feltételezte, hogy egyáltalán fogékonyak lennének arra, amit mondani tud.

A 2000 utáni első jelentős fordulata, bár jóval korábban elkezdődött, a 2014-es választások után vált véglegessé.

Ekkor vesztette el a rendszerváltástól kezdve egészen addig legfontosabb címzettjeit. (Nehéz megmondani, pontosan kik alkották ezt a kört. Ők a balközép vagy ballib, ők a nyugatos polgári demokraták, ők az ellenzéki középosztály kulturális tőkében gazdagabb, de kisebb jövedelemmel rendelkező része. Ők az ÉS, a Magyar Narancs és a Magvető olvasói, a Katona és az Örkény közönsége, a kétkedőbb összefogás-szavazók.) Gazsi ’14-re „Az ellenzéket is le kell váltani” c. írással fordult rá. (Világvége II., 201–227.) Ebben a címben minden benne van. Ez a szöveg is az ÉS-ben jelent meg, mint 2010–14 között, kb. kéthavi rendszerességgel, az összes többi írása, amelyekben az épülő NER-t elemezte, állandóan szem előtt tartva a 2006–10 közötti kormányzástechnikát is. Nem tekintette folytonosnak a két korszakot, de rámutatott közös tendenciákra, amelyek részben egyazon, úgynevezett neoliberális, tőkepárti irányba mutattak, részben pedig dialektikusan feltételezték egymást (nyugatosság kontra nemzetiesség). Tehát a NER bírálata mellett a balközép felelősségéről, sőt a rendszerváltás kudarcáról is sűrűn írt, úgyhogy az ellenzéki közhangulattal szemben következetesen ellenezte a 2010 előtti politikai rend visszaállítását. De továbbra is azokhoz címezte ezeket a következetesen anti-neoliberális írásokat, akik nemcsak részesei, hanem anyagi, vagy inkább szimbolikus haszonélvezői is voltak a harmadik köztársaság végnapjainak. Komoly önkritikai hajlamot, azaz erős személyiséget követelt volna, hogy a címzettek képesek legyenek a kíméletlen írásait elolvasni, végiggondolni. Nem kétlem, hogy voltak, akik megtették. De gyanítom, az olvasók többsége nem annyira találva, inkább sértve érezte magát. És már korábban voltak arra utaló jelek, hogy ez így nem fog menni. Az első cikkét még 2009 végén (!) adta vissza egy „budapesti polgári lap”. Ma már felfedhetjük, a Magyar Narancs. Mert ütközött a szerkesztők prokapitalista, liberális, nyugatpárti értékrendjével. Ez a magisztrális írás a „Hosszú séta egy rövid mólón” (Világvége I., 402–422.). Ebben így írt – fél évvel a sorsfordító választások előtt:

„Orbán Viktor most következő nyolc-tizenkét (vagy két-három…) éve Magyarország élén a hazai baloldal leghosszabb vakációja lesz. // Tanulmányi szabadság, évtizedes kutatónap. Ösztöndíj nélkül, esetleg hatósági zaklatással. A szellemi koncentrációra káros nyilas bömbölés hangjai mellett.  // A diffúz és a koncentrált posztfasizmussal szemben az egyetlen stratégia: a forradalmi defetizmus. […] A »kisebbik rossz« logikája alapján kifejlesztett módszeres őrületnek most kell végét szakasztani. // A vakáció idején pedig újra kell tanulnunk mindent. // Egy biztos: a tőkés rendszerhez az igazi jobboldal erőszakos, ravasz és buta kormányzása illik, ami az Angela Merkel nevű hatalmas nullát bálványozó MSZP-s publicistáknak nagyon fog tetszeni. Ennek a jobboldalnak az igazi ellenzéke a parlamenten kívüli ellenzék lesz, ahogy errefelé szokás. […] // Az viszont nyilvánvaló – s ezt mindenféle harag nélkül mondom, fönntartva az állampolgári szolidaritást azokkal, akik itt most a legrosszabbra számíthatnak, s akik között sok a (hamis tudatú) rendes, »progresszív« ember –, hogy az üszkös politikai romhalmazt hátrahagyó eddigi balközépnek meg kell szűnnie, mert csak akadályozza az új szocializmust akaró erők kibontakozását, és mivel tisztességesebb lépései beleolvadnak az egyébként tűrhetetlenül igazságtalan, népellenes, represszív politikájába, lejáratja azt a maradék »haladó hagyományt«, amely jobban kell, mint a falat kenyér.” (Uo. 418-9. Kiemelések az eredetiben.)

Nem meglepő módon ez a jóslat sokak számára tűrhetetlen volt. Akikre ez az írás és a soron következők a leginkább hatottak, azok a – hozzám hasonló – fiatalok, akik ekkoriban vagy kicsit később megalapították A Város Mindenkiét, a Mércét, a Szikrát, a Partizánt, vagy tovább dolgoztak, úgymond, odakint. De 2009-ben Gazsi még egész biztosan nem tudhatta, hogy létezni fog ez a parlamenten és a balközép nyilvánosságon kívüli baloldal, amely csakugyan hajlandó „újratanulni mindent”. Ez prófécia volt. Továbbá abból, amit itt most csak jeleztem, a következő válaszban részletesebben is kifejtek, az is egyenesen következett, hogy a balközép erők ’14-es összefogásának sem tulajdonított semmi értelmet. Kivonulni, abbahagyni, tanulni, újrakezdeni. 2013-ra, azt hiszem, a Narancs után az ÉS-ben is elveszíthette legtöbb szövetségesét. A cikkeire vagy nem reagáltak semmit, vagy szimplán háborogtak. Ettől a visszhangtalanságtól óhatatlanul növelni kezdte a szövegei retorikai erejét; mind élesebben, provokatívabban, apokaliptikusabban írt. Olykor már kiabált. „25 év, takarodj!”, így, 2014. novemberében, már a HVG netes felületén. Brutális volt, de sosem szadista. Aztán ez a szakasz, az elválás is véget ért. ’14 után az ÉS-nek adott politikai elemzések is megritkulnak. Olykor félév is eltelt két ottani publikációja között. A Narancsnak, ha nem tévedek, 2009 után egyetlenegy aktuálpolitikai cikket adott, egy egészen briliáns gondolatkísérletet ’15-ben. Ez a „Vigasztalás nehéz időkben” (Világvége II., 355–374.). Ebben a „magyar baloldaliakhoz” szól, a címzettekhez igazítva, körültekintően válogatva meg a szavait, és konkrét, nem kimondottan antikapitalista-kommunista progresszívek számára is elfogadható tanácsokat nyújt, amennyiben hajlandók beismerni, hogy a parlamenti képviseletiség végzetes válságba jutott. Itt javasolja a néptribunus bevezetését. Ennek az írásnak sem lett politikai foganatja.

Elmagányosodás, írtam.

Azt hiszem, Gazsi 2000–2023 közötti életszakaszában, amelyet – főleg szövegeken keresztül – a legjobban ismerek, ez a 2014–16 közötti a legkilátástalanabb időszak. Nem csupán a publikációs vákuum miatt; az is inkább következmény. Ekkor vált bizonyossá, hogy beláthatatlan ideig a NER igája alatt fogunk élni. Az ellenzékiség hagyományos stratégiái csődöt mondtak, az ellenállásnak viszont nem volt praxisa. Sokan szégyenteljes kompromisszumokat kötöttek. A kulturális autonómia összeomlott. A függetlennek megmaradt lapok, folyóiratok, színházak, filmesek, néhány kivétellel, kénytelenek voltak kiszolgáltatni magukat a piacnak. De ekkor már az államfüggetlen vállalatok is gondosan megválogatták, hol hirdetnek. A civil szervezetek mindinkább a nyugati támogatókra szorultak, újabb – leírni is nevetséges – támadási felületet biztosítva. És 2014/15 körül a globális szituáció is megváltozott. Az arab tavasszal kapcsolatos demokratikus remények szertefoszlottak. Közeledett az egyre izolacionistább és tehetetlenebb második Obama-kabinet vége. Donald Trump ’15 nyarán bejelentette, hogy elindul az elnökségért. Ugyanezekben a hónapokban a trojka (IMF, EU, Európai Központi Bank) feltörölte a görög demokráciával a padlót, letörve a lelkesedést, amit a kommunista csoportokból (is) szerveződött Sziriza keltett sokunkban, Gazsiban is. Belépett a szíriai polgárháborúba Irán és Oroszország, az emberiség elleni bűntetteket elkövető tömeggyilkos elnök javára fordítva a hadiszerencsét, sok millió embert elűzve otthonából. Ősz elején robbant a menekültválság, a nyomában ömleni kezdett a xenofób, rasszista, kisvártatva antiszemita uszítás – nálunk nagyrészt a parlamenti ellenzék aktív közreműködésével vagy petyhüdt belenyugvásával. Napnál világosabb volt, hogy a magyar társadalomnak semmiféle közületi szolidaritáshoz nem maradt tartaléka; csak magánszemélyek és NGO-k segítettek, amíg üldözni nem kezdték őket is. 

A sok párhuzamos globális válság – valamint az EU és az USA iránti bizalom megrendülése – kikezdte a magyar balközép maradék energiáit, de a tekintélyét is.

Gazsi ekkor kezdett az egykori dinamó.blogon publikálni. Ez egy elég alacsony látogatottságú, harcos, bár ideológiailag kissé zavaros szocialista oldal volt, Böcskei Balázs lényegében egyedül csinálta. (Pár évvel később kiderült, hogy a blog Böcskei politikai ugródeszkája. Ahogy politikai tanácsadóvá avanzsált, a platform is elsorvadt.) Gazsi itteni nagyobb írásai – „Kőkorszakváltás a balközépen”, „Intelmek kezdő rendszerváltókhoz”, „A képviselet válsága” (mind: Világvége, II.) – az életmű legkiábrándultabb, legkegyetlenebb darabjai. Rengeteg maradandó meglátással, de sok furcsa kitérővel, rá nem jellemző önismétléssel. Hemzsegnek a forradalmi marxizmus militáns szóképei a ’10-es, ’20-as évekből. Miközben mozgalomnak se híre, se hamva. Retorikával próbálja életre csiholni, de a szikráktól csak még áthatóbb a sötét.

Nem tudom, mi lett volna, ha Jámbor András 2015 körül nem indítja meg a Kettősmércét, és nagyszerű kollégáival, Diószegi-Horváth Nórával, Pap Szilárddal, Papp Gáspárral – és sok más itt debütáló, remek szerzőkkel – nem teszik pár év alatt a fiatal baloldali nyilvánosság aktív fórumává. Gazsi első jelentős ide szánt írása, a „Biopolitika és osztálypolitika” (2015, Világvége II., 374–391) valóságos újjászületés. A cím két elemének szilárd elválasztásával, szenvedélyes okfejtésével és lelkesedésével programot nyújtott mindannyiunknak, akik a lap vonzáskörébe kerültünk. Ekkor indult hallatlanul gyümölcsöző együttműködése a Mércével, ami a legvégsőkig kitartott. A bloggal nemcsak hallgatóságra és szerkesztőkre lelt, akik figyeltek a szavára, és annak jegyében tudósítottak a magyar és globális valóságról, hanem olyan formátumra is, amely igencsak kedvezett az írási-olvasási szokásainak: azonnal közölhetett politikai kommentárokat tetszőleges terjedelemben; többé nem kellett visszafognia az antikapitalista retorikát és törölnie a marxista hivatkozásokat (sőt); elindíthatott egy rendszeresen bővített, összefüggő sorozatot, egyfajta olvasónaplót, amelyben a forradalmi marxizmus legfontosabb XX. századi eseményeit és figuráit mutatta be. (Ld. Világvége III. 307–417. Ezek az írások a párizsi és prágai ’68-ról, az ausztromarxizmusról, a ’18-as német forradalomról, Rosa Luxemburgról, a tanácsköztársaságról szólnak. De ugyanide illeszkedik, más-más hangsúllyal, nagyszabású – utolsó – számvetése Bibóval, illetve Kádár ’56-os árulásával.) Ilyen, a legnemesebb értelemben pedagógiai funkciót semelyik hagyományos lap nem engedélyezett volna – sem a formátumuk, sem a világnézetük nem engedte; mi pedig ennek köszönhetünk jópárat a kései életmű legszebb darabjai közül.

Ekkor, ott, a Mércén, oldódott a magány. Nektek is mesélte a Nagyvizitben, mennyit jelentett neki az ottani közösség. Ugyanakkor azt hiszem, ezek a ’10-es évek második felében született publicisztikai mesterművek abból a gondolkodás iránti hűségből is táplálkoztak, ami  lehetővé tette, hogy 2009–14 között társtalanul, majd a publikációs vákuum mintegy kétéves holtterében is tovább olvasson, kutassa a szocializmus (a valóságos mozgalom) történetét és szellemi forrásait, hogy új összefüggéseket és fogalmakat teremtsen ahhoz a széles történelemfilozófiai tablóhoz, amely majd csak a legeslegutolsó írásaiban ölt végleges alakot. Ez az a bámulatos nyughatatlanság, amely nem szorul külső ösztönzőre, mert a világhoz való sajátos, elidegeníthetetlenül bölcseleti alapállás, a tagadás szelleméből táplálkozó – ez az, ami meggyőződésem szerint az eretnek marxizmus legnagyobb alakjaihoz (Benjaminhoz, Adornóhoz, Debord-hoz, Robert Kurzhoz, a forradalmi Lukácshoz) fűzte.

A második fordulatot a félelem hozta. 2020-ban diagnosztizálták gyógyíthatatlan betegséggel. A halálfélelemről beszélek, de hangsúlyozom, az esetében ez nem fordult kesergésbe, önsiratásba. Sosem hallottam tőle egyetlen zokszót, noha három év alatt bőven kijutott neki a magyar egészségügyből. Tőle tanultam, hogy a halálfélelem nem csak bénító lehet. Lehet hajtóerő is. Ennek a szellemi, de gyakran nagyon fájdalmas fizikai küzdelemnek is a lenyomata A túlsó pólus; ennek a kötetnek a tervéről mesélt Nektek. Ez a fordulat, ez a végső és végleges, a filozófiához térítette vissza. Interjúkban is bejelentette: felhagy a politikai publicisztikával. Írásai hatástalanságára hivatkozott. De aki akarta, érthette, hogy nem ez a fő ok. Kevés ideje maradt. És nemcsak a bel- és világpolitikát, hanem a marxizmust és az ideológiakritikát is zárójelezte. A német idealizmusban és hatástörténetében mélyedt el. Filozófiai tanulmányokat írt ifjúkora óta meghatározó szerzőiről, azóta égető problémáiról. Hegellel, Fichtével, Schellinggel, Heideggerrel foglalkozott. Benjamin, Lukács maradt még fontos. Grandiózus kutatást tervezett. Azt mondta, meg akarja érteni, mire tették fel az életüket kommunista szülei. Azt is mondta, fel akarja fogni, mit nevezett Hegel szellemnek. Halála előtt három nappal még jegyzetelt egy újabb tanulmányhoz. De A túlsó pólus torzóban maradt. Végül nem is a szellem lett a vezérfonala. Gazsi a modern filozófiai irracionalizmus – vagy az antimodernség – egyik lehetséges történetét írta meg töredékekben. Ez volt Lukács György rettentő kötetének, Az ész trónfosztásának (1953) programja is. Mindketten azt vizsgálják, hogyan üzent a német gondolkodás hadat a szellemnek. Csakhogy Lukács szerint a szellem oltalomra lelt a sztálinizmusban. Gazsi viszont tovább követte az üldöztetését napjainkig. És azt is felvillantotta, hogyan lesz képes mégis újra felszárnyalni.

Egy közíró az adott időpillanatban ismerhető sokféle tényből következtetéseket von le, megítél, olykor pedig megkockáztatja az előrelátást is – aztán az idő, a történelem tovább hömpölyög, és ez természetesen hatással van arra is, ahogy sok évvel később ezeket a szövegeket olvassuk. Mi az, amiről ma úgy gondolod, hogy TGM szinte mindenki előtt észlelte a magyar társadalmi-politikai áramlatok változásaiban, és mi volt olyan, amiben végül is, kiderült, tévedett?

Gazsi 2010–14 között cikkek tucatjaiban részletesen leírta az épülő NER szerkezetét; felfejtette eredettörténetét; vázolta lehetséges kifutásait; megmutatta az ellenállás lehetséges módozatait, elemezte kudarcait. Ez, habár részletekben jelent meg, egybefüggő, gazdagon rétegelt, rendszerszintű történeti elemzés; megáll a lábán. (A mai közbeszéd felől különösen fontos az, ahogy elmagyarázza, miért nem a korrupció az orbáni rezsim jellegzetessége, miért nem azt kell támadni, miért nem érvényes a maffiaállam Magyar Bálint-i koncepciója. A mélyállam a kulcs.) Ezért nem nagyon lehet részletkérdéseket találni, amelyekben tévedett volna. Ha a premisszáit elfogadjuk (és én nem ismerek jobbakat), legfeljebb az arányok vitathatók. Talán túlbecsülte a Horthy-nosztalgia jelentőségét. Talán alábecsülte az energiapolitika és az erőszakos iparosítás, átfogóan az Oroszországgal és Kínával való viszony fontosságát. A kegyelmi botrány elemzését jóformán előre elvégezte a tízes években. (Ld. a Fidesz keresztény-nemzeti jellegéről írott cikkeket a Világvége II.-ben.) Az sem lepte volna meg, ha a rezsim bugyraiból előbukkan egy snájdig, nemzeti-konzervatív, fehéringes fiatalember napszemüvegben, és magyar zászlók erdejében elcsavarja a balközép fejét. (Ld. pl. a „Kétféle jobboldal”-t – 2004-ből.) Bármilyen frivolan hangzik, a Világvégékből az is kiderül, hogy senki sem ismerte ki annyira Orbán Viktor észjárását, mint Gazsi.

De mint mondtam, ugyanekkor azt is félreérthetetlenül megfogalmazta, és számos 2006–2010 között írt elemzésére hivatkozhatott, hogy a NER létrejöttében súlyos – máig (2024) fel nem vállalt, talán meg sem értett – felelőssége van a magukat baloldalinak nevező ellenzéki pártoknak és politikai, kulturális, gazdasági tanácsadóiknak. Nem azért, mert a politikai kommunikációjuk 2008-ban és ’10-ben ügyetlen volt és majd ’14-ben is az lesz, mert képtelenek mozgósítani, mert „nem mennek le” vidékre, mert hagyták összeomlani a pártszervezetüket, mert korruptak voltak, hazugok, csalók, mert méltatlanná váltak a nép képviseletére. Mindez igaz, de tökéletesen mellékes. Azért buktak el, mert demokratának tartották magukat, de a szívük mélyén féltek a népuralomtól, mert megvetették a népet. És ez érződött. A NER kiépülésében pedig azért van múlhatatlan felelősségük, mert a 2000-es évek neoliberális hevében szétverték a társadalmi szolidaritás intézményes bázisait; mert a szakértőség bűvöletében demoralizálták a politikai beszédet; mert kihajtották a piacra az összes művészetet és engedték, hogy a kulturális hagyományhoz mindenki számára hozzáértést és hozzáférést biztosító rendszerek (oktatási és kulturális közintézmények) szétrohadjanak; mert tőkeközpontú gazdaságpolitikát folytattak és minden adandó alkalommal skrupulusok nélkül megvágták a szociális és népjóléti kiadásokat; mert 2008/9-ben megtörténtek a romagyilkosságok, ők pedig nem mutattak különösebb megrendülést és nem tették mindannyiunk számára átélhetővé a közös nemzeti gyászt.

Mindezzel elejét vették minden igazságbeszédnek – olyan beszédnek, amely mindenkihez szól, az anyagi és szellemi javak legigazságosabb elosztását célozza, a szolidaritás evidenciájának az erejével megszünteti, legalábbis korlátozza a rasszizmus csábítását, az állampolgárok politikai hatalomban való jelképes, de hathatós részesítésével pedig csillapítja a megaláztatást, amit mindannyiunknak okoz, ha uralkodnak felettünk.

Gazsi elmagyarázta, hogy osztályokról 2006–10 között a szocialista kormánypárt nem ejtett érdemben szót, miközben ez az egész folyamat nagyon is az osztályharc része volt: a felső-középosztály letaposott, eladósított, a megélhetéshez, az egészséghez, a lakhatáshoz, a művelődéshez fűződő emberi jogától fosztott mindenkit, aki alul maradt és nem taposott elég szorgalmasan. Csak ezt a nyilvánosságban nem szokás a nevén nevezni. Mert mindenki azt hiszi, a mindennapos győztesek is, hogy az osztályharcot a proletárok vívják, megfeledkezve arról, hogy a munkásosztály csak kivételes állapotokban képes az ellenálláshoz kellőképp megszervezni magát, a munkátlanok pedig még akkor sem; a kapitalizmusban a normál állapot a polgárság vezette makacs, néma, kíméletlen osztályharc, ami annál sikeresebb, minél láthatatlanabb, minél „jogosabbnak”, „természetesebbnek” hat.

A balközép elit bizonyára a legjobb meggyőződéséből cselekedett. Ettől olyan ördögi az egész. Így ugyanis morális bírálatuk hatástalan. Nem érdemes erkölcsi érvekre alapozott tanácsokat adni. Ezzel a nehézséggel szembesül, és ezzel szembesít minket is, a Világvége I. utolsó szakasza. Nem szándékosan akarják a rosszat. Csak nem értik a világrendszert, amiben tevékenykednek, és nem ismerik a magyar politikai hagyományt, amely meghatározza az észjárásuk. Talán maguk sem értik, honnan ez a fennhéjázó vagy technokrata hivatástudat,  ez a demokratikus eljárásrenddel szembeni szkepszis, miért kormányoznak úgy, mint a mindenkori magyar modernizálók, vagyis a Tiszáktól a moszkovitákon át a reformszocialistákig minden olyan együttes, amely külföldről kapott ösztönzést, presztízst, anyagi erőforrást, technológiát, know-how-t. Miközben a demokratikus normák és szokásrendek magyarországi hiányán keseregnek, amivel azt kívánják nyomatékosan jelezni, hogy a „nép” nem elég érett, együttműködő, szellemes és okos ahhoz, hogy a kezébe vegye a sorsát. Gazsi megmutatta, miért hiszik a politikai vezetők olyan megveszekedetten, hogy a nép nem gondolkozik, hogy a gondolkodás a politikai-kulturális elit dolga, hogy a nép dolga elviselni, hogy „fájni fog”. Ha egyszer a paraszt is elviselte évszázadokon át, hogy fáj. Nem tudta, miért fáj; természetes volt, hogy fájnia kell. Ugyanígy volt ezeknek az embereknek a szemében 2008/9 után is a piaci természettörvények szerint egyértelmű, hogy valakinek fájni fog, és az – ideig-óráig még – nem az aktuális elit lesz, nem is az ipari és kereskedelmi tőke. (Ezekhez ld. még: „Van-e a népnek jövője?”, Világvége III., 84–97, ez egy 2006-os előadás, a Mozgó Világ konferenciáján hangzott el – Gyurcsány miniszterelnök is felszólalt –, különösen beszédes a vége: Gazsi úgy érzi, a közönségnek nem tetszik a mondandója, úgyhogy rövidre zárja.) A magyar történelem 1945 óta legjobboldalibb politikáját a Bajnai-kormány folytatta, állította a 2010-es választások előtt… (Világvége I., 416.)

De a lényeg az, hogy az erkölcsi dorgálás hatástalan. Nem álszentek vagy hazugok; jóhiszeműen cselekszenek. Azért magyarázza el már a 2008/9-es válság körüli írásaiban (ld. Világvége I., 387–481.), és aztán újra és újra, a kádári gazdasági-politikai elit észjárásáig, a rendszerváltás sok fontos eredményéig és egészleges kudarcáig visszamenően, mi vezetett oda, hogy a balközép képtelen legyen plebejus-demokratikus politikát folytatni, és jöjjön a kétharmad, hogy történetiesítse mindazokat a kormányzástechnikai axiómákat, amelyek a 2000-es évek végén megmásíthatatlannak tűntek. Az a felismerés vezette, hogy bármilyen bírálatnak csak akkor lehet foganatja, ha képes megmutatni a látszólagos gazdasági szükségszerűségek esetlegességét.

Ezt folytatta 2010–14 között, egyre szatirikusabban, egyre keserűbben, immár két fronton. (Ld. Világvége II., 11–232.) Bámulatos éleslátással írt a szocialisták és a Fidesz kormányzása közti folytonosságokról, de a különbségekről is. Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy a NER-t demokráciaellenes konstrukciónak tartja. Ám arra is felhívta a figyelmet, hogy a Fidesz ún. unortodox gazdaságpolitikájának egyes elemei (pl. az IMF-kölcsönök mihamarabbi visszafizetése, a gazdasági szuverenitás visszaszerzése; a magyar kis- és középvállalkozások támogatása; a bankszektor és „a multik” regulálása) igenis hordoznak sokak önbecsülésére jótékonyan ható, szinte (!) populista jegyeket, amelyek az előző évtizedből teljességgel hiányoztak. Csak sajnos ezek nyilvánvalóan nem a demokratikus szocializmus, hanem a nemzeti szocializmus vagy a posztfasizmus irányába mutatnak. Munkaadó és munkavállaló nemzeti egységével fedik el a köztük dúló osztályharcot. Aki pedig kiszorul a munkapiacról, kizuhan a nemzetből is. A Fidesz programja könyörtelen volt; Gazsi elemzése – szerintem – páratlan. Érthetővé tette, min alapult – már a propagandagépezet kiépülése, a félelemkeltés, uszítás, háborús riogatás előtt – a kétharmad, és miért volt többször is megismételhető.

Ezek, ismétlem, sokáig roppant türelmes, végig közérthető, marxista zsargontól mentes írások. Gazsi nyilvánvalóan úgy gondolta, a balközép politikai-kulturális elit felvilágosítható. A 2009-es válságkezelés enyhíthető. A ’10-es bukás mérsékelhető. A ’14-es bohózat elkerülhető. Aztán persze egyik sem volt az. Minden újra és újra ismétlődött, egyre kínosabb jelenetekkel, minden oldalról egyre több fasizmussal. De talán most, with the benefit of hindsight, sokan hűvös fejjel újra tudják majd olvasni az írásait. Akik meg a NER-ben nevelkedtek, megtudhatják belőlük, honnan ered a világunk; hogy miért nevezték át a harmadik Magyar Köztársaságot.

Tudjuk, hogy például a posztfasizmusról szóló szövegének komoly nemzetközi visszhangja is volt. Azok közül az írásai közül, amelyek a rendszerváltás utáni években, évtizedekben a szélesebb közönséget elérő sajtóban jelentek meg, melyeket emelnéd ki, amelyeknek itthon a legnagyobb, legizgalmasabb hatása volt?

Fent már említettem néhányat, amelyek végül nem is a balközépre hatottak, akiknek egy ideig még címezte őket, hanem a fiatal balosokra, akiknek a Dinamó-korszaktól szánta. Akiket „valódi magyar baloldalnak” nevezett. (Világvége II., 479. skk.) Ezekben a körökben sokan közvetlen útmutatásként olvasták és ma is fejből idézik a szocializmus mibenlétét megvilágító és a kommunizmus jelentését firtató írásait. Ilyen még a „Kormányprogram” (2017), a „Mi lenne a teendő?” (2018), a „Keveseknek a sokak helyett” (2020). Felbecsülhetetlenül fontosak voltak a menekültválságról szóló cikkei. Méltó – mitikus – szinten fogalmazták meg a katasztrófát. Hozzájárultak, hogy a Mérce olyan csodálatosan álljon helyt 2015/6-ban, mint kevesen, rendíthetetlen szolidaritással és antifasizmussal. Romániában komoly felhördülést váltott ki a „román barátaihoz” írott 2000-es nyílt levele, amiben a balközép értelmiség fasisztoid szellemi forrásaira mutatott rá. (Világvége III., 17–29. A válaszcikkekből az ÉS anno válogatást közölt.) Ennek folytatása volt a 2004-es „Nem lehet?”, az állampolgársági népszavazás kontextusát bemutató, óriási történeti anyagot mozgató, de a politikai képzeletről is spekuláló írás. (Uo. 45–84.) Borbély Andrástól tudom, hogy az erdélyi magyar értelmiség számára milyen fontos. Engem az összes most felfedezett szövege közül ez rendített meg leginkább, ez késztetett a legsúlyosabb önvizsgálatra. Nem hiszem, hogy itthon számon lenne tartva. Pedig nélkülözhetetlen, ha érteni akarjuk azt, ami az egyik filozófiai fixa ideája – a Törzsi fogalmak alapproblémája – volt: a „nemzeti érzés erkölcsi lényegét”, valamint a modern nacionalizmus átmenetét a posztmodern etnicizmusba, majd posztfasizmusba. (Ezek így épülnek egymásra az életműben, de logikailag és történetileg is.) De a „Nem lehet?” maszkos önvallomás is. Elszámol azzal, miért jött el, miből és hova. Ennek majd’ két évtizeddel későbbi származéka a „Miért ne írjunk Trianonról” (2020), az utolsó klasszikusan TGM-i provokáció; erre, felteszem, még sokan emlékeznek. Akárcsak „A titkosrendőri ihlet”-re (2020), ami épp itt, a Literán jelent meg először; erről Tompa Andrea mondta, hogy egyetemi kurzusokon rendre elolvastatja a hallgatóival, és nagyokat vitáznak. Gazsi hatása lemérhető még a Mérce TGM!-sorozatából is; itt tucatnyi szerző vetett számot egy-egy számukra fontos szövegével.

Van-e olyan vonulata TGM közéleti írásainak, amit mi, olvasói nem vettünk esetleg észre – és ami most, hogy egyben látható ez a hatalmas életmű, sokkal inkább végigkövethető?

Annak, aki végigolvassa a Világvégéket, úgy gondolom, nem lesz többé talányos, miféle marxizmushoz fordult, hogyan és mire használta a fogalmi készletét. (Így nyomban kiderül, milyen álságosak azok, akik arra hivatkozva, hogy „nem értek egyet TGM politikai álláspontjával”, „a kommunizmusról egyébként is rég kiderült, hogy tömeggyilkos diktatúra” stb., el sem olvassák az elemzéseit. Tapasztalataim szerint sokkal kevesebben ismerik Gazsi írásait, akár csak elemi szinten, mint ahányan állítólagos „nézeteit” vitatták.) A gyűjtemény a gondolkodása szisztematikusságát is látni engedi. Ami egy-egy írásában odavetett ítéletnek hat, másutt többnyire részletes kifejtést nyer. Az ilyen kapcsolások most könnyebben bejárhatók. (Ezt lábjegyzetes kereszthivatkozásokkal igyekeztem megkönnyíteni.) Így az a gyakori vélelem is elesik, amely szerint szeszélyes lett volna. Ez ostobaság. De van valami, ami számomra a gondolkodása tényleges rejtélyeként mutatkozott meg a kötetek összeállításakor, sőt azt hiszem, ez számára is talányos volt és maradt. Talán épp emiatt kereste olyan nyughatatlanul a hegeli szellem jelentését. Ez pedig a keresztény megváltás és a kommunista felszabadulás, vagyis a kétféle apokalipszis történelemfilozófiai viszonya. Röstellem, hogy ezt a kimeríthetetlen politikai-teológiai kérdést itt most csak ilyen üres szavakkal tudom megidézni. Mindenesetre a nyomai behálózzák az összes Világvégét.

Filozófiai-politikai útkeresésein túl TGM arcképcsarnokát, a magyar „alakokra” fókuszáló szövegeit hogyan látod? Mintha nem volnának ezek kellő fényben, miközben és talán ezért, ezek a munkák ideológiailag nem azonosíthatók, vagy ha igen, archaikusabb, 19. századi rétegekben gyökereznek; Gyulaitól a fiatal Lukácsig. Ennek fényében miként látod TGM szépirodalmi jelentőségét?

A Világvége III.-nak, amely főként a nacionalizmussal, a fasizmussal, a szocializmussal, a kereszténységgel és a zsidósággal, illetve – természetesen – a filozófiával foglalkozó publicisztikáját tartalmazza, három állandó vitapartnere van, akik a többi kötetben és a Másvilágban meg a Törzsi fogalmakban is rendre felbukkannak, olykor a legváratlanabb helyeken. Magyarországról Gazsi mindig velük együtt gondolkodott, akkor is, ha következetesen ellenük volt. Ennyiben az életműve is inkább az övék mellé helyezendő, mint a Lukácsé mellé. (Lukács nem ismerte jól a magyar történelmet, nem is különösebben érdeklődött iránta.) Ez a három szerző természetesen Németh László, Szekfű Gyula és Bibó István. Közülük Gazsi csak utóbbinak szentelt önálló írást 2000–2023 között; igaz, neki kettőt is. (Ld. Világvége III.) A második, hosszabb tanulmány apropója a Dénes Iván Zoltán szerkesztette kiváló, háromkötetes Bibó-összes (Kalligram, 2017–2020). Az ehhez fűzött lábjegyzetekben állandóan áttér Szekfűre, tulajdonképpen komparatisztikát folytat. Kimutatja kettőjük a filozófiával szembeni szkepszisben megnyilvánuló közösségét; hogy egyikük sem fogta fel a liberalizmusnak, sem a marxizmusnak, sem a fasizmusnak a filozófiai jelentését. Gazsi ezt persze nehezményezte. Ugyanígy a Németh László-i „minőségi szocializmussal” sem vállalt közösséget. (Hisz ez a nemzetiszocializmus fedőneve.) És mégis. Szekfű a középosztályt ostorozó, gúnyos hangja; Bibó józan analízisből kitörő pátosza; a romlást és végítéletet hirdető dörgedelmek Németh Lászlónál – a TGM-prózának stilárisan ezek a legfontosabbak mintái. És nem is csak a stílus, nem csak az „irodalmiság”. Hiába volt Szekfű és Németh (különbözőképp) radikális konzervatív, Bibó szociáldemokrata, Tamás Gáspár Miklós pedig anarchista, liberális-konzervatív, majd kommunista, annak, aki türelmesen végigolvassa a Három nemzedéket, a Kisebbségbent és a Kelet-európai kisállamok nyomorúságát, biztos feltűnik, mennyi kimondott-kimondatlan előfeltevést vagy megfigyelést, olykor csak fordulatokat, olykor egész gondolatmeneteket emelt át a nagy elődök az 1848–1945 közötti időszakra vonatkozó elemzéseiből. Még a Törzsi fogalmakban olvasható Eötvös József-tanulmányban is, ahol épp velük vitatkozik, a szemükre hányva, hogy csak közhelyeket szajkóztak a klasszikus magyar liberalizmusról. „Erősen hatottak rá”, olyan semmitmondó így fogalmazni, istenem, mi az, hogy hatás. Olvasmányélményeink kétségkívül a legkülönösebb módokon izgatják történelmi képzeletünk. És nem áll hatalmunkban minden hatást tetten érni, felülvizsgálni, ha kell, kiküszöbölni vagy kritikai filozófiai gondolattá szublimálni, hatástalanítani.

Az előbbihez mintegy kiegészítésképp: TGM jelentős stiliszta volt, és bár ő főleg a reformkori szerzőket nevezte meg számottevő hatásaként (talán innen a sok archaizmus, de te lehet, hogy másként látod), mi érzékelni véltük a hasonlóságokat a prózafordulat utáni szerzők nyelvhasználatával is (szóba is hoztuk a már érintett Nagyvizit-interjúnkban). A stílus, az irály, a nyelvszemlélet, a humor szempontjából te kivel látsz párhuzamokat az elmúlt évtizedek (szépirodalmi, vagy ahhoz a minőséghez húzó közíró) szerzői közül?

Abból, ami itthon talán sokak szemében archaizmusnak hat, számos stílusjegy az erdélyi (nem a székely, hanem a kolozsvári) irodalmi nyelvhasználatból jön. De a nyelvszemlélet kifejezés kissé félrevezető, hiszen itt íráspraxisról van szó, nem nyelvfilozófiáról. Márpedig a stílus (de mi az? a szóhasználat? a grammatika? a szövegtagolás?) szisztematikussága akkor is viszonylagos, ha olyan félreismerhetetlen, mint Gazsié. És azt sem szeretném sugallni, hogy az életműve stilárisan monolotikus. (Azt ugyan, hogy – mint Nektek kijelentette – remekül tudná imitálni a reformkori szerzők nyelvhasználatát, nem bizonyította be, bár nincsenek kétségeim; azt viszont, hogy a gonzónál is gonzóbb tud lenni, bravúrosan demonstrálta a ’90-es években Kákay Aranyos álnéven a Beszélőben közölt szatíráiban. Egy gyöngyszem például itt olvasható.) Még az 1999-ben lezárt Törzsi fogalmak és a 2000-ben kezdődő Világvége I. nyelvezete sincs teljes fedésben. Továbbá én úgy látom, hogy a netes publikálással akarva-akaratlanul sokkal többet változott a fogalmazásmódja (a mondatkompozíció fellazult; szóhasználata kollokviálisabbá vált, bekezdései jóval rövidebbé, gyakran egysorossá), mint bármilyen korábbi tudatos irodalmi mintaválasztás révén.

De a kérdésre válaszolva: amennyire meg tudom ítélni, Gazsi filozófiafelfogása, esszéstílusa, de bámulatos leíró- és megnevezőkészsége, illetve problémaérzékenysége is általában véve közelebb áll Bretter Györgyhöz, ennek a „végtelenül ironikus embernek” (TGM) a posztmetafizikus eszményéhez, mint a misztikus Balassa vagy Mészöly, a Kerényiből kiinduló Nádas vagy a wittgensteini antifilozófus Tandori esszéisztikájához. Ez nem olyan döbbenetes, ha tisztában vagyunk azzal – ezt Magyarországon talán kevesen tudják –, hogy Gazsit az erdélyi magyar irodalomtörténet a harmadik Forrás-nemzedék tagjaként is számon tartja. (A nemzedékről ld. Miklós Ágnes Kata tanulmányát 2001-ből, a ’70-es évek erdélyi magyar irodalmában végbement nemzedékváltás problémáiról pedig a doktori értekezését 2009-ből.) Bár Gazsi mindig hangsúlyozta, hogy sosem volt Bretter tanítványa, mégis a köréhez tartozott, ő vezette be a kulturális nyilvánosságba, az első esszéinek a tárgyköre is átfedésben van Bretter érdeklődésével. (Bretter Zoltán visszafogottan azt írta Gazsi halálakor, hogy édesapja és Gazsi barátok és állandó vitapartnerek voltak.) Bretter, egyebek mellett, fontos tanulmányt szentelt Fichte „eszményi államának”, a német idealizmus csarnokából pedig történetesen éppen Fichte volt az, akit maga Gazsi is korán tanulmányozni kezdett, és aki még A túlsó pólusban is visszatérő szereplő. Osztozik Bretterrel a mítosz, a törzsiség, a premodern iránti távolságtartó, mégis szüntelen érdeklődésben. Közös bennük az „elvontság feláldozása” (a filozófiai filozófiaellenesség, az irracionalizmus) fölötti döbbenet – ez A túlsó pólus, de talán Gazsi egész filozófiájának a metafizikai alapélménye. Nem sorolom tovább, mert ez a tételes számbavétel roppant leegyszerűsítő. Ajánlom inkább Gazsi Bretter temetésén mondott gyászbeszédét. („Filozófus volt, aki soha nem beszélt a filozófiáról, akiben az elméleti érzék és az építkező kíváncsiság csak az ésszerűség átlátható terepét biztosította a fő kérdés számára: mi lesz velünk? Voltaképpen egyetlen dologra tanított meg bennünket: hogy ezt a kérdést föltegyük. Erre a kérdésre nem lehet jóslatokkal válaszolni. Inkább bámuljunk ki az ablakon éjszaka, ha szakad az eső, gyújtsunk rá, nyúljunk a pohár után, beszéljünk másról. Mi ebben a nagy temetőben értjük, értjük jól, hogy mi a végtelen irónia.”) Nem tulajdonítanék neki túlzott jelentőséget, mégis szeretném megemlíteni, hogy Bretter 1977-ben halt meg, Gazsi pedig ’78-ban emigrált. Azt viszont nyomatékosítom, mert nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetiségi érzés erkölcsi problémája innen, ebből a kolozsvári közegből ered. És ha ezt észben tartjuk, előbb fogunk Gazsi nyelvhasználatáról vagy metaforikájáról Balla Zsófia, Szilágyi Domokos vagy Szőcs Géza emelkedetten szürreális költészetére asszociálni, mint mondjuk Esterházy önironikus prózájára. Ekkor lesz csak igazán elkeserítő, hogy a Forrás-nemzedékek kötetei Magyarországon máig nincsenek forgalomban, nem részei Csonkamagyarország kulturális emlékezetének.

Végül visszatekintve a ’70-es évek végére, aztán a ’80-asokban szügyig: mi volt, amitől TGM ma számodra az akkori ellenkultúra egyedi, megkülönbözhetetlen alakjának látszik?

Gazsi mindannyiunknál szabadabb volt.

Greff András, Jánossy Lajos