Ódon amatörizmus új csomagolásban

A Tisztelet és Szabadság Párt szerdai közleményein többen felháborodtak ismerőseim közül. Csak nem azon, amin kéne.

A TISZA egyfelől arra reagált, hogy Orbán – pontosabban: most már Le Pen – frakciója (sem a még vadabb Szuverén Nemzetek Európája)  nem kapott sem háznagyi, se alelnöki posztot az Európai Parlamentben. Mondhatni, többségi megegyezéssel karanténba zárták.

Másfelől arra, hogy az EP leszögezte új határozatában: Orbán orosz érdekeket képviselő gerilla-külpolitikájának, moszkvai és pekingi „békemissziójának”, amivel megsértette az unió szerződéseit és külpolitikai alapelveit, következményei lesznek Magyarországra nézve.

A TISZA válasza: „Elítéljük Orbán Viktor politikáját, de sosem fogjuk támogatni azt, hogy az elhibázott kormányzati döntések miatt Magyarországot és a magyar embereket büntessék.” Az ellenzék Magyar Péterrel szemben ellenérzéseket tápláló, illetve szkeptikus részében ezt jellemzően úgy értelmezték, hogy kibújt a szög a zsákból, M. P. EP-képviselő Orbán mellett áll, „az ő szekerét tolja”.

(Próbálom vizualizálni: megy a szekér Strasbourg történelmi utcáin, nyilván azon van a zsák, amiből kiáll egy rohadt nagy szög, Orbán gazda ül a bakon, az ifjú politikus meg sportosan nekifeszül és tolja ebben a dögmelegben, szombatra ott is 32 fokot mondanak.)

Nagyobb a baj. A békemissziónak elkeresztelt provokáció, amire a magyar miniszterelnöknek semmilyen uniós felhatalmazása nem volt – hogy is lett volna? az unió ellen ment –, nem „elhibázott”, hanem teljesen céltudatos döntés eredménye. Szembefordulás az általánosan elfogadott európai értékekkel és elvekkel. És nincs olyan szabály, hogy egy országot ne lehessen megbüntetni a kormánya tudatos döntései miatt.

Belpolitikailag egyébként nagyon is jól működik Magyar Péter érvelése. Az egyik oldalon – ahová ő pár hónappal ezelőtt még kételyek nélkül tartozott, nevezzük kormányoldalnak – azért, mert itt bántják a magyart, és azt rendes magyar ember nem akarhatja. Vegytiszta nacionalizmus ez, ami teljesen legitim ideológia, csak nem kellene valami egyetemes igazságosságra hivatkozni helyette.

A másik oldalon – nevezzük ellenzéki oldalnak – részben azért, mert senki sem mer rossz magyar embernek látszani (emlékezzünk, mit kapott a Momentum azért, mert ellenzékiként viselkedett az EP-ben), részben mert utálja vagy szégyelli a kormányát, és nem akar közösséget vállalni vele, nem akar miatta szenvedni.

Csakhogy ez nem eseti vállalás kérdése. Semmi sem tiltja, morálisan nem kifogásolható, sőt hasznos lehet, ha valaki egyénileg tisztázza: nem ért egyet Orbánnal, nem szavazott rá. Kimehet tüntetni X. Y. választópolgár azzal a transzparenssel: „Orbán nem az én miniszterelnököm”. De attól még bizony az ő miniszterelnöke. Nincs olyan, hogy „nem ér a nevem”.

Azzal érvelni, hogy egy országon nem kérhetők számon a kormánya cselekedetei, mert mi együtt és egyenként mind ártatlanok vagyunk, csak olyan országban lehetséges, amelyik rég leszokott a demokráciáról.

Az újkori demokráciák ugyanis nem azon az elvben alapulnak, hogy a kormány a mindenkori többség tetszése és akarata szerint politizál. Hanem azon az elven, hogy a kormánynak a köz hosszú távú érdekei szerint kell kormányoznia, s ha elfogadhatatlan mértékben szembemegy a többség érdekeivel és nézeteivel, akkor szabad és tisztességes választásokon vagy valamilyen más alkotmányos úton le lehet váltani. De addig az illető országnak ez a népi felhatalmazású, legitim kormánya, az országot ő képviseli a világ színpadán, és nem az, aki nekem vagy neked jobban tetszik.

Az EU döntéshozói azonban – mivel demokráciában élnek – nem sokat szoktak gondolkozni a demokrácia nevű rezsimtípusnak az alapelveiről és intézményrendszeről. Ha egy országgal bajuk van, kényelmesebb a joguralom – túlmisztifikáló magyar fordításban a „jogállamiság” – képlékeny, tetszés szerint bővíthető és értelmezhető követelménylistáját számon kérni. Ám az okkal juthat eszükbe, hogy ha a magyarok valóban nem tehetnek semmiről, és nem támogatják saját jószántukból Orbán kormányzatát – akkor miért is nem váltják le? (Kérdezni nem kérdezik fennhangon, annál udvariasabbak.)

Mert hát semmi nyoma, hogy a választópolgárok le akarnák váltani. Ellenkezőleg, a Fidesz-KDNP-t –  Európában páratlan módon – négy egymás utáni választáson juttatták alkotmányozó többséghez. Lehet mondani rá, hogy a magyar választások nem tisztességesek, sőt manipulált jellegűek, és egyáltalán, a politikai intézményrendszer nem demokratikus, de akkor meg mért nem tiltakozik ez ellen kézzel-lábbal az ellenzék, miért nem visz az utcára dühödt tömegeket, ahelyett, hogy zokszó nélkül újra és újra belemenni a játékba az Orbán által diktált és méretre alakított szabályok szerint?

Bármely demokráciából nézve teljesen logikus a kérdés. Ha a magyaroknak ennyire megfelel Orbán – gondolhatják –, ha nekik kollektíven így jó már tizennégy éve, rendületlenül, akkor  felelősek érte, és viseljék a választásuk következményeit.

Mondtam én jót is Magyar Péterről, amikor gyorsan, jó politikushoz és normális emberhez illően reagált a kijivi gyermekkórház elleni orosz terrorakcióra (más kérdés, hogy azt a háborút továbbra is a szabvány magyar nacionalista szemszögből nézi). De ebben az ügyben nem akarok udvariaskodni. Ellenzékivé lett orbánistaként éppen most egyesíti a két oldal alaphibáit: a hatalmában megingathatatlan kormányoldal kommersz sérelmi nacionalizmusát a saját felsőbbrendűségének hitében megingathatatlan ellenzék demokrácia-tudatlanságával.

Nem akarok vitakozni, de nem is Magyar Pétert hibáztatom. Arról folyik mostanában a vita, hogy mit lehet remélni ettől az egy embertől, másképpen: érdemes-e támogatni, és amit akar, mennyiben lenne más, mint az Orbán-rendszer.

Én fordított irányból tenném fel a kérdést: van-e a magyar politikai közösségnek/választópolgárságnak olyan, kellően erős és nagy szegmense, amelyiknek érdeke, hogy másfajta rendszer legyen, úgymint demokrácia (mert az nincs) és piacgazdaság/versenygazdaság (mert az nincs). Másképpen: van olyan sokaság, amelyik egyáltalán el tud képzelni egy ilyen rendszert?

A válaszom nem optimista, de nem cibálom tovább a kedves olvasó idegeit.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.