444.hu, 2024. július 19.
UJ PÉTER
203.1. Klímaválság, paprikaparakabaré, orbáncsömör
203.1.1. Tudom, tudom, már az előző hírlevélben (egyébként rossz subjecttel ment ki, a helyes: „202. A Gábor Zsazsa-világbékecsacsacsa”) is ellőttem az agyi hőgutát, mint mentőkörülményt, vagy hogy mondjam, kifogást, a meteorologikus panaszkodásnál (időjárásrinya) különben sincsen közhelyesebb, sivárabb, nyomorultabb nyünnyögés, dehát tényleg, milyen idő van már, ez nekünk időjárás?!
203.1.2. De tényleg csak kóválygok napok óta, majd’ elalszom, a gép előtt ülve csak pislogok bután, gyakorlati agyműködés nélkül, halálosan fáradtnak érzem magam, botrányos időket úszom, ha éppen nem a műszálas motoros dzsekit átizzadva szaunázom a saját levemben, menekülök a süvöltő légkondik elől, állandó fejfájás- és arcüregveszélyben, permanens felsőlégútihurut-gyanúban.
Szóval lehet, hogy ki kellett volna venni ezt az egy-két hetet.
203.1.3. És akkor most még az is, hogy az I. Kísérleti Exclusive Premium De Luxe 444 Halfesztivál és Falunap (röviden: IKEPDL4HF, még rövidebben 444 Halhalleluja) szervezkedési feladataival van tele a fejem, illetve nyugodtan (értsd: idegesen) mondhatnám azt is, hogy pánikban vagyok, és ha az ezernyi leszervezendő eszköz, anyag, feladat összelogisztikázása nem volna elég, pillanatnyilag maga a halászlé a legnagyobb para, és nemcsak az, hogy elég nagy mennyiséget kellene előállítani jó minőségben, hanem hogy egyáltalán, sikerül-e hozzájutni elég jó minőségű alapanyagokhoz. A halászlé egyszerű étel, kevés hozzávalóból (hal, hagyma, paprika, víz, só), ha ezek közül valamelyik nem oké, akkor annak a lének annyi.
203.1.4. A legminőségérzékenyebb hozzávaló egyértelműen a fűszerpaprika, minthogy a halászlé az IKONIKUS (tolótetős, lendkerekes) nemzeti fűszer legtisztább kifejezése a magyar konyhában. Mint már sokszor emlegettem, évek óta gyűjtök, veszek, kóstolok, tesztelek fűszerpaprikákat, és most, nem is értem hogyan, mintha a megszokott jó minőséget produkáló termelőim is csődöt mondtak volna: megkóstoltam hét féle paprikát, mind a hetet tuti termelőtől, akikben biztos voltam, és a hétből egyet sem éreztem olyannak, amire alapozni merném a szombati halászleveket. Már arra is gondoltam, hogy az én ízérzékelésem változott, valahogy háklisabb lettem a keserűkre, vagy nem tudom, de most teljesen lesokkolva kapkodok újabb paprikák után, ráadásul jó két és fél kilót kellene előteremteni szombatig. (A jó paprikák már kilónként húszezer körül mennek.) De bárhogy kóstolgatom, ezek nekem bágyadtak, kesernyések, porosak. Hogy a saját ízérzékelésemet teszteljem, belekóstoltam egy évekkel ezelőtt kinyitott, a spájzban hányódó espelette-ibe (Espelette kis baszk falu a Pireneusok észak-nyugati lábánál, Franciaország dél-nyugati csücskében, a spanyol határ mellett, itt termelik a világ legjobbnak tartott és legdrágábban eladható fűszerpaprikáját, a Piment d’Espelette-et; egyébként arról is lehetne néhány cikket, sőt könyvet írni, hogyan tudták megteremteni a franciák a megfelelő eredetvédelmet, tartani a minőséget, megalapozni a mareketinget, szóval hogyan sikerült nekik mindaz, ami nekünk a magyar paprikával egyáltalán nem), és esküszöm, az tűnt a legjobbnak. Persze nehéz összehasonlítani, mert az Espelette enyhén csípős. (Halászlébe egyébként is alkalmatlan, hiszen kifejezetten durvára darált/őrölt.)
Nem tudom én hányadik world problem, persze.
De problem. Big.
203.1.5. És megtoldom még eggyel, ha már ez egy ilyen csak előszóból álló, kvázi-invokációs (vagy inkább: anti-invokációs, diszvokációs) hírlevél lesz.
Szóval január vagy február, kvázi a kegyelmi ügy berobbanása, aztán a választási őrjöngés kibontakozása, lecsengeni sem akarása, újabb és újabb utóhisztériái (és így tovább, da capo, tudjuk, persze, legalább 2006 óta folyamatos kampány van) óta újra és újra ugyanazt írom meg szinte hétről hétre, és persze, mi mást írhatnék, amikor a helyzet változatlan, a politika változatlan, a rendszer változatlan, a tolvajlás mértéke változatlan, a cinizmus változatlan, a gátlástalan hazudozás változatlan. Én meg ugye ebben vagyok kénytelen pörögni, munkakörileg.
Közéletről most sem tunék mást írni, mint amit eddig:
és a többi. Nem folytatom, mert akkor ugyanoda jutunk, ahonnét jövünk.
203.1.6. Szóval lehet, nem ártana ebben egy kis szünet. Majdnem négy év szakadatlan hírlevelezés után nem ártana átgondolni az egész hogyishívjákot (hóbelevancot) (KONCEPCIÓT!), hogy akkor kicsit mégis mást, máshogyan kéne. Lehetne. Nem-e lehetne-e?
Ezzel persze nem állítom, hogy valami vagy akármi. De az ellenkezőjét sem.
203.2. Nyúlüregtúra a Gulágra
203.2.0. Egy trú kis nyúlüregtúra (ahol a kurtafarkú rabbit hole) eredményét vagy élményanyagát vagy micsodáját osztanám meg itten önökkel, cikkajánlásra kifuttatva.
203.2.1. Szóval. Az úgy kezdődött, hogy az Economistban vagy hol olvastam, hogy Modi indiai főmufti Putyinnal mutyizott, elparolázgattak Moszkvutt, ez eddig nem nagy kunszt, ugye, ez még Orbánnak is menni szokott, hanem, hogy India és az oroszok a többi között megállapodtak új hajózási útvonalak megnyitásában, például Vlagyivosztok és Csennai között. Ez sem a világ híre persze, de azért gyorsan előkaptam a Google mapset, hogy lássam, kábé mekkorát kell kerülnie egy Vlagyivisztokból Csennaiba (Madrasba) tartó hajónak. Ahogy ott kattingattam Vlagyivosztok körül, a kietlen kelet-szibériai partvidéken, mi érdekes lehet még itt Kamcsatka körül, amikor megláttam Magadan városát. És persze beugrott, hogy Anarki kolléga, még mielőtt elqubitosodott volna, írt egy nagyszerű cikket Magadanról, illetve arról, hogy Obi Van McGregor egy BMW R 1150 GS túraendúróval illetve Viszockíj egy szál akusztikus gitárral hogyan küzdötte be az orosz illetve globális tudatba ezt a minden háta mögötti, teljesen reménytelen települést.
203.2.2. Na, de itt már benne voltam a nyúlüregben, kezdtem csekkolgatni a magadani street view-n, hogy mik változhattak a cikk 2017-es screenshotjai óta, és akkor megtaláltam ezt az egészen nyugtalanító kinézetű és zavarba ejtően patetikus/„színpadias” nevet viselő emlékművet, a Szomorúság Maszkját. Még 1996-ban állították (ma már nem állítanák) a Kolima környéki munkatáborokban meghalt több tízezer ember emlékére.
203.2.3. Alkotója sem kis név: Ismeretlen Erik. Komolyan. Ismeretlen Erik egyébként roppant kemény srác volt, 1962-ben magát a pártfőfitkárt, Nyikita Hruscsovot is elküldte a picsába, aztán persze emigrálnia kellett. Már New Yorkban élő, de egyre gyakrabban hazalátogató művészként alkotta meg a magadani betonmonstrumot, amire orosz állami díjat is kapott. Ma már nem kapna.
Na, a lényeg, hogy lapozzák ki a mapsen a Szomorúság Maszkját, és olvassák el ebben a nagy hőségben midzammerrídileg Anarki cikkét kegyetlen klímájú Magadanba vezető Csontok útjáról. Jó permafroszt kívánunk!